AZ IGAZSÁG.

I.

Kósza Péter szegény zsellérember vala, de egyébként sem volt neki szerencséje, messze vidéken nem akadt nálánál csúnyább férfiú. Egy az, hogy duzmadt orra alatt mindössze egypár szőrszál lógott bajusznak, más az, hogy igen suta és vörös volt őkigyelme, ami szép szín máskülönben, csak hajban nem kívánatos.

Egészen faltul még sem maradt Péter a természet rendjében; azt, aminek híján volt földi kincsek és testi ékesség dolgában, bölcsességben mérte ki neki a mindent kiegyenlítő Gondviselés. Mint mondani szokás: ésszel élte őkigyelme a világot; sose búsult, sem nem haragudott, ha volt mit pipálnia, pipált, ha nem volt, sóskát rágott.

Péter feleséges ember vala, de csak névleg, mert biz az asszony nem felezett meg vele semmit a világon, inkább tökéletes visszája volt az urának: nyalka, darázsderekú és bogárszemű. Péter, bölcs férfiú létére nem is követelt tőle valami különös hűséget, teljesen beérte azzal, ha idején és jól elkészíti neki a túróscsuszát. Aztán mulathatott.

Az asszonynak azonban mégsem volt nála maradása. Az lett a vers vége, hogy megszökött. Csak egy babos kendőt hagyott maga után: a jegykendőjét.

Ebből rögtön megértette Péter a cirkumstanciákat és még csak nem is bosszankodott az eseten, annyira természetesnek találta. Úgy tett, mint akinek feje alól kilopták a csizmáját: megvakargatta fületövét, aztán gondolkozni kezdett, mint lehetne az elsikkadt portékát visszaszerezni.

Azt jól tudta, kin keresse. Volt az asszonynak esze és szeme, csak Baki Jánossal mehetett el: az volt a legkülönbik udvarlói között. Módos gazda, özvegy ember.

Azt is jól tudta Péter, hogy erőszakkal aligha boldogul; a törvényhez meg nem akart folyamodni, mert mi haszna, ha vissza is ítélik neki a feleségét. A házat rázárni nem lehet. Vagy ha rázárná is… Az egérnek is hiába tapasztaná be a lyukát, fúr az magának más lyukat.

Tehát sem erőszak, sem törvény! Ész kormányozza a világot: ahhoz kell folyamodnia… Az asszony ostoba portéka, azzal kár kezdeni is, Baki Jánossal kell valahogy megalkudnia.

Kósza Péter előszedte pipabeli készségét: a makrát, az ’acskót, a masinát. Rágyújtott, agyarára vágta a gondűző jószágot s megvetvén lábát az asztaléba, elkezdett gondolkozni… Abban állapodott meg, hogy az igazság fegyverét verdesi a János fejéhez, abba jóravaló magyar ember bele szokott szédülni, ha csak nem igen kérges a koponyája.

Határozatra vergődvén, kinyalta magát Péter illendőképen: tisztát vett, amennyire a körülmények engedték, kifente bajszát s nagyhíresen, azaz pipásan és félrevágott kalappal a fején, beállított a Baki János tanyasi portájára. Benyitott a pitvarba.

A gazda éppen ott dégált, valami szöget vert a mestergerendába. Péter köszöntötte:

– Aggyisten!

Jánost annyira meglepte a hirtelen és váratlan szerencse, hogy elfelejtette ráütni a fogadj’ Istent.

– Nini! – szaladt ki száján a csudálkozás önkénytelenül.

– Itt vónék – jelentette Péter széles vigyorgással.

– Hásze’ látom…

János lábához csusztatta a kalapácsot, amivel a szöget verte.

– Mi köll kendnek?

Péter kivette szájából a pipát és a gazda felé böködte.

– Mögvallom, kialvadt a pipám, masina kéne.

János gazda odaadta neki a gyufát. Péter meggyújtotta, de csak eldobta azonmód.

– Nini, – mondta, – most jut eszembe, hogy hisz nincs dohány a pipámban.

Mit lehetett erre tenni (magyar embernek vérében van a szívesség), János belökte a szobaajtót és betessékelte rajta hivatlan vendégét…

– Ott a komóton az acskó: tőtsön kend.

Péter kétszer se kérette magát, belépett a szobába és töltött… Élvezettel szítta-prüszkölte a füstöt. Szeme nevetett.

