A GYERMEK.

Szepessy Tivadar gróf a kandalló előtt teázik és térdét melegíti a csúza miatt.

Könyv is van előtte, Schoppenhauer, de csak néha néz bele. Inkább a maga gondjait tépegeti. A lelkét analizálja. De nem képes tisztába jönni a problémájával, konfúzus feje váltig összetéveszti a fogalmakat. Az előítéletet a kötelességgel, az erőszakot az erővel, a vérbeli ösztönt a szeretettel. Általában minden érzése ösztönszerű. Úgy ragadt rá abban a miljőben, amely a szokásokból és hagyományokból él.

Az igazi élet nem törődött vele, bepólyázta a gazdagság gondtalanságába, félredobta egy sötét sarokba és grandiózus erőkifejtésébe részt nem juttatott neki. Elsatnyult. Semmit sem tudott. Agya nem tudott fegyelmezni, lelkének nem termettek eszményei.

Húszéves koráig tanult, harmincéves koráig lovacskázott és bakkozott, azután megházasodott és a haza dolgával babrált húsz esztendeig.

Hogy miért élt így, azt ő maga sem tudta volna megmondani. A kártyát unta, a feleségét nem szerette, a hazát meg restellte szeretni, inkább csak a királynak vágyott szolgálatára lenni, mert ösztöne azt súgta neki, hogy az »udvar« valami nagy dolog.

Egyszóval olyan volt a lelke, mint a kanárikalicka, csecse madárkák számára való, az emberi eszmények sasszárnyának széjjelcsapta volna csak a szele is.

Természetesen, egy ilyen ember nem szokott gondolkozni. Még kevésbé magába szállni. Hogy mégis magába szállott Szepessy Tivadar, annak egy rendkívüli körülmény volt az oka: megölte a fiát. Nem sajátkezűleg ugyan, de közvetve ő volt halálának az oka.

A szerencsétlen fiú ugyanis halálosan beleszeretett egy erdészleányba és titkon megesküdött vele. Az apja elátkozta, amit a beteges, érzékeny lelkű fiú nem bírt elviselni. Meghasonlott az élettel: főbelőtte magát… Egy hete temették el…

Hát most azt szerette volna tudni Szepessy, hogy mi ő ezek után: gyilkos-e vagy hős? Lehet ez is, az is. A szeretetről nagy dolgok vannak a bibliában, ott minden jó ebbe a fogalomba olvad bele. A biblia szerint tehát gyilkos lenne.

Csakhogy a bibliának ellentmond az egész világ. Még a legutolsó paraszt sem képes törvényeit szószerint követni a többi paraszt miatt, hát még az arisztokrata, akinek rettenetesen bonyolódott társadalmi kötelességei vannak, amiket átlépni botrány számba megy.

… Mit? Egy parasztleányt fogadjon családjába? Csak azért, mert a fia úgy akarja? Micsoda apa lenne az, aki így őrködnék családja fényén s fia társadalmi állásán?! Hülye vagy bitang!… Meg lehet halni, de beteges szerelmi szeszélyből foltot ejteni a családi címeren, pulyaság… Megmentette fiát ettől a pulyaságtól. Mint Brutus leányát, inkább sírba fektette saját vérét… Tehát hős?!…

… Szepessy Tivadar körülnézett a szobában. Mintha valami neszt hallott volna…

Semmi. Nyilván csak a feje zúgott. Vagy az ablak csörrent meg a kint tomboló hózivatartól…

Térdét szokatlanul erősen szaggatta a köszvény. Ürességet érzett csontjaiban. És csodálatos, éppen ez az üresség fájt neki… Elkezdett képzelődni. Lassacskán üresnek kezdte érezni mellét, fejét is, csak a puszta bőr maradt rajta, már csontot sem érzett magában… És mindez az üresség fájt kegyetlenül.

Megutálta testét és először életében borzasztó nevetséges pöffeszkedésnek kezdte érezni a rangját, az excellenciás címét és minden viselt dolgát.

Eszébe jutott tavalyi nagy beszédje, amit a képviselőházban mondott: abban sem volt semmi, csak puszta értéktelen szavak… És hogy deklamálta azt a semmiséget! A tükörből tanulta be, kivágta a mellét, gesztikulált!… Hülyeség!… Hülyeség!…

Belemarkolt ritkuló hajába. Dühös volt magára, hogy teljes életében áltatta magát, mint valami mániákus…

Szepessy Tivadart az esze nem vezette nyomra, de útbaigazította a fizikai fájdalom.

– Eh, – ordított fel fájdalmában, – megöltem a fiamat. Hiába mentegetem magamat: gyilkos vagyok!

Fölugrott… Ismét az előbbi nesz… Az ajtóhoz vánszorgott s kikiáltott a boltíves folyosóra:

– Ki az?

Mély csönd.

Újra kiáltott volna, de torkába fúlt a hang. Becsapta az ajtót, s magára zárta. Az ablakhoz ment és hallgatódzott. A téli vihar kísérteties süvöltése belefájt züllött idegeibe. Füle megcsendült, zúgott a feje. A szoba levegője fojtogatni kezdte. Gondolta: ha csak egy percre is, kinyitja az ablakot.

