A SIRATÓ ASSZONYOK ÉS A HALÁL.

Sügér János bácsinak igazság szerint már ezelőtt tíz esztendővel kellett volna az árnyékvilágból a fényesbe átköltözködnie. Ám nincs teljes igazság, ma is itt lent dőzsöl az öreg kopott szűrében, hála a sirató vénasszonyok fölös buzgalmának.

Az eset úgy kezdődött, hogy János bácsi egy kiadós disznótor után lefeküdvén, egyéb kellemetlenségek között azt álmodta, hogy megjelent neki a Halál angyala a kaszás ember kíséretében.

– Igazítsa el földi dolgait, János bácsi, – így szólt az angyal, – mert holnap estére érte gyüvök.

A kaszás nem szólt semmit, csak a kaszáját fente.

János bácsi sokkal jobban hitt az álomban, mint akár a keresztkomája esküvésében: rendtartó keresztény-katolikus emberhez illően már kora reggel hozzáfogott a munkához, egyrészt, hogy tiszta állapotokat és emlékeket hagyjon maga után, másrészt hogy megkönnyítse magának az előtte álló iromba hosszú utat, ami alighanem csak a poklok tornáca előtt fog véget érni.

Kikászmálván ágyból, egyenesen nekiment a ládafiának s kiemelte belőle azt a bizonyos acskót, ami hatvan évi földi tartózkodása gyümölcsét tartalmazta és elballagott vele a jegyzőhöz.

– Tekintetes uram, ügyes-bajos dologba gyüttem, megfizetném, ha eligazítaná.

A jegyző bólintott.

– Beszéljen, János bácsi.

Az öreg paraszt körülnézett a hivatalos szobában.

– Tanu kék, – mondta, – tessen valakiket beparancsolni, addig nem beszélhetek.

A kövérbajszú falusi tisztviselő elnevette magát.

– Tán testamentomot akar kend mondani, hogy a dolgának ilyen nagy feneket kerít?

– Aztat, ippeg hogy aztat…

A szükséges három ember (a segédjegyző, a harangozó és egy vénasszony) egy kettőre előkerült valahonnan. János az asztalra tette a pénzes zacskót.

– Négyszázharminchat forint hetven krajcár van benne, olvassa meg a tekintetes úr.

A pénz megolvastatott a tanuk előtt, meg volt az utolsó garasig. Most már bemondhatta János a testamentumot is a segédjegyző tolla alá. Úgy intézkedett, hogy apró zsellérportáját a hozzátartozó három köblös földdel öccse örökölje, a testvérbátyja korhely fia. A drága készpénzt ellenben mind szent célokra hagyta: szétosztotta az eklézsia, a pap, a kántor, a harangozó és a sirató asszonyok között. Különösen eme fehérszemélyekről gondoskodott nagylelkűen, tíz-tíz pengőforintokat igért nekik hatuknak, ha buzgón végzik kötelességüket. Végére járván a végrendelkezésnek, el is lépegetett hozzájuk, hogy külön-külön lelkükre kösse a mennybéli üdvössége iránti érdeklődést.

– Csak estvére halok meg, – mondta nekik, – de azért nem árt, ha helyben lesznek napszállat előtt.

A vénasszonyok a dús hagyomány tudatában fűt-fát igértek Jánosnak. Hogy olyan parádés jajveszékelést rendeznek a tiszteletére, amitől megesik az ördögök szíve is. Felöltöztetik patyolatfehérbe, lábát kinyújtóztatják, kezét keresztbe teszik a mellén, szemehéjját lecsukják, egyszóval semmiről sem fognak megfeledkezni, krajcárt is tesznek a feje alá, hogy a föltámadás ne találja egészen pénztelenül.

János bácsi boldog megnyugvással állított be a paphoz:

– Főtisztelendő, érdemes uram, én ma estére elköltözködök, arra kérem, ha meg nem sérteném, tisztölje meg szegény házamat napszállat előtt, hogy fölvehessem az utolsó kenetet.

A szentatya nagyot nézett.

– De hiszen kutyabaja kendnek.

János helybenhagyta.

– Nincs. Egészséges vagyok, mint a makk, de estére möglesz a baj, – állította, – biztosan möglesz.