– Igen szeretlek én téged, öccse, – fakadt ki egypár pillanatnyi hallgatás után, – mert mivel igen böcsületes ember vagy.

János zavarba jött. Hiszen maga is elég becsületes embernek érezte magát általánosságban, hanem, hogy éppen az dícsérgesse fel az erényeit, akinek megszöktette a feleségét, mégis furának tetszett neki.

– Mér’ mondi ezt kend? – kérdezte csudálkozva.

– Mer’ kedvelled az igasságot. Magam is úgy vagyok én azzal, tudnék tán lopni is, de az igasság!… Hát abba mán ojjan akkuratus vagyok, mint Péter apostoj maga…

– Az igasságba?

– Abba!…

Most egy kis szünet következett. Péter kiszámította, hogy egyelőre eleget beszélt. A gazdától várta a további szót.

Annak végtére is elült a zavara. Észrevette magát, hogy mulasztást követett el a vendéglátás terén.

– Nem ülne le kend nálam? – kínálta hellyel a szeretője urát.

Az azonban kosarat adott neki.

– Minek? Nincs mihő’!

A célzás elég világos volt, hogy nem lehetett félreérteni.

– Hásze’, – mondta János, – egy pohár borral szíveskedhetek.

Lement a pincébe és fölhozta a bort. Két poharat tett az asztalra és töltött. Az egyiket ősi szokás szerint ráköszöntötte vendégére:

– Bor, búza, békesség, szép asszony feleség!…

Péter felhajtotta a maga porcióját és leült. Jól megtámasztotta az asztalt: ránehezedett mindkét könyökével. Nagyon jókedvűnek, megelégedettnek látszott.

– Hun az asszony? – kérdezte poharazás közben, csak úgy odavetőleg, mintha egy megszökött macskáról lenne szó.

Jánost újra elfogta előbbeni zavara.

– Az asszony? – kérdezte. – Az asszony? Az most alighanem dagaszt.

– Dagaszt?! – érdeklődött Péter. – Csak tennap gyütt meg, oszt mán dagaszt! De hamar befészkelődött az eszemadta!

János a Péter biztató magatartásának hatása alatt elszólta magát:

– Isz mán rég mögszoktuk egymást.

Kósza Péter megcsóválta fejét. Roppant érdeklődés ült ki sunyi arcára.

– Mög-e? – kérdezte. – Miolta?

János nem tudott hazudni.

– Mán idestova egy éve lesz…

A felszarvazott férj maliciózusan mosolygott. Őt ugyan egy csöppet sem bántották a szarvai.

– Oszt nem haragudott kend, – kérdezte, miközben orrával babrált, – hogy a Bogár-gyerek is nyalta a sót?

János elkomorodott. Férfiúi önérzetét roppant bántotta a férj gyanuja.

– A mán meg nem igaz – fakadt ki. – A Bogár-gyerek csak cicázott vele, ha tovább ment vón’, rég eltörtem vón’ a derekát.

Péternek rengeteg élvezetet szerzett a szerető féltékenysége.

– Nono, – csöndesítette őt, – nem köll mingyárt mögharagunni… Jó asszony az Ágnyes, hívséges.

A nyilvánvaló gunyolódás egyszeribe eldacosította a rátarti gazda természetét.

– Hívséges is ahhoz, akit szeret – vágta férjemuram képébe. – Kendhez nem vót hívséges, mer’ nem kendhöz való.

Péter adta a meghunyászkodót.

– Szent igaz, – ismerte be, – nem való hozzám egy csöppet sem. Kend ojjan fene nagy, megvan tán hat sukkos is, én meg csak öt sukkos vagyok… Való, hogy az asszony jobban pászol kendhez… Hanem…

Péter nem folytatta, nyilván, hogy felpiszkálja a gazda máját. Sikerült neki.

– Mi hanem?! – fortyant fel János haragosan.

– Hát csak a’, – válaszolt Péter buksi fejét lógatva, – hogy az eccer elvétette kend a szent igasságot.

János végkép kijött a sodrából.

– Az igasságot?! – dühösködött. – Ijjet meg ne mondjon rám senki.

A Kósza Péter felsőséges bölcsessége a maga igazi fönségében csak most bontakozott ki teljesen.

