BOLOND ISTÓK.

I.

Egy szegény debreceni guba-csapó legény bukkant rá valahol a Hortobágyon. Vakondtúráson pihent a feje s egy óriási töklevél volt a baldachinja. Ilyen bölcsője volt. Tücskök cirpeltek körülötte, pacsirták énekeltek fölötte, a pipacs és szarkaláb táplálták illatukkal. Csecsemő korában gyönyörű sora volt. Talán olyan lett volna a léte folytatása is, – fehér angyalszárnyakon egyenesen a mennyekbe szállott volna, – ha az áruló szél meg nem lebbenti vala a töklevelet, amely eltakarta az emberi szem elől.

Meglebbentette; elárulta bölcsőjét. S az emberiség nevében ölbe szedte, szalonnás tarisznyájába fektette az éppen arra vándorló szegény debreceni guba-csapó legény.

A tarisznyában illedelmesen viselte magát a csecsemő. Egyet se mukkant egész Debrecenig.

Oda vitte ugyanis Turi Esvány, a vándorlegény. Csak akad jótét asszonyi lélek, aki e kis istenadtának legalább jártányi koráig gondját viseli.

Bejárta a legény az egész hírös várost, legalább tíz emlető asszonnyal alkudozott, de a talált porontyot egyik sem vállalta az emlőjére; mindegyik azt mondta:

– A magam pulyáját nem csalom meg egy idegenért.

Már-már elvesztette minden reményét a jószívű guba-csapó, midőn a Gondviselés eleibe igazította a debreceni csizmadiák híres atyamesterét, Bajcsi uramat.

Ott állott az öreg a portája kapujában, a szeme úgy járt, mint a vasvilla, boros is volt, mérges is volt: nagy méltánytalanság esett vele. Tízévi meddő házasság után végre rászállott a gólya az ő házára is, de, a Herkópáterit, nem gyereket hozott neki, csak leányt. Elkeseredésében mi telhetett tőle, öntögette magába a búfelejtőt s mindenkinek elkáromkodta a keservét, aki csak eleibe tévedt, Esványnak is.

A legény a tarisznyájára csapott.

– Ha csak az a baj, nemzetes uram, az még nem baj. Adok én kegyelmednek olyan gyereköt, hogy kettőnek is beillenék.

Nagyot nézett a mérges atyamester.

– Hun az a gyerök?

– Itt a tarisznyában.

– Rakd ki.

Esvány kirakta. Majsztruram megtapogatta.

– Mennyiért adod? – kérdezte elégedetten bólogatva.

– Ingyenért, – mondá Esvány, – csak azt kötöm ki, hogy én legyek a körösztapja, a nevit is én adjam neki.

– Löhet – egyezett bele s tenyerébe csapott a guba-csapó legénynek a debreceni csizmadiák kevély atyamestere…

Majszterné asszonyom ura parancsára helyt adott ölében kicsiny leánykája mellett Istóknak is. Fiúcska, leányka egy-két emlőből szítták az anyatejet. Közös bölcsőben pihentek, egymásba borulva aludtak el, együtt sírtak, együtt nevettek. A sors hej be korán vetette meg az ő nászágyukat.

II.

Istók alkalmatos, helyes gyereknek indult. Bohókás, fejes volt; igen lehetett rajta nevetni. Tízhónapos korában már a maga lábán járt, holott ölben hordoztathatta volna magát. Ha megmérgelődött, nem sírt, hogy kibékítsék, mint a többi korabeli gyerek, hanem rúgott. Inkább eltűrte a verést, mint a babusgatást. A bolti festett játék nem kellett neki, csak amit maga eszelt ki és munkált meg a saját feje után. Megvetette az egyhangú fűzfasipot (amin akárki fia is tud sípolni), ő rózsalevelet tett a nyelvére s fülemülehangokat csalt ki rajta. Nem szállott vesszőparipára, amiről le se lehet esni, ha lovagolni akart, a palánkra mászott; vagy a ház tetejét, a kéményt nyergelte meg.

Bolondos volt no, komolyan vette a játékot is.

Majszterné asszonyom szörnyű aggodalmakat állott ki miatta, majsztruram azonban csak nevetett fogadott fia bolondságain.

