STANCI NÉNI.

Tizenhét éves koromban, midőn letettem az érettségit, igen szerettem a világi örömöket: cigarettázni, táncolni, fekete kávézni, sőt (most már be merem vallani) egy leányt is szerettem. Igaz, hogy ő csábított el, mert először ő csempészett a nyakamba egy darab jeget, de másodszor már én csókoltam meg őt a nagy diófa alatt. Később a kályha mögött, a paszuly-lugasban, sőt egyszer a spájzban is. Ahol csak értem. És mindig titokban persze, árkon-bokron, palánkon keresztül, vakmerően elhárítva a közénk torlódó akadályokat.

Hősnek képzeltem magamat: hol Odysszeusznek, hol Kaszanovának, hol Abelardnak és elhatároztam, hogy époszt csinálok én is a szerelmem történetéből. Hexameterben vagy pedig disztichonban, semmi esetre sem magyar metrumban, mert díjat akartam vele nyerni az Akadémián.

Ám a gonosz Párkák nem engedték meg, hogy bevégezzem az én »monumentum aere perennius«: fölbiztatták ellenem a saját édesanyámat; elküldettek vele Liptó megyébe Pohorellára, Stanci nénihez, még mielőtt végrehajthattam volna az époszom számára s szerelmem érdekében elkövetendő legnagyobb hőstettemet: a Plutó megmérgezését.

Az igazat megvallva, nem sárkány volt ez a Plutó, csak kuvasz, de a hétfejű sárkánynál is jobban vigyázott szerelmem tárgyára, szomszédék Cillikéjére. Mindig a nyomában volt s ha hozzányúltam, elkezdett morogni. Olyan csúnya éles fogai voltak, mint egy oroszlánnak.

Szerencsére Kapci Jóska, a kondásunk, kioktatott rá, hogy kell végezni egy ilyen fenevaddal. Meg kell etetni zsírba kirántott szivaccsal. Azt szereti a kutya és úgy megdagad és megpukkad tőle, mint egy léghajó.

Szivacsom és zsírom már volt is, csak rántani nem tudtam. Ám azon is segítettem. Beleavattam nagy titkomba Anikát, a szolgálónkat, aki is egy-kettőre megigérte, hogy öt garasért kirántja nekem a szivacsot prézlibe… Már le is szúrtam neki a bűndíjat, midőn szokatlan ceremóniával és nagyváratlanul maga elé hivat az édesanyám.

– Édes fiam, – mondta, – mostanáig gondolkoztam rajta, mivel jutalmazzalak meg a kitünő érettségiért: hát Stanci nénihez fogsz menni Pohorellára.

– Jaj! – kiáltottam fel önkénytelenül. – Az nekem nem jutalom. Stanci néni igen szigorú és unalmas, ha igazán meg akarsz jutalmazni, engedd meg, hogy itthon tölthessem a vakációt melletted.

– Nem lehet, Lacikám, – jelentette ki az én szép mamám határozottan, – Stanci nénit nem szabad elhanyagolnunk, a te érdeked, hogy jó blattot tégy be nála… Pohorella gyönyörű birtok, – tette hozzá, – az eshetőségeket nem szabad elszalasztanunk.

Nem értettem a dolgot.

– Miféle eshetőségeket? Hisz Stanci néninek három gyermeke van…

– De meghalhatnak – világosított fel az én gondos mamám. – Szegény Betti, – magyarázta, – alighanem hektikában van, Pista vízfejű, Bandi egészséges ugyan, de nagy lump, valószínűleg ki fogja magát inni a világból. És akkor – konkludált mamácska, – tied lehet, Pohorella, ha megszeretteted magadat Stanci nénivel.

– Jaj, nem kell nekem Pohorella – jelentettem ki sopánkodva. – Nem vagyok én örökséghajhász.

– Oh, te könnyelmű fiú! – kárpált édesanyám. – Tudom is, miért félsz Stanci nénitől. Mert szét nem hányhatod magadat, mert zsenírozod kell magadat előtte. Hát azért is elküldelek Pohorellára finomságot tanulni.

