EGY TITOKZATOS KALAND.

I.

Csúnya vagyok, mint az északi szélvész, kopott, fakó, mint a kitömött bagoly, amibe beleesett a moly.

Ezt azért bocsátom előre, mert így érthetetlenebb, tehát eredetibb a grófnéval lejátszódott kalandom története.

… Úgy kezdem, mint a divatos novellisták.

… A 325. számú bécsi vonat prüszkölve száguldott tova, villogó két tűzszarvával utat törve az éji sötéten át… A hold kidugta pufók képét egy rongyos felhő kárpitja mögül s szelíden hunyorgattak a kicsiny ártatlan csillagok…

Egy leborravalózott elsőosztályú fülkében magánosan merengve üldögéltem s miközben egy dzsánaklist füstté fujtam, régi kedves emlékek, elégikus, fájó ábrándok kavarodtak fel multam homályából lelki szemeim előtt s egybevegyültek szivarkám kékellő füstjével…

Képzeletem versenyt száguldott a gőzszörnyeteggel, csakhogy én fölfelé törtettem a csillagok honába, a gőzös meg vízszintesen, vasban kiszabott útja szerint. És az én fantáziám nem akart pihenni: minden pillanattal merészebb lett a röpte, holott a lokomobil meg-megpihent, ha kifogyott a szussza, hogy vizet vegyen. Ilyenkor elsikoltotta magát és fujva, prüszkölve elcsendesedett. A vonatvezető pedig harsány hangon hirdette ki, hogy hol vagyunk.

– Érsekújvár!

A durva földi hangok fölriasztottak mélázásomból; beszüntettem lelkem utazását és kinéztem a kocsi ablakán. – Vennék egy sonkászsömlét, gondoltam magamban, ha helybe hoznák.

De nem hoztak helybe, csak sört. Hát sört ittam és szidtam a pincért, mert nem volt friss csapolás. Aztán újra rágyújtottam egy szivarkára és elégülten gondoltam el, hogy milyen urasan utazom is én! Egy forintért, akár egy főhercegnek, vagy udvari tanácsosnak, külön fülkét adott a kalauz.

De ez a gondolatom csakhamar kiverődött fejemből. A kocsi folyosóján sürgés-forgás… Egy inas szattyánbőr-kézitáskával… egy komorna két kalapskatulyával… a kalauz kalaplevéve… és egy lefátyolozott karcsú hölgy lebegve – ostromot intéztek magános fülkém ellen.

Hohó, ez nem járja! – gondoltam magamban, de csak gondoltam, nem mertem szólni, mert az öreg úr igen gyanusnak tetszett nekem, alighanem kegyelmes úr lehetett. Már pedig én csak irodaigazgató vagyok a pénzügynél és kicsapatni nem akarok.

Szerencsémre nem soká feszélyezett az excellenciás, úgy látszik, csak a leányát kísérte el, leszállott a vonatról.

Hárman maradtunk a fülkében. A fátyolos hölgy, akit méltóságos grófnénak szólított a komorna; a komorna, akit Bettinának szólított a grófné és én: Piatsek Ferenc irodaigazgató a pénznél.

A Betti igen csinos volt. A grófnéról eleinte nem tudtam semmit a fátyola miatt. Kombinálnom kellett.

Kombinálni jól tudok. Valamiként a régészek képesek egy tizenötezer éves csülökcsontleletből megszerkeszteni az egész antidiluviális állat képét: azonképen én egy finom női bokára rá tudom képzelni az egész női aktot. Miután igen csúnya vagyok, sokszor mulatok magamban ilyen szárazon.

Megpillantván a grófnénak szoknyája alól kacéran kikandikáló bokáját, legott tisztában voltam vele, hogy útitársnőm nem utolsó lelet és nem antidiluvium.

Hamarosan kitűnt, hogy nem csalódtam. A grófné ugyanis alig pihente ki magát, kiküldte Bettinát és lefeküdt a velem szemközti ülésekre, betakarván magát egy puha plüsstakaróval.

Még soha sem voltam ilyen bizarr, bűvös-bájos helyzetben. A szívem igen kopogott és mindenféle bolond gondolatom támadt. Különösen midőn a hölgy levetvén fátyolát s felém fordulva, lehúnyta szemét. Remek arc volt, soha életemben nem láttam olyan finomat.

