MÉG EGY VÁROSTROM.

– No édes asszonynéném, mondá, másnap reggelre kelve Tiszáné nagyasszonynak Tormássy László nagybátyja, most hevenyében Ocskay László urammal még egy vár ostromához fogunk hozzá s ha Isten megsegít, be is veszszük.

– Hát már ilyen hamar odább akarnak menni kegyelmetek? No ezt az Ilonka majd nagyon megfájlalja.

– Ellenkezőleg! Nagyon soká is itt maradunk. Csak azt ne fájlalja aztán meg az Ilonka hugom. Az ő szive az a vár, a kit be akarunk venni. Időnk pedig van a megszállásra elég, mert a fővezér parancsa az, hogy itt őrízzük addig Lévát, meg a Bányavárosokat, a míg ő Eger városát behódítja, s a fejedelem Tokajt löveti.

A nagyasszony kegyesen mosolygott erre a szóra.

– Hát hiszen ha «suttogóba» küldték édes bátyám kegyelmedet hozzám (a «suttogó» volt az előjátéka a formális leánykérésnek), én sem bánom, beszélgessünk róla. Szóból ért az ember; aztán szegény megboldogult uram azt szokta mondani, hogy «clara pacta, boni amici», a mi magyarul annyit tesz, hogy «a ki lovat vesz, nézze meg a fogát». Én, a mióta szegény vőmet, Kovách Istvánt olyan szerencsétlenül lakodalma napján megölték, felfogadtam, hogy soha több vőlegényt a leányom számára nem választok, hanem ő rá bízom, hogy szemelje ki magának szive szerint, a kihez legjobban odatalál az indulatja, én nem keresem, csakhogy becsületes ember, jó magyar, és nemes ember legyen; iszákos, lunatikus, nyavalyatörős ne legyen, se olyan fiatal ne legyen, hogy az ajka legyen kopasz, se olyan vén, hogy a feje teteje legyen az, egyébiránt, nem bánom, ha tíz testvérrel osztozik is otthon, s a leányomnak a napával kell is egy konyhán lenni. Még csak a vallására sem nézek, nem bánom, ha pápista is; ámbátor ez nagy galiba lehet az összekelésnél.

– No hát mindezekre igen jó feleletem van; mondá Tormássy. Ocskay László uramnak hogy becsülete van: azt meghallhatta édes hugomasszony maga a fejedelem leveléből; hogy jó magyar, azt hirdetik a tettei; nemessége olyan régi, mint a Tiszáéké. Hogy a bor nem árt meg neki, azt megmutatta a tegnapi itéletével. Férfinak olyan, hogy nincs párja az országban. Egy testvére van, azzal már megosztozott. Ocskay kastélyában nem lesz más asszony, a ki parancsoljon, a leendő feleségénél. Vallására nézve igaz, hogy buzgó pápista, de e miatt ne legyen aggodalma kegyelmednek; a mi fejedelmünk nemcsak a vallásszabadságot proklamálta, hanem még a vallások közötti jó egyetértést is, a hogy ezt kegyelmed megláthatja ezen az emlékpénzen, a mit a fejedelem veretett kiválasztott hivei számára, s a mit kegyelmednek küld általam Ocskay, a szives vendéglátás emlékezetére.1)

Nagy gyönyörűséget okozott ez ajándékkal Tormássy a nagyasszonynak.

