JÓZSEF ÉS MARCI.

I.

Az én időmben, azaz mikor én voltam az sz–i járás szolgabírája, Horvát Marci volt a kelecsenyi főbíró, senki más. De jóval később is csak ő viselte ezt a méltóságot, valameddig csak a füle mozgott. Méltán pedig, mert ő volt a falu legokosabb embere, beleszámítva az urakat is. Csak az volt a hiba, hogy utálta a tételes törvényeket: fejbül csinálta az ítéleteit, mint Salamon király.

Nekem, a szolgabírónak, persze nem tetszett az öreg ilyetén bölcsessége, mert a megyénél végre is nekem kellett érte helyt állanom, ami gyakran nehéz sor vala, mert minden törvénynek csak még se lehetett a nyakát úgy kicsavarni, hogy rápasszoljon az én Marcim antikmódi ítéleteire.

Egyszóval sok bajom volt az öreggel. Magam sem tudom, hogy miért nem csaptam el őkigyelmét. Nyilván féltem tőle, imponált is nekem s mi tűrés tagadás, szerettem is őt. Csupa tömör erő volt, klasszikus nyugalom, hajthatatlan akarat, vakmerő önbizalom…

Különben mit fejtegetem az öreg tulajdonságait! Az emberi lelket a példa magyarázza meg a legvilágosabban: elmondok róla egy történetet.

188...-ban Sz...n tartották meg az úgynevezett király-gyakorlatokat. Ez alkalommal néhai való jó József kir. hercegünk is lerándult a járásomba és Kelecsenyben szállott meg. Vévén a hivatalos értesítést, mindenekelőtt magam elé citáltam Horvát Marcit.

– Hallja-e, bíró uram, nagy megtiszteltetés éri a falut. Itt fog megszállani József kir. herceg Őfensége, a grófi kastélyban.

– Tőlem gyühet – jegyezte meg Marci egyszerűen.

– Igen ám, csak hogy parádéval kell az ilyen nagy urat fogadni: úgy kívánja a falu becsülete.

– Hásze, – hagyta helyben Marci, – kimehetek eléje és kirendőhetem a szüzeket is.

– Jó lesz, Marcikám… Aztán gondoljon ki valami rövid dikciót; kend a falu feje.

A vén bíró megcsóválta fejét.

– Hisz csak nem vagyok tán irígy, szót adok én neki annyit, amennyi csak ráfér.

– Jól van, bíró uram, – kezeltem az öreget szőrmentén, – de vigyázzon ám a szabad szájára, mert egy királyi herceg nem olyan közönséges ember ám, mint mi vagyunk.

De ezt már nem ismerte be Márton.

– No, no, – mondta, – csak ojjan ember bíz a, mint más. Ű is kétágú, én is kétágú vagyok. (A lábát mondta ágnak.)

– Ez nem egészen igaz, – tiltakoztam a meghatározása ellen, – mert nem a láb teszi az embert, hanem a hatalom. Ő száz annyi embernek parancsol, mint mink.

Marci csak rázta a fejét.

– Löhet, – mondta, – de nékem nem parancsol, ez az embereimnek nem parancsol, ergómorgó itt Kelecsenyben én vagyok a nagyobbik úr.

Nem okoskodtam vele tovább. Úgy se tudtam volna megváltoztatni a világfelfogását. Hát csak a szavát vettem, hogy ott lesz a parádén kékbeli posztóban s leveszi a kalapját rendesen, nem csak úgy, ahogy nekem szokta, hogy a feje fölé emeli egy fél hüvelyknyire. Továbbá megigértettem vele, hogy nem fog mókázni a szóval, hanem komoly méltósággal felel, ha szóra méltatja a királyi herceg. Végül, hogy nem önt fel a garatra, valameddig ki nem vágta a faluja becsületét.

Marci mindent megigért szentül. Még arra is rájött egész magától, hogy jó lesz talán a pipáját a csizmája szárába sülyeszteni a királyi herceg kedvéért, mert hátha szemet szúr neki a kupakos jószág, ha a kalapja karimájában hagyja.

– Jó, – mondok, – a királyi herceg ugyan maga sem igen ellensége a makrapipának, de illendőség az illendőség – a pipa csakugyan nem a kalapkarimába való.

II.

Elérkezvén a nagy nap: kihajtattam az állomásra jó egy fél órával a királyi hercegi különvonat érkezési ideje előtt, hogy szemlét tartsak az ünneplő gyülekezeten. Rendben találtam mindent: szüzeket, bandériumot, diadalkaput. Csak Horvát Marci hiányzott persze. Stafétát szalasztottam érte: hogy hozza magával a gallérjánál fogva…

A staféta visszajött, de bíró nélkül.