Eleinte csak azt sajnáltam, hogy nem vagyok szép, aztán az bosszantott, hogy gyáva vagyok, később már a származásom is dühbe hozott, végül keserűen kifakadtam a sors ellen, amiért tintatartó mellé helyezett egész életemre, ahelyett, hogy ereimet donjuáni hajlamaimnak megfelelő vérrel látta volna el.

… Ha Don Juan lennék, – gondoltam el dühös tehetetlenségemben, – most fölcsókolhatnám a szép grófnét és Budapestig elhitethetném vele, hogy üdvözülés kizárólag csak az én karjaimban létezik… Vagy: ha Don Juan lennék, letérdelnék melléje és pici íves ajkára hajolván, lerészegíteném magamat ambrás lehelletétől… Vagy még: ha Don Juan lennék, átkarolhatnám karcsú derekát és…

Egyszóval annyi mindenféle donjuáni fogást eszeltem ki, hogy megélhetett volna belőle három Don Juan is. De mihaszna, irodaigazgató vagyok csupán, egyet sem mertem végrehajtani.

Csak sóhajtottam és izzadtam. És mindig Őt néztem. A takaró szorosan hozzátapadt észbontó termetéhez, csak a bokáit hagyta ki. Oh, azok a bokák! Imádom a karcsú bokát!

Irodaigazgatónak lenni és imádni a karcsú bokát: van-e ennél nagyobb tragédia?

Nem is állottam sokáig tantaluszi kínjaimat: kimentem a folyosóra, mert majd kettéhasadt a fejem. Kidugtam az ablakon a friss levegőre… Szíttam a friss levegőt és sírtam mérgemben.

II.

Uraim és hölgyeim, nem tudom: tudják-e: mi a meglepetés?

Ha villám csap le két arasznyira az ember orra elé: az kellemetlen lehet, de még nem meglepetés; ha az ember két ternót nyer egyvégből: az bizonyára kellemes véletlen, de még ez sem meglepetés; hatszoros halmozást nyerni a lóversenyen: komisz szerencse, de még ez sem az igazi.

Az a meglepetés, ami engem a folyosón ért, mikor a fejemet szellőztettem.

Elmondom: nincs-e igazam?

Az történt ugyanis velem, hogy a grófné, a kegyelmes úr leánya, a világ legremekebb asszonya, egyszerre csak megjelenik a folyosón. És mintha csak örökké ismertük volna egymást, rámszól gyöngéd házsártossággal:

– Muki, az Istenért, meghűtöd magadat!

– Muki! – ismételte duzzogva és szerelmesen vállamra hajolt.

Hát ezt nevezem én meglepetésnek.

… Nem szép név a Muki, a Ferenc sokkal szebb, de a grófné ajkáról úgy hangzott felém, mint szférák zenéje, angyalok kara. És én, gyáva pimasz, mégis így válaszoltam rá, dadogva, hebegve:

– Boccsá… natt… méltóságos grófné… ttéttévedni méltóztat: nenenem én vagyok a Mmummuki.

Hát attól, ami ezután következett, normális ember bizonyára megbolondult volna, de én, tudja Isten, éppen attól kaptam józanészre.

A gyönyörűséges asszony ugyanis elkacagta magát és össze-visszacsókolta molyos szakállamat.

– Kis bolondom, – sugta fülembe, – neked mindig tréfán jár az eszed, ahelyett, hogy megcsókolnád a te pipidet.

– … Pipidet?!…

– Hát nem vagyok én a te pipid?

– Dehogy nem, – mondtam csókjaitól teljesen kiokulva, – a pipim vagy bizony.

– Te meg a bocim vagy – susogta lágyan, szerelmesen.

– Én a bocid – mondtam.

Igy ment ez tovább. Perbetétől egész Nagymarosig egyhuzamban csókolództunk. Én természetesen a mennyekben uszkáltam és teljesen megfeledkeztem még arról is, hogy ki vagyok. Illetve elhittem a grófnénak, hogy nem én vagyok én, hanem a gróf, a Muki, az ő férje és hogy nászutazáson vagyunk a Riviérián. Mert minduntalan ezt hajtogatta. Párkánynánánál azt állította, hogy: no most Milánóban vagyunk, Maroson pedig azt mondta: Génuába érkeztünk.