– Majd megjön az esze az iskolában, – vigasztalta asszonyát, – egy ilyen tátos gyereket nem kell félteni.

De csak nem jött meg az Istók esze az iskolában sem.

Mindent megfordítva csinált és mindent megvetett, ami földi jó. Piszkált a töltött káposztában, a veres almát, amit tejtestvérkéjétől, a kis Juliskától kapott, megosztotta kamarástársaival, az iskolai öltözködési törvények ellenére hetyke túri süveget viselt gombakalap helyett s árvalányhajat, sárga rúzsát, vagy fácántalut tűzött a süvegébe. A nadrágja ellenben többnyire lyukas volt, mert a nagyerdőn temérdek szarkamadár fészkelt a fatetőkön s igen szerette gyűjteni a szarkatojásokat.

A tudományt befogadta Istók, mert hozzáragadt, mint ökörnyál a lajbici posztóhoz, de a diszciplinát már nem vette be a természete. Szaporán gyakorolta a virtust, de nem a rómait, hanem a szittyát. Még dárdás korában megmászta a kollégium tornyát, átúszta a Hortobágyot decemberben, de nemtelen pusztítást vitt véghez a puritán kálomista erkölcsökben is. Ontotta a rigmust mint a záporeső, képet pingált és faragott, sőt táncolni sem röstellett sutyiban. A tiszteletes kollégium fegyelmi szabályzata szerint ezek voltak a legfőbb diákbűnök.

De a másodrendű vétségektől sem tartózkodott vala Istók. Nem feküdt le este nyolc órakor, kifigurázta a vaskalapot és a tógát, éjjelenként bekalandozta a hírös várost, virágot hordozott a szép leányok ablakába, a professzor urakéiba ellenben pamfléteket röpített.

Éjjeli madár volt. Imádta a holdat, nappal ritkán lehetett látni. Megbujt valami magányos zúgban és ábrándozott. Szítta magába tilos könyvekből a titkos tudományokat. Kutatta a sejtelmek világát, méregette a megmérhetetlen távolságokat, alászállott a feneketlen mélységekre s fel az irdatlan magasságba, kereste a célját, létének okát, de soká, soká, nem találta meg.

Professzorai nem szerették, mert megtanulta, de kinevette a pozitív tudományt. S bár sohasem csípték rajta a verscsináláson, képfestésen és faragáson, tudták, hogy eme, diákoknak tilos ördögi művek, csak az ő fejéből pattanhattak ki. Silányi professzorra ő költötte a híres Dungó gúnyverset, Tormási professzort Midás fülekkel ő mintázta meg. Sedes elé citálták nem egyszer, de nem bizonyíthattak rá semmit, – a kollégium közszelleme nem nevelt kalumniátort, Istók meg nem vallott: valahányszor mindannyiszor ép bőrrel menekült ki a professzor urak markából. Pedig hej, de szerették volna talpára kötni az útilaput. Nemcsak professzor uraimék, de valamennyi tisztes civis, akinek eladó leánya, vagy szép menyecskéje volt. Az vala ugyanis az Istók híre, hogy ördögi hatalommal uralkodik a női szíveken. Pedig ugyan nem tett bennük semmi kárt, virággal, dallal hódított. Az asszony csókja nem kellett neki, csak a lelkével akart ölelkezni. Bolond volt, ideálista volt.

Majszter uram volt az egyedüli ember a híres városban, aki megértette Istókot.

– Nem bolond ez, – mondogatta, – hanem éppen, hogy ő tudja egyedül, mit csinál, tátos gyerek, ha mondom, dicső lesz az élete s ha majd a föld alá kerül, nem fog rajta fogni a féreg foga.

III.

Ha tátos gyerek volt is, sorsát Istók sem kerülhette ki. Elkövetkezvén az ideje, kigyúlt a szerelem lángja az ő szívében is.

Az utcán látta meg eszményképét. Igen magasan ült fölötte, ötlovas hintóban egy vasképű vén szittya oldalán. A vicispán leánya volt: tekintetes Szoboszlay Minka özvegyasszony.