– Nem tudom, mivel örvendeztetett volna meg jobban kegyelmed, mint ezzel az emlékpénzzel, a mit csak hiréből hallottam eddig emlegetni. Nem volt erre szükség, hogy még jobban megszeressem ezt a derék ifjut, mint a hogy eddig megszerettem. Ha én rajtam állna, két kézzel adnám hozzá a lányomat, még ma, nem is holnap. Hanem én már ebbe bele nem szólok többet. Egyszer tettem, megbántam. Azóta négy esztendő elmult. Sok derék ifju legény megfordult a házamnál, háztűznézőbe, leánykérőbe, mindenkinek azt mondtam: ott van a leány, édes uramöcsém; nem tartom üveg alatt, beszélhetsz vele egyedül; úgy neveltem, hogy ne kelljen mindig strázsálni és lesni, hogy mit beszél, merre jár? ha meg tudod nyerni a hajlandóságát, tied lesz, elviheted! De biz az még mindig csak idehaza van: senki se fogta el. Ha kérdeztem tőle, mért nem tetszik neked ez az egyik, az a másik? Nem derék ember-e? Milyen jó lovas! milyen vitéz harczos! milyen jó gazda! mennyire szép alak! Mind ráhagyta, hogy igaz biz az, úgy van, de hát ő valami mást keres. Nem tudom én, hogy mit? Talán olyan embert, a milyenek a holdban laknak. Annyit veszek észre rajta, hogy azokhoz az úrfiakhoz, a kik csak vadászatról, bajvívásról, tánczról tudnak neki beszélni, nem igen huzódik; épenséggel idegen azoktól, a kik naphosszant kártyáznak; azt gondolta egynémely, hogy talán lantolva, dalolva lehet megnyerni a kedvét, azt meg épen kinevette; akadt a ki verseket darált el előtte: az elől elbujt, ha már jönni látta. Nem tudom én, mi kell ennek? Sokszor meglepem az apja könyvtárában, a mint a könyveket sorba nyitogatja, de azok mind diákul, németül, meg francziául vannak. Azt pedig ő nem érti. Honnan tanulta volna meg? A leányt csak nem lehet cserébe küldeni Nagy-Szombatba, hogy tanuljon meg németül, könyvből pedig azt nem tanítják. Aztán az úrfiak sem igen tudnak biz ahhoz. A hic-hæc-hoc-on túl nem igen vitték. Biz itt astronomust nem igen kap ezen a mi vidékünkön, a ki neki a csillagokat megmagyarázza; pedig mindig azok között szeretne járni. Szegény boldogult apja is ilyen volt: az égen megismerte a «Kost», de a földön nem tudta megkülömböztetni a toklyot a báránytól. Könyv nélkül tudta Horatiust; hanem a cselédet nem tudta összeszidni, ha valami kárt tett. A leánya is olyan, egészen ráütött, tőlem semmit sem örökölt. A ki ezt el akarja venni, a másvilágról jöjjön.

– No hát az én kliensem épen onnan jött, mondá Tormássy, s aztán megbiztatá a nagyasszonyt, hogy miután elég idő van a várostromhoz, a győzelem egészen bizonyos, a mit a nagyasszony maga tartott legkivánatosabbnak.

Ocskaynak a táborában sok mindenféle nép volt, a többek között egy csapat sárospataki diák is, a kik arra a szóra, hogy «trombita szól, verbuválnak!» földhöz csapták a «gradus ad Parnassum»-ot s lovat, kardot kértek. Meg is kapták.

Ocskay azonban fáin ember volt ebben a tekintetben. A múzsafiakat nem igen küldötte a tűzbe, sőt inkább arra tartogatta, hogy a legveszedelmesebb ellenséget, az unalmat küzdesse le velük. Csaták után víg dalaikkal, lakomák alatt tréfás adomáikkal deríték föl a többi hazafiakat.

Még egy szindarabot is tanultatott be velük Ocskay. Akkori időkben már volt híre theátrumnak ebben az országban. Vörösvárott (Biebersburgban) a herczegi palotában gyönyörű szinpadot készíttetett az akkori idők legfényesebb dynastája: Pálffy Antal, e szinpad most is megvan még, pompával halmozott barokstilű feldíszítésével, a mikben faragvány, festészet, aranyozás, csigakirakás váltakozik; a falakból rejtett szökőkutacskák löveltek eau de Colognet a néző közönségre. Hanem ezen a szinpadon csak francziául játszottak. Erre befelé csak a kollegiumi diákok produkáltak még szindarabokat, a miket a senior irhatott, férfi szereplők és férfi nézősereg számára, vagy Sztáray ismeretlen szindarabjait, a mikből csak annyit tudunk, hogy a pápista papokat csufolták bennük kegyetlenül. Ocskay egy estén azzal lepte meg a Tisza-kastélyban összegyült mindennemű vendégsereget, hogy egy tragœdiát adatott elő a diákjaival magyar nyelven. Racine «Horatiusai» volt e színmű. A legsimább képű ifjoncz játszotta Camillát.

Mindenkinek nagyon megtetszett ez az új, még eddig ismeretlen élvezet. Mennyivel más ez, mint a vad poéták darabjai! Mily magasztos gondolatok! Mily fölséges költészet!

