A SZERENCSEMALAC.
Reading edition
I.
A komaság nagy tisztesség a szenvedő félre nézve, különben alig akadna rá bolond. Mert kőccséggel jár ám a komaság. Úgy illik ugyanis, hogy a keresztapa egy pengőforintot csusztasson a gyermek pelenkájába és a bábaasszony fékötőjébe is dukál egy másik pengő. De még holmi csemege is jár a keresztelőre: bárány vagy malac; de lehet adni egy süveg cukrot is.
Berecki Menyust igen alkalmatlan időben és helyről érte a kitüntetés. Káromkodott is miatta eleget. Mert szoboszlai ember létére egész Debrecenbe hívták komának és olyankor, amikor még híre se volt se báránynak, se malacnak.
Menyus ennek folytán a süvegcukrot lett volna kénytelen megvásárolni, ha Szuszogó, a kocája meg nem könyörül vala rajta. Ez a Szuszogó ugyanis hirtelen és váratlanul kilenc egészséges malaccal ajándékozta meg Menyust, a keresztelőre nézve éppen idején, amúgy pedig két héttel előbb, mint sem illett volna.
Menyus összecsapta kezét a csudán és megölelvén a kilencedik malackát, a keresztelő napján pontosan beállított vele Debrecenbe.
A koraszülött visító állatkát igen megbámulták a híres városban, majdnem kinézték a hóna alól.
Egy kövér szemüveges úr megállott láttán és széjjelvetvén lábát, homlokára tolta szemüvegét.
– Nini, malac! – kiáltott fel és útját állta Menyusnak.
– Malac, hát malac – hagyta helyben Menyus flegmatikusan és ki akart térni.
De a kis szemüveges útját állotta.
– Megveszem – mondta és majd kiugrott a szeme.
– Nem eladó.
– Adok érte öt forintot.
… Öt forint egy öthatosos malacért!…
A Menyus keblében erős érdekharcot vívott a becsület a kapzsisággal. Az idő kicsisége folytán a becsület lett benne a győztes.
– Ej no, – mondta, – nem vagyok kuvasz, hogy eladjam a körösztfiam malacát!
Ámde alig lépett el a szemüveges úr, legott rájött, hogy hirtelen és bolondot cselekedett. Utána kiabált a szorgalmas vevőnek:
– Mit is tetszett mondani?
– Öt forint…
– Vigye! – vágta rá Menyus sebesen, hogy ajánlattevőnek ideje ne legyen megbánni a vásárt.
Egy csöppet sem bánta meg, ragyogó arccal szúrta ki a vételárat és apróra megmagyarázta Menyusnak, hova vigye a malacot…
– Amoda a piac túlsó sarkán az emeletes sarokházba… Kéretem a nagyságát: készíttesse el ebédre tokánynak, lesz vagy hat vendég hozzá…
Menyus ütött a fejével, hogy érti és illetékes helyen minden kommentár nélkül kézbesítette a tokány-kandidátust.
A nagyságos asszony igen megörült neki.
– Ki van fizetve? – kérdezte.
Menyus, okulván az előzményeken, nem akarta elhamarkodni a választ, gondolkozott egy pillanatig, csak aztán felelt:
– Nincs, – mondta, – három pengő jár érte.
Őnagysága alkuvászott egy darabig, végre is leolvasta a kért három pengőt.
A koma boldogan csoszogott le a lépcsőn… Most már bízvást megveheti a süvegcukrot, futja a kétszer eladott malac árából, még az egyéb költsége is bőven kitelik belőle.
Kifordulván a kapun, egyenesen nekivágott az Arany Oroszlánnak a cukor végett. Ám alig tett három lépést, egyszerre csak – kvik! kvik! röfröfröf! – éppen a lába közé szalad valami fürge csuda.
– Nini, – ismergeti Menyus, – hisz ez az én malacom!
És hátrapislantván: nem szalad-e valaki utána a sárga háztól, gyors elhatározással lekanyarítja a subáját és rádobja a kis szökevényre.
