A PINKÁSZ CSODÁJA.

Pinkász az ortodoxok közé tartozott, azaz pájeszt és kaftánt viselt. A többi nem biztos, mert a lelkekbe és gyomrokba belelátni nem lehet. Valószínű, hogy Pinkász belül is époly korrekt volt, mint kívül, de az is lehet, hogy suttyomban megette a kolbászt.

Ezt különben nem érdemes firtatni. Az embert olybá kell venni, mint amilyennek látszik. Már pedig Pinkász olyan jehovás zsidónak látszott, hogy inkább össze lehetett volna téveszteni egy ürűvel, mint egy keresztény katolikus emberrel.

Ám egyébként is becsületes ember volt Pinkász, amit az a tény bizonyít legjobban, hogy, bár soha életében tévedésből sem mondott igazat (úgy kívánta üzlete szelleme), egy csöpp vagyonra sem tudott szert tenni. Igaz, hogy ennek egyrészt felesége, a Rébi, másrészt a Pinkász mestersége volt az oka.

Mert olyan asszony volt a Rébi, hogy alig kapart össze a férje egy maroknyi kis tőkét: legott megterhelte egy új göndör babával. És olyan volt a Pinkász mestersége, hogy bár háromezer percentre dolgozott, nem tudott a tőkéje megnőni szűk forgalmi köre miatt.

Nevezetesen gyűrűs volt Pinkász. Tehát nem vitt kettős könyvvitelt, inkább cserekereskedést űzött, mint az afrikai vadak. Már pedig ezzel nem lehet háromemeletes házat szerezni. Magyarországon époly kevéssé, mint Afrikában. Azaz még kevésbé. Mert Afrikában az asszony legyen bármily szapora, nem tartozik a C. lapra. Se cipő, se ruha nem kell a gyerekeknek s ha éhesek, egyszerűen fölkergeti őket az apjuk egy datolya- vagy kenyérfára: ott nyugodtan legelhetnek…

Egy szó, mint száz, bolond egy pályát választott Pinkász. Csupa kín és kötelesség volt az élete. Minden érzése a csont és a gyűrű körül forgott, azt, ami ezen kívül esett, nem igen ismerte, hiszen még a saját gyermekei nevének megtanulására sem maradt ideje. Mire tizennégyre szaporodott a számuk, már nem is igen tartotta őket evidenciában. Bánta is ő, hogy melyik az Abi, melyik a Lajos a tizennégy közül. Melyik született előbb: a Száli-e, a Régi-e? Nem tökéletesen mindegy az, mikor egyiknek sem vehetett cipőt…

Egyszóval mestersége nyügében és a szapora családi örömök súlya alatt úgy tönkrelapult a Pinkász életkedve, mint a filozófiától a Schoppenhaueré. Azt tartotta szegény: semmi sem érdekes, ami az élethez tartozik; még legérdekesebb lenne agyonütni az összes állatokat és embereket, a bennük levő csont miatt. Bár ez sem érne semmit. Legjobb lenne mingyárt a pokolba sülyedni (úgyis az lesz a vége), ott talán vígabban lehet exisztálni, mint a földön.

Pinkásznak ez a rengeteg apátiája akkor hágott a tetőpontjára, mikor egy gyászos napon egyet gondolt Pinkászné és magára hagyta férjét és a gyermekeket.

Még csak nem is sírt a zsidócska. Fölállította a mérleget.

– Meghaltál, Rébi: az tiszta haszon lenne, mert nem lesz több gyereked; de mit ér most már a haszon, mikor több kárral jár, mint amennyit ér. Mert mit kezdjek én tizennégy gyermekkel? Az üzletet nem folytathatom.

Csakugyan nem folytathatta. Legidősebb fia tizenöt, leánya tizenhárom éves volt. Ezek csak érezték a nyomort, de ahhoz, hogy meg is értsék, tizennégy egyenlő részre osszák, alkudjanak, gazdálkodjanak vele: még igen fiatalok voltak. Egy-egy kevésbé élelmes testvérkéjük még éhen találna veszni a kezük alatt.

Denikve otthon maradt Pinkász. Lovát, talyigáját eladta és egynapi gondolkodás után beállított az urasági udvarba.

– Nadságos úr, éhes a tizennégy árvám és én most már nem mehetek nekik kenyeret keresni… Én lehozom a nadságos úrnak a kéket az égből: tessék engem a gazdaságban használni valamire.

A földesúr szánakozva bár, de elmosolyodott.

– Mire Pinkász? Mihez ért maga?

– Mindent megtanulok; megfogom a nyulat is.

– Hát előbb fogja meg a nyulat, – tréfált a nagyságos úr, – akkor majd beszélhetünk.

Pinkász szót sem szólt a kegyetlen, cinikus tréfára; kiszédült az udvarház kapuján, végigtántorgott az utca során. De midőn már majdnem a viskójához ért, hirtelen visszafordult. Józan, praktikus fejébe valami fény villant bele. A Gondviselésbe vetett ortodox, fanatikus hite, avagy őrület gyújtotta-e: nem tudni, csak annyi bizonyos, hogy csudálatosan felrázta apatikus lelkét. Fölkapta kaftánját és visszaszaladt a kastélyba.

