A RAJONGÓK.

I.

A kapitány köpenyeg nélkül, mereven előrenyújtott nyakkal haladt az utcán; kardja, miután zsebre vágta kezét, össze-vissza kalimpált az aszfalton. A járókelők sziluettje elmosódott a sűrű, nyálkás ködben, csak a kapitány alakja rítt ki élesen a félhomály kaoszából, mint valami zakatoló mozdony, ami két haragos vörös lámpaszemével belefúródik az éjszakába.

Az emberek megállottak a mellettük elduhogó katonatiszt láttán, egy ideig utána néztek, aztán megcsóválták fejüket s mentek dolguk után.

Csak egy törzstiszt tett kivételt, megszólította a tisztet.

– Kapitány úr!

A züllött járású férfi felocsudott, összeszedte magát.

– Parancsára, ezredes úr.

– Miért nem szalutál?

– Bocsánat, nem vettem észre ezredes urat.

– Nem baj – mondta a törzstiszt szelíden. – De mi lelte a kapitány urat? Miért nem húzott bekecset, vagy legalább köpenyeget?

– Nem fázom…

– Az lehetetlen, ilyen időben mindenki fázik.

– Én nem érzem a testemet. Azon túl vagyok.

Ahá! Ebből a feleletből egyszeribe kiokosodott a törzstiszt. Valami lelki kín gyötri szerencsétlen alantasát. Hej, ismerte ő ezt az állapotot.

– Szóm lesz önnel, kapitány úr, jöjjön velem a lakásomra.

A főtiszt habozott egy pillanatig.

– Bocsánatot kérek, sürgős dolgom van…

– Elég… A parancs, parancs.

A két katona hallgatagon haladt egymás mellett. Az öregebbik bozontos szürke szemöldöke alól kutató pillantásokat vetett a fiatalabbikra. Ő szólalt meg először:

– Hol töltötte az éjt, kapitány úr, mert azt látom, hogy nem aludt?

A kapitány közömbösen felelt.

– Nem aludtam. Ittam, tivornyáztam, de hogy hol, arra nem emlékszem, mindent elfelejtettem.

Oh, ez az abszolut letargia, világgyűlölet, az élőhalottság maga!… Meleg vérhullám szökött az öreg katona szívébe. Ember volt: kilökte jobbját fiatal bajtársa felé:

– Pajtás, te szerencsétlen vagy, el a kezemet és segítségemet.

Kezet szorítottak. A kapitánynak megnedvesedett a szeme. Csak most jutott eszébe, hogy bemutatkozzék:

– Sóváry Géza huszárkapitány, a tizenkettedik ezredben ezredes úrnak alásan bemutatja magát.

– Karay György ezredes.

Több szót nem váltott a két férfi, míg helyet nem foglalt az ezredes fogadószobájában. Az öreg szivarkadobozt tolt vendége elé, aztán csengetett.

– Gyújts rá, pajtás, mindjárt hozatok egy csésze teát is, hiszen egészen meg vagy gémberedve, hiába tagadod.

Már nem is tagadta a fiatal tiszt: csak most kezdte igazán érezni a testébe felszívódott hideget a fűtött szobában. Összerázkódott; arca kigyúlt. Önkénytelenül kezére nézett: piszkos volt a keze. Még jobban elvörösödött.

A házigazda észrevette zavarát s tisztában volt annak okával. Úgy bánt vendégével, mint régi meghitt cimborával, akivel szemben semmiféle cerimónia nem kötelez.

– Tudod mi lesz most, öregem? Ki vagy merülve: készíttetek neked jó meleg fürdőt, aztán ledőlsz egy kerevetre s ebédig kipihened magadat. Ebédre természetesen vendégem leszel.

A kapitány ennyi közvetlenséggel és szívjósággal szemben alig tudta magát tájékozni. Felállott s lázas két kezével a kedves öreg úr jobbja után kapott:

– Én nem tudom, – hebegte, – mivel érdemeltem ki tőled ezt a kegyet… Te egész más ember vagy, mint a többi, ezredes uram… Én, ha nem röstelleném, sírnék most, ezredes uram.

Az ezredes elkrákogta magát. Az ő torkát is égette a könny, a katonának röstelleni való. El is nyelte magyarosan.

