CSUPA FÉNY.

Ocskay álmai megvalósulását látta maga előtt.

Soha jobban ki nem választhatta volna a fejedelem azt az embert, a kire ezt a feladatot ruházza, hogy képviselje Erdély fejedelmét, és a magyarországi szövetséges rendek fővezérét azon a helyen, a hol a császári udvar küdöttei és a nagyhatalmak kitünőségei lesznek jelen; a hol az eddigi ellenségnek szándéka kitüntetni nagyrabecsülését; neki pedig azt kell tudni fentartani. És mindezt egy szerelmes idyll színjátéka alatt.

II. Rákóczy Ferencznek a feladata volt a pozsonyi asszonyfogadásnál kimutatni, hogy ő «fejedelem» és hogy az is akar maradni; a császári párté pedig az volt: éreztetni vele, hogy ő «férj» és lehet, ha akar, boldog ember.

Mind a két félnek meg kellett mutatni, hogy mit tud? Arravaló a külső pompa.

Ocskay hiusága meg volt dicsőülve!

A nagy férfiaknak nagy hiuságai vannak.

Szegény nőknek mennyiszer a szemükre lobbantják a hiuságukat; pedig a nő-hiuság csak a nősténye a pávának, a férfi-hiuság az igazi hímpáva.

Végre-valahára egy igazi diadalmenet várt reá; nem olyan, mint az eddigi bevonulások voltak, tört falak résein át, füstölgő házromok üszkein keresztül, vérrel festett utczákon végig; hanem magába az ország fővárosába, mely tárt kaput nyit fényes kisérete és hintósora elé: a várkapuk fellobogózva, az utczák zöld galyakkal kirakva; ott látta maga előtt tisztelegni parádéra azokat a katonákat, a kikkel annyiszor találkozott a harczmezőn, s meghajolni a zászlókat üdvözletére; hallotta a harangok ünnepi concertjét, a miket eddig csak félreverni szoktak az ő közeledtére; látta fellobogózva azt a hidat, a melyet tüzhajókkal szokott szétrombolni, és hallotta annak a népnek az üdvrivallását, mely eddig az ő rémnevével szokta elaltatni nyugtalan porontyát a bölcsőben. Ni, hogy töri magát a sokaság, mikor az Ocskay előtt lovagló herold iszákjába markolva szórja közé a pénzt. Pedig a pénzre ez van írva: «pro libertate», s ez igazi ezüsből van. A fejedelem képviselőjének pénzt kell szóratni, mikor bevonul a városba. Az ablakokból virágot hintenek rá. A diadalkapu előtt fehérbe öltözött szüzek fogadják, hosszú taláros papok és nyestprémes városatyák: a vár ágyuitól alig lehet hallani, hogy mit szónokolnak? Bizonyára azt, hogy ez a nap kitörölhetlen emlékű marad Pozsony város krónikáiban.

Minden szem őt nézi: a «Rákóczy villámát», a ki most csak ragyog, de nem üt; azok között sok szép szem is van. De Ocskay senkinek a bámulatára nem tart olyan nagyot, mint a feleségeére. Ilonka ott jön utána hatlovas hintóban. Ha eddig is bámulta a férjét, minek fogja őt tartani most? ennyi fénytől körülragyogva?

S ez még csak a külső pompa; de hát mikor a díszmenet megérkezik a primási palotához, a hol a fejedelem küldöttségét az egybegyűlt főrendek, zászlós urak, hadvezetők, külhatalmak követei fogadják! Bármelyik kuruczvezér lett volna is itt most Ocskay helyében, azt sem tudta volna, melyik lábával lépjen előre, merre nézzen, kire hallgasson? az pedig, a mit neki kell mondani, bizony a torkába rekedt volna; de Ocskaynak ez volt a régi álma. Csak forró képzelete ábrándképét látta maga előtt, semmi mást. Itt volt az ősz főpap, aki őt egykor, mint szerzetest, fölszentelte, s aztán mint szökevényt excommunikálta, az ország primása Széchenyi; itt jött eléje az ország nádora, Esterházy, a ki aláirta számüzetését, itt fogadta őt Pálffy János bán, azon ezrednek tulajdonosa, melyben ő mint altiszt szolgált, mely szégyenletes bünhödésének tanuja volt, melyet ő a rongyos gárdával a Tiszába öletett; és a nevezetes nagy hadvezérek, a kikkel az országon keresztül-kasul kergetőzött. Megannyi jó ismerős. Egy pillanatig sem jő zavarba, mikor eléjük kell állnia. Tudja, hogy most ő a fejedelem személyét képviseli. Minden nyelven tud beszélni, a melyen megszólítják, s mindenki iránt tud udvarias lenni, a hogy fejedelmi személyesítőhöz illik. A velejött társak méltán irigykedhetnek rá. Nyomába se érnek.

