MÉZESHETEK.

Tiszáné nagyasszony minden negyednap kapott levelet a leányától Ocskóról, a hol Ilonka házassága első heteit tölté. E levelek áradoztak a boldogságtól.

Egy új világot talált maga előtt az ifjú nő! sokkal szebbet annál, a mit az álmok tündérei hoznak a vágytelt leányi szivek elé. – Mennyire szeretve van, azt meg sem kisérté szavakba foglalni. Az ilyesmiről a szemérmes nő még az anya előtt sem beszél. A férjének csak ez volt czíme a leveleiben: «az én drágám», – «az én angyalom».

Meg lehetett azt érteni jobban az elmondott dicsekedésekből. Az ifju menyecske az egész úr a háznál: korlátlan egyedur, a ki mindenkivel rendelkezik. Az egész nagy gazdaság az ő kezén fordul meg: jövedelem és kiadás. Mennyi gond van azzal! S milyen jól esik az asszonynak, ha az a gond ő rá van bizva! Ez az édes teher. – Ocskay birtoka eddig is igen jól volt berendezve. (Igaz, hogy mindezideig a Sándor öcscse kezelte.) Olyan tehenek vannak itt, a miknek nincsen szarvuk s naponkint háromszor kell őket fejetni; a birkák pedig selymet hordanak gyapju helyett. A baromfi-udvarban kalekuti kakasok és pézsmakacsák tenyésznek. Azok mind ismerik őt már. Hát még a kert! Az egy valóságos paradicsom. Olyan virágokat ő soha sem látott, olyan gyümölcsöket ő soha sem izlelt. A virágoknak maga az «édesem» a kertésze; ő oltja, plántálja a csemetéket, s a gyümölcsöt ő szedi le a fákról. A kert közepén vannak a halastavak, a mikben pisztrángokat tenyésztenek, együtt szoktak horgászni azokban ők ketten.

Azután a kerten túl van az erdő; a szép óriási szál erdő fenyőkből, olyan annak az illata, mint az élet! Együtt szoktak abban sétálni, lovagolni, a szelid dámvadakat etetni ők «ketten».

Mindig csak «kettecskén», mindenütt «mi ketten».

Nem jár az egyik vadászni, unatkozásra hagyva a másikat, nem hivogat jókedvű czimborákat a házhoz, hogy legyenek többen: elegek ők maguknak ketten.

Még csak dohányozni sem lopózik félre a férj, mind elajándékozta a pipáit, azt mondta, hogy árt a mellének, pedig csak azért tette, hogy még a pipa se lopjon el tőle egy pillanatot is az együttlétből.

Aztán nemcsak gazdaságból, kertészetből áll ki a világ, vannak komolyabb foglalkozások is. A mit leánykorában elmulasztott Ilonka, most asszonyfővel helyrepótolja. A «drágám» leczkéket ád a feleségének a franczia nyelvből; azt mondja, hogy majd ha egyszer békesség lesz, elmennek együtt Versaillesba ők ketten. Igen jól halad a tanulás. Már a gyakorlatokig ment. Félesztendő alatt, azt mondja a drágám, hogy kész francziának tanítja ki a nejét.

(– Félesztendő alatt! dörmögé a nagyasszony, mikor ezt olvasá, hát a hadverésből mi lesz? Azért nevezte ki fiamuramat ezredes-kapitánynak a fejedelem, hogy komanvuportévut tanítgasson hat hónapig a feleségének? Node az az örvendetes volt abban is, hogy ez alatt is mindig együtt vannak ők ketten.)

Látogatásokat még eddig nem értek rá tenni a vidéken. (Nem értek rá? Ez is jó tünemény.)

Nehogy pedig a «drágám» megunja magát az együttélésben, a maga számára is talált olyan munkát, a mit egész passióval végez. Valami nagy, kutyabőrbe kötött foliánsból fordít: diákból magyarra. Aztán úgy megy ám ez a fordítás, hogy előtte fekszik a könyv, a térdén meg a feleség ül; a hol comma van, az egy csók, a hol semicolon jön: az a kettő; a pausánál egy ölelés.

(No ez nem rossz methodusa az interpunctiók megértetésének.)

Aztán milyen szép dolgok vannak abban a könyvben, a mit a «szerelmem» diákból magyarra fordít. Azt Ilonka azon melegében olvassa, a hogy a toll hegyéből kisül. De azoknál szebb dolgokat embernek kigondolni sem lehet. Bellarminiusnak hivják a szerzőjét.

