HERMÁNY.

I.

Iharos községe Biharországot gazdagítja. Annak is azt a vidékét, ahol a közmondás szerint nem él meg pápista ember, mondják, a vize miatt, amit állítólag csak kálomista gyomor tud megemészteni.

Lehet, hogy ez bolondság, de az már való igaz, hogy Iharos emberemlékezet óta egyetlen római katolikus polgárt sem tud fölmutatni. Aki nem kálvinista Iharoson, az csak zsidó lehet.

Ám a zsidó sem olyan itt, mint másutt. Rég eltanulta a többség minden virtusát: versenyt iszik, káromkodik és verekszik a többi legénnyel. Egyszóval a századok folyamán végkép leszokott eredendő faji tempóiról. Már még a horgos orra sincs meg. A lába is egyenessé fejlődött, Isten tudja, milyen csuda révén. Bár erről a csudáról lehetne okos szót ejteni. Arról azonban, hogy németül tudna az iharosi zsidók közül csak egy is: szó sem lehet. Negyvenen vannak, de a negyvenben összevéve sem akad húsz-harminc német szónál több idegen tudomány.

Tehát, mint látszik, nem éppen nagy Iharoson a nyugateurópai civilizáció. De azért csak adjon Isten a magyarnak sok ilyen falut. Attól ugyan semmiféle kára nem kerekedik. Mert ami a finom erkölcsökből hiányzik belőle: azt egyéb értékekben bőven kipótolja Iharos.

Példánakokáért nemcsak a zsidó polgártárs szaporodik itten hatával-tizével. A kálomista, mondhatni, még nálánál is jobban győzi a szaporodást. Sorvadó Jánosné tizennyolc eleven gyermeket nevelt föl, áldja meg az Isten, míg Dájcs Abiné (aki a zsidó rikordot tartja) csupán csak tizenötig vitte fel.

Ilyenformán bőségben élnek az iharosiak, bőségben és példás egyetértésben. Annyira egyetértésben, hogy mint említve volt, a zsidó legények is részt vehetnek a verekedésben, senki sem vonja kétségbe párbajképességüket. Ez pedig faluhelyen ritka demokratikus állapot.

Igaz, hogy tökéletes egyenjoguságukat nem ingyen kapták a zsidók. Ki kellett azt előbb vívniok. Vezérük egy bizonyos Hermány (Hermann) Ábris nevezetű lakatos volt, aki vére hullatásával szerzett tiszteletet fajának, olyformán, hogy tíz éven át egy csatábul sem hiányzott, fejét hét helyen lékelték meg és három oldalbordáját szedték ki a felcserek a gyomrából, ahova is fokossal beütötték ellenfelei. És ami fő, Hermány mindezért nem maradt adósa a legényeknek: pontosan, kamatostól fizette nekik vissza a kapottakat.

Volt is akkora becsülete Iharoson, hogy jutott belőle bőven az atyafiaknak is. És miután megvolt a becsület, kiki igyekezett azt a Hermány példájára kiérdemelni. Ilyeténképen az idők folyamán egy egész derék harcias zsidónemzedék kerekedett Iharoson.

Már pedig tudnivaló, hogy semmi sem alkalmatosabb az osztálykülönbségek megszüntetésére, mint az ököl. Mert miért legyen Duhaj Marci különb ember, mint például Stark Kóbi, amikor ez a Kóbi inni is jobban tud, káromkodni is cifrábban káromkodik és a bicskát is jobban tudja, mint ama Marci? Kár lenne minden okoskodásért, az a különb ember, aki bírja a másikat.

Hát miután Hermány mindenkit lebírt a faluban: természetes, hogy ő volt Iharoson a legtiszteltebb alak.

Megérdemelte különben is. Mert oly naivan rajongó lokalpatriotizmus és halálmegvető ambíció, mint benne, kevés emberbe szorult a földtekén.

Ha tűz ütött ki a faluban: ő volt első a placcon. Az ő tiszte volt az életmentés, azt a világért sem engedte volna át másnak. De beugrott ő az égő gerendák közé egy zsák lisztért is, nemcsak emberért. Olyan csudálatos könnyelműséggel bánt az életével, mintha halhatatlannak érezte volna magát. A nép hovatovább szentül hitte, hogy tűzmentes a bőre, nem fogja a láng.

Pedig csak a lelkét nem fogta a tűzvész; bőrét bizony úgy összepörkölte sokszor, hogy hetekig feküdt bele. Arca is csupa forradás, szakálla meg úgy leégett egyszer, hogy soha többé nem nőtt meg újra.

De azért sohasem panaszkodott. Sem nem hivalkodott. Oly megható szeretet élt szívében szülőfaluja minden egyes embere iránt, mintha apja lett volna valamennyinek. A gyermekéért hozott áldozatokat pedig egy apa sem rójja fel.

És mindez érdemeiért nem kért Hermány, sokáig nem is kapott méltó elismerést az ő földieitől. Egyszer azonban megtették őt a falu bírájának.