– A bíró úr – jelentette – tisztölteti a szolgabíró urat, de még nem gyün, mer nem akar. Aszondi, hogy aszongya: kár az üdőt pocsékolni, inkább a gőzös várjon rá, mint ű a gőzösre, mer annak nincs lelke. Különbest helybe lesz idején, csak a szekere tengelyét keni meg.

Dühbe gurultam… Engem ugyan meg nem szekíroz az adta bírája!

Ráhujjantottam a törvénybíróra:

– Zitás!

– Tessen parancsolni?!

– Kend képviseli a falut, azaz hogy kendet fogom a királyi hercegnek bemutatni Horvát helyett. Értette?

– Értettem alássan.

Gondoltam magamban, egyszer életemben én is kifogtam a vén sunyi Marcin… Az ám!

… A gőzmozdony elfüttyentette magát. A fehérruhás szüzek összebujtak, mint a libák a vihar előtt; a férfiak torkukat köszörülték; a bandérista-legények megficánkoltatták apró lovaikat.

Én bementem a pályaudvarra: ott kellett a királyi herceget és kíséretét üdvözölnöm. A törvénybírót magam mellé rendeltem. Az állomásfőnök hozzánk csatlakozott.

Csingilingi, csin-durr-krr!… Megállott a vonat. A királyi herceg daliás alakja megjelent az udvari vagon egyik ajtajában. A többi szakaszból kiguruló tábornokok és egyéb törzstisztek egyszeribe ott termettek előtte. Egy ezredes felrántotta az ajtót: a királyi herceg kiszállott. Szájában kevély makrapipa ágaskodott a zápfoga között. Arca ragyogott a jókedvtől, sapkája félre volt vágva legényesen. A perronra lépett kísérete sorfala között s miután eléje tolakodtam, megállott előttem.

Nem tudom, illett-e, de bemutatkoztam, és bemutattam neki a törvénybírót is.

– Zitás, a falu bírája.

Ebben az ünnepies pillanatban (látni nem láttam, mert összefolytak szememben a világ összes színei és alakjai), nem láttam, de a patkolt csizmasarok kopogásából meghallottam, hogy valami nehéz magyar lépett a perronra és megállván a törvénybíró háta mögött, eképen szavalt:

– Ammög mán nem igaz, mer a falu bírája én vagyok.

Mondván kipöndörítette Zitást a helyéből s maga állott oda. Azzal megemelintette kalapját a királyi herceg előtt, de csak úgy, mint nekem szokta: félhüvelyknyire s imigyen üdvözölte a nagyurat:

– Szerencsés jónapot kívánok, fenséges uram, egészségére váljék az éccakai nyugodalom!

Persze Marci volt, a rém-ember… Én csak hápogtam, mint az éhes kacsa, amikor elszalasztotta a békát. Majd észbekaptam és kínos zavaromban megrántottam a bíró zekéjét.

– A kutyafáját, – sugtam a fülébe, – hol a kalapja?!

Marci úgy tett, mintha nem hallotta volna az intésemet. Pedig meghallotta a királyi herceg is.

– Ne bántsa, szolgabíró uram, – vette kegyesen (bár némi iróniával) pártfogásába a bírámat, – öreg ember a bíró, szemébe süt a nap.

Marci ahelyett, hogy a föld alá sülyedt volna szégyenében, helyeslőleg bólintott a királyi hercegnek.

– Akkurát attól védekezek, – mondta, – mondok: a nap igen nagy úr, fenséges uramnál is nagyobb talán!

A nagyúr elnevette magát.

– Derék ember kigyelmed, bíró uram, kimondja a szót.

– Ki én, – hencegett Marci, – magának a Belzebulony ördögnek is.

De ez már csakugyan több volt, mint a mennyit el lehetett volna tűrni. Intettem a bírónak, hogy távozzék. De a királyi herceg csak ott marasztalta, nyilván kedve telt az eredeti parasztban.

– Hagyja, szolgabíró uram, hagyja.

Azzal Marcihoz fordult.

– Hallom, bíró uram, – jegyezte meg kegyesen, – hogy jó termésük volt az idén.

Idáig csak magam szörnyülköztem a Marci magaviseletén, de rögtön rákerült a sor a tábornokokra is. Nevezetesen így válaszolt a rettenetes férfiú a nagyúrnak:

– Jó termés? Mán engedelmet istállok, de akárki mondta is fenséges uramnak, lúvá tette.

… Szerencsére nem sokáig tartott az általános szörnyülködés. Csak addig, ameddig a nagyúr kivette szájából a pipát, hogy torkára ne szaladjon a kacagása közben. Mert olyat kacagott, hogy kicsordult még a könnye is.

… Aztán kocsira ült a királyi herceg. Marci meg elém állott nagy hegyesen.

– Megmondtam, ugyi, hogy csak kétágú a királyi herceg is. A különbség – magyarázta bütykös hüvelykujját orra elé tartva – csak annyi közöttünk, hogy őt Józsefnek híjják, engem meg Marcinak.