Az úr éppen vadászatra indult. Vállán fegyver, mögötte vagy tíz hajtó és egy vadász.

Pinkász megállította.

– Nadságos úr, – kiabálta szinte fenyegető hangon, – mi lesz, ha megfogom a nyulat?!

A földesúr nagyot nézett, de humorát nem veszítette el.

– Akkor – mondta – megfogadom erdőcsősznek dupla kommencióra.

Pinkász sarkon fordult, a legközelebbi közön betért és átcsapott a mezőkre. Sietett, amennyire csak nyűtt, gyönge tüdejétől tellett s egy kukoricatábla szélében lihegve megállott… Körülnézett: nem látja-e senki, aztán lekutyorodott… Újra szétnézett… Fülelt…

Kaszát fent valaki a délibábos távolban… Fönt, éppen a Pinkász feje fölött, egy pacsirta trillázva uszkált a levegőégben… Különben semmi nesz…

De ezt is sokallta Pinkász. Azaz csak a kaszapengést, mert embertől jött. Holott egyedül szeretett volna lenni Istennel: titokzatos bizalmasságban, távol emberi zajtól, végkép egyedül…

A kaszapengés megszűnt… Pinkász föllélekzett. Aztán felgombolta kaftánját és döngetni kezdte csupasz mellét. Jajgatott is hozzá és egy szívbekapó keserves imádságot sírt el… Majd végigterült a földön és a porba ütögette fejét…

… Durr! – Egy lövés dördült el alig száz lépésnyire tőle.

Az imádságos zsidó rá se hederített: folytatta fakírmunkáját, míg a végire nem ért…

… Durr! – Egy újabb lövés…

Erre már összerezzent Pinkász, mert golyó ellen nem védte az imádság; fölállott, hogy kiabáljon, de gyönge, rekedt hangja beleveszett egy távoli kürtriadásba.

Pinkász nem erőlködött tovább. Tudta már hányadán van. A kukoricaföldön vadászott a földesúr. A vadászkürt a kopókat hítta. Nyilván egy új terület meghajtására került a sor…

Miután mindezt konstatálta: egy éles kaffantás ütötte meg a Pinkász fülét. Még sohasem vadászott, hát csak sejtette, hogy nyulat űz a kopó. Ösztönszerűleg lekuporodott és belenézett a tengeribe.

… Csakugyan!… Egy jámbor süldő bujkált előtte, alig húsz lépésnyire; meglapult; ugrott egyet, aztán egy óvatos szökéssel kint termett a mesgyén s jött egyenesen szembe vele. A kutya, úgy látszik, nyomot tévesztett, nem volt sehol.

A penészes kis zsidó égnek emelte szemét és visszafojtotta lélekzetét. Egy bokor guggolt előtte… óvatosan és nesztelenül a tövébe kuporodott és nézte a nyulat: nézte merőn és mozdulatlanul.

A riadt állatka nyilván csak a hátulról fenyegető kutyaveszedelemre figyelt: kitáncolt a kukoricából és egyenesen a Pinkász bokrának tartott. Nagyon meg lehetett ijedve, mert mintha vak lett volna, nem vette észre Pinkászt, pedig a kaftánját is surolta, midőn elhelyezkedett.

A kis zsidó azt hitte, hogy menten elájul. De csak hitte, mert éppen az ellenkezője történt. A galambra lecsapó kánya, a skatulyából kipattanó krampusz, sőt maga a villám sem lehetett volna fürgébb, mint amilyen ő lett egyszeribe. Fölugrott, ráhasalt a nyúlra, görcsösen átölelte a remegő állatkát és…

– Adonáj, Adonáj! – őrjöngött fanatikusan, mialatt minden erejével meztelen kebléhez szorította a kapálódzó nyulat. – Áldott légy, Isten, zsidók Istene!

Kiffkaff! Nyiffnyaff!…

Az üldöző kopó felhajtotta a nyúl nyomát és dühösen kirontott a kukoricásból. Amint azonban meglátta a Pinkász keblén rugdalózó állatot: úgy megdöbbent, hogy menten befogta a száját; aztán – alló! – lába közé csapta a farkát és éktelenül visítva, elinalt.

Pinkász tovább jajgatta a háláját:

– Adonáj! Adonáj!…

A vadászok azt hitték, hogy valami szerencsétlenség érte: abbahagyták a hajtást és élükön a földesúrral segítségére siettek a jajveszékelés nyomán…

– Pinkász!…

A földesúrnak torkán akadt a szava… Pinkász megfogta a nyulat!… Hát lehetséges ez?… Nem a képzelet őrült játéka csak?…

A zehernyés kis zsidó fölvetette fejét és bátran, szinte kihívóan hozzálépett.

– Nadságos úr, – kiabálta átszellemülve, – megfogtam a nyulat!

A földesúr lesütötte szemét.

– Úgy látszik, – mondta halkan, s hogy van Gondviselés.

– Van Isten – javította ki Pinkász. – Isten, aki nem hagyja el az ő gyermekeit!

A földesúr átadta fegyverét egy hajtónak és intett Pinkásznak, hogy eressze el a nyulat. Aztán kivett a zsebéből egy tízforintost és átadta Pinkásznak.

– Vegyen rajta ruhát a gyerekeknek… Ezt a pénzt a dupla kommencióba nem számítom bele…