A menyecske valahogy észrevette Istókot, amint az utcán álmodozva ődöngvén, szeme apja kevély sallangos lovaira tapadt. S csillagsugaras tekintetével végigsimogatta a csinos hetyke legényt, kacagó mosollyal és negédes fejbiccentésével viszonozva annak köszöntését.

Istók – nem hiába kutatta a sejtelmek világát – azonnal megérezte, hogy ez az asszony lesz az ő végzete. A megmérhetetlen távolságoknak: feneketlen mélységeknek és irdatlan magasságoknak, amelyek képzeletét izgatták, íme megtalálta a végpontjait. Az egyik ő, a paszulyföldön talált, kegyelemben nevelődött koldusdiák, a másik a hatalmas úr világszép leánya, a tekintetes asszony. Az, ami közbül esik: az egy egész világ. Annak, aki ezeket a távolságokat le akarja bírni, a világot kell meghódítania.

Istók föltette magában, hogy meghódítja. Ezzel megtalálta léte tartalmát, élete célját. A lehetetlenséget kell megkísérelnie, hogy elérhesse a lehetőt… Elhatározta, hogy közelébe férkőzik a tüneménynek, amely megejtette, egyben fölmagasztalta. Tudta, hogy rendes úton haladván, az első lépésnél fellökik (száz sárkány őrzi a tündéreket): úgy fog cselekedni, ahogy a mesebeli pásztorfiú… Naponként kiállott az utcára, arra a helyre, ahol először látta a vicispán hintaját. Két hétig hiába ácsorgott, de nem bánta, – az örökkévalósághoz képest egy szempillantás az egész emberi lét, – a harmadik héten végre feltűnt a várva-várt hintó az utca során. A szépséges tekintetes asszony benne ült. Istók nem sokat teketóriázott; hajrá, a lovak elé vetette magát. A ló nem gázolta el, de a kerék átment a derekán.

Egy éles sikoly. Egy hatalmas káromkodás.

A vicispán kiszállott a hintóból s huszárja segítségével a maga helyére ültette az elgázolt diákot. Hogy ő majd felhajtatja a városi főfelcsert gyalogosan, addig is vigyék a sebesültet a lakására.

A tekintetes asszony a helyén maradt. Ráismert Istókban a minapi csinos diákjára s édesfájdalmas sejtelmek járták át a szívét…

A hintó elrobogott. Az asszony, hogy le ne csússzék az ülésről, átkarolta az elalélt diák derekát. Fejét, amely keblére billent, nem tolta el magától, inkább még igazított rajta, hogy le ne essék dagadó eleven párnáiról. Nem kellett magát szégyellenie, hiszen nem volt eszméleténél a fiú, csak a szíve dobogása árulta el, hogy él. Még azt is megtette a menyecske, hogy szabad kezével megcirógatta a legény holtravált arcát s hogy az erre se mozdult, vérszemet kapott: ráhajolt s homlokára egy áhitatos csókot lehellt. A zárt hintó mélyében nem igen láthatta meg senki s ennyit csak megérdemel tőle az a szegény, szegény fiú, aki érette – azt súgta az asszony sejtelme – a halálba rohant.

Istóknak nem volt szüksége a főfelcser segítségére, meggyógyította, életre keltette a bűvös villamos asszonycsók: felnyitotta szemét. Helyzetével azonmód tisztában volt. Elérte célját: ott pihent a világszép csudaasszony oldalán, úgyszólván a karjaiban. Első gondolata az vala, hogy oh, mily csekélység volt az, amit ő kockára tett (csak egy emberélet), ahhoz a dicsőséghez képest, amely érte; az érzése meg az, hogy szeme előtt vakító fénykévék száguldanak keresztül-kasul az égboltozaton s a szférák zenéje zeng fölötte valami dicső nászindulót.

Ám az asszony nem látta a fénykévéket, nem hallotta a mennyei hangokat, csak a férfi eszméletre térését vette tudomásul s fölmelegedett szíve azonmód lehűlt.

– Hogy érzi magát? – kérdezte kegyesen. – Nem tört-e össze valamije?

S lefejtette karját az ifjú derekáról.