Vévén a pap igéretét, hazafelé bandukolt János bácsi. Megtisztogatta ócska puskáját, megkente a csizmáját, aztán lefeküdt az ágyba. Oda citálta maga mellé a vén Julist, aki tízévi özvegységében gondot viselt és mosott rá.

– Imádkozzál, Julis, mert én elmenek.

– Há mén kend? – kérdezte ijedten az asszony.

– Mán – humorizált János – vagy a poklokba, vagy a mennyországba, biztosat nem tudhatok.

– Tán meggárgyult kend! – korholta Julis. – A sőre se lehet jobb színben kendnél.

János ráhujjantott.

– Ne zavadzálj bele az én dógomba. Megmondtam, hát elpatkolok.

– Van lelke kendnek! – siránkozott a vénasszony. – Igy magamra hagyni engemet!

János bácsi dühbe gurult.

– A kiskésit, hisz nem magamtul menek, ha’ visznek!

Julis leült embere lábánál egy székre és hozzáfogott az imádkozáshoz. Pörgette az olvasót s halkan duruzsolt hozzá. Nem hitt gazdája elkövetkezendő halálában, az volt a meggyőződése, hogy megveszlett az öreg. A ráimádkozás jó orvosság lehet ez ellen is.

János gazda szinte mozdulatlanul feküdt az ágyban, csak a szeme sugara sétált fel s alá a gerendákon s gondolatai kóboroltak szerteszét a világban a gazdag mult s a szűkös jövő sikátorai között… Már neki befellegzett. Csak azt kellene kitalálnia, hogy mikép tehetné legalkalmatosabban jóvá az alatt a pár óra alatt, ami számára az életből még hátra van, azt a tömérdek istentelenséget, amit életében elkövetett… Ha valaki azt neki biztosra meg tudná mondani. Bizony ráhagyná tajtékpipáját, a szűrét, sőt még egyebet, talán a szekerét is. Dehát – vélte János bácsi – olyan okos ember talán nincs is a világon. Annyit meg ő is tud, hogy a Halál szomszédságában csöndesen viselkedjék az emberfia, illedelmesen beszélgessen embertársaival, nem úgy cifrásan, káromkodással vegyest, mint ahogy szokta, mikor jó dolga van. Az is bizonyos, hogy bűnbánást kellenék mutatnia, bocsánatot kellene kérnie azoktól, akiket valaha is megbántott vagy megkárosított.

Már nyelvén volt a szó, hogy Julist Kovács Mátyásért küldje, aki neki legfőbb haragosa volt (méltán pedig, mert kehes lovat adott el Mátyás gazdának egészséges helyett). Ám lenyelte a szót János bácsi: jobban megfontolván jámbor szándékát, rájött, hogy hiába jönne el hozzá Kovács Mátyás, úgy se tudná megkövetni. Ahhoz ő nem ért, azt a mennyországban is aligha fogja megtanulni.

Hát csak feküdt János. Hanyatt és mereven. Elvetvén gondját a földieknek, közömbös lélekkel várta a Halált. Hovatovább beszüntette agya működését is. Minek gondolkodjék, mikor gondja nincs. Szeme kifáradt az egyhelybe nézéstől: karikákat vetett a levegőbe, színes vízhólyagokat vetített a szoba falára. Megunta a karikákat s a bugyborékot, lehúnyta szemét… A derékalj nyomta a derekát. Jobb oldalára akart fordulni, de benneszakadt az akarata. Minek erőlködjék erre a rövid időre! Majd eljönnek a sirató asszonyok, vesződjenek azok vele, nem ingyen teszik… Roppant fáradtságot érzett. Alig eszmélt. Mintha már csakugyan körülötte ólálkodott volna a kaszás ember, akit megálmodott.

Pedig csak álmos volt János bácsi. Érzékei összetévesztették az örök elmúlás jelenségeit az álom előtüneteivel. Az autoszuggesztió titokzatos ereje nyügében elpetyhüdt a teste, idegei nem reagáltak, szíve verése szinte elállott… Csak Julis duruzsolását hallotta. Az is összefolyt a fülében. Valami óriás földöntúli dongó dünnyögésének hallotta az ájtatos, imádságos hangokat.

Öt óra tájban, mikor megjöttek a sirató vénasszonyok, már alig hápogott János bácsi. Kapkodott a levegő után. Halántékerei kidagadtak. Unta a halódást szörnyen: kergette az egyik sirató asszonyt, menne a papért.

