ISTENITÉLET.

I.

Bercsi Sándor berúgta az ajtót: úgy lépett be a szobába. Arca vörös volt, mint a karmazsin, dagadt a szeme; szűre megtépetten fityegett le válláról. Bár biztosan állott a lábán, első pillanatra meglátszott rajta, hogy ittas. Meghasított parádés szűre szerint alighanem verekedett is valahol…

A legény megtorpant az ajtónál, lerázta válláról a szűrt és sarokba vágta fokosát. Aztán leült a kemence mellé… Szűrét ott hagyta a földön.

Félhomály uralkodott a szobában; csak egy kis mécs pislogott az asztalon. A mécsnek minden fénye egy öreg ember arcára esett, de Sándor még azt sem látta meg… Se látott, se hallott. Azt hitte: egyedül van a szobában. Még arról sem vett tudomást, hogy fölkászkálódott egy öreg ember az asztal mellől és fölemelte földön heverő szűrét: megvizsgálta a hiányosságát és megcsóválta fejét…

– Sándor!

A részeg legény fölkapta fejét.

– Kend az?…

– Én… Csúffá tették a szűrödet.

– Hát osztán?!… Csak a szűröm.

A kevélyképű vén ember a pökhendi beszédre megszegte nyakát.

– Inkább a bőrödet hasították volna meg – jegyezte meg tompán, de a szégyenkezés és elfojtott harag is ott rezgett a hangjában.

A legény fölpattant a lócáról.

– Kend mondja azt nékem, a tulajdon apám?!

– Én mondom…

Apa és fiú farkasszemet néztek. A vén sasnak volt szívósabb a nézése, a fiú sütötte le a tekintetét. De nem megadásból: szégyenteljes dühében.

– A hét szentséges milliomát, – szitkozódott, – ilyet ne mondjon nekem senki fia!

Bercsi Mihály hátratántorodott. Akárcsak mellbe lökték volna. Alig hitt a fülének… A szűrt az asztalra terítette és mint aki valami irtó nehéz problémán töri a fejét, összeráncolta homlokát. Jó egy pár pillanatig tanácskozott magával, aztán fia elé lépett. Szorosan eléje.

A fiúnak vérbe borult a szeme. Immáron egészen vakká lett.

– Táguljon arrébb, – fenyegette meg a tulajdon szülő apját, – amíg jó dolga van!

De biz az éppen nem tágult. Hanem az indulata: az egyszeribe lelohadt. A vérbeoltott fajszeretet örök törvénye hatalmába vette szívét. Csak azt érezte, hogy fiát egy fajtalan bűn ösvényére ragadta részeg indulata s hogy neki őt ezen a kárhozatba veszejtő lejtőn okvetlenül meg kell állítania… Egyszeribe szelíd, részvétes lett a hangja: úgy beszélt, mint a betegeknek szokás.

– Hát hiszen, – mondotta csendeskén, – az én édes fiam vagy te nékem, Sándor, én meg a te édes szülőapád vagyok. Igaz-e?

A részeg legény elfordította fejét és makacsul hallgatott.

– Osztán, – folytatta az apa, – azt is tudom én, hogy van Isten az égben. Úgy-e, fiam, te is tudod?…

A szelíd szó hatott. De nem úgy ám, ahogy az öreg Bercsi elgondolta. Megbolygatta a fiú alvó lelkiismeretét s ahelyett, hogy megbánásra bírta volna, daccá csökönyösítette meghibbant lelke sötét érzéseit…

… – Nincs Isten!

A rettenetes istenkáromlás végignyüzsgött a sűrű levegőjű sötét szoba valamennyi zugában, beleütődött a falakba… azok visszaverték… – Nincs Isten! – zúgta a mestergerenda, a kemence, az almáriom. A tányérok a padkán összecsörrentek, mintha valami láthatatlan erő csapott volna közéjük… Egy üvegkancsó az almárium tetejéről a földre esett és ezer darabra tört…

Bercsi Mihály, mintha Isten haragjától akarná megóvni: önkénytelen heves mozdulattal az ő bűnös vére két vállához kapott.

Az (nyilván félreértette atyja szándékát) magasra emelte összeszorult öklét, majd mégis meggondolta magát: nem sujtott le a szülőjére, csak a mellét ragadta meg. Egyet lökött rajta.