(No megütheti a kaszakő ezt a mulatságot! mondá ennek az olvastára Tiszáné nagyasszony. Ő már hallotta hirét ennek a Bellarminiusnak. Ennek az olvastatásával téritették el a jó Brandenburgi Katalint is a kálvinista hitről, úgy, hogy már akkor, mikor az ő anyjának ajándékozta azt az imádságos könyvet, pedig akkor még Bethlen Gáborné volt, már ezt a gúnydalt énekelték róla:

Most már nem bánta volna a nagyasszony, ha inkább azon panaszkodott volna egy kicsit a fiatal menyecske, hogy a férje naphosszant vadászni jár, mintsem hogy azzal dicsekedik, hogy a «drágalátos egyetlene» Bellarminiust fordítja magyarra, s azalatt a feleségét a térdén ringatja.

A nagyasszony erősen hitbuzgó volt.

Mai napság fel nem tudja ezt már fogni senki, hogyan gyülölhette egyik magyar ember a másikat, testvér a testvérét azért, mert az egyik így, a másik amugy dicsérte az Istent! Pedig hát száz esztendőn át ez volt a kor uralkodó gondolatja. Császárok, királyok, főpapok, lelkészek, iskolamesterek, urak és parasztok, magyarok és tótok, férfiak és asszonyok mind abban vetekedtek, hogy ki hogyan ragadhasson el egy lelket a másiknak az aklából a magáé számára? a hittérítők odatelepedtek a révek átjáróihoz s a kompon átkelőket igyekeztek megtéríteni; a vásárokban prédikáltak egymás ellen, szindarabokat adtak elő, a mikben a papokat agyoncsufolták, s hogy már a megszólalásnál felismerjék egymást, az egyik felekezet az «ly»-psilont «l»-nek, a másik «j»-nek ejté ki, s a mely napon egy kálvinista prédikátort a pápisták áttérítettek a maguk hitére, ugyanaz nap tromfra tromfot a kálvinisták is fogtak maguknak egy franciscánus barátot, a kiben diadalmaskodjanak; a mely családban pedig egy convertita támadt, az nagyobb gyászt hozott arra a halálesetnél. Úgy beszéltek arról, mint az öngyilkosról. II. Ferencz (Rákóczy) fejedelem kezdé azon a hadjáratát, hogy ennek a kölcsönös torzsalkodásnak egy minden vallásfelekezetet egyesítő oltárral vessen véget, a min a hazaszeretet lángjánál áldoztak: ezt példázta amaz emlékpénz is. De bizony a kor fogalmai még nagyon erős gyökerekkel voltak belenőve a szivekbe; – Tiszáné nagyasszonynak tehát alig tudott volna Ilonka valami szomorúbb tudósítást küldeni, mint hogy ő vele Ocskay azt a veszedelmes Bellarminiust olvastatja. Tudta ő azt Ocskayról, hogy az valamikor maga is barát volt.

A mai kor gyermekei előtt mind ennek a nagy keserüségnek nincsen már értelme. Hogy valamikor háborut lehetett viselni azért, hogy az Úrvacsorája egyes vagy kettős szin alatt szolgáltassék-e ki? Most már csak azért háborodunk fel, ha a magunk vacsoráját redukálja valaki.

A szerelmes ifju pár úgy élt ocskói magányában, akár egy szigetben a Csendes-tenger közepén. Hogy a világ nagy zaja meg ne háborítsa idylli nyugalmát, arra nézve Ocskay László egy igen jó stratagemát gondolt vala ki. Tartott egy kis ébénumfa ládikót, s a mint valahonnan levele érkezett, azt menten becsukta felbontatlanul abba a ládikóba s a kulcsát felakasztotta a fogasra. Miatta talpra állhatott, fejére állhatott az egész világ tetszése szerint.

Pedig azokban a levelekben aligha fontos parancsolatok nem foglaltattak Bercsényitől, a fővezértől, Károlyi Sándortól, az alvezértől; el kellene már foglalni Kékkőt, Csábrág várát régen ostromolják. De Ocskay sokkal nevezetesebb hadműveletnek tartá e helyett azt, hogy egy odvas fát megostromoljon egy mókusfészekért. Ilonka nagyon szeretett volna egy mókust. Az volt a valódi parancsolat. Fogott is Ocskay egyet; az meg is harapta a kezét, megczáfolva ez által azt a hitet, hogy az ő testét nem fogja semmi fegyver. Volt bezzeg nagy sirás az asszonyka részéről, mikor a mókusharapás sebét kendőjével letörülgeté, s azt a miatta hulló vért meglátta. – Boldog Isten! Ilyen sirást követni el egy mókusharapás, meg három csepp vér kihullása miatt! – Hátha egyszer?

