8. MAROSKA

Vodosov

I.

Élt egyszer egy öreg asszony a leányával és a mostohalányával. A lányát nagyon szerette, kényeztette, gyakran mondta neki:

– Nasztarocskám, te szépségem, te mákvirágocskám – és adott neki piros szallagot és gyöngyöt a hajába. De Nasztarocska nem segített az anyjának, csak aludni szeretett; ha varrni, fonni kezdett, mindjárt kiesett minden munka a kezéből.

Nadja pedig, a mostohalány, aranyleány volt: etette, itatta a jószágot, fát, vizet hordott az udvarról a házba, sepert, takarított már kora hajnalban. Mindig vidám volt, miközben megfejte a tehenet, énekelgetett magának. Nehéz vödörrel a vállán siet a kútról és neki az sem nehéz, szépen beszélt mindenkivel, tréfásan válaszolt a tréfára. De a mostohaanyja nem állhatta, szidta, szemrehányásokat tett neki:

– Te könnyelmű, szeles! Mindenből játékot csinálsz, töltöd az időt és ingyen eszed a kenyerem!

II.

Megjött a tél. Azt beszélték az emberek, hogy az erdőben sétál a gazdag, hatalmas Maroska. Csudát művel. Fehér leplet terit a mezőre, erdőre, csillogó üvegpalotákat épít a folyóra, tavakra, drágaköves ezüst rojttal diszíti az erdőt, és a rojt úgy ragyog, mint a szivárvány a napon.

Gazdag Maroska, de kegyetlen. Aki nincs jóba vele, azt megveri irgalmatlanul jeges vesszőjével.

Sötét este volt. Künn hófuvás kerekedett. A gonosz öreg azt mondta Nadjának:

– Te sohasem félsz semmitől; neked semmi sem nagy dolog. Nos, menj ki az erdőbe, üdvözöld Maroskát. Nála lapáttal lehet venni a sok ezüst kincsből. Találd meg a kincset, az lesz a hozományod.

– Mitől félnék? – mondta Nadja. – Elmegyek és viszek magammal lapátot is.

Ki is ment a határba; körülötte sötétség, a havat a szemébe fujja a szél, és elvakítja, hópelyhek hullanak a lábai alá is, de Nadja bátran megy előre, tapogatja lapáttal az utat.

III.

A hófuvás hirtelen elállott, a felhők széjjel szakadoztak és felragyogott a hold az égen. Nadja előtt fehér hólepelben ragyog az erdő. A fenyők zöld ágai kivillannak a fehér hótakaró alól.

Mintha látna valamit, mintha hatalmas öreg óriás kelne fel a bokrok mellől, és integetne fejével az ágak közül. Nadja nem ijedt meg, útat lapátol magának a nagy fenyő felé és énekli: „Maroska te ősz ember, légy jó hozzám ez egyszer. Hidat építsz a folyókon, felöltözteted az erdőt, mezőt fehér hópelyhekkel, befeded a mocsarakat, egyengeted az utakat, Maroska te ősz ember, légy jó hozzám ez egyszer!“

Nadja énekelt és Maroska megrecsegtette a fenyőt, ágról-ágra ugrált rajta, hogy csak úgy recsegett, ropogott minden.

IV.

Egyszer csak ime egész csendesen odajön Maroska Nadjához és súgja:

– Meleged van leányka? Meleged van szépségem?

– Oh melegem, melegem Maroska! – mondja vidáman Nadja, egészen kipirult a munkától.

Maroska egyre erősebben ropogtatta a fenyőt és ujra kérdezte:

– Meleged van-e kicsikém?

De Nadja már a fenyő alatt lapátolta a havat és így szólt:

– Oh majd kigyulok Marosocska!

Hát egyszer csak cseng a lapát… nézi; vasláda van a hó alatt, benne drága ajándékok: drágaköves fülbevaló, selyem menyasszonyi fátyol, bársonybunda.

Alig tudja hazacipelni Nadja a ládát. Az öreg elbámult, mikor meglátta, milyen szerencsés volt Nadja. Rögtön elküldte a leányát is az erdőbe, hátha még gazdagabb ajándékot ad neki Maroska.

Várnak, várnak – nincs Nasztazuska! Elmennek keresni és nagynehezen kihúzzák a hóból, alig él már. Keze, lába, arca lefagyott.