KÉT NEMES EMBER.

I.

Tikkasztó nyári éjtszaka volt. Lengyel András egy ideig hánykolódott az ágyában, de hogy semmiféle helyzetben sem találta el az utat Álomországba, kapta magát, kifeküdt a tornácra, a kemény pitvarküszöbre hajtva még keményebb fejét. A szabad ég alatt sem volt alacsonyabb a hőmérséklet, mint a szobában, csak több volt a levegő. Aztán altatnak, ha mereven néz rájuk az ember, az égen reszkető csillagok is.

Lengyel Andrásnak sikerült nagysokára elszenderednie a kemény földön, de nem volt az becsületes alvás: inkább csak afféle bódultság. Szeme csukva volt, azzal nem látott, talán az orrának sem vette hasznát, de egyéb érzékei rendesen teljesítették a szolgálatot. Hallotta a denevér surrogását, a földi béka cuppogó ugrándozását, de különösen a tapintó érzéke volt eleven, váltig sajnálgatta a gazda csontjait a kemény fekhelytől.

Ilyen körülmények között nem igen szokott rendes ember álmodni, de András gazdát meglátogatták az álomlátások néha egész éber állapotában is. Igen játékos feje volt az öregnek, csak öt percig kellett egy helyben ülnie, legott nekirugaszkodott a fantáziája s meg sem állott a poklok fenekéig, vagy a szivárványos egekig.

A kemény küszöbön mindenekelőtt azt álmodta András, hogy elkezdett a feje dagadni, apránként akkorává gyarapodott, mint egy léghajó; de nem szállott a levegőbe, ellenben szétpukkant, mint az ökörhólyag, amit a falhoz vernek.

A pukkanástól persze fölriadt András, de miután meggyőződött róla, hogy csak álmodott, folytatta az ébrenalvást. Nemsokára valami zörrenést hallott. Agyvelejének egy gondolatfoszlánya a ládafia fölé röpült, ahol is száz darab körmöci arany volt az élére verve… Talán csak nem a pénzét lopják? Nem. A gondolatfoszlány visszaröpült a gazda fejébe: tolvaj csak az ő testén át juthatott a házba (a pitvarajtón, amit elfeküdt), nem embertől származhatott a zörrenés, alighanem a macska egerészik valahol.

Ezért nem volt érdemes fölébrednie. Szerette volna az aranyokat teljesen elfelejteni, de csak félig sikerült a dolog. Lelkének azt a felét, ami aludt, nem hagyta békén az éber felében megfogant gondolat. Az aranyak összecsörrentek, megelevenedtek a szakajtóban, ami a ládafiában volt elrejtve s mintha eszük lett volna, kikívánkoztak sötét börtönükből, nekirugaszkodtak, fölpattantották a láda fedelét s elkezdtek gurulni, meg sem állottak a szomszéd udvarházig, ahol is tekintetes Pókay Péter uram volt az úr, aki persze nem lökte ki fényes vendégeit, hanem zsebrevágta őket mindközönségesen.

A dolog kissé bosszantotta Andrást, de még erre sem ébredt fel. Annyi eszmélet, amennyit groteszk álma meghagyott neki, teljesen elegendő volt agyvelejének ahhoz, hogy megkülönböztesse a lehetetlentől a lehetőt. Az aranyak nem szoktak maguktól gurigázni, azok nem élőlények. Attul nyugodtan alhatnék, ha tudna.

De nem lehetett. Ismét beleütődött az András fülébe valami nesz. Olyan nesz pedig, amit a legjobb akarattal sem lehetett a macskára ráfogni, mert a macska nem jár cipőben. Holott ő alighanem cipőnyikorgást hallott. Meg sóhajtozást, meg cuppogást. Ahhoz sem ért a macska. Tehát idegen emberi lénynek kell a házában tartózkodnia (mert a leánya csizmát visel, a szolgálója meg a mezítlábos divatot követi)… Vajjon ki lehet? Mit keres nála? Hogy jutott be a zárt kapun át?…

Most már fölrántotta András a szemét. Úgy se hagyta volna békén a gerincén végigfutó hideg. Azért nem moccant. Nem árulta el, hogy ébren van. Úgy könnyebben megcsípheti az éjjeli vendéget. Annak ugyanis vagy az ajtón kell távoznia, amelynek a küszöbén feküdt, vagy az ablakon. Ha keresztül akar rajta lépni, megfogja a lábát, de az ablakon át sem szökhet meg észrevétlenül, miután házának mindegyik ablaka a tornácra néz.