Bizonyosan az a rendelet is benne volt valamelyik, fogságba dugott, levélben, hogy serénykedjék Ocskay László uram Léva várát hevenyében új sánczokkal és pallizadákkal ellátni, mert jön Bécs felől Schlick tábornok, a ki nem érti a tréfát. Hanem ennél sokkal elébbvaló dolognak tartá ő az elfogott mókus számára egy olyan körülforgó kalitkát készíteni, a miben a tréfás állatka az asszony mulattatására szaladgálhasson.

Épen azon kapta Csajághy Márton a szerelmes párt, mikor a mókust etették; a kalitka az asszony ölében volt, Ilonka meg a férje ölében, Ocskay a fogaival törögette a mogyorót, a mókus furcsálkodott, a menyecske pedig nevetett rajta. Csajághy minden bejelentés nélkül toppant be a pitvarba. A menyecske aztán nagy szégyenkedve futott be a szobájába, otthagyva a mókust kaliczkástól a férje kezében.

A vas ember arcza semmivel sem volt mosolygásra hajlandóbb, mint máskor.

– Adjon Isten jó napot.

– Fogadj Isten.

Csajághy szemrehányásteljes arczczal állt, karjait egymásba fonva Ocskay előtt.

– Mit csinálsz te itt?

– A mit megfogadtam. Boldogítom a feleségemet.

– Hat hét óta teszed ezt már.

– S tenni fogom, a míg a hosszú életben tart.

– De az alatt, a míg te itt a feleségeddel csókolózol, velünk meg csókolóznak a wallon dragonyosok kardjai.

– Csókoljátok őket vissza.

– Nem kaptad a táborból a leveleket?

– Kaptam. De egyet sem bontottam fel.

– Hát micsoda?

– Tudtam jól, hogy mit irnak benne. Azt, hogy rögtön üljek lóra, hagyjam itt a feleségemet, s menjek ide meg amoda tábort járni. Ugy sem fogadtam volna meg.

– Nem fogadtad volna meg?

– Oly kevéssé, mint a hogy nem jön vissza semmi imádkozásra egy ember a másvilágról, a ki már ott az üdvösségnek részese lehet, hogy a ti bajaitokban részt vegyen.

– Ember! Mi történt te veled? Kilopták belőled a lelket?

– Úgy van. Kilopták. Nem tartom magamnál. Bűvkör van körülem kerítve, a melyen belül olyan boldog vagyok, hogy nem törődöm az egész világgal.

– Nem úgy egyeztünk, bajtárs. Két föltételt hallottál tőlem. Az egyik az volt, hogy tedd ezt a nőt olyan boldoggá, a hogy azt megérdemli, a másik az, hogy vezesd azt a zászlót, a mit kezedbe ragadtál, végső diadalra.

– Hát Isten vagyok-e én, hogy két ellenkező dolgot tudjak teljesíteni? A nő boldogságát nem adhatja más meg, mint magam; a zászló diadalához vagytok elegen.

– De olyan, mint te, nincs senki közöttünk. A mióta te elvonultál közülünk boldog magányoságodba, nemcsak a megkezdett diadalút akadt fenn, hanem visszafelé megy minden. A hősök, a kik vészbe-viharba mentek akkor, mikor azt látták, hogy te előlmégy, most egy vak lármára szétszaladnak, s árulást ordítanak, ha jön az ellenség, s a hátaikat mutogatják neki. Egész táborodat úgy szétzavarta az első összemérkőzésnél Vak Bottyán, hogy mind a világba szaladt a kuruczság.

– Szedje őket össze, a ki akarja.

– Harmadnapja Léva várát visszafoglalta az ellenség, épen azzal a csellel, a mivel te megvetted. Foglyul esett a bátyád, Tormássy László is.

– Mért nem tartotta nyitva a két szemét? Neki nem volt fiatal felesége, a ki befogja.

– De, czimbora! A szép feleség miatt odavesz minden babérod!

– Hát bánom én azt! Egy petrencze babéron nem nyugszom olyan édesen, mint az én asszonyom keblén.

– Hát a kötelesség? Te a fejedelem ezredes-kapitánya vagy. A kötelességmulasztás gyalázat.

– Ha nem tetszem a fejedelemnek, csapjon el a hivatalomból. Tegyen helyembe mást. Mit törődöm én a gyalázattal? Arczul ütnek, leköpnek? A feleség letörli, megcsókolja a helyét – s nem fáj többet. Hagyjatok engem magamra.