– Sírsz ám, a mennydörgős mennykőt! – hujjantott rá fiatal bajtársára. – Kialszod magadat, aztán koccintgatni és nevetgélni fogunk. Szép ám az élet, – tette hozzá, – csak meg kell érteni.

Az ellágyult tiszt arca egyszeribe megkeményedett. (Hogy szép az élet! Hahaha!) Elfordította szemét és kimeredt az ablakon a ködbe. (Neki az életet ne dícsérje senki. Az élet rút, szennyes börtön, aki mást mond, hazudik, hipokrita.)

A becsengetett kutyamosó megjelent az ajtóban s haptákban várta a parancsot.

– Kéretem a bárónét, készítsen nekünk villásreggelit, kedves vendégem van, aki ebédelni is nálunk fog. Te pedig durrants be a fürdőszobába: tíz perc mulva kész legyen a meleg fürdő.

Miska közlegény nyugtázta a parancsot s egy nívós hátra-arc után ellépett, hogy öt perccel későbben újra megjelenjék hatalmas ezüsttálcával kemény markában. A reggeli bőséges volt: teából, fagyos szalonnából, tojásból s sonkából állott.

A tisztek derekasan hozzáláttak. Alig vették észre, hogy nyílik az ajtó s belép rajta valaki. Karcsú, feltűnően magas feketeruhás nő lebbent végig a neszfogó szőnyegen s hátulról szomorkás negédességgel az ezredes vállára hajolt.

Az öreg úr felpattant ülőhelyéből s bemutatta a kapitányt.

– Sóváry Géza, kapitány, – leányom, Méray báróné.

A huszártiszt kezet csókolt s bocsánatért esedezett, hogy nincs parádéban.

A szép asszony – nagyon szép volt: csupa méltóság és megejtő melankólia – nem reflektált a mentegetődzésre, egyébként is igen szótalan maradt. Teát öntött magának, amit egy sarokkereveten költött el, cukor és sütemény nélkül. Halvány arca hajnalszínűvé zsendült az illatos meleg italtól. Rágyújtott egy szivarkára s belebámult annak kéklő füstfoszlányaiba révetegen, mint egy álomjáró.

Szomorú jelenség volt a fiatal asszony, olyan megfoghatatlan, szinte tüneményszerű. Igézett anélkül, hogy vonzott volna; testi szépsége gyönyörködtetett, borongó lelke lehangolt… Jelenléte megtöltötte a szobát s feszültté tette a levegőt. A két férfi egyénisége (hiába tartotta magát tőlük távol) egyszeribe hozzá idomult: felsőbbséges magatartásához, ünnepies halk hangjához. Mintha statisztáltak volna neki.

A kapitány valami frázist keresett az általános társalgás bevezetésére, de amint az asszonyra nézett, torkán akadt a szava.

Az ezredes megeresztett egy tréfát, de belesült a csattanójába, elszégyelte magát.

A hallgatag asszony végre is észrevette, hogy feszélyezi a férfiakat: megindította a társalgást.

– Sóváry kapitány, én hírből rég ismerem magát.

– Ah!…

Az asszony nem elégítette ki a férfiak kíváncsiságát, felállott s megkínálta a fiatal tisztet a maga szivarkáiból:

– Gyújtson rá, ez jobb, mint az apámféle: török. Szereti a törököket?

A kapitány elfogadta a szivarkát és felelt volna, de a báróné nem hagyta szóhoz jutni, ismét új húrba kapott.

– Hogy ízlik a tea? Törökösen szereti a kávét, vagy magyarosan?

Azt gondolta magában a kapitány: ez a nő olybá veszi őt, mint valami unott fejedelemasszony a nála tisztelgő Vöröskereszt-küldöttséget, foglalkozik vele, mert kötelessége, de legjobb szeretné észre sem venni. Megilletett férfiúi önérzete kissé megbolygatta amúgy is feszült idegeit s fanyar mosolyt csalt ajakára. Nem felelt az asszony utolsó kérdésére dacból, mert az előbbiekre nem felelhetett.

A báróné nem törődött vele, megtöltötte atyja kiürült teáscsészéjét, aztán visszaült helyére.

Abban a pillanatban kiszólították az ezredest valami hivatalos ügyben. A kapitány és a báróné magukra maradtak. Egymásra néztek. Csupa kérdés volt a tekintetük.

– Honnan ismer, báróné? Ki beszélt kegyednek rólam? – kérdezte a kapitány.

