«RITSCHÁN.»

Az, a ki a nevét fölirta Ocskay feldúlt kastélyának boltozatára, egyike volt a legdélczegebb, leglovagiasabb vezéreknek a császári hadseregben.

Délczegség? Lovagiasság? Aztán kastélydúlás, faluégetés, asszonyok elhurczolása? Hát biz ez akkor így volt, és nem másképen. Ez volt a hadviselés módja. A kurucz pusztított Morvában, Ausztriában, a labancz Magyarországon. A ki sok várost elégetett, az volt a hős; ha prédát is ejtett, az volt a diadal. A leégetett környék, a hol messze földön nem maradt egy ép hajlék, egy szénakazal, egy buza-asztag, biztosíték volt az egyik félnek, hogy a másik nem kerülhet a hátába, mert ott elvesz éhen. Néha maga a kurucz megtette azt, hogy fölégette szerte a magyar falvakat a labanczsereg előtt. Egy dunántuli hadjáratot így nyertek meg a császári hadvezér ellen. Csupán tűzzel, minden vas nélkül.

Ritschán külsejére nézve is mintája lehetett a hős lovagoknak. Karcsú, deli termet, classicus szabású arczvonások, achillesi arczél; nemes bátorság a harczban, tréfás kedély a víg férfitársaságban, finom, előkelő modor a nők között, minden ember kedvenczévé tevék, a kinek valami oka volt rá, hogy barátságával dicsekedjék. Ellenben a kurucznak félelme volt. Épen oly gyors, oly vakmerő, oly csodálatosan leleményes, mint maguk a kurucz portyázó vezérek; nem gátolta hegyszakadék, áradt folyam, mocsár: ott termett, a hol nem várták s úgy rohant a golyózápor közé, mintha neki is talizmánja volna, a mi sebhetlenné varázsolja. Valóságos Ocskay László német kiadásban.

Miután fél Trencsénmegyét és Nyitrát egész a Vágig elpusztítá a császári fővezér rendeletéből: az összegyűjtött zsákmányt szépen átvivé Morvába s ismét visszajött a Morva vizén, hogy a császári hadsereggel egyesüljön. Ott szükség volt rá. A fővezér döntő ütközethez készült. Ritschán dandára egyike volt a legharczedzettebb hadosztályoknak. Nála volt a Deutschmeister gyalogezred, a meklenburgi dragonyos lovasság, a dán segélyhad könnyű dzsidás-lovasai és nyolcz tábori ágyu, azok között két haubiczvető. S mindezeken kívül hordott még magával egy jól szervezett morva szabadcsapatot, mely csupa gyakorlott hegylakó vadászokból volt alakítva, a kik a tábora előtt és kétoldalt jártak cserkészve, s felverték a lesben álló ellenséget, kipuskázták az erdőkön csiripelő kurucz népfelkelést, tisztán tartották az utat. – Négyezer embere volt, – bizonyosan mondhatni: – megszámlálták.

Mikor Ritschán tábornok a határszél városába megérkezett, a császári sereg magyar vezérétől, Pálffy János gróftól, azt az izenetet vevé, hogy őrizkedjék a legegyenesebb úton jönni Pozsony felé, a Morva mentén, mert ott erős kurucz hadcsapatok várnak reá, s minden közbeeső város az ő birtokukban van; hanem a helyett vonuljon a Fehér-hegyeken keresztül, s azoknak a délkeleti oldalán, a szép szőlőhegyes vidék mentén igyekezzék le Pozsonyba. Itt hat mezőváros fekszik egymás mellett, egy-egy jó nyargalásnyi távolban egyik a másiktól: mind kerített városok, a mik a császáriak birtokában vannak; azokat csak apró, rendetlen kurucz csapatok ostromzárolják; sorba valamennyit mind felverheti utjában Ritschán s ott pihenhet, meg, a hol akar, a mi valóban igen jó terv volt.

Csak egy hiba történt. – Az, hogy ennek a levélnek a másolatát egy nappal hamarább megkapta a magyar fővezér is: Bercsényi. A kuruczoknak is voltak jezsuitáik! Ők is megtanultak már «aranygolyókkal lőni!»

Bercsényi Érsekujváron volt ekkor s onnan rögtön elindítá Károlyi Sándor tábornokot a kurucz lovassággal a nagyszombati uton; maga a gyalog hajdusággal azonnal indult szekereken utána. Egyúttal futárokat küldött Ocskay Lászlóhoz, a ki a határszélen táborozott, hogy a milyen gyorsan csak lóláb és emberláb mehet, siessen minden emberével a Fehér-hegyekhez: ott jön Ritschán!