– Nem! Bajtárs. – Ilyen nagyon még a hitvest sem szabad szeretni. A ki az lehet, a mi te voltál, a ki az lehet, a minek neked lenni kell, az nem mondhatja azt: én nem vagyok! ne keressetek!

– S én azt mondom nektek, hogy nem vagyok! ne keressetek! Ti engemet megkötöztetek erősen. Rajtam hajtottatok, mikor dicsőségem mámorában azt hittem, hogy köröskörül ragyogok. Levetkőztettetek minden sugaraimból. Elém tartottátok a tükröt, hogy lássam milyen silány, nyomorult lélek lakik bennem. Elmondtátok előttem a curriculum vitæt, a mit összeállítottatok egy éretlen suhancz hóbortjaiból; s rám olvastátok belőle, hogy ez vagyok: áruló, szökevény, hitszegő, minden ügyre nézve, a mihez odaszegődöm. Kiszakítottátok belőlem a lelket. – Nem a feleségemnél van az kalitkába zárva, hanem tinálatok. Van két ember a földön, a ki gyanakodik rám, hogy áruló lehetek valaha. Most már vagyunk hárman; mert én is gyanakodom! Undorodom a kardom markolatjától, mint a veszett ember a tükörtől, mert azt gondolom, mikor hozzányulok, hogy én azt a kardot még egyszer hazám ellen is fordíthatom. Hiszen képes vagyok rá. Hiszen ötször cseréltem már zászlót, mért ne fordíthatnék magamon még hatodszor is? Hiszen «elég egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás, hogy önmagam ellenkezőjévé gyurjon át!» Ezzel a szavakkal holt embert csináltál belőlem. Hagyj szépen eltemetve. Csendes ember leszek; soha senkit, soha semmit el nem árulok többet ebben az életben. Ne hívjatok vissza! Rossz katona leszek. Nem szeretem a kardomat többé. S ha rá tudna birni valami, hogy elszakadjak attól a földi mennyországtól, a mit magamnak teremtettem, képes volnék inkább visszamenni a nagyszombati kolostoromba, hogy elkövetett bűneimért vezekeljek, mint oda a táborba, új bűnöket elkövetni!

Ez az egész patheticus kitörés minden hatás nélkül hagyta a vas embert.

– Bajtárs! Ahhoz én régen hozzá vagyok szokva, hogy te az indulataidban excentricus vagy. Hanem engem a heveskedés nem győz meg. Én küldve vagyok hozzád; még pedig egyenesen a fejedelem által. Ime ő felségének a levele.

Ocskay átvette a levelet s dölyfösen mondá:

– Ezt épen úgy nem fogom felbontani, mint a hogy a többieket nem bontottam fel.

– Sajnálni fogom. Mert ha ezt a levelet el nem olvasod, akkor én, parancs szerint, erőhatalommal foglak innen elvitetni. Egy szakasz huszárt hozék magammal.

– Akkor meg épen nem fogom ezt elolvasni! kiálta indulatosan Ocskay s kétfelé repesztve a fejedelem levelét, odadobta azt a lábai elé.

A vas embernek az arcza még erre sem változott át. Hidegvérrel mondá:

– Jól van. Hát a fejedelemnek a levelét eldobtad olvasatlanul. De itt van nálam még egy másik levél, egy még nagyobb úrtól. – Ezt bizonynyal el fogod olvasni. Anyád irja.

Ocskay összerezzent. Ez valóban a legnagyobb úr a földiek között. Az anya, a kinek a fiát megölte, s a ki őt fia helyett fiává fogadta.

Ennek a levelét fel kellett bontania.

Nem volt az calligraphicus irás, nem is volt valami czikornyás stylus; de egészen szívhez szóló.

«Kedves édes szeretett fiamuram!

«Örömmel értesülök kedves leányom sűrű leveleiből a felől, hogy kegyelmed az én szegény leánykámnak olyan hűségesen szerető férje lőn. Áldja meg kegyelmedet ezért, meg is fogja áldani a magasságban lakozó Isten! Bárcsak ez a boldog örömük háborítást ne szenvedne soha. De hát Isten akaratja ez idő szerint, hogy ne csak magunké legyünk, hanem másoké is, a kik bizalommal vetik reánk szemeiket. A míg kegyelmed öröme napjait éli, minket viszontagságos időkkel vert meg a hadak Ura. Lévát elfoglalta az ellenség, házamban idegen katonák tanyáznak, a kik minden nap gyalázzák nemzetemet. Bátyámat Tormássy Lászlót fogságra ejtették a várban s azzal fenyegetnek, hogy ha kegyelmedet rá nem veszem, hogy a pártjukra áttérjen: a szegény bátyám fejét bizony spiritusba téve küldik meg én nekem.