A nyitott ablakon át belemeredt a hóvak éjbe. Egy bozontos, vinnyogó alakon akadt meg a tekintete. Hamarosan ráismert. Barry volt, a bernáthegyi kutyája. Csak azt nem tudta elképzelni: miért szűköl s miért nyugtalan az eb. Hol lehasalt, hol fölugrott és körbe járt valamit. Mi lehetett? Kimeresztette szemét… Nagynehezen kivette, hogy mozgott valami a kutya mellett: fölemelkedett és ismét lehanyatlott…

Szepessy Tivadar eleinte azt gondolta, hogy valami állatot, talán rókát csípett meg Barry, de csakhamar rájött, hogy e föltevése nem valószínű. A testes, lomhamozgású Barry nyúlnak, rókának nyomába sem ér.

… Mi hát?

Egy pillanatig gondolkozott.

… Hátha valami összefagyott ember? Egy gyermek talán!

Fölrántotta bélelt bőrkabátját s biztosság okáért zsebrevágta forgópisztolyát. A fájdalom egyszerre kiállott köszvényes lábából, ruganyos léptekkel az udvarra sietett.

Barry, a nemes állat már ott várta a kastélyajtóban. Hogy gazdája kilépett rajta, végignyalta kezét párolgó nyelvével, aztán rövid ugrásokkal eléje került.

Szepessy Tivadar követte a kutyát…

… Hát csakugyan egy dermedt kisgyermek, egy hét-nyolc éves leányka feküdt a hóban… Barry, amint hozzáért, óvatosan szájába fogta és vitte a kastélyajtó felé. Úgy látszott, idáig is így hozta valahonnan a gyermeket.

A grófon szégyenkezéssel vegyes meghatottság vett erőt.

– Mennyi erő és mennyi szív van ebben a kutyában! – dörmögte magában. – Ez a gyámoltalanokat nem hagyja el…

Rászólt a nemes állatra:

– Barry!

A kutya megállott. Szepessy kivette szájából a gyermeket és az ölébe, bőrkabátja alá rejtette… Rosszabb egy kutyánál csak nem lehet.

Barry apró vakkantásokkal köszönte meg gazdája jóságát, amellyel kis védettjét oltalmába vette, azzal egy boldog, megelégedett nyögéssel lehasalt a kastély becsapódó ajtaja elé.

Szepessy szobájába vitte a gyermeket. Lefektette egy kerevetre, aztán csengetni akart, hogy orvosért küldjön.

Nem volt rá szükség. Egypár pillanat alatt fölengedett a megdermedt gyermek. Először csak megmozdult, aztán szemét nyitotta fel. Nem beszélt, de mosolygott.

A gróf még soha életében nem analizált semmiféle mosolyt, de ez a mosoly egyszerre a szívébe szállott. Ráhajolt a leánykára, s megsimogatta sápadt arcocskáját.

– Nem fáj semmi, leányka? – kérdezte oly gyöngéden, hogy maga is meglepődött rajta.

A gyermek csak mosolygott és tagadólag intett a fejével.

– Nem, – lehelte ki gyöngén, – csak éhes vagyok.

A kandalló előtt állott a teázó-asztal, rajta a szamovár és mindenféle inyencség.

A gróf elkészített egy csésze teát, megcukrozta s a csésze szélét jól megrakta harapnivalóval. Azzal leült a leányka mellé a kerevet szélére és etetni kezdte.

Alig nyelt le a gyermek egypár kanállal az illatos teából, felült a kereveten és megfogta a gróf szikár kezét.

– Bácsi, de jó maga…

Szepessy elpirult.

– Nem, nem vagyok jó – mormogta magában s gyöngéden elvonta a kezét.

De egy pillanat mulva, a kis leány csodálkozó tekintetének varázsa alatt, egybet gondolt, most már ő fogta meg a gyermek kezét.

– Miért gondolod, – kérdezte, – hogy jó vagyok?

– Mert szeret.

– Honnan tudod? Érzed?

A kis leány elkacagta magát, úgy csilingelt a hangja, mint az ezüstcsengő.

– Ha nem szeretne, – mondta folyton kacagva, – nem adna nekem vajaskenyeret.

Szepessyre önkéntelenül ráragadt a gyermek nevetése. Szívét soha nem sejtett melegség járta át. A vér megpezsdült ereiben; egyszeribe jónak és erősnek érezte magát.

– Szereted a vajaskenyeret?… Egyél, leányka, egyél.

A gyermek vérszemet kapott.

– Abból a sonkásból…

– Itt van a sonkás…

– Hát az mi, abban a szép üvegben?

– Méz.

– Jaj, azt én igen szeretem.

A gróf fölugrott és bekent egy szelet pirított zsemlyét mézzel.