«Ritschán!»

Ez a név kellett csak Ocskaynak, hogy éjszaka felugorjon a fekhelyéről és kimenjen a csillagokat megszámlálni s annyi átkot mondani, a hány csillag van az égen! S aztán lesni, hogy merre fut egy le?

Megtudta hát, hogy merre fut le az a csillag? Megmondták neki. Ráutasították. Ott megy az, a kit keresgetsz!

Utána!

Ott kéklenek a Fehér-hegyek! A Kárpátok meghonosult ága.

Most is gyönyörű szép vidék: milyen lehetett még akkor? Ahol most egy várrom fehérlik a hegyek ormán, pedig szerteszét annyi fehérlik, akkor ugyanannyi büszke várlak piros tetejü kastélyai, bádogfödte tornyai emelkedtek ki a sűrű zöld erdőből. Azok mindmegannyi erősségek voltak, bástyákkal, felvonó-hidakkal, földesuraik a nép vezérei, a kik ágyuval-puskával védték sánczaikat s minden rongy ellenségnek a szavára nem hederítettek. Egy magasabb hegytetőről meg lehet számlálni nyolcz ilyen várkastélyt. Természetesen azok közül négynek kurucz gazdája van, négynek meg labancz; ma kurucz, holnap labancz: kerül-fordul egy pár hónap s megfordítva van megint.

Magát a szomolyáni szoros utat, a hol Ritschánnak át kellett jönni a Fehér-hegyek keleti oldalára, három ilyen hegytetőre épült várkastély dísziti: Jókő, Korlátkő, Szomolyán. A negyedik várkastély, Jabloncza, a Miava-folyó partján fekszik lapályban. Mikor legutóbb itt járt Ritschán, akkor ezek a várlakok mind labancz uraké voltak (épen is maradt a vár alján minden zsuptető). Azóta azonban a három első vár kurucz kézbe került; csak Jabloncza maradt meg a császáriak pártján s ezt Ritschán nem tudta.

A hegyi utak meglehetősen el voltak romolva: nem olyan idő járt, hogy a vármegye csináltathatta volna azokat; Ritschánnak sok késedelmet okozott az ágyúi és társzekerei átszállítása miatt az út tatarozgatása, amíg az út felét, a hegytetőt elérte. Hozzájárult még az a baj is, hogy a völgyet ellepte a köd, nem lehetett messzire látni. Csak azt lehetett hallani, hogy az erdőkben, a mik a mély utat két oldalt fedik, hajnal óta sűrű puskaropogás van: ez valószinüleg a morva szabadcsapatok tiralljozása a tót kurucz puskásokkal; a derékhad előhaladását azonban ez nem zavarta meg.

Nemsokára azonban a hátvédtől jövő nyargonczok jelenték a tábornoknak, hogy háta mögött erős lovascsapatok verdesik megujított rohamokban a dán lovasságot.

– Csak hadd érjünk fel a tetőre! mondá Ritschán; – a hol elhagy bennünket a köd, majd segítek én az alkalmatlan atyafiakon.

A köd valóban megszakadt a hegy derekán, s akkor egyszerre kibukkant a hegyek mögül a nap. Gyönyörű látvány volt! A fenyőfák minden levélhegyén egy gyémánt ragyogott: a köd harmatcseppje; minden embernek az árnyékát a deres fűben egy glória vette körűl. A vakító fehér köd, mint egy hótenger hömpölygött az alantas vidéken, közte, mint uszó szigetek, a tarka födelű várkastélyok vadasparkjaik közepett.

Ritschán a hegytetőre fölérve, utóhadával pihenőt tartatott.

Az egyenesen felfelé vezető hegyi uton nemsokára hatalmas döbörgés kezdett morajlani, s egyszerre csak a fehér kődtömegből egy zárt lovas-hadoszlop nyomul elő: mintha igazán a felhő okádta volna ki őket.

Jöttek fölfelé erősen ügetve.

Ritschán szemügyre vette őket távcsövével s nagyot nevetett.

«Ismerem a rongyosokat. Sokszor megkergettem őket.»

Igen, ők voltak azok: a rongyosok. Csakhogy most Ocskay László vezette őket.

«Majd mindjárt megmutatom én ezeknek, hogy mennyivel könnyebb hegynek le, mint hegynek fel rohanni!» mondá Ritschán s parancsot adott, hogy állítsanak fel az út közepére egy ágyut s lőjjenek egy párt a kurucztömeg közé.