A művelet pompásan sikerült: a malac belegabalyodott a subába és ami fő, senki sem látta, bátorságosan fel lehetett szedni a subát, csak arra kellett vigyázni, hogy benne maradjon a malac.
Kitünően ment ez is. Menyus egy fogással derékon csípte a malacot subástúl, egy másik fogással kitapogatta és befogta a szörnyen visító állatka orrát, azzal igen becsületes, jámbor képpel odébb állott.
Betért a Péterfia-utcába, arrafelé még nem ismerték, de különben is azon a vidéken lakott a komája, akinek a malacot szánta. Mert most már természetesen szó sem lehetett a süvegcukorról, hiszen ha el is adta kétszer, ott volt az eredeti ajándék a hóna alatt.
Ott volt ám, de addig ficánkolt kínjában, míg egyszer csak kievickélt a suba labirintusából és a földre potyogott.
A koma elcsípte ugyan hamarosan, de már késő volt. Egy újabb ugyancsak szemüveges, nyurga úr meglátta és szenvedélyesen nekiment Menyusnak.
– Nini, malac! – kiáltott fel sóváran és elkapta a karját.
A koma természetesen megijedt egy kicsit, mert a lelkiismerete nem volt mellette, de azért nem hagyta magát.
– Malac hát, malac! – mondta hetykén. – Mi köze hozzá az úrnak!
– Megveszem!…
– Meg-e?…
Nagyot lélegzett Menyus… No, ha csak ezzel fenyegetik, gondolta magában, az még nem veszedelem. Sőt tiszta haszon, mert még csakugyan rajt’ érik a turpisságán… És akkor hogy tagadjon, ha nála találják az eleven bűnjelet? Jobb is lesz, ha harmadszor is túlad rajta.
– Hásze, – mondja a nyurga úrnak, – eladó lenne, ha jól megfizetnék, mer igen böcsös malac ám ez, már ketten is kérték.
– Hogy adja?…
Rövidesen megalkudtak négy forintban. A nyurga úr fizetett és megmagyarázta Menyusnak, hova szállítsa a malacot:
– A Péterfia-utca 20-as számú házába… Üzenem az asszonynak, hogy süttesse meg szép ropogósra, vendég lesz ebédre…
Menyus a könnyen szerzett tizenkét forinttal úgy érezte magát, mint aki nyakig benne ül a szerencse közepében. Elhatározta, hogy a sors eme kegyes bizalmával a világért sem él vissza… Mi a mennykőnek szállítaná a malacot másnak, mikor maga is jóllakhatik belőle a keresztelőn. Nem Krisztus ő, hogy efféle apró csintalanság miatt szégyelje magát, kiváltképen ha senki sem tudja meg…
A nyurga úr háza előtt megállapodott Menyus, visszanézett, nem ellenőrzik-e s látván, hogy nem, szapora lépésben odébb iszkolt. A legközelebbi mellékutcába befordult, éppen abban lakott Szüri András, a keresztkomája.
No, most már az a fő, gondolta, hogy mennél hamarább révbe jusson a visító malaccal.
Ám, ember tervez, Isten végez, nem jutott el az ajándékállat a keresztelőre soha, ahelyett eladta Menyus negyedszer is, még pedig egy fiskálisforma, téntásujjú úrnak.
Csakhogy ez már óvatosabb volt vevőelődjeinél: nem bízta rá Menyusra a malacot, csak amennyiben neki kellett azt hazacipelnie. De ő is vele ment, jobban mondva előtte.
Persze ő sem csinálta egész okosan (Menyust kellett volna előrebocsátania), mert mire jó negyedórai kutyagolás után a háza előtt megállott: nem volt Menyus sehol.
