A HASZONTALAN LEÁNY.

I.

Turay Sándor káromkodott, mint a sakál, őméltósága, a felesége, született Vandrák bárónő, meg sírt, mint a krokodilus. Leányuk, Luci, szomorúan hallgatta az izgató hangversenyt és elkívánkozott messzire, valahová a felhők közé.

A családi élet napi mozgófényképének két és három óra között lejátszódó eme jelenete naponként megismétlődött (mert hozzátartozott az emésztéshez), legföljebb csak akkor változott, ha vendég tért be a házba.

Akkor a következő vígjátéki cselekmények léptek a stereotíp drámai szituáció helyébe: A báróné kiszaladt a budoárjába, kiáztatta vörös szemét és berizsporozta magát; Turay szintén kiszaladt, de a vendége elé, leölelte őt a kocsiból és ragyogott a jókedvtől; Luci megbújt a szobácskájába és olvasott:… A vendég, ha férfi volt, bunkósvégű havanna-szivart kapott az agyarára, ha nő, rózsát, vagy télvíz idején bókot, nem egyet, de tizenhatot. Az anyabáróné ezenkívül ugyanannyit cuppantott a szájára.

Aki következtetni tud, annak elég ennyicske kép is annak a konstatálásához, hogy Turayék komédiások voltak. Nem a maguk kedvéért játszottak, hanem a publikumnak. Négyszemközt mosták egymást, a nyilvánosság előtt összecsókolództak, ha úgy kívánta a szerepük.

Mert jól kellett játszaniok Luci miatt. Érezték ők, hogy különben sohasem kerül főkötő alá egyetlen leányuk. Ripacsok gyermekeiben nem igen bíznak a férfiak…

Luci húszéves, fehérarcú, rozsdaszín hajú szép leány volt. Fehér és szép volt annak a lelke is valamikor, de arról apránként leőrölte a szűziesség zománcát a szülők örökös civakodása. Annál jobban kiéleződött az esze. Tudta, hogy abban a miljőben, melyben élt, nem engedheti meg magának a szerelem luxusát: hát elzárta a szívét. Belenyugodott, hogy szülei üzletnek tekintsék férjhezmenetelét és anyja utasításai értelmében mindent megtett a kiszemelt férjkandidátus behálózására. Kacér volt, mint a kakadú, és merész, mint egy kötéltáncosnő. Szégyelte magát, gyűlölte a komiszságait, de szüleivel szemben nem mert a sarkára állani. Pedig látta, érezte hogy kárbavész minden erőlködése. A férfiak megcsókolták, szerelmesek voltak a szép hajába, de oltár elé nem merték vinni a mamája miatt. Mert annak olyan kezdetleges volt a férjfogdosási technikája, hogy mindenki szégyenlett a hálójába beleugrani, még az is, aki különben szívesen megfogatta volna magát.

Pedig nagyon szeretett volna már férjhezmenni a szegény kis Luci. Ha nem is szerelemből. Csak állapotot akart cserélni. Arra vágyott, amiben otthon soha sem volt része: nyugalomra, őszinteségre, békére, egyetértésre. Azonkívül vérig sértette szüleinek rengeteg erőlködése is, amellyel túl akartak rajta adni s a mi örökös civakodásuk főforrása volt.

És még sem mert Luci ujjat húzni szüleivel. Mindaddig, amíg egy férfi ki nem nyitotta a szemét. Szerény, de bátor fiú volt az illető, Karsay István volt a neve. Nem tartozott a mama jelöltjei közé, mert csak albíró volt, holott az anyabáróné mágnást akart Lucinak. De családra, kiállásra nézve sem volt István valami különös legény. Lucinak sem tetszett.

Luci először egy államtitkár zsúrfixjén vette észre az albírót, aki a haját nézte, kábító lángbakapó haját. Néma csodálattal, önfeledt áhitattal. Luci szinte megszánta és alamizsnaképen egy finom kacsintással jutalmazta hódolatát.

Mindössze ennyi volt a kezdet, mert Karsay röstelt beállani a leány udvarába: érezte, hogy a mókás Mukik és Gekszik között nevetségessé válnék az ő akkurátus komolyságával. Hát egy szót sem váltott Lucival a zsúrfixen, inkább a saját fészkében kereste fel őt a következő napon.