Várt András. Várt, gondolkozott és fülelt. Cipőnyikorgást nem hallott többé, de annál szaporább lett a sóhajtozás, suttogás.

A gazda minden vére arcába szökött. Mi történik az ő becsületes, tiszta özvegyi házában, az alatt a fedél alatt, amely az ő istenfélésben nevelt szűz leánya mirtuszkoszorúra váró fejére oltalmazóan borul?! Ki meri az ő hajlékát megszentségteleníteni?!

Pillanatig sem gyanakodott a leányára… Csak a szolgálója lehet a bűnös. De az is elég volt Andrásnak, hogy elképedjen. Hiszen csupa gyermek volt a Kovácsék Eszterje, fejletlen, tizenöt éves csitri, még nevetett az anyján, midőn az szinte rimánkodva kérte, hogy óvja a legénytől, vigyázzon reá. Lám, tudta az anyja, mit beszél. Szeretőt tart magának a pondró.

Most már nem okoskodott András. Igazságot kell tennie. Azonmód meg kell a házát a salaktól tisztítania. Még az éjjel kiűzi belőle a romlott leányt. Óvatosan föltápászkodott. Nesztelenül, hogy fel ne ébressze a leányát… Zajtalan lesz az elégtétele is. Szó nélkül ajtót mutat a szemtelen párnak. Az ő tiszta Juliskájának sejtenie sem szabad, hogy miféle istentelenség történt a házban… Nyitvahagyott szobájába osont. Gyertyát gyújtott. Két szoba volt a házában és egy kamra. Mindhárom helyiség a pitvarba nyílott. Kovács Eszternek a kamra volt a hálóhelye. András gazda egyenesen oda lopózkodott. Fülét az ajtóra tapasztotta. Hallgatózott… Most már nem hallott semmi gyanusat… Hogy lehet az? Megcsalta volna a füle? Vagy neszt vettek a bűnösök s meglapultak félelmükben?… Mi az igaz most már? S hogy győződjék meg róla?

András föltátotta az izgalomtól szikkadt száját s tanácstalanul bámult bele a levegőbe. Várt. Várt, nem akart elhirtelenkedni semmit. Mert hiszen a füle nem csalta meg: arra, miután jobban meggondolta, hitet mert volna tenni. Viszont az sem bizonyos, hogy legényt talál a kamrában… De akkor – Teremtő Isten! – kitől származhatott, honnan csapódott a fülébe az a vágykergető buja sóhajtozás… Várt András, várt. Lába gyökeret vert; arca megmerevedett, álla lefittyent. Ott belül a szíve igen dobogott. Szeretett volna imádkozni, de nem tudott. Hallgatódzott a szájával is; a bőre égett; talán hallani akart a pórusaival is.

András félóráig állott így, mint a kőszobor. Nem akart odébb menni egy ajtóval. Nem mert. Érezte, hogy világéletében sem fogja magának megbocsátani, ha az ő édes, szeplőtlen gyermekét meglesi, meggyanusítja csak gondolatban is. Azonban még sem állhat egy helyben reggelig. El kell magát valamire határoznia…

Kivánszorgott a pitvarajtóba, s miután letette a gyertyát, maga is leereszkedett a küszöbre… Kezébe temette arcát… Letargiájából egy tisztán hallható hang rettentette fel. Most már nem kételkedhetett meggyötört, fölcsigázott érzékeiben: egész tisztán hallhatta az éjjeli csendben, honnan jött a hang, nemcsak, de egész bizonyossággal fölismerte benne leánya hangját.