– Szenessy Magda.

A báróné éles hangsúlyozással ejtette ki a nevet s vizsga szemmel leste felelete hatását. De nem volt annak semmi hatása a kapitányra… Hogy ő nem ismeri Szenessy Magdát, legalább is nem emlékszik reá. Az asszonynak tágra nyilt a szeme.

– Nem ismeri? Szenessy Magdát? Az lehetetlen.

– Miért lehetetlen? Én sohasem mondtam valótlanságot…

Érdes volt a férfi szava, szinte kihívó.

Az asszony felállott. Mondani akart valamit, de meggondolta magát. Visszaereszkedett székébe s mint aki nem tud mihez fogni, zavartan, tájékozatlanul jártatta szemét köröskörül, csak a kapitányt kerülte ki a tekintete.

Azt most már végkép ingerültté tette az asszony sajátságos modora. Elhatározta, hogy nem hagyja magát.

– Bocsánat, báróné, adósom a felelettel. Miért kell nekem ismernem Szenessy Magdát? Mi közöm hozzá? Mit hallott tőle rólam?

A báróné klasszikus feje hátracsuklott, mintha arculütötték volna. A fiatal tiszt határozott, szinte parancsoló hangja megtörte márványos merevségét. Elvesztette az egyensúlyt. Válasza még fölényes volt, de a hangja már ingadozott.

– Mit faggat, kapitány úr? Szegény Magda meghitt barátném volt, szíve rámbízott titkait úgy sem árulhatom el.

Csak ámult a tiszt.

– A báróné szavai oly rejtélyesek, – konstatálta, – mintha azt imputálnák nekem, hogy szerepet játszottam barátnője szívvilágában. Mintha vádolnának!

Az asszony ismét felállott. Ellépett a tiszt mellett s anélkül, hogy szemébe nézett volna, tétován, akadozva felelt:

– Senkit sem vádolok. A férfi mind egyforma… Különben ne bolygassuk a halottak nyugalmát… Ő már túl van a szenvedéseken s önnek, úgy látszik, nyugodt a lelkiismerete… Rendben van minden: a föld tovább forog…

És kisuhant a szobából.

A magára hagyott tiszt úgy érezte magát, mint aki önhibáján kívül a vádlottak padjára került s nem tud alibit bizonyítani. Összeszedte minden emlékezőtehetségét, de a Szenessy Magda képét nem tudta felfedezni emlékei között. Meggyűlölte a tragikaképű szép asszonyt, aki oly kíméletlenül beletaszította a kínos bizonytalanságba. Vérig sértették szavai: a férfi mind egyforma:

A huszártiszt tépelődéseinek az ezredes belépése vetett véget.

– Pajtás, kész a fürdőd, bujj bele és pihend ki magadat.

Karonfogta fiatal bajtársát…

A báróné nem jelent meg az ebéden. Kimentette magát: fáj a feje.

A huszártiszt megtudta az apától, hogy a fiatal asszony féléve van férjnél, de nem tudott kijönni az urával, atyja őszinte bámulatára, aki sokra becsülte minden tekintetben elfogadható vejét. Hazajött és megindította a válópert. Kacagó gyermek volt férjhezmenetele előtt, de a házasélet leőrölte gyermeklelke zománcát, eredendő boldogító naivsága eltűnt, mint a füst; elvesztette a hitét. Atyját kivéve, gyűlölte a férfiakat…

Feketekávénál fiatal bajtársa dolgára terelte a sort a derék ezredes.

– Most gyónd meg nekem: mi bajod? Gondold, hogy apád vagyok. Még többet gondolj, azt, hogy az én bűnök szűrőjén át megtisztult lelkem semmin sem ütközik meg, mindent igazol, mindent megbocsát.

A fiatal tiszt szerfölött gőgös volt, csak annyit mondott:

– Unom az embereket, az egész életet. Beismerem: én vagyok a hibás.

Azt, hogy előtte való napon elkártyázta a kaszinóban vagyona romjait s tetejébe még 12.000 korona adósságot csinált, aminek megfizetésére kétheti időhaladékot kapott, – mindezt eltitkolta a kapitány.