Pont. És én jól tudtam, hogy az anyám pontjai után hiábavaló minden okoskodás. Visszarendeltem a rántott szivacsot: elbúcsúztam Cillikétől sűrű könnyhullatások között és becsomagoltam a paktáskámba mama szigorú felügyelete alatt.

Másnap már útban voltam Pohorella felé. Az abelovai állomáson kellett kiszállnom a gőzösből, ahonnan Pohorelláig jó kétórai út kocsin. Ha nincs sár. Mert, ha sár van, ökröket kell a lovak elé ragasztani, ami tetemesen meglassítja a tempót. Már pedig éppen sár volt, mikor kiszálltam Abelován, következésképen engem is vegyes fogaton szállítottak Pohorellára – csekély hat óra alatt.

Olyan éhesen érkeztem meg, mint a farkas, azonfelül sáros is voltam, mert háromszor feldültünk az úton, végre mérges is voltam, mert Cillikére gondoltam. Nem csuda, hogy ilyen lelki állapotban mindjárt egy nagy butaságon kezdtem: elfelejtettem Stanci néninek kezet csókolni, amiért másfél órai prédikációban részesültem. Hiába mentegettem magamat, hogy éhes vagyok: a jó blatt el lett rontva, ki kellett állanom a hosszú létániát. Majd belehaltam.

– Nénikém, – könyörögtem a végén, – ne szidjon már, nagyon beteg vagyok.

Bár előbb kerekedett volna ez a jó ötletem. A Stanci néni modora egyszeribe megváltozott irányomban. Látható szimpátiával vett tudomást a betegségemről…

– Nini, édes fiam, hát miért nem szóltál előbb?… Most látom, hogy csakugyan beteg vagy… Mi a bajod? – hadarta. – Igen sovány vagy és sápadt, mint a fal… Bizonyosan vért köpsz. Nem köpsz te vért?

– De köpök – hazudtam szemtelenül, hogy megsajnáltassam magamat.

Jól számítottam. Stanci nénitől bűnbocsánatott kaptam és krumplit vajjal. Teát is. Igaz, hogy (tekintettel a hektikámra) csak pemetefűteát, ami olyan keserű, hogy az ember hegedűnek nézi tőle az eget. De legalább nem haltam éhen. Sőt az eszem és kedvességem is megjött a meleg ételtől. Eszembe jutott, hogy tudokozódni illik kedves unokatestvéreim egészsége felől.

– Hát a Bettike hogy van, Stanci néni, meg a Pista, meg a Bandi?

– Hál’ Istennek semmi bajuk, – lafatyolta Stanci néni a szaporaszavú vénasszonyok egyhangú stíljében, – csak haszontalanok. Betti francia órát vesz a guvernánstól, verje ki a ragya valahány csak a világon van, – Pista javítóra készül, mert megbukott a latinból, Bandi meg lovagol, mert repetálnia kell, hát semmi dolga sincs.

– Szeretném őket megcsókolni – jelentettem ki a jó blatt érdekében.

A blatt láthatólag javult, mert igen kedves lett Stanci néni: zavarba jött, ötölt-hatolt, egész belegabalyodott a tapintatába, míg valahogy kinyögte végre, hogy ne csókoljam meg a gyerekeit, mert fél, hogy megkapják tőlem a hektikát.

– Az ám, – helyeseltem a jó anya aggodalmát, – azt mondják, hogy a hektika igen ragadós.

Stanci néni megvigasztalt:

– Ragadós, fiam, de ne félj, azért nem fogsz te meghalni, csak igyál sok pemetét és az édesanyád hizlaljon kutyákat és kutyazsírral főzessen neked… Mondd meg neki.

– Megmondom neki…

Stanci néni, hogy-hogy nem, igen megszeretett estvélig. Egy órával vacsora előtt behivatta szigorú fegyelem alatt tartott gyermekeit és megengedte nekik, hogy hammerundglokkézzanak velem. No, el is nyertem tőlük vacsoráig minden babjukat, ami sírásra fakasztotta Pistát, vízfejű unokatestvéremet és titkos káromkodásra Bandit, a lumpot. Csak Betti nevetett a veszteségén. Ő úgyis unta a játékot, láthatólag kacérkodni szeretett volna velem. Meg is tette a játék után.