– Höhahó! – csillapította felesége mérges csábítóját. – Kár pulykáskodni. Hásze nem a kend feleségit lopták el, hanem az enyimet… – Majd kicsinylőleg suhintott a kezével: – Kendből se lesz geróf soha…

János elszégyellte magát.

– Hát hun az igasság, lássam?

– Nálamnál, – vágta ki Péter, – az én kebelemben.

– A nem igasság, – erőszakoskodott János gazda, – hogy kendnek ojjan parádés asszonya legyen.

Péter sunyított a szemével.

– Azér’ mondod, – kérdezte megvetőleg, – mer’ ijjen kuszpitos vagyok? Hásze’ – folytatta – arrul én mit tehetek! Lennék én, ha tülem fityegne, akkora drugár is, akár egy gémeskút… Osztánd meg jó asszonytartó ember vagyok én, sose rúgok ki a hámfából, igaz, hogy a frásznak se kellenék.

– Nohát! – böffent fel János.

– Az igasságot máshun köll keresni – magyarázta Péter. – Lásd csak, öccse, néked mindened van, földed, marhád, búzád, borod, dohányod. Dögivel pegyig. Nékem? Nékem egyéb jószágom sincs, csak a két markom, meg ami rajtam van, meg a Sajó kutyám, meg egy pótrás malacom. Hát ez ellen még nem kapálódzok, mert a Csicsa cigány még árvább nálamnál. Te megérdemled a gazdagságot, én meg nem érdemlem meg, halom!! (= hanem)…

Újra megpihent Péter és újra megfeszítette a János türelme fonalát.

– Mi halom?! Nyögje ki kend!

– Halom, – fejezte be Péter a mondatot, – ammán csakugyan nem igasság, hogy a gazdag vegyen a szegénytűl, ne megfordítval…

– Nem tartozok én kendnek semmivel se!

– Nem-e? – méltatlankodott Péter. – Hát a feleségem tán bitang jószág? Azt el lehet lopni, akár az útszéli kökényt!

János újból elszégyellte magát. Lejjebb adta.

– Nem loptam én azt el, – mondta kelletlenül, – magától gyütt.

– Hásze’ gyünni gyütt, – ismerte be Péter, – de nem gyütt vóna, ha nem híjja kend… Most mán, – sóhajtott fel, – a kenyeret is kivette kend a számbúl, az Ágnyes kendnek dagaszt. Ű vót az egyedüli böcsös jószágom, azt is elvette kend. A kódis tarisznyájábúl lopta ki kend a pénzt.

Baki János megvakarta tarkóját. A Péter igaza megillette alapjában becsületes lelkét.

– Jó, no, – motyogta bűnbánólag, – de mit csinájjak, mikor engem akar az asszony!?

– Fogjon kend egy nagy bunkósbotot, – javasolta az előzékeny férj, – oszt verje haza.

– Azt én nem teszem, – vivódott magával János, – találjon kend ki valami egyebet.

– Az igasság, – állította Péter, – nem gyün ki másképen.

János megcsóválta fejét.

– Próbálja meg kend, kend okos ember, kigyün a tán másképen is.

Péter kifordította tenyerét.

– Ha csak más asszonyt nem kerít kend nekem.

A gazda gondolkozóba esett.

– Muszáj annak asszonynak lenni? – kérdezte rövid hallgatás után, félszemmel vendége felé pislantva.

A furcsa kérdés lyukat fúrt a Péter fejébe. Nem felelt mindjárt, előbb fölhörpintett egy pohár bort, aztán (miután kialudt a pipája) rágyújtott újra, hogy időt nyerjen egy alkalmas felelet kieszelésére.

– Nem muszáj, – bökte ki nagysokára, – lehet egyéb is, a fő, hogy legalább annyi böcse legyen, mint egy jóravaló asszonynak.

János föllélekzett.

– Hát teszem, minek lehet annyi böcse?

– Azon kend törje a fejét…

– Adok egy tehenet…

A Péter szájából kiesett a pipa… Tehén! Bizisten, ha többet nem ér a jó tehén a rossz asszonynál… Dücső ember ez a János, hogy ezt így kitalálta…

Ilyenformán gondolkozott Péter, de persze egész másformán beszélt. Aki, vélte, első szóra egy tehenet kínál, az az utolsóra a kettőt is megadja. Ilyen irányban munkálkodott tehát, szólván:

– Noisz igaz, hogy a tehénnek négy lába van, de egy asszonnyal csak mégse ér fel: azt beláthati kend.