Minek fecsegjen? – gondolta magában – Mikor úgy sem lehet rajta segíteni. Ő már összeállította élete mérlegét. Kártyaadósságát talán még kifizethetné valahogy, de mivel pótolja szíve nagy, nagy ürességét?… Az utcán, a ködben elhatározta, hogy kártyaadóssága lejárata napján főbelövi magát. Addig rendezi még rendezhető ügyeit, hogy tűrhető emléket hagyjon maga után.

II.

A kapitány beteget jelentett s kétheti szabadságot kért. Megkapta. Pénze nem volt: eladta értékes aranyóráját, ékszereit, gyűrűit, képeit, bútorait. Hónapos szobát bérelt. Nem ment a kaszinóba: bujkált az emberek elől; kis kocsmákban ebédelt, polgári ruhában, hideg vacsoráját otthon költötte el.

A tökéletes nyugalom elcsendesítette zaklatott idegeit: magábaszállásra késztette. Hidegen, félelem nélkül nézett a halál szemébe. Pillanatra sem jutott eszébe, hogy megváltoztassa szándékát. Igen, meg fog halni! Szabad ember. Se atyja, se anyja, rég elköltözött az ő imádott Póli nénikéje is, aki benne és általa élt; halála senkit sem fog szíven érinteni. Ősi vagyona pusztulását nem fogják szemére hányni örökséghajhászó kapzsi rokonok: se testvére, se egyéb oldalági rokona. A család kihal benne, nyilas, törökfejes címerét megfordítják a kriptán, mihelyst annak ajtaja utána bezáródott. A többi élők, az idegenek, akik kiszipolyozták, meglökdösték, nem érdeklik. El sem búcsúzik tőlük. Csak az ő édes-kedves halottainak fog istenhozzádot mondani. Atyjának, anyjának, Póli néninek…

Parádéba vágta magát és kihajtatott a farkasréti temetőbe. Ott állott a Sóváryak új családi kriptája. Virágot vitt magával a kocsijában töménytelent, koszorúkat, csokrokat, cserép-virágot s teleaggatta, rakta, szórta velük a hideg obeliszket s sírtakaró követ… Körülnézett. Embert nem látott a környéken. Kocsiját kirendelte az országútra. Újra körülnézett. Nagy, méla temetői csend. Oh, mily jó lesz, mily boldogító belezokogni ebbe a fönséges halotti némaságba!… Egy fölrebbent madár megelőzte. Rászállott a márványlabor tetejébe akasztott koszorúra s énekelni kezdett. Nem félt a tiszttől, megfürdött a virágok kelyhében, vígan ficánkolt, de szomorút csattogott.

A kapitány hallgatta egy darabig, aztán elriasztotta. Az ő kegyeletének madár se legyen a tanuja… Ráborult a hideg kőre s a virágok közé temette fejét. Halkan imádkozott, csöndesen könnyezett.

– Édesanyám, szentem, édesapám, lelkem, drága nénikém, kik a mennyekben vagytok s látjátok az én lelkemet, bocsássatok meg nekem, megtévelyedett ártatlannak s legyetek szószólóim Isten trónusa előtt!… Átkarolta az obeliszket, csókolta a követ szenvedelemmel, eszeveszetten, – míg fájdalmában össze nem esett…

Arra eszmélt fel, hogy a nevén szólítják. Halk hangon, bátortalanul:

– Kapitány úr! Sóváry kapitány!…

Fölengedtek az elalélt ember megzsibbadt tagjai. Összeszedte magát, könyökére támaszkodva, hátranézett.

A kripta vasrácsába kapaszkodva egy feketeruhás asszonyt látott… A báróné volt, az ezredes leánya.

Tehát meglesték őt szent érzései gyakorlatában! – Ez volt a halálra szánt világgyűlölő férfi első gondolata. Felszökött fekvő helyzetéből s ellenséges indulattal, kipirult arccal támadt rá az asszonyra:

– Mit keres itt? Mit bolygatja a halottak nyugalmát s a halálraszánt utolsó kegyeletét!

Legott észrevette, hogy elszólta magát. Ez még ingerültebbé tette, fenékig fölkavarta meghasonlott lelke gőgjét.

Az asszony lesütött szemmel tűrte szemrehányását.

– Maga engem meggyanusított, egy kétséget vetett el a lelkembe azzal a Szenessy Magdával. Tudja meg, hogy én nem bántottam soha senkit… Asszonyt, leányt szentnek tartottam, szentségtelen kézzel meg nem illettem; nem csaltam, nem játszottam szívekkel… Tudja meg, hogy én nem vagyok olyan, mint más férfi, én igaz ember vagyok, szüleim sírjára esküszöm.