– Köszönöm – sóhajtotta az halkan. – Boldog vagyok.

Csend… Az asszony szólalt meg először.

– Tudja, mi történt magával?

– Tudom, hisz én akartam.

– Mit akart?

– Beszélni akartam a tekintetes asszonnyal, közelről akartam látni.

A menyecske elpirult.

– Azért még nem kellett volna magát a lovak elé vetnie.

Az árva diák lehajtotta fejét.

– Hogy juthattam volna máskép a közelébe?

Újra csend. Az asszony kinézett az ablakon, zongorázott rajta, majd hirtelen visszafordult.

– Hátha meghalt volna?

Istók csak mosolygott.

– Ha úgy volt megírva – belenyugodtam volna abba is.

Forró vérhullámok verdesték a szép asszony szíve falát. Hogy ki ne buggyanjon az érzése, összeharapta ajakát.

A hintó befordult a vármegyeháza udvarára. A menyecske megfogta védence kezét.

– Jöjjön a szobámba, beszélnem kell kigyelmeddel.

Az öreg úr még nem jött meg. A tekintetes asszony leültette Istókot. Igen izgatott volt, arca kigyúlt, szinte látni lehetett, mint lüktet a halántékere.

– Mit akar?… Mit kíván tőlem?… Mit remél?!

Istóknak elhomályosodott a szeme.

– Semmit, csak szeretem.

S elfúlt a hangja. Az asszonynak ellenben, hallván a merész szavakat, föllázadt a gőgös vére, minden csöppje erezett márványos arcába szökött.

– Hogy vetemedhetik ilyen merészségre? Kicsoda kigyelmed?

Erre már hátracsuklott a diák feje is. Büszke szeméből szikrák pattogtak az asszony felé.

– Ember vagyok. És mindent merek. Csak a férgek félnek.

A tekintetes asszony egyszeribe leszállott a talapzatáról. Már csak a fejét rázta, amidőn kérdezte:

– Nem érzi azt a nagy távolságot, amely elválaszt bennünket egymástól?

– De érzem.

– Akkor – kérdezte az asszony – mi célja lehet?

– Le akarom bírni azt a távolságot, legyőzöm az időt és a teret, meghódítom a világot, amely közénk esik.

A menyecske áhitatos csudálattal csüngött a legény remegő ajakán, amelyről ezek a fenséges, fennhéjázó szavak leváltak.

– Hogy s mivel akarja – kérdezte szinte szomorúan – a világot meghódítani?

– Az égi lánggal, amely a szívemben lobog…

– Én a magáé, – mondta a dáma leküzdve lázadó szemérmét, – bármily magasan szárnyal a lelke, nem lehetek soha.

– Azt én nem is akarom, – jelentette ki Istók alázatos hangon, – én az én földi jutalmam mértékét kicsinyre szabom, az örök üdvösség foglalójának tekintem csupán.

– S mi az a jutalom?

– Egy csók; egyetlenegy harmattiszta csók.

Elfordult a tekintetes asszony. Immár teljesen elapadt a vérbeli gőgje. Úgy érezte, hogy az a mérhetetlen távolság, amely elválasztotta a szegény diáktól, máris elfogyott.

Lassan fölemelte gyűrűs jobbkezét s odanyújtotta a szegény diáknak.

– Menjen, boldoguljon és jöjjön vissza… A csókot megkapja, amikor követeli: mihelyt méltónak érzi magát reá.

IV.

A szerelemtől megihletett diáknak ettől kezdve egyszeribe szűk lett a kollégium. Kifelé vágyódott belőle a szabad ég, Isten végtelen csillagszöges dómja alá, ahol szemnek és léleknek nem állít korlátot emberi mesterkedés; szabad a szemhatár, az eszme, a szó, nyűgöt nem ismer a szív. Ez az igazi világ; ezt kell neki meghódítania.

Istók vállára akasztotta a batyut s kezébe vette a vándorbotot.

– Édesapám lelkem, édesanyám szentem, köszönöm a jóságukat, én most elmegyek…

Juliska csendesen zokogott, a nemzetes asszony hangosan jajveszékelt. Majsztruram egyet köszörült a torkán.