Igen félt ugyanis a koma, hogy a hosszú úton beletéved az érdekelt felek valamelyikébe és menten ráismer a hozzátartozó csudamalacról, hát inkább beugrott egy közbeeső kocsmába, oly ügyesen, hogy senki sem vette észre. És mivelhogy ekkorára nagyon is kényelmetlen bűnlajstrommá növekedett a malac: elhatározta, hogy egy tapodtat sem cipeli tovább – hogy végkép eltűnjék a föld színéről, inkább beletemeti a tulajdon gyomrába.
Rendelt egy liter bort s a malacot rábízta a kocsmárosra.
II.
A bizottsági ülés véget ért. A magisztrátus érdemes urai aláírták a jegyzőkönyvet és egy utolsót nyögtek.
Ekkor fölemelkedett a polgármester.
– Urak, – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, – ma nálam ebédeltek valamennyien.
Hatan éljeneztek, ketten savanyú, irígy képet vágtak: a nyurga főjegyző és az árvaszéki elnök. Az előbbi nem is állotta meg szó nélkül.
– Ejnye, – mondta s megvakarta tarkóját, – akkor az én malacpecsenyém kárbaveszett.
– Malac?! – csodálkozott a polgármester.
– Malac?! – búgta búsan az árvaszék elnöke is.
– Hol kerítettél te ilyenkor malacot? – folytatta a polgármester kelletlenül. – Tudtommal csak egy malac volt egész Debrecenben, azt is én vettem meg.
A főjegyző nem engedte a dicsőségét, megesküdött, hogy nála is malac lesz ebédre: sült malac.
– No, ha sült malac, – vágta ketté a versengést a főfiskárius, – megesszük vacsorára hidegen.
– Úgy se bánom – adta meg magát a főnótárius.
– Helyes, – nyomta rá a pecsétet a polgármester, – az én malacom úgyis tokánynak lesz elkészítve.
Az urak felcihelődtek és mentek a polgármesterhez. Hozzáláttak a különböző pálinkákhoz és hájaspogácsát nyeltek hozzá.
A polgármester leszólta a pogácsaevőket.
– Ne egyetek annyit, hásze malactokány lesz… Tegye le azt a komisz tésztát, öcsém, – rivallt rá egy szerény kis aljegyzőre, – mondom, hogy malac lesz…
Engedelmeskedtek valamennyien, csak a főjegyző renitenskedett irígységből.
– Éhes vagyok, – mondta, – nem győzöm az ebédet bevárni.
A polgármester bosszúsan távozott, hogy megsürgesse feleségét, de még sokkal bosszúsabban jött vissza.
– Urak, – jelentette ki sápadtan, – ellopták a malacot, nem lesz tokány.
Valamennyi orr lehúzódott, mint a bánatos pulykakakasé, a malacújdonsághoz nekikészült gyomrok szemrehányást korogtak a város feje felé, amiért nem vigyázott jobban a »malacukra«.
– A főjegyző mohón kapott az általános lehangoltságon.
– Aki malacot akar, jöjjön hozzám ebédre – jelentette ki diadalmasan. – Biztosítalak benneteket, hogy nálam meglesz a malac.
A polgármester elképedt.
– Ezt a szégyent csak nem teszitek meg velem!
De bizony megtették. A malacra dühös gyomrokban nem lakozik illendőség, a stréber aljegyzőt kivéve, mindenki a főjegyzőre szavazott.
Ez diadallal kísérte haza vendégeit. Mit volt mit tennie, velük ment a polgármester is.
Nem bánta meg. Öt perc alatt kisült, hogy a főjegyzőné asszony, nem hogy malacpecsenyével, de még ebéddel sem várta vendégeit.
A főjegyző felrobbant, mint a puskapor.
– Az áldóját, – káromkodta el magát, – hát nem volt itt a gazember?!
– Miféle gazember? – kérdezte a nagysága.
– Hát az a kacskaringós bajuszú.
A polgármester felrántotta szemét.
– Miféle bajuszú?
– Kacskaringós bajuszú…
De a bajusz már az árvaszéki elnököt is érdekelte.