S két ujját esküvésre emelte az obeliszk felé.

A fekete asszony ebben a pillanatban nem volt felismerhető. Reszketett, félt, könyörgött:

– Bocsásson meg, hogy meggyanusítottam. Szegény Magda, – mentegette a tévedését, – maga miatt halt meg; azt kellett hinnem, hogy felbiztatta a nagy, halálos szerelemre, – de most már magának hiszek: elhiszem, hogy nem is emlékszik reá; olyan előkelő, kiváltságos férfi, mint ön, oly könnyen megejthet egy ártatlan női szívet, ismeretlenül a távolból is.

A kapitány odalett az ámulattól. A nő utolsó szavai érthetetlenek voltak neki. Mi értelme lehet a bókjának? Ilyen helyen, a halottak birodalmában?… És előkelő kiváltságos férfinak mondotta! Egy ártatlan női szívet könnyű megejteni – állította. Honnan tudja? Oly könnyen megejthető és ártatlan az ő szíve is? Csak játssza a fölényest, a férfigyűlölőt?

Az ellenszenv, amit a rejtelmes asszonnyal szemben érzett, mindenesetre engedett a katona szívében. Nem gyűlölte többé a nőben gőgös lekicsinylőjét, hiszen elégtételt kapott tőle… Fölvette elejtett sapkáját s egy ideig tanácstalanul maga elé meredt.

Az asszony le nem vette róla szemét.

– Bocsásson meg. Megbocsát, úgy-e?

– Meg… meg… Én megbocsátok mindenkinek, csak magamnak nem.

– Adjon kezet – kérte a báróné félénken a kapitányt.

Az hozzálépett s megfogta az asszony remegő keztyűs kezét.

– Félreismertem – mondta egyszerűen.

– Én is magát – vallotta az asszony. – Legyünk jóbarátok, – tette hozzá habozva s gyöngén elpirulva, – mi mindketten szerencsétlenek vagyunk. Mi meg fogjuk egymást érteni… Támogassuk egymást.

– Hogy érti?

Az asszony nem felelt a kérdésre, egyebet mondott:

– Én meghasonlottam az élettel, a rendkívülit, a nagyszerűt, a fönségeset kerestem benne, de nem találtam meg sehol és senkiben. Atyám az egyedüli ember, akire büszkén tudok föltekinteni.

Mély lélekzetet vett. Folytatni akarta, de elejébe vágott a férfi. A nő szokatlan magatartása, az egész rendkívüli helyzet elfelejtettek vele minden konvenciót.

– Mi okból hagyta el a férjét? – kérdezte. – Miért nem szerette?

Cseresznyevörös lett az elvált asszony arca.

– Miért érdekli az magát?

A férfi vállat vont:

– Magam sem tudom, csak érdekel. Előbbi szavai adták ajkamra a kérdést.

– Oh, – mondta a báróné szemét lesütve, – én felelek magának, ha törődik velem, ha érdekli a sorsom, ha úgy parancsolja.

– Nem parancsolom, csak kérem.

– Menjünk innen, – kérte az asszony, – mindent elmondok.

A kapitány még letérdelt az obeliszk alá s halkan imádkozott. Nem röstelte ájtatosságát az asszony előtt, aki hajlandó volt előtte kitárni szívét. Befejezvén imáját, búcsút intett kedves halottainak s a reá váró asszonyhoz csatlakozott.

– Mehetünk, ha úgy tetszik.

A báróné csakugyan mindent elmondott neki. Úgyszólván csak ő beszélt a kripta kapujától a kocsiig.

– Én – kezdte – szerettem a férjemet. Okos, jó, szép ember, de rendkívül közönséges; csupa forma és követelés, egyedüli törvénye a konvenció; ellenőrizte minden lépésemet, az érzéseket, amelyek arcomra kéredzkedtek, a gondolatomat, a lélekzetemet is. És mindent kifogásolt rajtam, rámnehezedett mohó szerelmével és kicsinyeskedésével, lelkem szabadságát, amelyet Istentől kaptam, rabolta el… Csalódtam a szerelemben – fejezte be szavait.

