CSIKASZ.

Praha Samu kitántorgott a kórházból és miután megrészegedett az éles, friss levegőtől, belekapaszkodott egy ákácfába… A kórházi urak azt írták ugyan egy nagy könyvbe, hogy egészségesen bocsáttatott el, de ebből egy szó sem volt igaz. Ha véletlenül fejedelem Samu, a tudós orvosok napjában három bulletint állítottak volna ki köz- és mellékérzéseiről, nemhogy egészségesnek nyilvánították volna.

Azonban nem ez az igazságtalanság bántotta Praha Samut, hanem a sorsé. A kórházban leamputálták jobb karját könyökben: hát mihez fogjon most már?

… Régi mesterségét nem folytathatta, abba biztosan belesült volna az első alkalommal. Nem volt ő olyan elsőrendű tolvaj, hogy a balkeze is be lett volna gyakorolva a zsebekre, mint egynémely kartársáé… Utólagosan elsajátíthatná ugyan a balog-tempót is – hanem addig!… Akár éhen halhat, míg valamelyes ügyességre tesz szert. Mert nem olyan könnyű és nyugodalmas mesterség ám a zsebmetszés, mint például a kefekötés. Ész, kitartás és kemény szív kell hozzá. Az sem igaz, hogy nem jár munkával: a favágás is könnyebb…

Életében először elmélkedett Praha Samu ilyenformán, mialatt az ákácfát ölelte, hogy a földre ne essék. Addig nem igen feszegette életmódja minéműségét: lopott, mert élni muszáj. Ez egy olyan emberi törvény volt szerinte, amit józan ésszel nem lehetett megdönteni. Bezzeg ő is jobb szeretett volna úgy élni, mint a bankárok, de hát mindenki nem lehet bankár. De még becsületes mesterember sem. Hiszen ő maga is kitanult lakatos volt, de nem kellett a munkája senkinek. Fölös volt… A világnak csak egy bizonyos számú lakatosra és becsületes emberre van szüksége, a többinek egyebet kell próbálnia, ha koldulni nem akar. Már pedig odáig nem sülyedt volna Samu, nem, a föld minden kincséért sem. Inkább minduntalan kockára tette szabadságát, ami pedig a legdrágább kincs a földön…

A Samu lelkét, midőn elmélkedése fonalán ehhez a ponthoz jutott: rettenetes harag szállotta meg.

… Micsoda?!… Hogy ő kolduljon? Azért, mert nincs jobb keze? Mert beteg és alig áll a lábán?!… Soha! Inkább beleugrik a Dunába… Hanem persze nem mindjárt. Ostobaság lenne tőle elhamarkodni a dolgot. Nem egyszer volt már olyan soron, hogy három napig nem evett és Isten mégis megsegítette az utolsó pillanatban…

Hogy ajkára jött Isten szent neve: egy kimondhatatlan áhitatos érzés szállotta meg a nyomorék ember lelkét. Összetette volna kezét, de miután az egyik hiányzott, azt gondolta, hogy betér a Rókuskápolnába: ott térdreveti magát. A Miatyánkot tudta gyermekkora óta: azt majd elmondja Istennek… Összeszedte minden erejét és bevánszorgott a templomba. Az ajtóban egy olvasós koldusasszony ült, régi jó ismerőse, még abból az időből, amikor nem koldult, hanem céhbeli orgazda volt.

Samu menten ráismert, de nem állott vele szóba: egy megvető pillantást vetett rá és befordult a templomba. A vénasszonyt sérthette a gőgje, mert utána kiáltott:

– Kár kényeskedni, még kend is kikerülhet a sarokra…

… Praha Samu nem egyszer, de tízszer is elmondta a Miatyánkot. S mintha az áhitat erőt szított volna beteg tagjaiba: már egész bátor lépésben jött ki a kápolnából. Befordult a Rákóczi-, onnan ki a Thököly-útra. Ennek egy mellékutcájában, a Lupi kocsmájában szokott tanyázni, ha pénze volt, az ő hű cimborája, Ruzsi, a betörő… Hát odamegy… Ha csakugyan ott lesz Ruzsi, iszik a borából és tör a kenyeréből. Az nem koldulás. Nem egyszer traktálta meg ő is Ruzsit.

Amint így csoszogna, ösztönszerűleg jobbra-balra pislogatva az óraláncok felé, egyszerre csak a vállára csap valaki. Egy kuszahajú, múmiaképű csavargó volt. Igen megörült Samunak.

– Upra, te! Hát mi mász?…

– Nini, Csikasz! Kint vagy?…

– Kint…

Nézték egymást és fénylett a szemük.

– Jól megy most neked? – kérdezte Samu.

– Jól… Van három bikám… Hát te mikor fogtál?

– Én, – mondta szégyenkezve Samu, – régen. A kórházban voltam öt hétig. – És megbillentette csonka karját a kabátja alatt.

Csikasz rábámult és szótlanul megcsóválta fejét. Jó sokáig állott a két ember így egymással szemben. Samu szemlesütve, Csikasz gondolkozva, hallgatagon.

– Akkor te igen kutyávul vagy – törte meg az utóbbi a csendet. – Mért nem vigyáztál jobban?

– Vigyáztam, – válaszolt Samu, – csakhogy rozsdás volt a ráspoly, megszúrtam az ujjamat. Vérmérgezést kaptam, hát levágták a kezemet…

– Hm… Nyitni akartál?

– Nyitni. A grájfolás igen szűkösen adta…

Csikasz újra megcsóválta fejét.

– Nem tudsz te nyitni – korholta Samut. – Mit fuserálsz a más mesterségébe?… Most itt van, ni!

