HATTYÚDAL.
Reading edition
I.
Az árverés csak tíz órakor kezdődött, de már kilenckor mind együtt voltak a felek. Tele volt velük a községháza és udvara.
A házban a hivatalos közegek pipáztak. Bíró uram a kisbírót szidta, jegyző uram ellenben a miniszterelnököt. A végrehajtó megbotránkozott ezen a merészségen, de a fiskális leszidta érte.
– Micsoda hazafi maga, – rivallt rá, – hogy egy hazaáruló kormányt védelmébe vesz?!
– A kormány az én uram: hűséget esküdtem neki.
– Eb ura fakó!…
Biztosan összekaptak volna, ha nem jön közbe semmi. De éppen belépett egy szikár, ötvenes ember s kísértetiesen fakó arcát magasra emelve, réveteg szemmel körülnézett a gyülekezeten.
Csend lett…
Volt a jövevény megjelenésében valami, amitől megdöbbentek a szívek. Valami könnyfacsaró, valami félelmetes.
Először a bíró elé lépett a zord alak.
– Meglesz, bíró uram?
A vén harcsabajuszos bíró lehorgasztotta fejét.
– Meg, öcsém, meg.
Aztán az ügyvédtől kérdezte:
– Nem várnak, tekintetes uram?
– Nem lehet, atyámfia, már igen soká vártunk.
Bódi Mátyás gondolkodott egy pillanatig, aztán ütött a fejével.
– Úgy is jól van – mondta s azzal, ahogy jött, csendesen eltávozott.
Az emberek részvéttel néztek utána és tárgyalni kezdték az esetét.
– Kár érte! – sóhajtott fel a bíró, – a legtisztább ember volt a faluban.
– Akkor hogy mehetett tönkre? – kérdezte a fiskális.
– Kevély vót…
A további magyarázat benne maradt a bíróban, ki kellett neki mennie rendet csinálni, mert az udvaron kirekedt venni szándékozók verekedni kezdtek. Egy malacon vesztek össze, amit Bódi egy irtózatosan vén cigánynak oda akart ajándékozni. Ezt ellenezték a kapzsi hiénák: hogy nincs többé jussa Bódinak a malachoz, minden a tömegé. A jobbérzésű emberek ellenben pártját fogták.
Hát ebből származott a verekedés.
Bíró uram botjával kettévágta a háborút és kioktatta Bódit:
– Dejszen, komám, a zálogot nem szabad odaadni, röstellem, de nem szabad.
– Ennek a vén embernek! – háborgott Bódi a cigányra mutatva.
A bíró megcsóválta a fejét.
– Törvény, hát törvény…
– Úgy is jól van – mondta az elesett ember és intett a cigánynak, hogy eressze hát el a malacot.
A vén pikulás engedelmeskedett és földre tette a visító állatkát. A tömeg utat nyitott neki (mert egy fürge malac futtában könnyen leveszi lábáról az embert), de – csudák csudája! – amint a földhöz ért, mintha villám érte volna, egyet sem moccant a malac.
Az emberek elképedve néztek egymás szemébe. Isten ujját sejtették a csudában. Legjobban Bódi maga. És most már nem kért, de parancsolt.
– Isten is úgy akarja, ahogy én akarom! – mondta szemét égnek emelve, azzal lekutyorodott a kimult állatkáért és visszatette a vén cigány ölébe.
Fia lélek sem mert fölszólalni ellene. A tömeg megnyilt előtte; sarkában a cigánnyal, kilépett a kapun.
II.
A bírósági végrehajtó felolvassa az árverési feltételeket.
Az ügyvéd ösztönszerűleg belehepciáskodik és bár most már nem segíthet rajta, kifogásokat tesz a bírói végzés ellen.
A végrehajtó kineveti és elkönyveli a bánatpénzeket… Tizen árvereztek a Bódi portájára.
– Négyszázötven forint! – kiáltja az első ajánlattevő.
– Ezer! – hurrogja le a második.
– Ezerötszáz! – rikkantja egy éles hang és az első sorba tolakodik.
Egy ideig e között a három ember között folyik a versenyfutás. Kétezer forintnál azonban már megszaporodnak a pályázók. Egy félcsipejű apró emberke kivételével mindenki licitál. Az arcokra ráül az izgalom és kapzsiság pirossága, kidüllednek a szemek. Egy mérges árverező oldalba löki szomszédját (mert többet ajánlott), egy másik kiköp maga elé. Egyiknek keze reszket, másiknak a hangja. Gyűlöli egymást valamennyi.
A ködmönökből kiáradó avas zsírszag összevegyül az emberek pálinkás lehelletével: fojtó gőzzel telik meg a szoba.
A bíró kinyitja az ajtót. A beáradó friss levegő megcsapja az arcokat és kissé lehűti a szenvedélyeket.
Egy percig senki sem árverez… Mindenki kifigyel az udvarra…
Valami végtelen keserves, szívettépő muzsika hallatszik be onnan. Olyan csodás, olyan új! Senki sem ismeri a dallamát. Azt sem igen tudják kitalálni: mifajta muzsika.
Nem sokáig kellett az embereknek találgatniok. Mind közelebb és közelebb hangzott a szomorú nóta. Telezúgta a pitvart… belejajongott a tárgyalási terembe… s megreszkettette a szíveket…
… Belépett Bódi. Nyomában a vén cigány, szájában magasra emelt pikula. Arca átszellemült, kidülledt a szeme. Rongyos kalapja lecsúszott fejéről, mintha égnek álló gyér, ősz haja emelte volna le… és fujta, fujta szívettépőn, keservesen.
Senki se moccant.
A szenvedély elült az arcokról, lecsuklottak a fejek… Az emberek kalapjukat forgatták a kezükben, vagy a ködmönükön babráltak.
… Kvik! Hrrrrr!…
A pikula egy utolsót nyikkant, a vén cigány egyet hördült, s mint valami szennyes rongy összeesett.
Bódi felemelte, mint egy kis gyermeket és vitte ki.
Az árverezők utána bámultak és nem tudtak szólani. A végrehajtónak megcsurrant a szeme…
Ekkor elé állott az apró, félcsipejű emberke s egy forinttal többet ajánlott, mint a legutolsó árverező.
– Kétezerhétszázhárom.
Az emberek összenéztek. A vénebbje megcsóválta fejét, a tüzesebbje görccsé szorította öklét.
– Kétezerhétszázhárom! – ismételte a kis ember és a végrehajtó írásába hajolt, hogy megnézze: bejegyezte-e ajánlatát.
Ekkor egy bikanyakú tömzsi ember kiugrott a szoba sarkából és magasra emelvén öklét, irtóztató csapást mért az ajánlattevő fejére.
A kis ember összeesett.
A végrehajtó felállott és összehajtotta az írását.
– Az árverést beszüntetem… Érvénytelen.
*
A Bódi portájára még kétszer tűzött ki a bíróság árverést. De eredmény nélkül folyt le mind a kettő. A Bódi portájára árverezni többé nem mert emberfia.