Hát még midőn a fejedelemasszony megjelen az elfogadóteremben, kisérve ragyogó hölgykoszorútól; a főurak, követek, tábornokok nejei vannak körülötte; mind magyar díszruhában. Ez is az udvariassághoz tartozik. Maga a fejedelemnő pompás himzésű fekete öltönyt visel, mely arczát még halaványabbnak tünteti fel.

Ocskay odalép a fejedelmi nő elé s tiszteletteljesen meghajolva előtte, felolvassa a fejedelem latin nyelven írt üdvözletét hozzá, mire a fejedelemnő egy pergamentlapról szintén latinul felolvassa a választ.

Ocskay megcsókolja az eléje nyujtott kezet, s átadja a fejedelemnőnek a férje által küldött pompás briliántos gyűrűt; mit az felhúz az ujjára, s a közben halkan mondja Ocskaynak:

– Mi nagyon sokat beszéltünk kegyelmedről!

Ocskay azt hitte ennél a szónál, hogy most az ő arcza világít ebben a teremben.

Következett a kiséretül jött hölgyek bemutatása.

Sarolta megcsókolta Ilonka arczát s azt rebegé neki:

– Kegyelmed már boldog!

A mit Ilonka megértett s a férjének majdan el is mond.

Azzal, etiquette szerint, a már bemutatott hölgy a fejedelemnő jobbjára lépett át s itt egyszerre szembetalálkozott egy olyan arczczal, a melyet már egyszer látott életében. Lehetett az kedves, lehetett kedvetlen találkozás: jó barátné, vagy ellenség. Ozmonda volt.

Első ízben csak egy perczig látták egymást; a motesiczi kastély előtt, mikor kicserélték őket egymásért. A női szemeknek elég egy ilyen látás, hogy emlékükben maradjon a látott arcz örökre.

Ocskay is csak akkor vette észre Ozmondát: eddig nem látott mást senkit, csak a fejedelemnőt.

Ellenség ez, vagy barátné?

Ozmonda döntötte el a kérdést.

– Ah, hiszen mi cseregyermekek vagyunk! suttogá Ilonkának s megcsókolta az arczát.

Meglehet, hogy valami felhő ment a nap elé, de Ocskay azt hitte, hogy az ő arczának az elborulása okozta ezt a sötétséget. Inkább egy férfi csókolta volna meg előtte Ilonkát, mint ez az asszony.

Annyira fel volt háborodva, hogy majd elmulasztá a kiséret többi tagjait bemutatni, egynek épen el is felejtette a nevét; úgy, hogy Ozmonda segíté ki a zavarból; odasúgta félig halkan: «Blaskovics!» a min azután egy pár könnyüvérű fiatal úr el is nevette magát.

A bemutatást nagy díszlakoma követte; a melyről csak annyit tartunk érdemesnek följegyezni, hogy a császár egészségére Ocskay László ürített poharat, míg a fejededelemre a primás mondott áldomást. (Még akkor sem a «Gotterhalte», sem a «Rákóczy-induló» nem volt: különben azokat harsogtatták volna a felköszöntések után.)

Estére pedig fényes tánczvigalom volt rendezve a Pálffy-palotában, melyre minden notabilitás híva volt.

Ide már a hölgyek nem díszmagyar öltönyökben jöttek, hanem a legujabb versaillesi divat szerint öltözve. Ilonkának is fel kellett ölteni az e napra készült baleinet, a bouffantokkal, a halcsontos vállfüzővel, a minél nagyon neheztelte, hogy olyan nagyon ki kell neki vágva lenni. A haját is be kellett pudereztetni, de az arczát nem engedte kifesteni, elég ha a szépítő moucheokat felrakták rá: még csak szemöldököt sem engedett nagyobbat csinálni, mint a milyen már van.

