EGY KÖNNYCSEPP.

I.

Morvay Tóni fel akarta emelni a fejét, de sehogy sem bírt vele. Mintha csak oda lett volna ragadva a párnájához. Persze, mert tele volt mindenféle szesszel és szénsavval. Fogadásból töltötte meg és diplomát kapott érte.

Nevezetesen versenyivást rendeztek a fiúk egy nyilvános bálon. Tóni fényes diadalt aratott társain, egy egész palack pezsgővel előzte meg őket anélkül, hogy berúgott volna, amit azzal bizonyított be, hogy a torna után még egy parázs csárdást ropott Bibi komtesszel, a szigorú nevelésű Zárday-leánnyal s egyszer sem lépett a lábára senkinek.

Nem is a pezsgő fűtött be a Tóni fejének, hanem a pálinka. Volt ugyanis a versenyző cimborák között egy nógrádi korhely is, bizonyos Tormásy Berti nevezetű, aki megirigyelvén a Tóni borközi dicsőségét, pálinka-tornát proponált.

Tóni nem fért a bőrébe, elfogadta a kihívást pálinkára is. Száz forintba fogadott Tormásyval, hogy leissza őt. És megnyerte a fogadást. Ezért kapta a bajivói diplomát barátaitól és azt a nehézséget a fejébe, amitől fölkelni nem tudott. Pedig kerek huszonnégy órát aludt egyhuzamban, annyi idő alatt három hétköznapi mámor is kimászhatott volna a fejéből. De hét palack pezsgő persze és huszonhárom pohár pálinka a fizika törvénye szerint sem párologhat el ennyi idő alatt.

De volt Tóninak a fejével egyéb baja is. Megakadtak eszének a kerekei, nem volt képes sem gondolkozni, sem emlékezni. Nem tudta, mi történhetett vele, legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy valami ügyetlen kőműves, amint egy épülő ház előtt sétált, téglát ejtett a feje tetejére.

Hogy bizonyosságot szerezzen ezirányban, nagykínosan megnyomta a villamos csengő gombját. Kaláné, jó öreg papucsos gazdasszonya azonnal becsoszogott és Jézus Mária!-kiáltással az ágyához lépett.

– Miért jajgat, Kaláné? – kérdezte Tóni. – Tán meg fogok halni?

– Nem, – sápítozott a hű cseléd, – de mit mívelt a nagyságos úr megint?

– Én? – utasította vissza Tóni a szemrehányást. – Hát tehetek én róla, hogy az a tégla a fejemre esett.

– Nem tégla esett a fejire.

– Hát mi?

– Bor van benne és pálinka, az egész szoba tele van a gőzével.

– Ja úgy!…

Tóni elröstelte magát, de nem nagyon. Hidegvízborogatást rakatott a tarkójára s mikor annyira jutott, hogy úgy ahogy engedelmeskedett neki a feje, kimászott az ágyából és beleállván a fürdőkádba, addig zuhanyozta magát, míg végrevalahára megindultak agyának kerekei. Emlékezni kezdett a versenyivásra s undorral telt meg a lelke.

Különben is hadilábon állott önmagával. Nem bírt a természetével. Szíve tele volt érzéssel, lelke csupa eszményi vággyal, de forró, féktelen szenvedéllyel is. S ez uralkodott rajta. Összekülönbözött szüleivel, akiket pedig a rajongásig szeretett, nekiment legjobb barátjainak, párbajt vívott velük, s elidegenítette magától a menyasszonyát is. Hajszálon mult, hogy vissza nem kérte tőle jegygyűrűjét. A társaságban az volt a híre, hogy haszontalan, szívtelen, tivornyahős, lelketlen szoknyavadász.

II.