– Milyen bajuszú? – kérdezte és mellen ragadta a dühös főjegyzőt.
– Kacskaringós! – förmedt ez rá az elnök úrra. – Mi közöd hozzá?
A polgármester szétválasztotta őket.
– Dejszen, – jelentette ki elhűlve, – annak az embernek én vettem meg a malacát.
A főnótárius ismét kakaskodni kezdett.
– Én vettem meg, ha mondom!
A polgármester dühbe jött.
– A teringésit, – kiabálta, – csak tudni fogom, hogy mit vettem!…
– Én sem vagyok tán hülye!…
Senki sem értett semmit, csak az árvaszéki elnök orrontott valamit. Eddig hallgatott az ő malacvásárjával (mert mit dicsekedjék el kudarcával), de most már látva, hogy a polgármester és főjegyző még amúgyabb jártak: kirukkolt vele.
– Nem csak ti vettétek meg a cifrabajszos malacát, – jelentette ki humorral, – hanem én is.
Némi eszmecsere után kisült a Menyus turpissága.
A vendégek kacagtak rajta, csak a főfiskárius, aki igen éhes volt, nem nevetett.
– Most már – dohogta – ne azon disputáljatok, hogy ki lett becsapva, hanem azon, hogy hol ebédelünk.
– Bíz igaz a, – mondta a polgármester s az órájára nézett, – az én ebédemnek már fuccs: megöregedett.
– Nálam meg – konstatálta a főjegyző szégyenszemre – nincs is tíz személyre való ebéd.
– Akkor – hirdette ki a főfiskárius – nem marad egyéb hátra: menjünk a Bikába ebédelni.
Diktum-faktum: útnak eredt a jeles magisztrátus a Bika felé. Ki nevetett, ki káromkodott, de mindenkinek korgott a gyomra.
Elég sebesen gyalogoltak a többnyire kövér urak az éhség korbácsa alatt, talán egy égi csudának sem állottak volna meg, annyira siettek.
Az égi csudának nem állottak meg, de megállottak egy igenis földi szag szimatán.
A Bekéné kocsmájából valami gyanus illat áradt ki az utcára és fölizgatta a csiklandós orrokat.
Először a főfiskárius orrába csapódott.
– Malactokány! – kiáltott fel az éhes úr.
– Abbiza, malac! – hagyta helyben a polgármester.
– Még pedig tarhonyával – konstatálta az árvaszéki elnök.
A főjegyző gyanura kapott.
– Alighanem a mi malacunkat eszik – mondta. – Kérdezzük meg Bekénétől, kitől vette.
A polgármester megkapta a kilincset és szigorú képpel belépett a kocsmába. A többi úr libasorban utána…
És nem hiába jártak. Amit a kocsmában láttak, fölülmult minden várakozást. Nemcsak a malacukra bukkantak rá az urak, hanem egyben a régi gazdájára is…
Mert ott ült Menyus csakugyan az ivóban; előtte egy nagy tálban a tokány, majd sorjában: a subája, a kalapja, négy üveg bor, a dohányzacskó, a szeredás, a pipa. Nyilvánvalólag nagy biztosságban érezte magát, hogy így széthányta minden ingóságát. Még a fejét sem ütötte fel a vendégek közeledtén: úgy bele volt merülve a tokány élvezetébe. Csak akkor ocsudott fel, midőn megszólították. Igaz, hogy igen furcsán tisztelték az urak.
– Gazember! – rivallt rá a polgármester úr.
– Zsivány! – kiabálta a főjegyző.
– Bivaly! – ordította az árvaszéki elnök.
Menyusnak éppen tele volt a szája, de úgy elképedt, hogy elfelejtett nyelni. Csak nézte a kis szemüvegest, a nagy szemüvegest és a tintásujjú árvaszéki elnököt, jogutódait a malacban és rászánta volna az esze felét, ha ki tudja vala sütni, miféle csuda révén kerültek ezek együvé.