Szegényke, bizony nagyon gyámoltalanúl viselte magát, mikor az életében első bal-pareén megjelent, egy olyan öltözetben, a minőhöz soha sem volt szokva. Azt hitte, hogy az a legyező arra való, hogy azzal az ember folyvást a keblét takarja.

Rájött nagyhamar, hogy mire jó másoknak az az arczfesték? Hisz az egy jóltevő álarcz, a mi eltakar. Nem lehet észrevenni, mikor fülig pirul a nő. Az ő gyönge harmatbőrén pedig mindjárt meglátszik, ha valami zavarba hozza.

Pedig minden megszólítás előidézi ezt. Először nem érti tökéletesen azt a franczia nyelvet, a min itt társalognak. Más az, a mit a franczia könyvből olvas és más a mit beszél. Azt írja «eaux» s azt mondja «ó»; aztán meg «aout» s az is «ó», ki találja ki, melyik volt?

De még rosszabb, ha megérti, a mit hozzábeszélnek; mert az csak hizelkedés; szépeket mondanak a szemébe, s ilyent még ő soha sem hallott. A férje soha sem mondta neki azt, hogy ő szép, más meg hogy merne ilyent mondani?

Aztán Ocskay nincs mellette, hogy a karjába kapaszkodhatnék. Ellenben sajgó szívvel kell tapasztalnia, hogy férje idegen hölgyeknek udvarol. Ezt ő nem tarja jó szokásnak.

A gyönge teremtés úgy keres valami nálánál erősebbet. Nagyhamar rátalál, ez is őt keresi; a bájos Ozmonda, ki a fejedelemnőhöz vezeti Ilonkát. Ilonkán rózsaszín öltöny van, a fejedelemnőn sárga, Ozmonda öltönye egy virágos mező.

A franczia követ, marquis des Estampes, ezt a bókot hozza áldozatul a három egymás mellett álló hölgynek:

– Cette fois Paris serait bien embarassé. (Páris ezúttal nagy zavarban volna, hogy kinek adja az aranyalmát.)

Ozmonda kész volt a visszafeleléssel.

– Eh bien. Il embrasserait tous les trois. (Hát megölelné mind a hármat.)

A calembourg tetszést aratott, csak Ilonka szemei nyiltak bámulatra; hát szabad ilyeneket mondani itten?

– Et garderait la pomme (s megtartaná az almát); szólt a marquis.

– Merci pour la pomme. Nous courons pour une couronne. (Köszönjük az almát, mi egy koronáért pályázunk.)

– Ce cours serait court. (Rövid futás lesz.)

– Ce cours finira à la cour. (Ez a pálya az udvarnál fog végződni.)

Ozmonda csak úgy röpítette egymás után a szójátékok rakétáit, Ilonka nagy bámulatára. Neki ehhez semmi tehetsége nem volt. Pedig ez nagyobb virtus, mint jó gazdasszonynak lenni.

Most egy nehézkes főúr szorított magának helyet, a francziát félretolva, a fejedelemnő körül. Az is elmondta, hogy milyen jól néz ki ma a fejedelemasszony, s baronesse Ocskay milyen kedves. Ez Wratizlaw prágai kanczellár volt. Ilonkának volt annyi természetes esze, hogy a «baronesse» czimet vissza ne utasítsa, megértette, hogy a cseh főurra nézve lehetetlenné volna őt megszólítani e czím nélkül.

Ez is Ozmondánál akadt fenn.

– Hát maga, kis grófné, micsoda benső viszonyban van azzal az Ocskayval? kérdé németül.

– Excellenz! kiálta fel elszörnyedve Ozmonda, kifejezően ijedt szemet villantva Ilonka felé.

– Hahaha! nonono! Honny soit, qui mal y pense. Hát hiszen csak nem nem fogok valami betiset mondani a felesége jelenlétében, grófné.

Ozmonda Ilonka arczát vizsgálta. Vajjon elmondott-e neki a férje ő felőle valamit?

– Halljam a magyarázatot!