Én pedig ellenben azt irom kegyelmednek, hogy ha mindjárt az én saját fejemet fenyegetnék is a pallossal, kegyelmed a haza ügyétől soha el ne térjen. Itt minden ember, kicsinye-nagyja, csak azt beszéli, hogy volna csak itten Ocskay László, majd nagyot fordulna egyszerre a hadak koczkája; kegyelmedet nézi, kegyelmedet várja minden népség és a katonaság; úgy éneklik szerteszét a mezőn: «Hol vagytok hazámnak csillagi? – Ocskay!» s egyik napról a másikra mind hiába várják! – Én ugyan jól értem s érezni is tudom, hogy vajmi nehéz elhagyni az embernek az ő boldogságát. De én abban éltem mindekkorig, hogy van még a boldogságnál valami nagyobb is e földön. A becsület. Mikor választani kell, az ember otthagyja a boldogságot, s a becsülethez fordul. Ha elbukik az ügyünk, kegyelmedet fogja vádolni mindenki. És én nem akarom azt megérni, hogy az én leányom neve egy olyan névhez legyen hozzákötve, a mihez csak egy makula is hozzáférhet. – Szedje össze magát kegyelmed és tegyen nemkülömben, mint a hogy tettenek őseink, és tesznek mai napság annyi ezeren, a kik elhagynak szerető feleséget, ápolgató édes anyát s sietnek vérüket felajánlani a legdrágább édes anyának. A gyönge asszonyok parancsolni tudnak a könyeiknek, hogy ne folyjanak ő utánuk. Ezt tegye kegyelmed és mi is ezt tesszük. Én nekem pedig irásbeli választ erre a levelemre ne irjon kegyelmed másunnan, mint Léva várából. – Maradok igaz, szerető édes anyja: Zsuzsánna.»

Ocskay László fogta az övébe dugott ónrudat s azt irta e levél alá:

«Engedelmeskedem. – Fia: László.»

Azt a levelet otthagyta az asztalon.

Azzal inte Csajághynak.

– Mehetünk.

– Nem szólsz a feleségeddel?

– Majd elmondja neki ez a levél.

S indulni akart.

Csakhogy a feleség már akkor eléje jött. Ott hallgatózott, leskelődött az ajtón. Lehetett-e azt rossz néven venni neki?

Nem sírt. Dehogy sírt. Ragyogott az arcza az örömtől.

– Eredj! eredj! ő biztatta legjobban a férjét. Én rég küldtelek volna, ha mertem volna tenni. Elég volt a boldogságból ennyi. Ha visszatérsz, folytatjuk ezt a boldogságot.

Egy könyet nem ejtett. Ő maga sietett férjének előkeresni a fegyvereit. Ő maga segíté neki fölvenni a finom aczélpánczél-inget, a mit akkor a dolmány alatt viseltek, s a míg azt feladta rá, megtalálta a keblén azt az amulettet, a mit Ocskay mindig magával hordott, a Boldogságos Szűz képe volt az. Ilonka megcsókolta azt a kis szent képet. Csajághy Márton fejet csóvált erre. De hát lehet-e rossz néven venni egy kálvinista asszonytól, ha megcsókolja azt a talismánt, a melyre rá van bízva, hogy egyetlenegy férjét, szerelmesét megóvja kard élétől, golyó sebzésétől? Bizony megtette azt.

– Hogy maradsz itt magadra, egyedül? suttogá a férj.

– Nincsenek-e velem a könyveid?

Igaz. A kinek a könyvek már jó barátjai, az nincsen egyedül.

Ocskay még abban az órában távozott hazulról.

Bizonyosan meg is siratták akkor, a mikor már nem láthatott vissza.

Olyan rövid volt ez a hat hét!

Rövid a csókolódásra; de a hosszú verekedésre.

Ocskay seregének a szétveretése Schlick és Bottyán által nagy zavart idézett elő a kurucz táborban. Bercsényinek Eger alól, Károlyinak Kecskemétről kellett felsietni, hogy az előrehaladó labanczoknak gátat vessenek valahogy.

A fejedelem haragudott is erősen Ocskayra, a mit a levélben is megirt.

Alig egy hét mulva Ocskay Lászlótól levelet kapott Tiszáné nagyasszony:

«Datum Levæ.»

«Itt vagyok. A várat visszavettem. Tormássy László uram feje leitta magáról a spiritust. Ajánlom kegyelmednek anyai gratiájába szegény magára hagyott feleségemet. – Engedelmes fia: László.»