A vén paraszt hanyatt esett… Mire feltápászkodott, már nem volt Sándor a szobában.

II.

– Tekintetes főbíró úr, megkövetem alásan, tessék eligazítani az én soromat…

Bercsi Sándor sápadt volt, mint a halál: úgy állott a főszolgabíró előtt, földhöz szegezetten, nyugtalanul nézdelve.

A törvény embere ismerte Sándort, nem egyszer volt vele baja, de csak afféle virtuskodásért, ami nem vág a becsületbe, csupán a törvénybe ütközik bele…

– Helyes öcsém, halljuk hát, mi a bajod?

Sándor megfeszengett szűrébe és állást változtatott. Összeszorult torkán alig fért ki a szó.

– Igen nagy az én sorom, tekintetes uram – motyogta és összedidergett, mint a lázbetegek.

A főbíró szánalommal, vegyes érdeklődéssel nézte a megroggyant legény vergődését…

– Beszélj, fiam és ne hagyj ki semmit. Tudod, hogy a javadat akarom.

– Álgya meg az Isten!… Hát csak arra kérném a tekintetes jó uramat: kemény strófát mérjen a fejemre, mert nagy istentelenséget míveltem.

A főbíró egész ámulatba esett ezen a szokatlan bevezetésén.

– Nem vagy te beteg, Sándor?

– A’ vagyok, – ismerte be a bűnös legény, – valami féreg igen rágja a lelkemet.

A legény körülnézett, mint az üldözött dúvad, majd elállotta az ajtót (talán hogy meg ne találja valaki lepni, míg ki nem ejti szörnyű vallomását), csak azután felelt:

– Megsujtottam az édesapámat… Részeg voltam…

– Tovább! – unszolta a főbíró sápadtan, egy szörnyű sejtelem hatása alatt.

– Nincs tovább.

– Nem történt apádnak semmi baja?

– Nem.

– Ennyi az egész?

– Ennyi…

A jólelkű főbíró fellélekzett. Majd azt hitte: apagyilkosságot követett el a duhaj legény.

– Hát biz a, – mondotta megkönnyebbülve, – nagy istentelenség volt tőled, de látom, hogy igen megbántad.

Sándor hallgatott; várta a további szót.

– Eredj haza, fiam, – folytatta a szolgabíró, – kövesd meg jó öregapádat és gyónj meg a papnak: egyebet nem tanácsolhatok neked.

Ám a legényt sehogy sem elégítette ki ez a tanács.

– Hát a törvény? – kérdezte.

– Mit akarsz a törvénytől?

– Igazságot!

– Istennél az igazság, fiam, én, ha nem történt az apádnak semmi baja, meg nem büntethetlek.

– Ez nem igazság! – vágta ki a legény dacosan. – A multkoriban hat napot ültem a Vaszily Ferus miatt, pedig ő kötözködött először belém, oszt most, mikor a tulajdon szülőapámat sujtom meg, aki pedig sose vétett nekem, – kieresztenek?!… Tessen megnézni a törvényt: hibázott a tekintetes úr.

A főbíró megrázogatta a fejét.

– Miért akarod okvetetlenül, hogy megbüntesselek?

– Mert, – válaszolt Sándor görnyedten, – addig nem gyógyulok meg… a féreg megesz.

III.

– Édesapám!…

Bercsi Mihály a tornácon ült és pipázgatott. Fia megszólítására félrekapta fejét.

– Édesapám, – ismételte Sándor, – a törvényen vótam.

A vén paraszt fölállott és elcsoszogott a pitvar felé. Nagy lehetett a bánata, hogy nem állotta a fia szavát.

Az azonban nem engedett: nyomon követte az öreget.

– Édesapám, a főbíró – verje meg az Isten a törvényt – nem akart megbüntetni, aszondta: nem lehet.

Erre már megállott az öreg. A szava is megjött.

– Nem büntetett meg?

– Nem.

Mihály elgondolkozott egy pillanatig.

– No, – mondta aztán, – majd megbüntet téged az Isten maga.

A fiú egy mélyet lélekzett.

– Hisz’ ép azt akarom én, édesapám: megérdemlem.