– No hát azt értettem, kis grófné, hogy a bemutatásnál kegyed segítette ki Ocskayt a zavarból, mikor egyik kisérője nem jutott neki eszébe.

– Blaskovics?

– Kegyelmed ismeri ezt a kurucz urat?

– Par hasard.

– Talán annak a neve is ott van a kegyelmed albumában? Hahaha!

– Aber Excellenz!!! kiálta fel, legyezőjét a beszélő elé tárva Ozmonda. Legyen irgalommal!

– Hahaha! Maga egy geniális gyermek! Igazán mondom! Csókolni való! Hahaha.

A cseh főúr tovább ment. Ozmonda pedig nagy figyelemmel kémlelé Ilonka arczát.

Ha ennek elmondott Ocskay valamit abból, a mit Ozmonda felől tud, úgy ennek az arcznak lángveressé kell gyuladni arra a szóra: «a kegyelmed albumában»; mert az közbeszéd tárgya volt az udvari körökben, hogy Ozmonda minő kalandot állt ki Beczkó várában, s azt az öltönydarabot, a min a titkos irást elhozta magával, úgy hítták, hogy «az Ozmonda albuma». De nem. Ilonka arcza egy sugárral sem lett pirosabb ennél a szónál, mint volt eddig: a szemei, az ajkai nem árultak el semmi tudást; tettetni pedig ez az arcz nem képes.

Ozmondát meggyőzte ez a gyanútalan tekintet arról, hogy Ilonka nem tud még ő felőle többet, mint azt, hogy ők egymásért lettek tábori szokás szerint kicserélve.

Föltette magában, hogy tehát majd ő fogja ezt a történetet elmondani Ilonkának.

A bécsi etiquette szabálya szerint az éjféli utolsó menuette után, a fejedelemnő bevégezve a cerclet, a hölgyekkel félrevonul, s akkor aztán a férfiak is igyekeznek a buffetbe s mind a két nem külön kedve szerint lakomázik.

A lakoma alatt a várbástyáról tüzijátékot ropogtattak el a vendégsereg és a városi nép gyönyörüségére, a négy nagy torony hol veres, hol zöld bengáli fénytől ragyogott. Ez alatt jó alkalma volt Ozmondának félrevinni Ilonkát egy ablakmélyedésbe, mintha a tüzijátékot néznék s a Benzári-vizet3) kanalazgatnák mellette.

– Hát hallgasd meg, hogy mi annak az «én albumomnak» a története.

És aztán elmondott Ilonkának a grófné a Beczkóban történtekből annyit, a mennyit épen akart, s elhallgatta azt, amit tudatni nem kellett.

Ilonka a bámulat figyelmével hallgatta e történetet végig. Neki olyan meseszerű, olyan rémséges volt mindez. Olyan természetes volt tőle ezt a kérdést intézni Ozmondához:

– De hát mi kényszeríthet téged, (már akkor tegezték egymást), hogy ilyen veszélyes merényletekbe ártsd magadat?

Veszedelmes egy kérdés volt.

Ozmonda annak is megtudott felelni.