A többi és Julis néni hozzálátott a munkához. Szakértő tapintattal teljesítették hivatásukat. Vigasztaltak, siránkoztak, egy-egy égő gyertyát tartottak kezükben.

János bácsi igen izzadt. A gyertyák bosszantották a szemét, a siránkozás belenyilallott a veséjébe.

– Vigyenek ki a tornácra, – nyögte, – Isten szabad ege alatt szeretnék meghalni.

Az asszonyok teljesítették kérését. Megragadták az ágyát és szaporán karatyolások között kitaszigálták valahogy a tornácra. János úgy érezte, hogy eme művelet közben apró darabokra töredeztek a csontjai. Nem bánta a csontokat, a túlvilágon úgy se veszi többé hasznukat… Csak jönne már a pap, hogy hozzáfoghatna végre a meghaláshoz.

De csak nem jött a pap. Igen késett. János elvesztette türelmét. Elkáromkodta magát:

– Az áldóját, mér nem iparkodik jobban a főtisztelendő úr, mikor az embernek sietős útja van.

A sirató asszonyok elszörnyülködtek a pogány kifakadáson.

– Jaj, János bácsi, most elkárhozik kigyelmed, ha ki nem engeszteljük a szenteket.

A halódó magába szállott.

– Hásze arra valók vagytok, hogy kiengeszteljétek, nem ingyen teszitek.

És szörnyen nagy bűnbánatot érzett…

Az egyik asszony a János nyaka alá nyúlt, felültette a beteget az ágyban.

– Mondja kend, János bácsi, hogy: Jézus!

– Jézus! – nyögte az öreg.

Most a másik vénasszony szólalt meg.

– Mondja kend, János bácsi, a lelke üdvösségéért mégegyszer, hogy: Jézus.

– Jézus! – hápogta János.

Az asszonyok hókuszpókuszokat csináltak az égő gyertyákkal s helyeslőleg bólogattak.

A harmadik asszonyra került a sor.

– Mondja kend, János bácsi, hogy könnyű legyen kendnek a főd, harmadszor is, hogy: Jézus.

De ezt már megsokallta a halódó.

– Nem mondom – jelentette ki határozottan. – Kéccer mondtam a Fiúisten nevét, hiába fel nem veszem harmaccor is.

– De csak mondja kend, – ijjegették a szakavatott asszonyok áldozatukat, – mondja kend, mert elkárhozik.

– Ne izéjjetek velem, nem vagyok tán se bolond, se gyerek!…

János bácsi meglepően egészséges hangon tiltakozott lelki nyugalmának megháborítása ellen. Ám az asszonyok nem hagyták magukat. Meglóbálták gyertyájukat, sápítoztak, szörnyülköztek.

– Mondja kend!… Mondja kend!

– Azért se mondom!

– A pokolba kerül kend!

– Micsoda? A pokolba! Én? Tán mert oda kívántok?

János bácsi kiugrott az ágyából, úgy folytatta:

– Hát azért sem! Megmutatom néktek, adta boszorkányjai, hogy egy fitying sem üti az én halálomból a markotokat… Megmutatom, hogy túléllek mindnyájatokat…

Az asszonyok ijedten rebbentek széjjel. János még utánuk kiáltott.

– Engem senki se kunérozzon, mikor meg akarok halni. Azér se halok meg a kedvetekért…

Negyedóra mulva végre megjött a pap. De már nem volt szükség rá. János elébe ment s tiszteletteljesen kezet csókolt neki.

– Engedelmet istállok, főtisztelendő érdemes uram, hogy idebolondítottam, de már elment a kedvem a haláltól, elvették a vénasszonyok. Furt ijjegettek, – panaszolta, – az orrom körül legyeskedtek a gyertyákval, mintha már nem is lennék az élők között, összepörkölték a bajszomat is.

Az okos, humoros szentatya elmosolyodott.

– Mondtam kendnek, János, hogy nincs semmi baja.

– Lett vóna, – állította János, – mán itt is vót a Halál az ágyam fejinél, de szerencsére megkegyelmezett, beérte azzal a kínzással, amit az asszonyoktól kellett elszenvednem…

És megmaradt János emellett az igazsága mellett. Ma is váltig azt hajtja, hogy végérvényesen meghalt volna ezelőtt tíz esztendővel, ha életre nem bosszantják vala a sirató vénasszonyok.