– Ne menj te fiam a vakba, jobb itt a világoson. Rád testálom a céhet, odaadom neked a jányt, itthon maradj.

De Istók csak rázta a fejét. Sem a gazdagság, sem a boldogság kilátása nem csábította el. Elment a vakba, a lelke után.

Ettől kezdve majsztruramnak is be kellett látnia, hogy bolond a fiú…

A kollégiumtól búcsút sem vett Istók; nekivágott a világnak egy batyuval s három márjás tallérral, amit nevelőatyjától kapott. Átszelte a Hortobágyot. Sóskát reggelizett, avas szalonnát ebédelt, kanászputriban, juhászcserényben hált meg s mégis boldognak, gazdagnak érezte magát. A szíve tele volt érzéskinccsel s ami kicsordult belőle, ajakára kérezkedett s ott dallá, mesévé változott.

És dalait és meséit nem rótta Istók papirosra, egyenesen a szívekbe írta be, ahol is megfoganván, vérré változtanak, hogy átfolyjanak nemzedékről nemzedékre az utódok ereibe.

Bohó tündérmeséivel megkacagtatta, aki addig nem tudott örülni, a zord pásztorembert, szerelmi dalaival megríkatta az együgyű fehérnépet. Mindenütt ott hagyta a lelke fényes nyomát, ahová csak betette a lábát, szelídebbek lettek az erkölcsök s fogékonyabbak az agyak.

Bekalandozta a fél országot, a lelkek birodalmának a királya lett. Hovatovább annak is érezte magát. Megkívánta a királyi szót és a koronát. Felcsapott vándorszínésznek. A puszták és falvak együgyű lakósain kívül alattvalóivá akarta tenni a hidegeszű városi népet is.

Maga kopácsolt színpadot kölcsönkért deszkából, a díszletet is maga pingálta meg hullott rongyra; vasabroncsból mívelte királyi kardját s pléhkannából vagy bibulapapirosból formált koronát. De el tudta hitetni, hogy a színpadon élőfa vert gyökeret, hogy valódi fringia a kardja s vert arany a koronája. Mert a póza és a szava csakugyan fejedelmi volt, bearanyozta s királyivá tette a rongyot és a vasat is.

Csak a hitetleneket és a léleknélkül valókat nem tudta Istók meghódítani. A gőgös földi hatalmat, amely irígykedett reá. A szolgabírák, miután nem volt igazolási jegye, többnyire megtagadták tőle a játékengedélyt, az alispánok, mint kolduskomédiást kitoloncoltatták megyéjük területéről.

Ám szembeszállott Istók a hatalommal is. Betörték a fejét. Börtönbe vetették, éheztették, kínozták. De ő nem csüggedt. A fénykévék ott úszkáltak a szeme előtt szenvedéseinek közepette is. A szférák zenéje ott zengett a feje fölött. Ő csak ezt látta, ezt hallotta s nem érzett testi fájdalmakat. Arcát ripacsossá mosta a zápor és a festék, csontjaiban száradt a velő, de gerincét nem tudta meggörbíteni semmiféle csapás, a lángot szikrázó szeméből nem oltotta ki. És soha egy pillanatra sem bánta meg, hogy apostollá lett, holott tejben-vajban fürödhetett volna. Megszerette a martíromságot is a jutalomért, ami reá várt; a tekintetes asszony egyetlen csókjáért képes lett volna a poklokra is alászállani…

V.

Morcos kedvében volt a tekintetes vicispán úr; köszvény hasogatta a lábát, a gyomra meg nem tudott emészteni. Éppen egy hosszú görcs markolászott a térdében, midőn eléje toppant János, a huszár.

– Tekintetes uram, egy komégyiás forma ember várakozik az ámbituson. Beerisszem-e, vagy kitegyem a szűrit?

– Hajintsd át a kapun.

– Parancsolattyára.

A huszár áthajintotta a komédiást a kapun, de hozzá volt az már szokva az ilyes fogadtatáshoz, oda se neki, megkerülte a kúriát s visszajött a kerten át.

– Tekintetes uram, a komégyiás újra itt van. Aszondi, hogy aszongya a tekintetes asszonnyal köll szembeszállania, a gyussát akarja rajta béhajtani.