Csudálatos jószág az apai szív: Mihályt egyszeribe megvette megtért fia bűnbánata.

– Nojszen, – vigasztalta őt, – nem ippég muszáj, hogy megverjen… Csak gyónj meg, fiam, meglátod: megkegyelmez.

Ám a fiúnak csudálatosképen fájt ez a vigasztalás.

– Nem köll nékem kegyelem, – hebegte reszketegen, – inkább sorvadjon le a kezem.

De erre már valósággal megijedt az apa… Nagy beteg lehet az ő fia lelke, hogy a kegyelmet Istentől sem fogadja el.

– No csak, no – motyogta egyéb gondolat híján, – gyohónj meg fiam, attól majd meggyógyulsz…

– Nem gyógyulok meg, nem gyohonok meg!… Verjen meg az Isten: azt akarom…

IV.

… Sorvadt a Bercsi fiú, csak sorvadt… Aggodalmas édesapja elment az orvosért.

– Nem tudom, mi baja lehet, – mondta az és tudatlanságában meglóbálta hiábavaló nagy fejét, – szervezetében nincs semmi hiba.

– Nem tudnak az urak semmit, – mondotta a beteg, – a szívembe van a féreg…

– Akkor gyohónj meg mán – kérte az apja századszor is.

– Nem, nem, nem! Nem akarok meggyógyulni! Várom az Isten kezét.

Az orvos és a pap hovatovább arra a meggyőződésre jutott, hogy alighanem meghibult a Sándor esze: attul kéne gyógyítani.

Ám Mihály nem adott nekik hitelt. Különben is, inkább látta volna fiát kiterítve, mintsem a bolondok között.

… Hát bizony a halál meg is környékezte Sándort ugyancsak. Idővel úgy megroggyant acélínú teste, hogy már járni se tudott. Ágyba dőlt. Meghalni. Már el is búcsúzott az édesapjától. Csak még az utolsó kenetet kívánta…

Eljött a pap. Kezében a feszület…

Sándor mohón ragadta meg Ura Krisztusa vaskeresztre feszített érc-testét és zokogva csókolgatta a lábát… Ezenközben valahogy megsértette a kezét… A rozsdás rozoga feszületből kiállott egy szögecske: mohó áhitatában abba kapott bele a beteg… Egy vércsepp szivárgott ki mutatóujja hegyéből. Csak egy pici vércsepp. Az is hozzátapadt a feszülethez, aztán nem látszott többet: elveszett a rozsda között.

V.

Másnap megdagadt a Sándor ujja. Az, amelyet megsértett a feszületben. Majd sárgulni kezdett a kezefeje is; estére már kék volt az egész karja.

Az öreg Bercsi csak akkor vette észre a bajt. Mert a fia nem árulta el… Minek is arra a rövid időre? Kár minden zokszóért, kár az orvosságért.

Ám más véleményen volt az apa. Szaladt az orvosért.

Az szempillantás alatt konstatálta a bajt: – vérmérgezés…

A vén paraszt összetette kezét.

– Honnan? Hogyan?! Mitől?!

Azt azonban már a doktor sem tudta megmondani. Csak annyit mondott, hogy azonmód be kell vinni Sándort a városi kórházba és le kell vágni a kezét, különben vége holnapig.

– Irgalmazz Isten!…

Bercsi Mihály még habozott egy ideig. A testcsonkítástól való veleszületett irtózata leszerelte idegeit… Fiára nézett. Szinte biztosra vette, hogy az is tiltakozni fog karjavétele ellen.

Csalódott.

Sándor felült ágyában; szeme elkezdett lángolni, majd könnybe borult. Aztán az égre emelte a Hit fényében úszó homlokát…

– Én szentséges Istenem, Teremtőm, áldott légyen a te szent neved, amiért megbüntettél: elvetted az édesapámat sujtó szentségtelen kezemet… Ámen!

*

A kórházban még aznap levették Sándor kezét. Két hét mulva olyan egészséges volt a csonka fiú, mint a makk. Rejtélyes ős paraszt lelkének megbillent egyensúlyát helyreállította az ő Istene. Megirgalmazott neki: kedve szerint való igazságos büntetés árán kitörölte az utolsó ítélet könyvéből az ő nagy bűnét.