– Hát, kedvesem, látod mi történik itt most körülöttünk? Fény, pompa, hizelkedés. Azt hiszed, hogy ezt csak a maga gyönyörűségére teszi minden ember? Mindennek czélja van. Rákóczy Ferencz nagy pompával közelít a bécsi udvar felé, s épen olyannal a bécsiek ő hozzá. A háborúba belefáradtak innen is, túl is. Pénze sincs senkinek hozzá. Rákóczy az utolsó ezüstjét szóratta ki mai napon a pozsonyi népsokaságnak; Bécsben pedig közel állnak a kenyérforradalomhoz. Az öreg császár meghalt, az ifju békeszerető, s lelkében mindig hajlott a magyarokhoz. Azok között is vannak igen sokan, a kik szeretnék már a békét helyreállítani. A készség meg van rá innen is, túl is. Csak egy nehéz akadály van. Rákóczy el akarja magát ismertetni Erdély fejedelmének, választás szerint; a császár pedig ezt az egyet nem akarja aláirni. Kész a fejedelmet birodalmi herczeggé, akár nagy birtokok örökös urává tenni; kész őt szepesi gróffá kinevezni; de az erdélyi fejedelmi buzogányt átadni nem. Most elbocsátják Rákóczyhoz a feleségét, a kit hosszú évek óta nem látott. A fejedelemnek szive van: számítanak rá. Lehet, hogy a szerelme erősebb lesz, mint a büszkesége. Talán nem is büszkeség az, csak a honfitársaktól való tartózkodás. Ha azok, a kik hozzá legközelebb vannak, a kikkel tanácsot szokott ülni, azt mondanák, hogy legyen engedékeny, a saját lelkével tán ki tudna alkudni. Az a kérdés, hogy a fejedelemnő könyei megolvasztják-e a vas akaratot? Ha kedvező sikerrel térünk vissza, mindnyájan boldogok leszünk: te is, ő is, én is. De ha a fejedelemnő könyörgése kárbaveszett fáradság lesz; ha a fejedelem jobban szereti az ábrándjait a valóságnál, akkor szerencsétlenek leszünk te is, ő is, én is. Neked az urad ujra belerohan abba az ádáz küzdelembe, a melyből nincs kijárás; se élve, se halva a tied nem lesz soha; talán magával együtt földönfutóvá tesz magadat, gyermekedet; a fejedelemasszony, ha most egyedül kell visszatérnie Bécsbe, (pedig visszatér, mert fiait otthagyta), akkor lemondva minden reményről, az általa alapított apáczák kolostorába fog elvonulni, annak lesz fejedelemasszonya; én pedig: a kinek a sorsa az övéhez van lánczolva, vele megyek s megosztom vele, a hogy eddig megosztottam, a sivár életet.

Ilona elhitte, hogy azok igazi könyek, a mik e szavaknál Ozmonda szemében ragyognak: nem tudta, hogy igaz gyöngyöt, igaz könyet csalódiság hiven tudnak a mai világban már utánozni.

Ozmonda letörlé azokat, pedig jól illettek neki.

– Most már aztán meg fogod érteni, kedvesem, miért vetem én bele magamat a legnagyobb veszélyek örvényeibe? miért járok álruhában, álútakon táborhelyről-táborhelyre, inteni, buzdítani azokat, a kiknek közrehatásától függ az, hogy a fejedelem tegye le a harczi zászlót. – Mondhatnám, hogy egy ország nyugalmáért teszem: nevezhetném magam szentnek, martyrnak, aki feláldozza magát pusztuló nemzete nyugodalmáért. Nem mondom azt. Bevallom neked himezetlen: önnön világomat védem. Szeretnék élni, örülni, boldog lenni; iszonyodom az élve eltemetettek sorsától. Szeretem a szép világot! s ha szeretek még valakit azonkívül, az a fejedelemasszony, a ki rám nézve több, mint az édes anyám. Ha a mi asszonyi munkánk nem sikerül, mi mint halottak térünk vissza mind a ketten, s csak a sirokban válogatunk még. – Most már érted, hogy mi az én albumomnak a története?

A tüzijáték elmultával a fényes társaság hazaoszlott.

Ilonka még a hintóban ülve, hazáig (a várban volt a szállás!) mindent elmondott a férjének, amit Ozmondától hallott.

Ocskay László azt mondta erre Ilonkának:

– Kedves jószágom! Csak te azt tartsd meg, hogy a mit Szunyoghy Ozmonda beszél, az egyik füleden ereszd be, a másikon pedig ereszd ki; mert az vagy alatta, vagy fölötte van, de közepette soha sincs az igazságnak. Azért minden tizedik szavát hidd el; de ha még könyezni is látod, akkor azt a tizediket se hidd!

A fejedelemnő kiséretével együtt a primatialis palotában volt szállva, s bécsi szokás szerint, tíz óra előtt nem jött ki hálóterméből. Ocskayék azonban, akik a várban voltak elszállásolva, már az első hajnali ébresztő trombitaszónál felkeltek, úgy, hogy a felkelő nap már ott találta a kuruczezredest, Ilonkájával együtt, azon a pompás erkélyen, mely a vár Duna felőli homlokzatát ékesíté. Gyönyörű egy vár volt! Négy magas tornya a négy szögletén, aranyozott réztetővel fedve, csak úgy ragyogott a messzeségbe; bejárata homlokfalát barokkstilü faragványok diszíték, termeinek boltozata szinezett stukk-művel volt pazarul kirakva.