– Te, Laci, miért nem csókoltál meg, mikor a kuzinod vagyok?

– Megcsókolnálak én, – jelentettem ki lelkesen, – csak nem engedi meg a néni.

– Miért nem engedi?

– Mert hektikám van.

Nagy huncut volt Betti, elkacagta magát.

– Van neked, majd megmondom micsodád!

Addig ingerkedett velem, míg teljesítettem a kívánságát. Nehogy butának higyjen, megcsókoltam a dupla ajtó között. (Szegény Cillike, ha tudta volna, de kikaparta volna a szememet!…)

Megérkezésem napján nem történt egyéb nevezetes esemény. Vacsorára köménymagos levest kaptunk és ismét krumplit, mert lehetett bár szép birtok Pohorella, a nénike nem tüntetett a szépségével, úgy élt rajta, mint egy nyugalmazott kisdedóvónő…

Kilenc órakor még egy félfazék pemeteteát diktált belém a néni, aztán azonmód ágyba parancsolt.

Másnap reggel felköltöttek már hat órakor, megkávéztattak, megpemetéztettek és unokatestvéremmel egyetemben a kertbe küldtek, hogy ne legyünk láb alatt…

Az ebéd is csak olyan sovány volt, mint a vacsora és a reggeli, ami, tekintve, hogy étvágyamat rettenetesen fölcsigázta a mértéktelen pemeteélvezet, dühbe hozott. Elhatároztam, hogy két napig sem állom ki Stanci néninél, inkább megszököm valahová.

Igen ám, csakhogy Betti, a huncut Betti, észrevette a rosszkedvemet és igen vigyázott rám. Hizelkedett, mint a macska, vigasztalt, simogatta a kezemet, egyszóval belémszeretett.

Szép leány volt Betti, valósággal féltettem tőle az erényemet: hogy hűtlen leszek az én szegény kis Cillikémhez.

Ezt nem akartam. Összeszedtem minden férfiúi energiámat s kijelentettem a szirénnek:

– Bocsáss meg, Bettike, de én nem szerethetlek téged, mert már eligérkeztem.

Ekkor sült ki, hogy milyen mérges leány volt ez a Betti. Minden teketória nélkül a szemembe vágta, hogy nem is kellene neki egy olyan nyápic, hektikás ember, mint én, a mamája se adná nekem, mert úgyis meg fogok halni egy év mulva és akkor az övék lesz a csomádi birtok, ami az apámtól maradt rám.

Önkénytelenül elnevettem magamat:

– Kitől hallottad ezt? – kérdeztem kacagva.

– A mamától, ha tudni akarod.

No, gondoltam magamban, szépen vagyunk. Az én mamám három unokatestvérem halálára spekulál, hogy rám szálljon a birtokuk, az unokatestvéreim mamája meg az én hektikámra bazíroz, hogy megkaparintsa gyermekei számára az én birtokomat. Micsoda képtelen anyai szeretetek!

No de, tettem fel magamban, legalább javamra fordítom az egyiket a két szeretet közül. Asztalhoz ültem és a következő levelet írtam mamának:

»Édes mamácskám!

Betettem a jó blattot, Stanci néni valósággal imád. De csak azért, mert azt hiszi, hogy hektikás vagyok és Csomádot az ő gyermekei fogják majd halálom után örökölni. Mindazáltal jó gondomat viseli: reggeltől estig pemetével itat és kutyazsírral fenyeget. Már hánytam is. A Betti meg rám szeretné magát varrni.

A fiúk kövérek, mint az ágyú és olyan egészségesek, hogy megeszik a lósóskát is. Egész nap a réten legelnek, mert otthon nem kapnak eleget enni.

Különben igen jól érzem magamat. Szeretek itt lenni. Betti igen jó hozzám, kár, hogy hektikás.

Csókol, ölel, hálás fiad

Laci.«

Még Sinon, aki becsempészte a falovat Trójába, se írhatott volna ennél ravaszabb levelet. Másnap estére megjött rá a sürgöny: »Gyere haza azonnal. Anyád.«

Harmadnapra már otthon voltam és megmérgeztem Plutót a kirántott szivaccsal… Az éposz folyik…