– Az én leányomon? A fízfán fütyülő!… Hídd ide a tekintetes asszonyt elibém.

Minka asszony megjelent zord apja színe előtt. Az összeráncolta homlokát.

– Miféle komédiás kereshet téged? Azt mondja, tartozol neki valamivel. Mivel?

Az asszony forró vérét megbolygatta valami távoli sejtelem. A szeme fehérjeig pirult.

– Nem tudom, – vallotta határozatlan hangon, – én komédiásnak nem igértem soha semmit. Talán nem komédiás.

– Mingyárt megválik – s János felé fordult a mérges úr. – Hídd be azt a valakit…

Belépett a szobába egy gubancoshajú, ragyásképű, viharvert alak. Ruházata rongy. Keze, lába reszketett, – igen ki lehetett merülve, – de azért egyenes volt a gerince, hátracsapva hordozta fejét s szikrák pattogtak a szeméből. Szánni lehetett volna, ha nem lett volna olyan nagyon kevély.

– Kicsoda kend? Mit keres itt kend? – rivallt rá a hatalmas úr dühösen.

Istók végignézett rajta és nem válaszolt neki. A leányának fordult, két lépést tett feléje, akkor megcsuklott a térde s mint egy tépett rongy, az asszony lábaihoz esett.

– Eljöttem a jutalmamért, az üdvösségemért – rebegte, miközben megcsókolta a dáma ruhája szegélyét.

A dáma megijedt. Nem ismert rá Istókra.

– Nem értem – hebegte zavarodottan. – Én nem ismerem, nem láttam kigyelmedet soha.

– Én vagyok az a bizonyos debreceni diák. Meghódítottam a világot, ami az embertől elválasztja az embert. Jöttem a jutalmamért.

– Ah!

Emlékezett már a szép Minka mindenre… És szörnyen röstellte könnyelmű igéretét, amit szerinte lehetetlen volt beváltania.

– Nem emlékszem – buggyant ki íves ajkán a hazug szó. – Ne térdeljen előttem. Keljen fel.

Istók engedelmeskedett. Felkelt volna ő most már magától is.

– Ha nem emlékszik a tekintetes asszony az igéretére, – mondta kiegyenesedve s rongyos ruháját megmarkolta a mellén, mert görcs ütött a szívébe, – ha nem emlékszik, engedje meg, hogy emlékeztessem reá. Csak egy verset óhajtanék elmondani. A komédiás produkálni szeretné magát, aztán örökre elmegy a komédiás. Istók elmondta a versét. Ott költötte egy álltóhelyében; miként a zuhatag a bérci tetőről, úgy ömlött kíntól vonagló sápadt ajkáról a szó. Hangja nekidördült, arcára kiült az ihlet lángja.

Csak nézték a hatalmas alispán és világszép leánya, – nézték és hallgatták. Az úr tágranyitotta szemét. Az asszony elsápadt; minden ízében reszketett a vádtól, amely a megcsalt költő ajakáról száz változatban a fejére szakadt. Aztán sírt is az asszony, úgy zokogott, mint Magdolna a bűnbánó. Bocsánatért esengett a szeme.

De Istók nem bocsátott meg neki. Istók elvégezvén a produkcióját, sarkon fordult és nekivágott az ajtónak.

Az udvaron karonfogta két huszár, mert elszédült s röhögve kitessékelte a kapun…

Istók kivánszorgott a városból. A cigányvégen hegedűhangok csapódtak a füléhez. Egy pötyöm rajkót hegedülni tanított az apja. A rajkó minduntalan elhibázta a nótát, de Istók azért ráismert – az ő nótája volt… Leült az árok partjára, mert nem bírta tovább a lába és belebámult az éppen felkelő holdba. A cigányvégen kigyúlt a pásztortűz, nyiszorgott a hegedű, a faluban ugattak a kutyák. Istók lehúnyta szemét, egy szempillantás alatt visszaálmodta a multját apróra, még egyszer utoljára megjelentek előtte a fénykévék az égen s felcsendült felette a mennyei zene – aztán egyet nyújtózkodott s megszüntek a szenvedései…