Persze nem sütött ki semmit, aminélfogva úgy összekavarodott különben leleményes esze, hogy gondolni sem próbált a védekezésre.
– Ejnye, – nyögte, miután végre nagynehezen lenyelte a torkán akadt falatot, – egy csöpp szerencsém sincsen!
– Most jön csak az igazi leve! – vágta kajánul a szemébe a kegyetlen főjegyző. – Azt is megitatjuk kenddel.
– Keressen, öcsém, egy rendőrt, – intézkedik a polgármester az aljegyzővel, – és hozza ide.
Menyus még csak nem is tiltakozott a rendelet ellen, csak a kocsma levegőjét kifogásolta.
– Szörnyen meleg van itt – mondta bizalmaskodva s olyan képet vágott hozzá, mint egy elesett borjú. – Úgy-i az urak se fáznak?…
– Lesz még melegebb is – biztatta az árvaszéki elnök.
Egy darabig még riogatták Menyust a kegyetlen urak, aztán hogy megérkezett az aljegyző, rábízták őt a vele jött rendőrre, azzal a kemény paranccsal, hogy pont három órára ott legyen vele a városházán.
A rendőr ismételte a parancsot és tisztelgett. Az urak folytatták útjukat a Bika felé.
III.
Ha a róka kutyaszorítóba kerül, kutyául érzi magát. De azért benne marad a róka-természete is. Nem visít oktalanul, hogy még jobban magára terelje a figyelmet, hanem inkább hallgat, nézdel és szimatol, hogy kispekulálja a menekülés útját-módját.
Menyus is ezenképen cselekedett.
Mindenekelőtt figyelmesen megvizsgálta a kocsma tereprajzát: merre lehetne legalkalmatosabban megugrani a rendőr elől? Aztán magát a fegyveres embert vette szemügyre.
Nem tetszett neki se a kocsma arhitektúrája, se a rendőré. Csak egy ajtó volt a kocsmán, azt is elállta a rendőr; eme rendőr meg olyan kemény csikasz embernek látszott, amilyennel nem bátorságos kikezdeni.
Egyebet kell kitalálni, vélte Menyus… De mit?… Rájött hamarosan. Leitatja a rendőrt, vagy ha nem bír vele a bor, megvesztegeti. Inkább rászánja a malacért kapott tizenöt pengőjét, mint hogy sem becsukják szégyenszemre.
– Koma, – kezdte a barátkozást, – imhol egy üveg bor, igya meg kend a tiszteletemre.
A rendőr barátságos embernek bizonyult: készségesen lehajtotta a szívesen kínált italt, még rá is köszöntötte Menyusra:
– Adj’ Isten!
De mikor már lent volt a bor, legott megváltozott a fránya ember természete.
– Cihelődjék kend, – morgott rá Menyusra, – megyünk a kóterbe!
– A világért se, – kérlelte ez, – három óráig még megihatnánk egy-két üveget.
De csak kérlelhetetlen maradt a rend embere, felöltöztette Menyust és kituszkolta az ajtón.
Hát, gondolta a koma, most már csakugyan nem marad egyéb hátra, rá kell szánnia az egész tizenöt pengőjét. Alig tettek száz lépést az utcán, belesugott a rendőr fülébe:
– Komám!
– No?
– Van-i kendnek gyereke?
– Van, hál’ Istennek, öt.
– Ugyan, úgy-e? És egészségesek?
– Miért kérdi kend?
– Csak azér’, – kertel Menyus, – mer már fagyoskodni kezd az ájer, ráférne a gyerekekre a csizma.
A rendőr nem tudta elképzelni sem, hová akar Menyus kilyukadni.
– Mi köze kendnek az én gyerekemhez? – kérdezte s hogy szaporábban szedje a lábát, egy nagyot lökött Menyuson.
A koma a világért sem haragudott meg érte, sőt inkább még kedvesebb lett a szava.