Az anyabáróné csudálkozó tekintettel fogadta. (Mit keres nála ez a közönséges beamter?) De mézes szavaival kijavította a görbe tekintetét. Luci pedig folytatta vele a kacérkodást és odaigérte neki a kaszinói piknik második négyesét, amiért nagyralátó mamájától kemény leckét kapott:

– Micsoda képtelenül könnyelmű leány vagy te, Luci! Ezreket és ezreket költünk rád, hogy alkalmat adjunk neked rangosan férjhez menned és te holmi utolsó beamterrel adod össze magadat a második négyesre!… Hát mulatni jöttünk mi fel Pestre, te hallatlan leány!… Előre is kijelentem, – végezte szavait sziszegve, – hogy ez az utolsó farsangod, hát vagy kihasználod az időt, vagy örökre otthon maradsz vénleánynak…

A leány elnevette magát kényszeredetten, szinte keserűen.

– Oh, oh, mama, – mondta nem minden gúny nélkül, – az eset nem oly súlyos, mint gondolod. Ha akarod, visszaszívhatom azt az ostoba négyest.

Az anyabáróné legott átcsapott a másik szélsőségbe. Megölelte leányát és elkezdett sírni. Csak úgy szokásból, mert igen megszerette a mártírszerepet.

– Tedd azt, – zokogta, – te édes, te drága!

– Megteszem…

II.

Beharangoztak a második négyesre… Karsay István meghajtotta magát Luci előtt.

– Szabad kérnem…

A szép, vöröshajú leány ráemelte csodálkozó, nedves fényű szemét.

– Hogyan, Karsay?… Nem értem…

– Kezdődik a második négyes – világosította fel a fiatalember gyanutlanul mosolyogva. – Úgy örülök neki, hogy magával táncolom.

– Velem??…

Az albíró elsápadt.

– Igen, – mondta vontatottan, – csak nem felejtette el!

– De, – hazudta a leány vakmerően, de édesen mosolyogva, – elfelejtettem… Úgy-e nem haragszik, hogy odaigértem Sipickynek, majd kárpótolom…

– Sipickynek? – fakadt ki az önérzetében megsértett albíró gúnyos hangon. – Persze, az gróf!

– Az, – verte vissza a leány a gúnyt gőggel, – gróf, s ez meg is látszik a modorán.

Karsay állotta a leány gőgjét és a sebet, amit az a szívén ejtett.

– Nekem, – jelentette ki dacosan, – elsőbbségi jussom van a négyeshez, ragaszkodom hozzá egy gróffal szemben is.

– De én – vágott vissza Luci – ezek után nem táncolok magával… Épp itt jön a táncosom.

Karsay nem mozdult a helyéből. Sipicky kénytelen volt megszólítani.

– Pardon, engedj a táncosnőmhöz…

Az albíró egy pillanatig farkasszemet nézett a gróffal. De az csak nevetett rajta.

– Nos, – kérdezte inkább csodálkozva, mint fenyegetve, – mi lesz?

– Mindjárt, – válaszolt Karsay, – csak még egy szavam lenne őnagyságához.

Azzal lehajolt a szép leány bódítóan fehér, illatos vállára.

– Nagysád, – súgta a fülébe, – ön haszontalan leány.

Elsápadt az ünnepelt zsúrleány. Még sohase hallott ő ilyet. Felszökött székéből és összerázkódva, mint egy lázbeteg, a Sipicky gróf karjába kapaszkodott.

– Menjünk innen…

Sipicky nem hallotta az albíró sértő szavait, de a leány elváltozott lényéből azonnal megsejtette, hogy nem lehettek közömbös szavak…

… A párok fölállottak a négyeshez. Luci forró, minden ízében remegő testéhez ölelte táncosa karját. Mint egy asszony, aki ismeretlen veszedelmektől való félelmében vakon rábízza magát az ura erejére.

A grófot végkép elbódította a női gyöngeségnek ez a spontán, szinte önfeledt meghódolása.

– Luci, én Lucim – küzködött gyönyörtől vonagló ajkán a szerelmi vallomása. – Luci, én…

A döntő szó beleveszett a táncfigurába. A vizavi odakorcsolyázott Lucihoz és elkapta a kezét.

– Chassez-croisez! – hangzott fel a rendező szava energikusan, mert összevissza gubancolódtak a szórakozott párok.

… Sipicky föllélekzett. Hiszen eszeágában sem volt, hogy feleségül vegye Lucit. Pénz kellett neki, sok sok pénz, nem vörös haj és hóváll… Áldotta sorsát, hogy az utolsó pillanatban visszaadta rendes hideg eszét. Hiszen, – ötlött az agyába, – az is lehetséges, hogy nem szerelem volt, ami a szép leány testében reszketett, lángolt, hanem valami egyéb érzés, indiszpozició, aminek hozzá semmi köze… Hátha éppen az albíró zaklatta fel az idegeit!?