Nem ment símán a dolog, de azért megment. Úgy kezdődött, hogy Tóbiás Gergely bíróválasztás napja közeledtén kijelentette a harangláb alatt politizáló népek előtt, hogy:

– Hermány a legkülönb közöttünk, hát mér ne legyen ű a bíró?

– Mer zsidó – világosította fel Szür Gábor, a falu első gazdája.

– Zsidó ám, – ismerte be Gergely, – de nem látszik meg rajta.

– A nem, de tuggyák.

– Hát tagaggyuk le.

– Le ám, – okvetetlenkedett Szür Gábor, – hanem akkor elsőbben tagadja le ű: körösztölködjék ki.

– Akkor megválasztik kendtek? – puhatolódzott Tóbiás, körülhordozva tekintetét a gyülekezeten.

Bólintottak.

– Mög…

Gergely ment egyenesen Hermányhoz.

– Körösztölködjék ki, az árgyelussát, – javasolta neki, – mer bírónak akarjuk.

A szerény zsidó álmodni sem mert erről a nagy megtiszteltetésről. Belesápadt… Ő bíró… Iharos bírója! Kétezer kálomista magyar feje!… És ők maguk teszik meg őt első emberüknek!… Holott annyi közöttük a tisztes gazdag ember, akinek ő a nyomába se léphet… Hogy lehet az?… Csak úgy lehet, hogy szeretik és becsülik őt ezek a tisztes emberek. Mily boldogság, mily gyönyör!… Hát nem ingyen adta értük a vérét, nem hiába küzködött a javukért, – óh Adonáj!…

Ez a fölkiáltás kiábrándította némileg naiv, meleg lelkét… Hiszen a nagy kitüntetésért Istenét kívánják tőle cserébe. Istenét a faluért!… Mitévő legyen? Melyik neki a kedvesebb?…

Nem tudott rá válaszolni se magának, se Gergelynek. Reszketett és bámult fel az égre.

Gergely nógatta.

– Nohát, no, mi lesz?

– Majd holnap – hebegte Hermány.

– Hát csak gondújja mög…

II.

Hermány egész éjjel nem húnyta le szemét. Le se feküdt. Mint az örök zsidó, járt-kelt a házban. Gyötörte agyát és imádkozott. Verte mellét és jajgatott. Kegyelemért könyörgött az ő Istenéhez és leendő Urának, a szeretet Istenének irgalmába ajánlta magát…

… Elhatározta, hogy kikeresztelkedik. Úgy akarja az ő szeretett faluja, hát megteszi a kedvéért… Nem is a kedvéért. Hiszen nem ingyen teszi. Bíró lesz. Megfizetnek érte…

Megfizetnek érte!? – Ez a szó, ami máskor a profán élet üzelmei között oly hangzatosan csendült a fülébe, most, hogy Istenével kapcsolatosan tolult ajkára: megrémíté, megborzongatá… Nem! Nem adja el magát, hitét, Istenét. Hiába lenne akkor Iharos bírája: nyomorult féreg lenne, – idővel, mint Sámsont a hajával együtt, hitével együtt őt is elhagyná a nagy ereje, a becsülete… És akkor mi haszna lenne belőle Iharosnak?…

… Hajnalodott. Tóbiás Gergely megjelent a küszöbön. Mögötte a pártja: vagy tizenkét hosszúbundás, komoly, méltóságos paraszt.

– Elgyüttünk megkérdezni, – kezdi szavalni Gergely, – hogy mit vall kend elsőbbnek: a régi országát, vagy a mait?… Ha – folytatta – Isten kegyelméből megtérült a szíve, megtisztöljük mink is: mögtesszük a falu első emberének, mer tisztöljük kendet mindközönségesen…

Hermány lehúnyta szemét. Megszédült. A Tóbiás szava szívébe fúródott és egész valóját megreszketteté. De nem vett rajta végkép erőt a kísértés: hitét nem döntötte meg… És Jehova kegyelmes volt vele a hűségéért, olyan igét adott ajakára, amit legott megértettek a szeretet Istenének hívei is.

– Ha én elhagynám az én hitemet, – mondta reszketeg páthosszal, – bizony mondom, nem lennék méltó a kendtek bizalmára és szeretetére, mert az az ember, aki elárulja Istenét, elárulja a hazáját is.

Az atyafiak összenéztek. Egy vén csont elköhintette magát.

– Szent való igaz, – mondta aztán, – jól számít.

– Hásze, – tódítja egy másik, tarkóját babrálván, – mögmegy tán így is.

Egy harmadik mégis sokallotta ezt a hirtelen engedékenységet.

– Akkor – alkudozott ez – mán legalább a nevit cserélje magyarra.

– Legyen János a neve – javasolja Tóbiás.

– Árpád akarok lenni! – jelentette ki Hermány fuldokolva az örömtől. – Iharosi Árpád leszek.

– Jó lösz, – zúgták az atyafiak, – akkor elengedjük az Istenit…

… Igy lőn Hermány Iharosi Árpád és bíró.

Nem bánták meg az iharosiak, sőt igen büszkék Árpádra. Azt mondják rá, ha szemükre hányják a zsidó mivoltát:

– Igaz, hogy zsidó, de nem igen ért hozzá, a bíróságot sokkal jobban csinálja.