Morvay Tóni kártyás is volt egyebek között. De annyira mégis uralkodott magán, hogy csak addig kártyázott, ameddig pénzzel bírta. Nem csinált adósságot. Igaz, hogy atyja havi ötszáz forint zsebpénzt adott neki. Ennyiből szépen megélhet egy magános fiatalember. De a büszkesége is visszatartotta Tónit attól, hogy másra szoruljon. Nemhogy pénzt, de még szívességet sem kért soha senkitől. Pénzét megszámolta minden reggel s ahhoz képest költött. A versenyivási kampányt követő reggelen is az volt az első dolga, hogy felöltözködvén, belenézzen a tárcájába.

Elképzelhetetlenül kínos meglepetés érte. Üres volt a tárcája, egyetlen bankót sem talált benne. Elsápadt. Biztosan emlékezett rá, hogy a bálban még négyszáz forintja volt, a költsége legföljebb annyira rúghatott, amennyit Tormásytól fogadásban nyert; – hová lehetett tehát a pénze? Kártyázott volna részeg fejjel? Akárhogy erőltette az agyát: erre nem emlékezett… Meglopta volna valaki? Talán a kocsis, aki hazaszállította? Vagy Kaláné?

Ez az utolsó csúnya gyanuja észretérítette. Keresztet vetett a pénzére, hogy elkerülje azokat az apró piszkosságokat, amelyekbe ilyes nyomozatoknál könnyen beletévedhet a jóhiszemű ember is. Nincs, hát nincs. Ergo, szerezni kell, hogy legyen.

Miután sem atyjához folyamodni, sem adósságot csinálni nem akart, egyéb választása nem volt Tóninak, minthogy eladjon vagy elzálogosítson valamit. Az utóbbira határozta el magát. Rengeteg küzködése volt az álszemérmével, jó egy óráig kerülgette a zálogház környékét, míg le tudta győzni hiúságát. Feltűrte kabátja gallérját, szemébe húzta puha kalapját, még egy utolsó pillantást vetett az utcára, nem látja-e meg valaki ismerőse: úgy osont be a hátsó kis ajtón, mint egy betörő.

Sokáig kellett várakoznia, míg rákerült a sor. Arca lángolt, homlokán kicsapott a hideg verejték. Olyan volt, mint a hideglelős. Szeme nyugtalanul cikázott a részint könnyelmű, részint szerencsétlen kliensek tömegén, míg végre egy fiatal leány csodálatosképen úgy megragadta a figyelmét, hogy nem nézett többé máshová, szinte azt is elfelejtette, hogy hol van.

Tizennyolc évesnek látszó, nagy, lázas szemű s végtelenül finom arcélű leányka volt. Ruhája fekete, arca hófehér. Kivételesen pazar és jól gondozott hajkoronájára fekete bársonycsokor volt tűzve. Egy vékony kis csomagot szorongatott a hóna alatt. Türelmesen, szinte ijedten várta a sort. Egyszer egy sűrű könnycsepp szivárgott a szemébe, de nem törülte le, csak előre hajlott kissé s a könny a földre hullott.

A földre hullott a leányka könnye, de nem veszett ott el nyomtalanul. A lelke (igen: van lelke a könnynek) megszállotta a Tóni szívét és jobban meghatotta, mintha fuldokló zokogásba tört volna ki a zálogháznak valamennyi egyéb látogatója.

Már nem szégyelte magát a nyegle világfi. Egy különös, mondhatni rejtelmes érzés azt szuggerálta beléje, hogy nincs joga pirulni ott, ahol egy nálánál sokkal tisztább, nemesebb lény nem röstelli a szomorúságát. Logika persze nem volt az érzésében, de hát ki is keresne következetességet ott, ahol a lelki változásokat nem az értelem provokálja, hanem az a titokzatos, megmagyarázhatatlan ösztön vagy sejtelem, aminek sem oka, sem eredete nincs s nem egyszer mégis okozatává, végzetévé lesz lelki világunknak.

Mikor a feketeruhás leányka átnyújtotta csomagját a korláton, egyszeribe oly kíváncsiság vett Tónin erőt, hogy nem állhatta meg: szinte öntudatlanul félrelökött egypár szegény asszonyt és a leány mellé állott. Tudni akarta, mi van a csomagjában.

Hát biz abban igen prózai tárgyak voltak: két pár hímzett hófehér alsó nadrág s egy ugyanolyan ing.