– A férje nem értette meg – jegyezte meg a férfi egyszerűen, meleg részvéttel.

– Hiszen – ismerte be a báróné – nehéz engem megérteni.

– Azzal én is úgy vagyok, – mondta a kapitány, – szerencsére én még sohasem szerettem.

Elhallgattak; a kapitány kocsijához értek.

– Most elválunk? – kérdezte a katonatiszt.

– Ahogy akarja; én villamoson jöttem.

Kezet fogtak; a férfi felszállott a kocsiba.

A bérkocsis szárba kapta a gyeplőt.

– Várjon! – kérte hirtelen elhatározással az asszony. – Magával megyek, ha nem vagyok terhére, még lenne magához egy szavam. – S nem várva be a férfi elhatározását, mellé ült a kocsiba.

Egy ideig küzködött a levegővel, szelíd, leányos keble hullámzását áhitatos, aggodalommal vegyes gyönyörrel nézte a kapitány.

– Csöndesedjék, báróné; tőlem ne röstellje a szíve szavát; én megértem magát; ön nőben az, ami én vagyok férfiban. Kerestük az ideált s nem találtuk meg a földön, amit Istentől kaptunk, elkallódtak lelkünk eredendő kincsei…

– Igen, igen, úgy van.

– Mi – folytatta a férfi – rendkívüli lények vagyunk, túlfinomak, talán betegek, semmiesetre sem a földre valók…

– Nem, nem vagyunk a földre valók…

– Minden rút, ami van, csak az szép, ami nincs…

– Igen, igen, csak az szép, ami nincs…

– A vágy a lehetetlen, a fönséges után éltet bennünket…

– És, – folytatta az asszony mohón, – megbotlunk a rögben, a sár nem a mi elemünk.

Újra elhallgattak. Most már nyugodt volt az asszony, mosolygott. Derült volt a férfi arca is. Egymásba villanó tekintetük nyomán szelíd verőfény támadt.

– Valamit mondani akart még nekem – törte meg a kapitány a csendet.

– Igen, – mondta a báróné, – arra akartam kérni: ne intézze el a sorsát nálam nélkül.

A férfi vállára fektette kezét, szembe fordult vele, igen kért a sötét nedves szemével.

A férfi hirtelen elkomorodott.

– Ezt a kérését bajos teljesítenem. Az én sorsom meg van pecsételve.

Az asszony arca nem mutatott csalódást.

– Már határozott?

– Határoztam.

– Akkor határozott, mikor hozzánk jött?

– Akkor.

A báróné szeles közvetlenséggel, mint valami kisgyermek, a férfi karja alá fúrta a magáét.

– Én is határoztam.

– Mit?

– Elmegyek innen.

A kapitány szemében kigyúlt a láng, a láng, amit az örökkévaló Isten gyújtott meg az emberek lelkében.

– Hová megy? – kérdezte gyönyörtől ittasan.

– Ahová maga.

Nevettek. Nem tisztázták a homályt, ami másoknak érthetetlenné tette volna párbeszédjüket. Ők megértették egymást. S igen boldogok voltak.

Az ezredes lakására hajtattak…

– Apám, édes jó apám, én szeretem Sóváry kapitányt.

– Én is szeretem Ilona bárónét.

A derék öreg katona nem sokat kérdezett: megfogta leánya kezét, s beletette a kapitányéba.

– Szeressétek egymást, gyerekek, semmi sem számít ezen a földön, csak a szerelem…

III.

A báróné és a kapitány egymás mellett ültek az elsőosztályú fülkében. Kéz kézben. Arcuk piros volt, ragyogott a boldogságtól. Velük szemben egy szelídképű öreg úr mosolyogva nézte őket. Nászutazók – gondolta magában, s ha suttogni kezdett a fiatal pár, diszkréten kinézett az ablakon.

– Még teljes kilenc napunk van – lehellte az asszony a férfi ajkára.

– Igen, még kilenc.

– Akkor kezdődik a mi dicsőségünk, az örök, a halhatatlan, ami eggyé forrasztja lelkeinket a világ végéig.

– Szegény emberek, s halkan kacagott a férfi, – nem tudják, mi az igazi boldogság, mi ketten már a földön megvívjuk az eget!

– Mi ketten! Egyedül lehetetlen lett volna.

Megszorították egymás kezét görcsösen, aztán egyébről suttogtak.