A harmadik lövés már felesleges szokott lenni, mert a két első ágyuköszöntésre úgy el szokott szelelni a kurucz had rendesen, hogy azt sem mondja: «köszönöm szépen!»

Hanem ezúttal bámulva tapasztalá Ritschán, hogy csalatkozott az embereiben. Azok olyan hidegvérrel tűrik, hogy az ágyuteke közéjük csap, mintha nem is nekik szólna: a ki elesik, átlépnek rajta. Még csak a fejüket sem kapkodják a búgó ágyuteke elől; s mikor a kartács utczát vág közöttük, betöltik a hézagot s nyomulnak előre; egyszer aztán, a mint közel érnek, elordítják magukat: «rajta! rajta!» s vágtatva rohannak hegynek fel, szétverik, legázolják az ágyufedezetet s egy pillanat alatt levagdalják a tüzéreket, mielőtt a tűzmester beszegezhette volna az ágyut.

Ritschán vissza akarta foglalni az ágyuját s a legközelebb levő gyalogcsapatot indítá rohamra; hanem ebben a pillanatban köröskörül megzendült az erdő, s minden bokor mögül puskatűz fogadta a csapatját. Mint a raj, úgy omlott hegyébe a tót puskás néphad. Az ágyut nem lehetett megmenteni többé.

Ritschánnak nem volt szándéka itt a hegyszorosban harczot kezdeni; azt mondta, hogy hagyják veszni azt az egy ágyut s aztán vonuljanak az utóhaddal a völgybe a derékhad után.

Most azután ő adhatott hálát a sűrű ködnek, hogy eltakarta minél elébb, mert a kuruczság az elfoglalt ágyuval addig lőtte az utóhadat, a míg látott belőle valamit.

A labancz-dandár gyorsított léptekkel haladt hegynek alá Nádas faluig, s itt a Tirna folyó (e helytt még csak patak) mellett rendbeszedé magát, rövid pihenés után gyors előhaladásra készen.

A köd ez alatt egészen fölszakadt, a nap kisütött a hegyek között; az egész vidék messzire belátható lett.

A szomolyáni szoros a Tirna vize mentén folyvást tágul, szélesedik. Délnek elfogja azt egész szélességében egy roppant nagy gyümölcsös, mely a két helység, Szomolyán és Binyócz között csaknem összeér.

Ennek a gyümölcsösnek a gesztje mögött látta Ritschán a kuruczok csákóinak veres fityegőjét virítani. Károlyi Sándor lovassága volt ott. Tehát elől is, hátul is ellenség!

Itt most csak a vitézség segít!

Ritschán parancsot adott a gyalogságnak, hogy haladjon előre az ágyúkkal a széles országúton Binyócz felé, a míg ő a kurucz lovasságot elveri magáról.

A lovassági harcz kemény volt. A császári dragonyosok a dán lándzsásokkal zárt tömegben nyomultak előre; de valahányszor a sík mezőre kijutottak, kénytelenek voltak a túlnyomó kurucz lovasság elől visszavonulni, mely őket rögtön körülcsatározta. Addig nem is vergődhettek ki az ellenségből, míg a gyaloghad a szomszéd falút el nem foglalja s onnan a kurucz lovasságot ágyutűz alá nem veszi.

Egyszer aztán megszólaltak az ágyúk Binyócz felől. De Ritschánnak úgy tetszék, mintha sokkal több ágyu dörögne ott, mint a mennyit ő magával hozott, a puskaropogás is erősebb annál, a mire ő várt.

Binyócz felől vágtatva jött hozzá árkon-bokron keresztül egy nyargoncz, jelentve a rémhirt, hogy túl a falún egy erős kurucz gyalogsági hadoszlop áll, tábori ágyúkkal, a Deutschmeisterek ellenében.

Ezek Bercsényi hajdui voltak.

Ritschán csak most ébredt annak a világos tudatára, hogy hová jutott? A leggonoszabb kelepczében hagyta megfogatni magát.

«Megfogatni? Azt még nem!»

Hirtelen új parancsokat osztott.

«A gyalogság vonuljon a szomolyáni szorosba vissza: az ágyúkkal védje a mély utakat! A szabadcsapatok kerüljenek a hegyi utakon át Jókő és Korlátkő alá, onnan szabadítsák fel a visszavonulási utat; az összes lovasság pedig egy tömegben törjön visszafelé, s vágjon utat a hátrálásra, akárki van odahátul!»

Csakhogy az nem akárki volt, hanem Ocskay László.