János tökéletes gavallérnak bizonyult.

– No, no, – mondta, – valamicskével még megszerezhetem azt a tehénkét. Mivel szerezzem meg?

Péter nyelt egyet. A borbúl is. Azon gondolkozott: kiadja-e az utolsó szót mindjárt, avagy előbb még puhítson Jánoson. Rápillantott, hogy kikutassa a veséjét. És úgy találta, elég puha már a gazda így is. Fölállott és megrángatta a ködmöne csücskét.

– Még egy tehenet kérek az egyhez – vágta ki elszántan. – Két tehénért odaadom az asszonyt.

János nem teketóriázott sokat.

– Gyűjjék kend az ólba, válogassa ki a teheneit…

II.

Péter vígan kocogott haza a két tehenével, világéletében sem csinált ő ilyen jó vásárt soha. Egy veszett, kirúgós asszony után futkosott és két jámbor fejőstehénnel érkezett haza.

A váratlan szerencsétől úgy nekikevélyedett Péter, hogy ezentúl szóba se állott akárki fiával. Lett (kapott a tehenekre) gazdasszonya is, pénze is. Egyszóval vígan élte világát…

De ezzel még nem ért véget a Péter szerencséje… Egy szép napon ugyanis valami nyöszörgésféle ütötte meg a fülét. Kinézett az ablakon. Hát valami fehérszemélyen akadt meg a szeme. Háttal volt, hát nem láthatta, kicsoda, csak azt, hogy igen sírt. Péter ráhujjantott:

– Mit rücskölsz, he? Eredj haza sírni.

Az asszony megfordult. Péter hátratántorodott, majd leesett a lábáról.

– Te vagy az, Ágnyes?!…

A felesége volt…

A kibékülés nem járt sok cerimóniával. Ágnes meggyónta, hogy hazaszökött, mert megverte a szeretője, már pedig a botot ő csak a hites urától tűri el.

Péter ütött a fejével.

– Azt jól teszed, Ágnyes – dícsérte meg a párját. – Meg is verlek rögvest, mer’ rászolgáltál, halom azután, ha jól viseled magadat, békességben lehetünk.

Ágnes kiállotta a botbüntetést, azzal rögtön hozzáfogott a ház rendbeszedéséhez. A gazdasszonyt kilapátolta, a teheneknek megaljadzott és kisikálta a konyhát…

A házasfelek tökéletes békességben érezték magukat. Péternek eszébe sem jutott, hogy felesége visszatértével tulajdonképen megdőlt az igazság elmélete, amelynek két tehenét köszönhette…

Azonban hamarosan eszébe juttatta a másik érdekelt fél. János gazda még aznap beállított hozzá.

– Hej, bátya! – dült be ajtóstúl a házába. – Ide a riskáimmal!…

Ám, nem hiába volt a Péter esze sűrű, be tudta ő adni a maga igazát a visszájárúl is.

– Miféle riskákról szaval kend? – kérdezte csodálkozva.

– Hát azokrúl, amiket Ágnyesér’ adtam.

Péter tágranyitotta szemét.

– Azokrúl-e? Hisz azok rég az én jószágaim.

– Azok ám, – fortyant fel János, – ha nálam marad az asszony, de hát nem maradt nálam!…

– Arrúl ki tehet?

Vérbeborult a János szeme.

– Hát ez az igasság? Az a híres igasság, amivel kend mögfogott engem!

Péter válla közé húzta sunyi nagy fejét.

– Hü, öccse, – eszelte a gazdát, – nem oda Buda! Az az igasság, amivel én mögfogtam kendet, nem egy gyökérrűl hajtott a maival. Én nem híjtam az asszonyt, mint kend, – magyarázta, – az egész magátúl gyütt vissza. Hát lesse kend, míg a tehenek is maguktól mennek vissza kendhez. Mert valamiképen kend sem adta vissza kérésre a feleségemet, azonképen én sem adom vissza a kend teheneit. Ez az igasság ma és nem más. Igaz-e?

János megvakarta a füle tövét.

– Aki áldója van, – sóhajtott fel búsan, – se menyecske, se tehén.

– De, – vigasztalta Péter, mutatóujját jobbra-balra billegtetve, – mög vagyon az igasság, ha möghótt is Mátyás király!