– Itt a mézeskenyér…

A leányka megette a mézeskenyeret, aztán leugrott a kerevetről és megcsókolta az aggastyán kezét. Aztán keresztet vetett magára, s mint illik, szépen fölmondta a kis imádságot

Szepessy meghatva nézte a gyermeket s az imánál, miként az, ő is összetette a kezét. Önkéntelenül. Aztán megcsókolta a gyermeket. Ez is úgy jött: észre sem vette.

De azt már észrevette, a köszvényes lábánál fogva, hogy a kis leány se szó, se beszéd, egyszerre csak az ölébe kúszik. Fájt a lába, de a világért se szisszent volna fel. Ellenkezőleg, jól eligazította a kis hízelgőt csontos térdén, hogy kényelmes helye legyen.

– Nem kemény a lábam?

– Mamácskáé puhább volt, de azért nem igen kemény.

A gróf megsimogatta a gyermek kondri fejét.

– Hol van most a mamácskád?

– Az égben.

– És apácskád?

– Ő is itthagyott, ő is az égbe ment.

Szepessy lehajolt a gyermek arcához, valami távoli megmagyarázhatatlan sejtelem szállotta meg szívét.

– Hogy hítták mamácskát?

– Gyöngyöcskének…

– Gyöngyöcskének? Az nem név, kisleányom. Hogy hítták másképen?

– Csak Gyöngyöcskének.

– Ki hítta úgy?

– Apácska.

– És apácskát hogy hítták?

– Dudikának.

– Dudikának?! Mindenki úgy hítta?

– Mamácska.

– És a többi ember?

A leányka az aggastyánra emelte bámész kerek szemét.

– Ha mamácska úgy hítta, – mondta szinte szemrehányólag, – akkor az volt a neve.

Szepessy Tivadart jó egy ideig némává tette a gyermek ártatlan naivsága. Aztán ellenállhatatlan vágyat érzett kilétének kipuhatolására.

… Hogy fogjon hozzá? Bármily formában kérdezte is: a gyermek állhatatosan megmaradt amellett, hogy anyját Gyöngyöcskének, atyját Dudikának hítták. (Hogy szerethette egymást ez a pár ember, hogy még keresztnevüket sem hallotta tőlük a gyermekük!)

A gróf kíváncsisága nőttön-nőtt. Mindenképen igyekezett hozzáférni a gyermek értelméhez.

– Milyen volt mamácska, kisleányom?

– Szép, hiszen angyal lett belőle.

– És apácska?

– Nagy és fekete.

– És mikor hagyott itt mamácska?

– Ma.

A grófnak szinte elállott a lélekzete.

– Ma? Nem tévedsz, leányka?…

– Nem, – felelt a gyermek és most már sírva fakadt, – tegnap igen beteg volt mamácska, mindig nyögött és azt mondta, hogy az égbe megy apácska után és én akkor magam leszek.

– És?…

– És akkor jöjjek ide a kastélyba, szeretni fognak engem. Hát eljöttem…

A gróf egész valóját most már elementáris erővel fogta el az iménti sejtelem.

– És apácska mikor ment az égbe? – kérdezte mohón.

– Mamácska azt mondta, – felelt a leányka mindig hüppögve még, – hogy mult vasárnapon.

– Mult vasárnap?!

A gróf szívéhez szorította a gyermeket és ölelte görcsösen.

… Mult vasárnapon lőtte meg magát az ő fia…

Fölugrott a gyermekkel és az izgalomtól remegő hangon kérdezte:

– Nem volt apácska arcán valami… valami olyan, ami nincs minden emberen?

A gyermek intett fejecskéjével.

– Volt. Egy kis lyuk volt a homlokán, mert egyszer leesett a lóról…

Nem csalt a gróf sejtelme: Dudika az ő fia volt. Tehát az a kis leány az ölében az ő unokája… Dudika meghalt, Gyöngyöcske utána ment bánatában s kis leányukat az ő oltalmába varázsolta a fenséges Gondviselés.

Földre tette a gyermeket, nem bírt tovább érzelmeivel. Torka megcsuklott befelé sírt könnyeitől. Arcát kezébe temette s egy asztalra borult. Aztán kitört a könnye, s hosszasan, csendesen zokogott.

A kis leány eleinte megijedt az aggastyán zokogó bánatától, később azonban bátorságot vett magának s lábujjhegyen hozzálopódzott.

– Bácsi, bácsikám!…

S hogy nem kapott feleletet, ő is elpityeredett.

– Ne sírjon, bácsika…

… Szepessy Tivadar gróf, a büszke oligarha, aki családi gőgjének sötét, rideg sírjába vad könyörtelenséggel lökte bele a tulajdon édes fiát: megtörten a fájdalomtól fölemelte fejét s ölébe vonta a síró gyermeket:

– Ne mondd nekem úgy, hogy: bácsika, – rebegte fuldokolva, – úgy mondd nekem, hogy: nagyapa.

… Kint a zivatar elállt… A fenséges hómezővidékbe belecsahol Barry. Pompás baritonja végigrezeg a kastélyudvaron… Aztán néma, merő csend… Békesség a természetben, a szívekben boldogság és nyugodalom.