A míg a Deutschmeister-ezred lenn a völgytorkolatban az utolsó lélekzetvételig, férfi férfi ellen tülekedve, védte Bercsényi hajduival és Károlyi lovasaival szemközt az országutat, ágyuzva, a míg a töltényekben tartott, védve minden házikót, patakmalmot, s csak holtan adva oda a fegyvert kezéből, az alatt Ritschánnak a lovassággal hegynek fel kellett összemérkőznie Ocskay kurucz lovas-hadával. A morva felkelő-had nem segített rajta semmit. – Jókő, Korlátkő kurucz kézben volt már, ott a morvákat a tót paraszthad lemészárolta. Csak a szál kardban volt a menedék.

Ritschán keményen megűzte Borbély Balázs gárdáját, de akkor megint szembe találkozott Köröskényi zászlóaljával. Azt is kétfelé túrta, s elérte a hegytetőt. Innen már ő rohant lefelé, neki volt előnye. Berthóty zászlóalja sem állhatott meg előtte. Düh, szégyen, kétségbeesés fokozta a vitézséget.

Mikor aztán a szorosút aljához levergődött, akkor jött reá – Ocskay!

Mikor Ritschán meghallotta a támadó kuruczok csataordítását «Ocskay! Ocskay!» nevével, azt mondá: «no most el vagyunk veszve!»

Tudta, hogy ez az ő embere! – Ez őtet keresi.

Ez utolsó roham széttépte a labancz lovasságot.

Maltzahn, a dán segédcsapat vezére, egy századdal keresztülvágta magát Ausztria felé, Giordano kapitány száztíz dragonyossal elmenekült a Morva folyóhoz, Ritschán közrefogva harczolt, csodáit követve el a vitézségnek. Négy sebből vérzett már. Ocskay mindenütt a közelében. De nem azért, hogy megölje – hanem, hogy megölni ne engedje. – Ott a viadal ádáz hevében kiáltozá harczosainak: «Aranyláncz annak, a ki élve elfogja, vasláncz, a ki megöli».

Ritschán négyszáz vitéz bajtársával, a kik közül egy sem volt sebesületlen, keresztülverte magát egész Jablonczáig s bemenekült a várkastélyba.

Ocskay oda is utána.

Az a bástya nem is volt neki bástya. Hajduinak csak egy álom volt széttörni a sánczkarókat. Egy óra sem telt bele, már övék volt a várkastély. Minden terem sebesültekkel volt tele. Maga Ritschán négy nehéz sebből vérezve feküdt egy kereveten, mikor Ocskay betoppant hozzá.

Nem volt szükség a látogatónak elmondania, hogy őt kinek hivják. Az egész tekintete elmondta azt. Az első kérdéséből meg lehetett azt tudni:

– Hová tetted a feleségemet?

Ritschán nyugalommal viszonzá erre:

– Csak csendesen, bajtárs! Ráérünk mind a ketten. Átkozottul elég időnk van rá. Ha meg akarsz tőlem tudni valamit, előbb hallgasd meg a feltételeimet. Tudom, hogy engem addig meg nem ölsz, a míg titkodat meg nem tudod tőlem. Aztán pedig életben nem hagysz. – Ez mindegy. Egyszer hal meg az ember. Hanem én azt követelem tőled, hogy rajtam kívül senkit tiszttársaim közül meg ne öless; nekem pedig küldj elébb egy gyóntató atyát, a ki az utolsó szentségekben részesítsen. Igaz keresztyén voltam, úgy akarok meg is halni. Ha ezeket a föltételeimet elfogadod: megtudsz mindent; ha megtagadod: tüzes vasfogókkal sem csikarsz ki belőlem semmit.

Ocskay erre kiküldött mindenkit a szobából, s mikor egyedül maradt a sebesült ellenféllel: – megigazítá a feje alatt a vánkost.

– Senkit sem fognak fogolytársaid közül megölni; erre nemesi szavamat adom. Hozzád pedig nem szükség papot küldeni, hanem felcsert, a ki bekösse a sebeidet. Ellenségek voltunk, jól verekedtünk, nem maradtunk egymásnak semmiben adósok. Most pedig két czimbora vagyunk, a kik letettük a fegyvert, s csak úgy csendesen kérdezzük egyik a másiktól: «hová tetted a feleségemet?»

– Ő jó helyen van. Semmi bántódása nincs. Nem is volt. Nem is lesz.

– Becsületedre mondod ezt?

– Lovagi szavamra. Igaz katholikus hitemre mondom.

Ocskay nagyot fohászkodott: keble egy lidércznyomástól szabadult meg.

Lebontá az övét a derekáról.