Ám az, aki a dolgok lényegét nem azok használati értéke szerint ítéli meg, akár sírva fakadhatott volna a leányka fehérneműinek láttán. A lelkek ismerőjének sok mindent elárul néha egy darabka vászon is.

A szomorú kis teremtésnek két kis nadrágja és ingecskéje nagyon is ékesen beszélt. A finom hímzett csipke rajtuk elmondta, hogy még nem is régiben jómódban élt az ő tulajdonosuk, hófehérségük, selyempapírbélésük megsúgta, hogy egy széplelkű, házias leányka viselte gondjukat. A zálogházi hivatalnok brutális kezébe vette a finom fehérneműt, széjjelbontotta a nadrágokat, kíméletlenül, mindenki szemeláttára, azután odaszólt a leánynak hivatalos hangon, szárazon:

– Négy korona… Tetszik? Nem tetszik?…

Vérbeborult a leányka sápadt arca. Egy pillanatra eltakarta szemét a kezével, de hamarosan megerősítette szívét.

– Igen szépen kérem, – szólalt meg halk, reszketeg hangon, két nagy fényes szemét a hivatalnokra emelve, – szíveskedjék hat koronát adni: annyi kell.

– Nem lehet.

A leány gondolkozott egy pillanatig, aztán visszakérte a holmiját.

– Megpróbálom másutt, meg kell próbálnom, – mondta s átvevén a fehérneműt, egy asztalhoz támolygott vele, hogy ismét összecsomagolja.

Tóni, aki végignézte, szinte végigszenvedte az egész jelenetet, utána akart rohanni, hogy felajánlja neki a segítségét. Az utolsó pillanatban jutott az eszébe, hogy egy krajcárja sincs… Hirtelen kikapta nyakkendőjéből a tűt és odadobta a hivatalnoknak.

– Siessen kérem, igen sürgős dolgom akadt.

És szívszorongva tekintgetett vissza a leánykára. Attól félt, hogy az hamarabb kész lesz a csomagolással, mint ő a maga dolgával s akkor el fog távozni és nem fogja többé látni soha.

Mély lélegzetet vett, midőn megkapta a kölcsönösszeget. Százhúsz forintot adtak a melltűjére. A leányka éppen akkor nyitotta ki az ajtót, Tóni utána sietett azzal a szándékkal, hogy azonnal megszólítja. Nem talált abban semmi tiszteletlenséget. Hiszen úgy fog vele beszélni, mint egy grófkisasszonnyal… És még sem merte megszólítani. Pedig, szégyenére legyen mondva, nagy gyakorlata volt az ilyesmiben: nem egyszer vetemedett életében aszfaltbetyárkodásra is.

Egyszóval nem mert Tóni a leánykához közeledni. Csak követte őt, mint az árnyék öt-tíz lépésnyire.

Az útbaeső legközelebbi zálogházba betért a leány. Tóni az ajtóban leste. Tíz perc mulva kijött. A csomag ott volt a hóna alatt.

Igy járt a leányka a harmadik zálogházban is. Arca mind haloványabb lett, járása mind ingatagabb. Igen betegnek, igen nyomorultnak látszott.

Az is volt. Egyszer el is szédült s hogy el ne essék, egy lámpásba kapaszkodott.

A szánalom végre elhatározásra bírta Tónit. A beteg leányhoz ugrott, hogy támogassa.

– Kisasszony – hebegte zavartan. – Kegyed rosszul lett, engedje meg…

Nem folytatta. Zavarba hozta a leány rajta csüggő, csodálkozó szeme. De még jobban a szava.

– Igenis, – mondta, – ha tetszik, én követni fogom önt.

Tóni majd leesett a lábáról.

– Hová? – kérdezte bambán.

– Ahová akarja – válaszolt a leány végtelen szomorúsággal. – Ne féljen, tudom én azt, hogy mit jelent, ha egy ilyen előkelő úr egy magamfajta szegény leányt az utcán megszólít.

– Tudja?!