– Csak azér’ mondom, – válaszolt szívbeli hangon, – mer igen megszántam a kend fijait.
– A fijaimat?! Nincs azoknak kutya bajok se.
– Möghiszem, möghiszem, – mondta Menyus, – hanem azér’ igen szeretnék nékiek új csizmát venni.
– Csizmát?!… Mi a f.....k?
– Kend bemén a bótba – folytatta a koma – és ezen a tizenöt pengőn, amit most a markába dugok, megveszi a csizmákat. Én addig kint várok s ha meglesz a vásár, odébb mehetünk.
No, értett most már a rendőr mindent. Oldalba is röpítette Menyust, olyanformán, hogy menten elállott nemcsak a szava, a lélekzete is.
… És ezzel aztán végkép befagyott a szegény koma minden reménysége: szügyibe vágta bús fejét, mint egy igásló, ami a végit járja és sóhajtva-nyögve kocogott a rend embere után, megátkozván Szuszogót, nem egyszer, de százszor, amiért vesztére úgy sietett a malacaival.
Mire a városházára értek, már olyan puha volt a különben kemény Menyus, hogy rálehetett volna kenni kenyérre vaj helyett. Elhatározta, hogy mindent bevall, miután belátta, hogy a tettenéréssel szemben úgy se használna a tagadása; azzal még csak jobban magára mérgesítené az urakat… Isten ments! Inkább sír nekik egy sort, hogy megvegye a szívüket.
Ám nem sokáig tartott a Menyus jámborsága; csak addig, amíg ki nem eszelte egy lézengő tyúkprókátor.
Ez a prókátor a városháza folyosóján leste a klienseket s hogy meglátta a rendőrfedezet alatt bevonuló Menyust, menten hozzája szegődött és bemutatkozott.
– Csibe Márton ügyvéd vagyok – mondta s egyben egy hatost nyomott a rendőr markába, hogy időt engedjen az értekezésre.
Menyus mindez ideig nem igen tudta, hogy mire való mesterember légyen egy fiskális, csak sejtette, hogy jelen állapotában nem árt vele szóba állani.
– Mi baj, no? – kérdezte és vizsga szemmel nézegette a kis karikalábú embert.
– Azt én kérdem magátúl, atyafi – felelte ez és bizalmasan megveregette a koma vállát.
– Mögmondjam? – habozott Menyus.
– Meg hát, különben hogy segítsünk rajta?
Menyus még mindig habozott, de miután a rendőr is biztatta, végre rászánta magát: őszintén elmondta az egész malac-históriát.
A kis prókátor végighallgatta figyelmesen, aztán megcsóválta fejét.
– Az eset igen súlyos, – mondta, – legalább egy hónapot kóstál és alig lehet rajta segíteni.
Egy hónap… Menyus elszédült. Azt hitte, legföljebb két-három napra ítélik el a csintalanságáért és íme, egy egész hónapra van kilátása!
Egy pillanatig nem tudta, vajjon hasba vágja-e a fogadatlan prókátort, vagy könyörögjön neki. Végre is az utóbbira határozta el magát.
– Segítsen rajtam az úr, – nyögte, – ha Krisztusa van!
– Nincs Krisztusom, – vallotta be Csibe Márton, – de azért megpróbálhatunk valamit…
– Mondja, – rimánkodott Menyus, – áldja meg valamennyi szent!
– Azok engem meg nem áldanak, – hárította el magától a prókátor a jókívánságot, – mert nem vagyok a hitükön, de nem is az a fő. A fő az, hogy van-e tíz pengője?
– Van.
– Akkor – folytatta Márton mester – ide hallgasson:
– Kétrét áll a filem…
– Ha vallatni fogják, – magyarázta Csibe, – tegyen úgy, mintha meggárgyult volna. Semmire se feleljen akkurátusan; jobban mondva, sehogy se feleljen, csak füttyentsen. Igy ni: Fitty!
– Akármit kérdeznek?
– Akármit kérdeznek.