– Miért voltál oly hideg, mikor először láttalak? – kérdezte a kapitány.

– Mert csak akkor ismertelek meg, mikor rám támadtál szegény Szenessy Magda miatt.

– Megismertél akkor s mégis a faképnél hagytál?

– Rossz voltam, makacs; következetes akartam lenni; a sok csalódás önhitté tett. És mert akkor már elhatároztam, hogy megvetem a férfiakat.

– S mi ingatott meg elhatározásodban?

– Mikor szüleid sírjánál imádkoztál, összetört bennem minden akarat; fölemeltél, megismertettél önmagammal s belepillantottam a lelked legmélyébe, akárcsak a magam lelkébe pillantottam volna bele.

A férfi kezet csókolt az asszonynak.

– Mily csodálatos is az, hogy két ily egyforma emberi lélek legyen, mint a mienk. Én sohasem hittem ilyen csodában…

Róma… Az örök városban kiszállott a fiatal pár. A Szent Péter-templomhoz legközelebb eső szállodában béreltek lakást. Két kis virágoskárpitos lakályos szobát.

Másnap elmentek a pápa dómjába s örök hűséget esküdtek egymásnak – pap nélkül. Nem mintha szükségük lett volna az esküre. Csak mert szép volt az úgy. Úgyszólván Istennel beszélgettek.

A következő napokon bejárták a kozmopolisz világcsudáit: a római dicsőség kőemlékeit, a halhatatlan művészet isteni hajlékait. Vígan voltak, szinte ugrándozva lejtettek egymás karján, mint két boldog vakációs gyermek. A szép, a rendkívüli, a fenséges kultuszában irdatlan magasságokba szállott a lelkük, gondolatvilágukban elszakadt minden olyan kötelék, amely az embert a földi röghöz láncolja.

Egy napon együtt reggeliztek szállodájuk terraszán. Arcuk ünnepiesebb volt, mint rendesen, szinte átszellemült.

– Már csak két óránk van, siessünk az evéssel – mondta a férfi.

Az asszony nyugodtabb volt.

– Miért siessünk? Elrendeztünk mindent, ami elrendezhető volt; szegény jó apámnak már elküldtem a levelet.

– De még sok beszélni valónk lesz, – vélte a kapitány, – utolsó órámat meghitt kettesben akarom veled tölteni…

Fizettek s szobájukba vonultak. Újra felidézték utolsó tizennégy napjuk emlékeit s elsajnálgatták a jó öreg ezredest, aki csak nagynehezen egyezett bele (leánya unszolására), hogy a fiatal pár együtt utazzék már az esküvő előtt. Persze bizott leánya tisztaságában és a kapitány jellemében.

Hát abban nem hiába bízott; csak abban csalódott, hogy férj és feleség lesznek az ő gyermekei…

A kapitányt ezen a ponton furdalta a lelkiismerete. De az asszony megnyugtatta:

– Félrevezettük jó apánkat, igaz, – mondotta, – de azért ne tegyünk magunknak szemrehányást. Ő igen nagy ember, fölsőbbséges lény, ő meg fog bennünket érteni s belenyugszik a megváltoztathatatlanba, mert nagy az ő hite.

A kapitány megköszönte a vigasztalást és zsebébe nyúlt órája után.

– Ilonám, itt az ideje…

Az asszony felállott, égre emelte szemét s összekulcsolta kezét:

– Elérkezett hát a nagy pillanat, a fönséges, a dicső! Egyetlen barátom, köszönöm neked, hogy megváltasz s hogy az örökkévalóságba együtt jössz velem…

A férfi ismét zsebébe nyúlt s egy üvegcsét vett ki onnan.

– Ez az – mondta elfogódottan.

– Biztosan hat? – kérdezte a nő.

– Pillanat alatt…

– Akkor imádkozzunk.

Letérdeltek egymás mellé és imádkoztak. Aztán felállottak. Megfogták egymás kezét.

– Ilonám!

– Gézám!

– Egyszer, egyetlen egyszer talán megcsókolhatnánk egymást, Ilonám.

Az asszony fülig pirult.

– Tessék.

S odanyújtotta meleg ajkát a férfinak.

Öt perc multával már hideg volt a meleg asszonyszáj. Hatott a méreg; jól hatott: két rajongó lelket az ismeretlen Magasságokba ragadott…