– Tudom. És bele kell nyugodnom. Isten látja lelkemet, hogy megpróbáltam mindent, de a sors nem akarja, hogy tiszta maradjak. Nem kellek munkába senkinek. Gyengéllenek. A szemem elromlott, nem látok vele hímezni, varrni se. Nem tudok fizetni a háziasszonyomnak. Azt mondta, hogy ha hat koronát nem hozok neki ma, kitesz az utcára. Már mindent eladtam, nincs egyebem, csak ez a kis fehérneműm, de nem adnak rá, csak négy koronát. Gondoltam én arra is, hogy a Dunába ugorjam. De nem merem megtenni. Félek, hogy nagyon megbüntetne érte az Isten, pedig a másvilágon boldog szeretnék lenni.

Heves fájdalom nyilallott a Tóni szívébe, hallatán ennek a tragédiának, amellyel a könyörtelen Élet összetörte egy gyenge, szűzies lénynek utolsó eszményét, kétségbevonta annak legősibb, legszentebb jogát. S az a hősiesség, amellyel az utolsó ingecskéjéig kitartott női becsülete megvédelmezésében, sőt ha nem félt volna Isten büntetésétől, a halálba menekült volna a bukása elől: egész valóját mélységes szégyenérzéssel töltötte el… De a leány előtt nem árulta el lelke háborgását. Megállított egy üres bérkocsit.

– Tessék fölszállani, mert messze lakom.

A leány szó nélkül engedelmeskedett. Bent a kocsiban illedelmesen felelt a fiatalember kérdéseire, nem mutatott sem dacot, sem gyűlöletet, csak reszketett egy kicsit. El volt szánva.

III.

– Kaláné, a maga gondjaira bízom a kisasszonyt. Hívjon hozzá orvost és ápolja, mint a saját gyermekét. A holmimat meg pakkolja össze, s küldje a Hungáriába…

Kaláné egy szót sem értett az ura beszédjéből.

– Hogyan? Hát a nagyságos úr elmegy és maga helyett a kisasszonyt hagyja itt? Nem lenne egyszerűbb, ha más lakást bérelne a kisasszonynak, ha már erővel segíteni akar rajta.

– Nem, édes Kaláné, – vágta el Tóni a jó asszony szavát, – én ezentúl nem fogok a magam kényelmére cselédet tartani, majd ha találni fogok kedvemre való egyszerű hónaposszobát, odaköltözködöm.

A hűséges vén gazdasszony sírva fakadt.

– Hát elcsap a nagyságos úr?

Tóni megsimogatta ősz haját.

– Dehogy csapom el, lelkem, csak az állásán változtatok. Idáig az én cselédem volt, ezentúl a kisasszony anyja lesz.

Mondván, tiszteletteljesen meghajtotta magát a szép, tizennyolc éves leánykának, akinek a rajta lévő ruháján kívül két pár alsónadrág és egy ingecske volt mindene; – meghajolt a tivornyahős, kártyás, szoknyavadász világfi a koldusleány szűzies fensége előtt, s anélkül, hogy csak egy ujjal is érintette volna, távozni akart.

De nem engedte a leány, míg meg nem köszönte a nagylelkűségét. Úgy köszönte meg, hogy térdre vetette magát megmentője előtt, megragadta mind a két kezét és addig csókolta, görcsösen, míg el nem vesztette az eszméletét.

Szerencsére nem öl az öröm. Erzsike, – ez volt a leányka neve, – hamarosan kiheverte lelki válsága gyötrelmeit. Kipirosodott, megerősödött. Tüneményes szépséggé fejlődött a jólétben és lelki békében.

De Tónit soha még csak egy pillanatra se hozta kísértetbe a szépsége. A hajdani híres szoknyahőst komoly, szigorú erkölcsű férfivá változtatta egyetlen ragyogó könnycsepp, ami egy veszendő koldusleányka bánatos szeméből kihullott.

Az úri társaság csodálkozott e hírhedt gavallér átlényegülésén. De annak okát sohasem tudta meg.