Samu olyan képet vágott, mint a megdorgált gyermek, midőn magába száll, de mégsem enged az igazságból.

– Hásze – dohogta – most mán én is tudom…

… Mozogni kezdtek. Egy darabig szótlanul csoszogtak egymás mellett, aztán a lóversenytér környékén megszólalt Csikasz:

– Mán most mi lesz veled?

– Tudom is én…

– Tudsz balkézzel?…

– Nem tudok.

– Tanuld meg.

Samu rossz néven vette a gyámkodást.

– Mi közöd hozzá!…

Csikasz dühbe gurult.

– Ejnye, az istállóját, hogy mi közöm-e?! Hát nem vagyok a cimborád?

– Hásze, az vagy, – mondta Samu szégyenkezve, – hogy ne vónál az…

– Nohát!… Gyere a Lupihoz, ott majd kigondolunk valamit…

Mentek a Lupihoz, de ahogy a lebúj közelébe értek, megtorpant Samu.

– Csikasz!

– No?

– Bent van Ruzsi?

– Mit tudom! Csak gyere.

Samu habozott.

– Először nézd meg: bent van-e Ruzsi?

– Minek?

– Félek tüle.

– Mér’? Tán becsaptad?

Samu megharagudott.

– Ijnye, az áldóját! – förmedt rá Csikaszra. – Hát mit gondusz te rulam?

– Nono, – kérlelte Csikasz, – tudom én, hogy becsületes ember vagy… Hát mér’ félsz tüle?…

Samu igen restelhette, amit mondandó volt, mert elpirult.

– Összeszid – mondta csendeskén.

A múmiaképű gúnyosan nevetett.

– Pfu! – mondta. – Mit bánod? Aztán – folytatta – meg is érdemled, a mér’ szamár voltál.

– No, csak nézd meg – kérte Samu újból. – És ha bent lesz, mondd, hogy ne szidjon.

Csikasz most már nem ellenkezett, befordult a kocsmába, de menten visszajött.

– Begyühetsz. Nincs bent.

Betértek az ivóba.

Csikasz disznósajtot és egy üveg pálinkát rendelt… Eszegettek és iszogattak. A Samu vértelen arca kigyúlt lassacskán, szeme villogni kezdett.

– Hej, – sóhajtott fel, – mégis csak szép az élet…

– A Práter-utcában van egy házam, – mesélte Csikasz, – már egy hete vigyázom, hogy el ne szaladjon.

– Jó ház? – kérdezte Samu pislogva.

– Jó. Csak egy süket vénasszony lakik benne.

– Akkor az nagyon jó, – lelkesedett Samu, – először nékem is olyan helyet kellett vóna tróbálni.

– Még ma éjjel kihurcolkodok belőle – folytatta Csikasz. – Azt hiszem, kerülni fog egy kis aprópénz is.

– Ijnye!…

– Jó is lesz, mert köll lesz…

– A péz mindig köll – jegyezte meg Samu kijelentésszerűen.

– Hásze mindig köll, de most még több köll lesz a köllnél – játszott a szóval Csikasz.

– Mér’? – kérdezte Samu kíváncsian.

Csikasz nem válaszolt. Lenyelt egy jókora darab disznósajtot és leöntötte egy pohár pálinkával.

– Mér’? – ismételte a kérdést Samu.

Csikasz leszidta a kíváncsiságáért.

– De nehéz fejed van! – mondta. – Hásze nem élhetsz levegőből, amíg meg nem tanulod a balkezest!

Praha Samu jó ideig nem szólt semmit. Úgy elérzékenyült, hogy a könny is kicsordult a szeméből.

– Cimbora! – szólalt meg nagysokára mégis.

– No?

– Jó ember vagy te nagyon!…

– Szamár!…

– Tán még a püspöknek sincs olyan jó szíve, mint neked.

– Ej, fogd be a szád’?

– Nem fogom én be. Mert én ezt sose felejtem el neked.

Erre már Csikasz is elérzékenyedett.

– Nojszen csak becsületes ember vónék én is, vagy mi – mondta. – Te se hagynál engem, ha bajba vónék.

Samu megesküdött rá, hogy bizony nem hagyná az ő édes cimboráját, inkább beleugornék a tűzbe is érte.

És hangja ércéből, szeme tüzéből, egész remegő valójából ki lehetett érezni, hogy amit mond, nem üres beszéd.

Röstellte is Csikasz nagyon. Ki nem állhatta az érzelgősséget. Úgy érezte magát, mint a paraszt a cifra szalonban. Alig várta, hogy szabadulhasson a cimborája hálája elől…

– Samu!…

– No?

– Hol hálsz?

– Hát a ligetben.

– Eredj a Zsufa nenőhöz, gyenge vagy.

– Nem a. Kiállom a ligetben.

– Ne okoskodj – szidta Csikasz Samut. – Itt van a pénz, fizesd ki a cekket, mert én sietek.

Mondta s ellentmondást nem tűrve, az asztalra dobta utolsó három forintját Samu elé. Azzal kisietett az ivóból.

Samu ott maradt, amíg meggyöngült szervezete fel nem mondta a szolgálatot… Lefordult a székről és meghalt…

Csikasznak éppen kapóra jött a práter-utcai siket asszony pénze. Koporsóra és temetésre kellett az utolsó garasig.

… Éhesen követte cimboráját a temetőbe, éhesen és egyedül. Mikor az utolsó göröngyöt is eligazították a Samu sírhantján, egy nagyot sóhajtott Csikasz.

– Szamár! – kiáltott fel s keserűen felkacagott. – Nyitni akart, mikor fogni se tudott!…