Ezen a nyomon folytatta a társalgást, mikor Luci visszakerült hozzá a tánc forgatagából…

– Mit mondott magának Karsay?

Hangja már közömbös volt, szinte kíváncsi, mint egy borbélyinasé.

Lucit vérig sértette, szinte meglökte táncosának ez a hirtelen, durva elváltozása.

– Semmit – mondta fagyosan.

Ám az egyszer (nyilván szerencsétlen napja volt) ügyet se vetett Sipicky a leány rideg, elutasító válaszára. Tovább faggatta, szinte ingerkedett vele, mint otthon a Zsán a Juci szobaleánnyal.

– Ugyan, Lucika, – elméskedett, – csak nem gondolja, hogy olyan fiatal és pepita vagyok!… Úgy-e, szerelmet vallott magának?

– Nem!…

– Akkor miért sápadt el? És miért reszketett?

A leány összeharapta ajakát. Alig állott a lábán. Szeme égett és küzködött a könnyeivel.

Sipicky erre észrevette magát.

– Pardon, Lucika, nem szekírozom többet.

Ezt az újabb tapintatlanságot már nem bírta ki Luci. Szeme megcsurrant, elszédült. Nem maradhatott tovább a teremben: kitámolygott a büffébe…

És Sipicky erre másodszor is elvesztette a hideg eszét. Most már szentül meg volt róla győződve hogy halálosan szereti a leány. Érette reszketett, miatta hullatta könnyeit… Követte Lucit a büffébe és segítségére siető anyja jelenlétében megkérte a kezét.

– Lucika, szeretem magát, legyen a feleségem.

Az anyabáróné vad örömében alig tudott hova lenni. Biztosra vette, hogy az értékes szerelmi nyilatkozatot Luci taktikázta ki. Arra vallott a leány aléltsága, könnye, a büffébe való menekülése. Micsoda zseniális teremtés! Nem hiába, hogy az ő vére. Most már vakon bízott leánya ügyességében. Csaknem szétpattant, de nem mutatta örömét. Hadd tegye fel a koronát maga Luci a saját művére…

Hát föltette Luci a koronát, de nem oda, ahová az anyja szánta. Igy felelt Sipickynek, most már higgadtan, fagyosan:

– Köszönöm, Sipicky gróf, de tévedett: én nem szeretem magát.

A gróf elképedve távozott.

Az anyabáróné elájult. Leánya belediktált egy adag fagylaltot, míg végre visszanyerte teljes eszméletét. De még akkor sem tudott józanul beszélni, csak hápogott.

– Mit tettél, te leány?… Megöltél! Tönkretettél!! Megástad az anyád sírját!…

– Ne félj, mama, – vigasztalta Luci, – igérem neked, hogy még ma menyasszony leszek.

– Kivel, óh kivel?

A leány nem felelt. Éppen meglátta Karsayt, a bántalmazóját, amint az ajtófélfához támaszkodva, mereven, sápadtan nézte őt. Meglátszott arcán a szenvedés. Durvaságát bánta-e meg, avagy egyéb fájdalom dúlt-e a szívében, azt nehéz lett volna megállapítani.

Azt csak Luci tudta. Tudnia kellett, mert ösztöne csalhatatlanságában vetett hite merészségével az albíró felé suhogott. Megállott előtte és egész hosszában feléje nyújtotta meztelen karját.

– Bocsásson meg – mondta szinte alázatosan. – Igaza van, – folytatta, – én haszontalan leány vagyok, de más leszek ezentúl, ha az oltalmába fogad.

Az albíró nem értette meg a leány szavait. Csak dadogott.

– Hogy érti… hogy?

– Úgy, – válaszolt a leány, – hogy jó asszony lesz belőlem, ha maga lesz az uram.

A kis Karsay csaknem elesett érzései súlya alatt. Megfogta a leány kezét, de annyi ereje már nem volt, hogy az ajkához emelje. Csupa lehellet volt a szava is:

– Szeretem, óh, szeretem!…

– Tudom, – suttogta. Luci bizalommal, szerelmesen, – különben miért szidott volna ki.

Azzal karonfogta vőlegényét és anyja elé lépett vele.

– Mama, én szeretem Karsayt, a menyasszonya vagyok.

Az anyabáróné elájult, még pedig ezúttal becsületesen. Tíz percbe került, amíg fölotkolonozták.