Egyebet aztán alig is beszélt, mert mindig csókolództunk. Egyszóval egy tökéletesen ideális házasság volt a miénk, ami arisztokraták között nagy ritkaság. Igaz, hogy majoresko voltam, tehát nőm megválasztásánál nem kellett a pénzre néznem.

III.

Uraim és hölgyeim, tetszik-e tudni: mi a hideg zuhany?

A Rudasfürdőben van némi tuss, de ha a világ valamennyi gőzfürdőjének valamennyi zuhanya az égboltozat magasságából szakadt volna le rám: azt sem vettem volna észre attól az egy tusstól, amit Vácott a grófnétól a nyakam közé kaptam.

Éppen szünetet tartottunk a csókban, midőn Pipi, se szó, se beszéd, egyszerre csak visszabujik takarója alá és ugyanazon pózban, amelyben otthagytam (még nőtlen koromban), elnyújtózkodott… A takaró szorosan hozzásimult észbontó termetéhez, csak a bokáit hagyta ki. Szempillája lehúnyódott s a másik pillanatban, mintha időközben nem is lett volna ébren, édesdeden aludt.

Én persze azt hittem, hogy cicázik a kis hamis és komoly férfi létemre csintalanságra vetemedtem. Óvatosan lefejtettem róla a takarót s ráhajoltam pici ajkára. És, cupp, cupp, cupp, összevissza csókolgattam a kis hamist…

Most jött a tuss.

Ahelyett, hogy (mint az előzmények után várni lehetett volna) visszakaptam volna az elejtett csókokat: egy vérfagyasztó sikoly vált le a grófné csókos ajakáról s a másik pillanatban egy idegen nő állott előttem, lesujtó gőgje egész nagyságában, – ah, nem az én pipim többé: a majoresko felesége, a kegyelmes úr leánya.

– Takarodjék eszeveszett! – sujtott le rám fuldokolva. – Vagy meghúzom a vészféket.

De bizony kitakarodtam én még a vészfék előtt. Eszembe jutott a kicsapatás és ész nélkül átnyargaltam egy másodosztályú szakaszba, a vonat legvégére. És forró fejemet kezembe hajtva, tájékozódni próbáltam a világ állása felől.

Eleinte sehogy sem ment a dolog. A világ tótágast állott és én gróf maradtam benne: egy szerencsétlen, elátkozott gróf, akivel valami gonosz szellem rémes játékot űzött.

Végre is belecsikkantottam a karomba: ébren vagyok-e? És belenéztem a kis kézitükrömbe.

Pfuj, micsoda közönséges tintanyaló ábrázatot mutatott a gyalázatos tükör! Legott kiábrándított grófi mivoltomból: tisztába jöttem, hogy vagyok, aki vagyok, Piatsek vagyok.

Roppantul elszégyeltem magamat és áttértem az eszem megfigyelésére. Mert azt még nem tudtam biztosan, nem őrültem-e meg.

… Hogy kellene megtudni? – törtem a fejemet… Ha – okoskodtam – imént lefolyt szerelmi regényem az őrület viziója volt: akkor az a hölgy, akivel csókolództam, a Pipi, nem létezik. Ha pedig létezik, – konkludáltam, – akkor nem én vagyok az őrült, hanem a hölgy.

Visszalopództam előbbeni fülkémhez és az ablakfüggönyrésen bekukucskáltam.

Hát, hál’ Istennek, benne volt a Pipi. Aludt a takaró alatt, a takaró hozzásimult észbontó termetéhez, csak a bokáját hagyta ki… Ergó, ő volt az őrült, nem én…

Ebben a szent meggyőződésben szállottam le Pesten a vonatról és irodámba menet fájó szívvel gondoltam el, hogy egy édes kalandot adott valahára Isten és, hejhaj, abban is egy szerencsétlen őrült asszony volt a partnerem.

IV.

Alig egy héttel eme kalandom után, délután két órakor (gazdasszonyom éppen tálalta a levest) betoppan hozzám egy idegen úr.

– Piatsek urat keresem – mondta arrogánsan.