Ő hozta szokásba, hogy a kurucz vitézek finom patyolatból egy sokrétü övet viseljenek a derekukon. Az egykoru nóta megmondja, hogy mire való volt az: «Ha megvágnak, jó lesz a sebemre. Ha meghalok, eltemetnek benne!» Épen, mint a törököknél a hét rőf patyolat, a miből a turbánt tekerik a fövegre.

Elkezdte azt széjjelhasogatni s az ellenfél vérző sebeit kötözgetni vele.

– Hogy a kastélyom elpusztítottátok, beszélt ezalatt hozzá, azt értem, megbocsátom. De minek raboltátok el az asszonyomat? Vétett az tinéktek?

– A magasabb politika kivánja így: összefogdosni a lázadó vezérek nejeit, azért, hogy férjeik engedékenyebb szivüek legyenek, hogy végletes rendszabályokhoz ne nyuljanak, hogy visszatorlástól félve, kegyetlenkedéstől tartózkodjanak. El van már fogva Rákóczy felesége; – fogolynak tartatik Vak Bottyán ifju hitvese, ezért lett rabbá a te nőd is. A hogy ti fogtok bánni a császári vezérek fogoly hölgyeivel, tudnotok kell, hogy épen az a sors éri a ti hölgyeiteket is. Conventio ez. Mézért mézet, méregért mérget.

– Hová vitték a nőmet?

– Bécsbe.

– S hiszed, hogy én azt jó helynek tartom? Hogy ő ott jól meg van védve?

– Hiszem. Magad is jól tudod, hogy a mi nődet legjobban megvédi, ez az a fölséges erény, a miről a ti asszonyaitok hirhedettek. Magad ismered őt legjobban. Blasphemia volna kételkedni benne. De hogyha épen kézzelfogható, materiális bizonyságot akarsz birni, hát azt is közlöm veled. A nődet egyenesen a Dornenkränzerin szentszüzek kolostorába zárták be.

– A melyik a császári vadaskert mellett áll? kérdé Ocskay ijedten.

– Igenis. A melyet te a minap megostromoltál, s felgyujtattál a tatáraiddal. Isten őrzött, hogy a rossz kezed a saját feleségedet is oda nem hagyta égni a szent szüzekkel együtt.

Ocskay háromszor keresztett vetett magára.

Aztán, mint egy látnoki álomban hebegé:

– Az ablakrácsok közül két fehér kar nyult ki felém, összekulcsolt kezekkel: s én akkor azt gondoltam magamban; «csak törd a kezeidet! az én nőm is így törhette azokat, mikor őt rémítették».

– S meglehet, hogy épen az volt a saját feleséged. – Nos, semmi baj se történt. A tetőt fölépítették ujra, s ezuttal rézből: azt többé fel nem gyujthatod. A feleséged még most is ott van. Jó lesz tudnod, ha még egyszer Bécsbe bekopogtatsz, hogy a Dornenkränzerinek kolostorába tűzgolyókat ne dobass. Oda pedig senki be nem juthat; mert azoknak a császártól és a pápától menhelyi privilegiumok van. A Dornenkränzerinek ápolják a nyavalyatörős beteg nőket. Oda más idegen, mint epilepticus asszonyféle, be nem kerül. Meg vagy elégedve a válaszommal?

– Ha így van, és igaz.

– Bajtárs! A haldoklók tanuságtételét authenticusnak ismeri el minden törvényszék. Bizony meg is esküdném rá neked, hogy így van, ha a jobb kezemről épen a két esküvésre való ujjamat le nem vágták volna.

Ocskay ki volt engesztelve Ritschán iránt.

«Látod, mondá neki a sebesült, miután bekötött jobbjával a kibékülési parolát megadta. Ezért irtam fel én a szobád menyezetére ezt a szót: «hic fuit Ritschan,» hogy tudhasd, kinél kell kérdezősködnöd a feleséged után?»

Még utoljára hálával tartozott neki érte! S valóban tartozott. – A fővezér bizhatta volna ezt a nőelfogatást más alvezérre is, a ki nem oly lovagias, nem oly becsületes és nem oly tisztelője a női erénynek, mint ez volt.

Hanem azért Ritschánnak meg volt fizetve Ilonkáért.

A nagyszombati jezsuita-atyák, a kik a szomolyáni ütközet után kijöttek a halottakat eltemetni, háromezer hullát számláltak meg, a ki bő plundrát s bivalybőr-pánczélt viselt.

Ott vesztek a tábornok ágyui, zászlói, hadiszerei, egész fegyverzete. Bercsényi Te Deum laudamust tartott Nagyszombatban a szomolyáni nap után.