Pálffy bán, ki a házigazdát adta ez alkalommal, maga is korán kelt, hogy az utikészülődéseket idején elláthassa; de a várbeli vendégeket már a reggelizésen is túl találta, midőn négylovas hintajával a várba felérkezett. Azok a gyönyörű kilátást bámulták a vár erkélyéről. Fölséges egy kép! hátul a Kárpátok végszakadványai, sűrű erdők között rejtőzködő falvak, a napos oldalakon világos zöld szőlőkertekkel, lenn az ódon város, ez idő szerint Magyarország legszebb királyvárosa, büszke tornyaival, szökőkútjaival, lábainál a méltóságos Duna, keletnek egy sziget háromszögénél kétfelé szakadva; és aztán a végtelen távol, mintha csupa kert volna, teleszórva városokkal: valóságos paradicsom.

– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá Ocskay; azt hitte, hogy nem hallotta senki.

– A gyönyörű panorámát bámulják kegyelmetek, úgyebár? – kérdezé a bán, amint kilépett hozzájuk az erkélyre, az udvarias üdvözlés után. De még sokkal szebbnek fogják azt találni a torony estradjáról, ha nem sajnálnak velem oda felfáradni.

Innen még elragadóbb a kilátás. Amint a nap küllői egy sűrű felhőpaizs mögül a városra lesütnek, a kémények füstje aranynyá változik s egész dicsfényt képez. Olyan az, mintha a város illuminálva volna – nappal.

– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá a bán.

Visszatérőben aztán felnyittatá a hatalmas főur, a labanczhad fővezére, a torony-szobáit emeletről-emeletre s bevezette azokba Ilonkát, elmondva neki, minő történeti emlékek teszik azokat egyenkint nevezetesekké? Még mindegyik lakott volt, ha nem is emberektől, de megőrzésre méltó ereklyéktől. Régi hősök fegyverzetei, királyi vendégek félretett butorai, ellenségtől elfoglalt zászlók lakták ez odúkat, por-, rozsda-lepte mind; ritkán látogatták.

A torony első emeletét képező szobának vasajtaját három lakat őrzé: egész tudomány volt azoknak a felnyitogatása; a berozsdásodott sarkakon nyikorogva fordult el az ajtó; a feltárult szoba egészen üres volt, a torony öles vastagságu falába boltozott ablakfülke maga egy kis szobának látszott, melyből a kettős vasrácsokon keresztül homályosan szürődött be a napvilág.

A terem egészen üres volt; hanem a belső falában látszott egy kandallószerű mélyedés, «egy» darab kőből faragva; azt is vasajtó zárta, csalóka-zárral csukódó.

A kulcshordó várnagy azt az ajtót is felnyitá a bán parancsára.

A fülke üres volt. Három szakaszra volt osztva: egyikben sem volt semmi.

A bán némán mutatott az üres odúra, Ocskay is odameredt tekintetével ebbe az ürbe, homlokát leránczolta, öklét ajka elé szorítá s ballábát maga elé feszíté, mint a hogy tesz az ember, mikor egy szédítő meredély szélén állva alánéz a sötétes mélységbe s úgy érzi, mintha valaki állna a háta mögött, a ki le akarja onnan taszítani.

A két férfi szeme e sötétségtől ellakva, önkénytelen egymásét kereste s azt látszott megkisérteni, hogy melyik állja ki a másiknak a lángját?

– Mi hiányzik innen? kérdezé Ilonka; aggasztva e baljóslatos csendtől.

– A «korona!» felelt rá a bán.

– S miért nincsen az itt?

Hiszen ez az, amit az a két égő tekintet kérdez így egymástól.

Miért nincsen itt a korona? Szent Istvánnak koronája; a magyar állam symboluma; a nemzet örök ereklyéje, melynek távolléte pusztulás, inség, dögvész az országon, visszakerülése új öröm, boldogság, kigyógyulás?

Miért nincs az itten?

Hiszen ha erre neki felelni tudna ez a két okos nagy ember! Ha felelni tudnának rá a cancellárok, a bánok, a primások és miniszterek!