András fölpattant ültő helyéből. Kapta a gyertyát s bevilágított a pitvar egyik sarkába. Ott voltak a szerszámjai. A fejszéje. Fölkapta. Leánya ajtajához rohant. Megrántotta a fakilincset. Nem nyilt az ajtó, zárva volt… Zuhant a fejsze, reccsent az ajtó s két darabban a szobába zuhant.

– Aki moccan, halál fia!

Nem moccant senki se; a szobában talált két élőlény közül az egyik nem is lett volna rá képes, mert azonmód elvesztette eszméletét. Juliska, a szép gazdaleány, akinek fehér homloka mirtuszkoszorúra várt. A másik?

A másik bátor volt, mint a vas. Az is volt a fajtája. Úr. Gonosz néha, de mindig kevély, magyar. A Pókay-gyerek, a szomszéd tekintetes úr fia állott szemben a meggyalázott apával.

– Végezzen, gazduram, ha az a szándéka, én nem fogok kegyelemért könyörögni.

Lengyel András kezéből kiesett a fejsze. Nem szólt semmit, csak leejtette fejét, majd megmarkolta, hogy utána ne zuhanjon az egész testével, s telezokogta kérges két tenyerét.

Az úrfi megszánta.

– Nagy bűnös vagyok, gazduram, beösmerem, de majd jóvá tesszük a hibát.

Élesztgetni akarta az elcsábított leányt, aki mint egy darab fa, élettelenül terült el a szoba közepén. De az apa nem engedte, némán ajtót mutatott neki.

II.

– Szabad!

András gazda benyitott a kastély-ebédlőbe s megállott az ajtóban.

– Kedves egészségére váljék! – köszöntötte a földesurat, aki éppen reggelizett.

– Köszönöm. Mi jót hozott?

– Semmit sem hoztam; az egyszer kérni jöttem, – könyörögni.

Az utolsó megalázó szót kínosan nyögte ki a kevély paraszt, akinek az volt a legfőbb büszkesége, hogy világéletében soha sem szorult rá senki kegyelmére. Torka rekedt volt, lélekzete sípolt.

Pókay nyugodtan megrágta a pirítóst, amit éppen a szájába vett, aztán fölállott s zsebrevágta kezét. Egy ideig hideg szemmel mustrálta szűrös vendégét, de hamarosan belebukott a felsőbbséges úri tempóba. Kezeit egymásután kiszedte a nadrágjából. Az öreg paraszt reszkető oroszlánfeje s vérbenforgó szeme belecibált idegeibe.

– Isten hozta, András gazda, foglaljon helyet.

– Nem.

– Miért nem?

– Előbb egy kis sorunk lesz egymással.

– Hm…

Az elszánt, szinte fenyegető magatartás nem volt inyére a földesúrnak. Újra fölült a nagy lóra.

– Mi baja velem? Gyorsan ki vele, mert nincs időm a kend számára.

– Lesz. Annyi lesz, amennyi kell.

A hatalmas paraszt nagyot rándított a vállán; egyszeribe megtelt vele a szoba. Forró lehellete a földesúr arcába csapódott. Lármázott, fenyegetett még a szűre is. Pókay megdöbbent.

– Mi lelte kendet? Azt mondta, könyörögni jön.

András gazda észbekapott.

– Igenis, tekintetes érdemes uram, könyörögni jöttem, mert nagyot fordult a világ. Most már nem szeghetem meg többé a fejemet, arra sem vagyok érdemes, hogy rám süssön a nap.

– De miért?… Miért?…

– Meggyalázták a házamat… Megfujtották a becsületemet. Elvették tülem az eget.

András gazda hangja fuldoklott, hörgött, kín volt hallani.

– Ki bántotta? – kérdezte a földesúr, most már inkább a szánalom, mint az úri gőg hangján.

– Az úr – úrfi.

– A fiam? Kendet?

A vén paraszt hátrakapta kemény csikasz fejét.