Menyus igen furcsállotta a különös tanácsot, megcsóválta fejét.
– Nem tesz az úr lóvá? – kérdezte gyanakodva.
Az ügyvéd eloszlatta a gyanuját.
– Egy krajcárjába se kerül – mondta. – A tíz pengő csak akkor jár nekem, ha bevált a fütty.
… Ez már beszéd, gondolta magában Menyus s miután éppen hármat ütött az óra, szorongó bár, de reményteljes szívvel beigazította magát a tárgyalási terembe.
IV.
Menyus pozitúrába vágta magát a polgármester előtt. Állát előre nyomta, úgy hallgatta a kérdéseit.
A másik két érdekelt fél: a főjegyző és árvaszéki elnök egy rossz bőrdíványon szivaroztak és kárörömmel kísérték minden mozdulatát.
– Hogy híjják? – kezdte a polgármester a vallatást.
Menyus bevezetésül úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Hogy híjják? Mi a neve? – ismételte a kérdést a polgármester dörgedelmesen.
Menyus vigyorogva intett a fejével, hogy no most már érti.
– Fitty! – mondta és elkacagta magát.
A város érdemes feje elképedt.
– Mit mond kend?
– Fitty! – ismételte a koma a füttyöt és csak úgy rengett a véknya, úgy kacagott.
A polgármester ránézett a főjegyzőre, a főjegyző az árvaszéki elnökre, kényelmetlenül érezték magukat valamennyien.
A második kérdés már egész bátortalanul hangzott el. A többi is.
– Milyen vallású?
– Fitty!…
– Családi állapota?
– Fitty!…
Ennyi untig elég volt a polgármester úrnak. Szánalommal vegyes irtózattal beszüntette a vallatást. Világosan állott előtte a tény: a büntetéstől való félelmében megtébolyodott a szegény paraszt.
– Elég, jó ember, – hirdette ki a végzést, – hazamehet.
– Szegény ördög! – motyogta halkan az árvaszéki elnök.
– Elment az esze! – sajnálkozott Menyuson a kegyetlen főjegyző is.
Menyus ez utóbbinak még odafüttyentett egy mérges fittyet, aztán kikecmergett a teremből. És bizonyára meg sem állott volna hazáig, ha fiskálisa útját nem állja a folyosón.
– Ide a tíz pengővel, atyafi!…
Menyust módfelett bosszantotta a kényelmetlen intermezzo… Úgy megörült a szabadulásnak, hogy akár cigánykereket is hányna és lám, ez a kis karikalábú elrontja az ő nagy örömét: a pénzét kívánja!
– Ne teketóriázzék, barátom, de fizessen – piszkálta Csibe Márton türelmetlenül.
Dejszen, most már azért sem akart Menyus fizetni… Csak kivághatná magát valahogyan… Valami furfangos kifogáson törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi… Azaz dehogy nem. Mire való a fütty?… Lesandított félvállról a kapzsi prókátorra és ráfütyült a feje tetejére.
– Fitty!
Márton mester dühbe gurult, hogy saját tanítványa a tulajdon tudományával akarja lefőzni.
– Micsoda?! – szörnyülködött elképedve. – Nékem is fitty?
– Fitty hát, fitty! – válaszolt Menyus flegmatikusan.
– Dejszen, nem addig van a’, – fortyant fel Csibe, – fizessen, vagy leleplezem.
Ám Menyus egy csöppet sem ijedt meg a fenyegetéstűl. Ezt felelte rá és kevélyen panyókára kapta subáját.
– Nem fizethetek, mert még az úr is azt találná hinni, hogy bolond vagyok, azt pedig nem szeretném.
Mondván, búcsút intett fejével és hűtlenül faképnél hagyta megmentőjét, hogy megvegye a keresztelőre szánt süvegcukrot.
Mert hát a komájával csak mégsem komiszkodhatik egy szoboszlai szabad hajdu, még ha nem is híjják Berecki Menyusnak.