Másnap egyébről sem akart Ilonka beszélni, mint erről a darabról. Hol termett az?

Ocskay mondá neki, hogy azt egy franczia költő irta.

– S hogy lett belőle magyar?

– Lefordították.

– Kicsoda?

– Én magam, egyszer unalomból.

– Hát kegyelmed tud francziául?

– Sokáig laktam kinn Francziaországban.

– Mi dolga volt ott?

– Fegyverrel szolgáltam, mint tiszt, a franczia királyt.

– Kegyelmed több nyelven is tud beszélni?

– A mely országban időztem, annak a nyelvét mind ismerem.

– Nehéz azt megtanulni?

– Az a tanítvány kedvétől függ.

– Én úgy szeretnék egy idegen nyelvet megtanulni.

– Melyiket?

– A melyiknek legszebb hangzása van.

– Válaszszunk ki egyet. Én kegyedet, szép hugom, megtanítom az alatt, míg itt időzünk.

– Oh az nagyon jó lesz. De melyiket?

– Válaszszon közülök, a melyik legszebben hangzik. A német úgy mondja: «ich liebe dich!…»

A leány utána mondta: «ich liebe dich!»

– Az olasz így mondja: «Io t’ama» az angol így: «Aj lov ju» a franczia így: «Zsö téme».

A leány utána próbálgatta valamennyit; kétszer, háromszor is, a mi nehezebben ment, s aztán elpróbálta sorba mind a négyet, mintha izlelgetné, hogy melyik esik jobban az ajkának? «ich liebe dich, io t’ama, aj lov ju, zsö téme».

– Aztán mit tesz ez magyarul?

– Ha megmondom, akkor nem fogja kegyed megtanulni.

– De ha nem mondja meg, akkor épen nem tanulhatom meg, hát mi az? valami rossz?

– Oh nem.

– Hát akkor mondja, mit tesz a «zsö téme» magyarul?

– Azt teszi, hogy «én szeretlek».

A leány a kezében tartott violavirággal a szájára ütött az ifjunak.

– Így rászedni az embert! Menjen innen!

– De hát válaszszon, hogy melyik a legszebb?

– Egyik sem! Egy szót sem tanulok többet kegyelmedtől.

Késő volt már. Ha azt az egy szót megtanulta. Egész éjjel nem tudott attól aludni. Mind azt válogatta, melyik a legszebb? Ich liebe dich, io t’ama, aj lov ju, zsö téme? Mi következhetik még mind utána? Mikor az első szó is olyan szép mind a négy nyelven! Négy lelke van-e annak, a ki azt mind birja? s az ötödik még a magyar?

Meg volt találva a holdbeli ember, az ismeretlen, a ki egy más világból jön ide; a ki egyebet is tud, mint inni, kártyázni, lovagolni és verekedni, a kinek a mennyivel erősebb a karja az asszony karjánál, annyival erősebb a lelke az asszony lelkénél; a kinek szárnya van, felvinni szerelmesét ismeretlen világokba; feltárni előtte azt a mindenséget, a minek lételét csak sejti, csak vágyja eddig; de a hová mások elvinni nem tudták soha.

Másnap reggel Ocskay ujdonatúj bársony díszruhába öltözve lépett be násznagyával, Tormássy Lászlóval együtt, a hölgyek belső palotájába s maga kérte meg a nagyasszonytól Ilonka kezét.

– No édes leányom, mondá Tiszáné, előrehuzva a háta mögé rejtőzött Ilonkát. Most itt van az a lovag, a kiről egyszer álmod volt, s azt mondtad a látás közben: itt van a bátyám. Bizony már visszajött. Lásd, én már úgy szeretem, mintha fiam volna. Nosza, válaszsz közte. Uradnak fogadod-e el vagy bátyádnak? Ha uradnak fogadod, akkor is fiam lesz, ha bátyádnak fogadod el, akkor is fiam lesz. No hát mondd ki azt a szót.

Ilonka arcza lángolt, mint az «égő szerelem», szelid mosolygással felelt Ocskaynak, szemérmetes módon megkerülve a kegyetlen nehéz kérdést.

… – «Mégis csak legszebb az a szó magyarul».

S azzal a kezét ott felejté az ifju kezében a leány. Mindenki megértette azt a választ.

Csak legszebb az, ha így mondják: «szeretlek…»