– Nem éppen engem. Egy kölyök bennem nem tehet kárt… A leányomat piszkolta be a kölyök.

– Válogassa meg a kifejezéseit!…

– Kölyök! Hitvány kölyök!

A fékevesztett őserő dübörgésétől torkába szakadt a földesúrnak minden további tiltakozása. Egy ideig farkasszemet nézett egymással úr és paraszt, aztán nehézkesen, vontatottan megszólalt az úr:

– Megértem a kend fölháborodását s biztosíthatom, hogy fiam meg fogja kapni méltó büntetését.

A nagy paraszt lehiggadt valamennyire.

– Köszönöm a tekintetes úrnak, hogy szóval igazságot ad nekem.

– Tettel is, András, tettel is – fogadta őszinte hangon Pókay.

– Akkor jó, – mondta a megbántott apa, – csak meg tudjunk egyezni.

– Megegyezünk, András. Mi a kívánsága?

– Csak egy kívánságom lehet.

– Mi?

– Az, ami magától értetődik.

– De mi?!

– Az úrfi el fogja venni a leányomat hites feleségül.

A földesúr lenyügözött úri gőgje egyszeribe fölszabadult.

– Megbolondult?

Az öreg parasztot ellenben nem hagyta többé cserben nehezen magára erőszakolt turáni nyugodalma.

– Nem bolondultam meg – jelentette ki szinte szerényen. – Én csak a jussomat keresem, házam becsületét. Nem is huzakodok tovább a tekintetes úrral, – folytatta, – gondolják meg jól a dolgot. Ha jövő vasárnap isteni tiszteleten nem hallom a pap szájából az úrfi és a leányom nevét, estére nem él az úrfi, Isten engem úgy segéljen!

Mondta és kiment a szobából.

III.

Az öreg Lengyel András szavának nagy volt a hitele. Oly megrendítően nagy, hogy Pókay kénytelenítve érezte magát az András fenyegetése nyügében beleegyezni fiának a parasztleánnyal kötendő házasságába. Az esküvő megtörtént.

A szent aktussal teljesen beérte Lengyel András, szó szemrehányást sem tett vejének, mikor az atyja parancsára még a templomajtóban elvált fiatal feleségétől.

– Megértem, – mondta a fiatalembernek alázatosan, – fecske nem párosulhatik verébbel egy egész életre, odaadom az úri családnak, aki születni fog: az unokámat is…

Az unoka megszületett. András, igéretéhez híven, meg is kínálta vele Pókayékat, de azok a paraszt fölmenők nagy örömére, nem fogadták el a gyermeket.

Szépen gyarapodott a Jóska fiú. Eljövén az ideje, nagyapja beiratta a gimnáziumba, tudta, mivel tartozik úri vérbeli unokájának. A költség nem esett terhére! Gazdag ember volt s minden évvel nőtt a vagyona.

A Pókayéké ellenben minden évvel csökkent. Elannyira, hogy egyszer csak végkép elfogyott. Kitűzték rá a licitációt.

Lengyel András egy hétig egyebet sem csinált, mint a pénzét számolgatta. Kisütötte, hogy megveheti az úri birtokot minden veszedelem nélkül, ami adósság lesz rajta, majd letörleszti lassacskán.

András megvette a Pókay-féle nemesi birtokot és az unokája nevére iratta.

A súlyos csapástól hirtelen elaggott roskatag Pókaynak szívére szállott a vén paraszt nagylelkűsége. Tizenkét évig nem szólt hozzá, most meglátogatta.

– Köszönöm, András, igaz ember kigyelmed.

Lengyel Andrásnak megcsurrant a szeme.

– Visszaadom a birtokot az úri családnak, – mondta szinte szégyenlősen, – én majd csak az ispánjuk leszek…

Az öreg Pókay nem fogadta el a nagylelkű ajándékot, ahelyett a menyét kérte el a fia számára.

– Nemes ember vagy te, András… Most látom csak, hogy nem mindig a kutyabőr teszi.