Én is királyi tanácsos volnék, vagy mi, visszaszemtelenkedtem neki.

– Nem vagyok otthon senki számára, mert ebédelek.

– A tudomány jegyében jöttem, – okvetetlenkedett a kis veres úr, – a tudomány érdekében kérem, feleljen kérdéseimre.

– Én nem vagyok tudós – jegyeztem meg gőgösen.

– Tudom, – mondta a szemtelen idegen, – a tudós én vagyok, ön csak az eszközöm.

– Hát akkor hagyjon engem – kiáltottam rá mérgesen.

De nem hagyott ám. Leült az asztalhoz velem szembe és belém szegezve szúrós szemeit, vallatni kezdett, mint egy rabot.

– Szerettem volna kidobni, de nem volt bátorságom hozzá, hát tűrnöm kellett.

– Uram, – kezdte a kis veres a vallatást, – nem utazott ön a mult hó huszonnegyedikén a 325. számú éjjeli vonattal Bécsből Budapestre?

Nini, a kalandom napja! – gondoltam és önkéntelenül érdeklődni kezdtem. Mert hát ki tudhat az én kalandomról? Bizonyára maga a szegény őrült asszony se tud róla semmit. És egy árva lélek sem fordult meg a szakaszunkban az egész utazás alatt.

– De utaztam – válaszoltam némi habozás után.

– Érsekújváron – folytatta az idegen – egy ritka szépségű hölgy szállott a fülkéjébe.

– Igen, – mondtam bánatosan, – egy szegény őrült asszony volt.

A tudós tacskó szeme megvillant az őrült szóra.

– Az a hölgy – vallatott rémes mohósággal – férjének tartotta önt. Nem szólította önt Mukinak?

Elképedtem. (Honnan a manóból tudja? Tán mégis meglesett?)

– Uram, – jelentettem ki felháborodva, – ön aljasul meglesett bennünket.

A kis veres mintha örült volna felháborodásomnak, aprókat kacagott.

– Nyugodt lehet, – mondta aztán, – nem lestem meg önöket. Én a kérdéses napon Budán voltam, ha tetszik, alibivel fogom bizonyítani.

Égnek meredt a hajam.

– Akkor honnan tudja?!

Rám se hederített, folytatta a vallatást:

– Pont éjfélkor kezdődött az esemény és pont két órakor szűnt meg. Ezalatt a két óra alatt önt férjének tartotta a szép asszony, aztán végkép elfelejtette.

Majd kiugrottam a bőrömből. Keresztet vetettem magamra.

– Isten csudája! – kiáltottam fel. – Nem a Belzebub maga?

– Ne féljen – nyugtatott meg a kis veres tudós s váltig kacagott megdöbbenésemen való gyönyörűségében. – Én a spiritiszták egyesületének az elnöke vagyok s az a hölgy senki más, mint az én kiválasztott médiumom.

Ah!… Kezdett előttem derengeni a világ. Derengeni, de forogni is… Tehát nem őrült volt a grófné, csak a hipnózis vak eszköze?

Önkénytelenül felébredt bennem a lovagias érzés hipokrízise.

– Hallja, uram, – jelentettem ki határozottan, – ön akkor aljasul visszaélt titokzatos hatalmával, ön azzal az ártatlan nővel egy aljasságot művelt.

– A tudomány célja szentesíti az eszközöket – felelte a kis patkány grandiózus méltósággal… – Különben, – folytatta jókedvűen, – önnek semmi oka gúnyolódni, mert csak tőlem függött, nyakába akaszthattam volna egy vénasszonyt is.

Hát ezt be kellett látnom. Bocsánatot kértem. Sőt búcsúzáskor, szégyenkezve bár, de megmondtam neki:

– Ha netalán még egyszer hipnotizálni tetszenék: szíveskedjék a grófnét legalább négy órára elaltatni, mert kettő kevés.

Megigérte, hogy úgy lesz. És be is váltotta a szavát.

Azóta már háromszor voltam Muki.

Nevetséges állapot, beismerem, de miért adott Isten donjuáni szívet, donjuáni kvalitások nélkül? Tehetek én róla, hogy nincs bennem mágnes s mással vagyok kénytelen megmagnetizáltatni a hölgyemet?

Nem igaz?…