Ha felelni tudnának a «szövetséges rendek», az országgyűlések!

Ha felelni tudnának a tanácskozásra összegyült Anglia, Dánia, Svéczia, Hollandia, Oroszország követei, kik mind abban a kérdésben fárasztják diplomatiai tudományuk egész egyetemét, hogy «miért nincsen itten a magyar korona?»

A bán elkeseredetten csapta be a fülke vasajtaját; megtörlé szemét; tán köny szökött belé? s aztán karját nyujtá Ilonkának, s vezette őt, egy fokkal alább, a földszintre.

A torony legalsó osztályában a boltozatos előtornácz kétfelé választá az épületet; jobbra is, balra is nehéz vasajtók nyiltak.

– Ez itt a mi kincstárunk, szólt a bán, az egyik ajtóra mutatva, a hova a háborús idők alatt családunk minden várkastélyából összehordta legértékesebb ereklyéit. Érdemes a megtekintésre.

Hogy ne? Egy régi ereklyékkel telt kincstár.

Hanem Ilonka egy másik vasajtóra lett figyelmes. A melyik átellenben volt; előtt járt alá s fel egy őr, karjára vett fegyverrel. A vasajtó fölött volt egy kerek ablak vastag vasrácscsal, ezen keresztül hangzott a bezárt oduból valami nóta, rekedtes férfihang danája.

Az a nóta, ami a rácson keresztül hangzott, nagyon ismeretes volt azon időkben Magyarországon. Mindenütt énekelték a mezőkön; – de Pozsony fővárosának a várában bizonyára csak az ilyen vasrácson keresztül énekelték:

– Ez itt börtön? kérdezé Ocskay.

A bán kedvetlenül felelt:

– Igen; de nem a rendes hadifoglyok számára, azok szabadon járnak a város falain belül; ide csak azokat szokták zárni, akik mint nagyon gyanus, vagy veszedelmesnek talált kémek lettek elfogva.

– Szabad lenne őket meglátni? kérdezé Ilonka.

– Miért ne? ha kegyelmed óhajtja, mondá a bán; gondolta magában, hogy ezt az asszonyt megszállta a jótékonysági szellem. A szegény raboknak szokás aprópénzt ajándékozni: azon ők vesznek maguknak dohányt. Inte a várnagynak, hogy keresse ki a csomagból a börtönajtó kulcsát. «Egyébiránt biztosíthatom kegyelmedet, mondá Ilonkának, hogy nem igen fog itten valami megnézésre méltó arczokat találni. Csupa alsórendű pofák».

– Csak azt az egy embert szeretném látni, aki most énekelt, a hangja nagyon ismerős nekem.

– No akkor igazán csallóközi szerencse volna, ha ráismerne kegyelmed; mert az a ficzkó, aki ebbe a ketreczbe magányosan van bekalodázva, a legfurfangosabb gézengúz, a kiből az alatt a másfél év alatt, hogy ide bekerült, még csak azt sem lehetett kivenni, hogy kinek hívják? Hasztalan vallatják azt, mert mindenre olyan feleletet ád, hogy senki sem okosodik ki belőle.

Ez alatt felnyitották a nehéz lakatokat, a vasajtó feltárult, szabad volt belépni.

A lánczravert fogoly ott kussadt a falhoz támaszkodva háttal, s amint meglátta a belépő nagy urakat, fütyölésre változtatta nótáját, de nem hagyta abba.

Ilonka bizony ráismert az emberre; Marczi volt az: az ő Marczijuk a lévai kastélyból.

– No te ficzkó, hadd abba egy kicsit a füttyszót; aztán állj elő, ő kegyelmeik akarnak veled beszélni.

Marczi úgy tett, mintha nem is látná meg Ilonkát.

– Mi a neved, jó fiu? szólt hozzá Ocskay.

Marczi félreszegte a nyakát nedélyesen, s azt felelé:

– Een nekem bizony az a nevem, ami az apámé, kettőnknek van egy nevünk; meeg se veszünk össze rajta.

– Mióta vagy itten?

– A kapuzárás óta.

– Hát miért fogtak el?

– Mert annak, aki kergetett, jobb lova volt, mint nekem.

A bán közbeszólt:

– Bécs alatt fogták el a ficzkót, levelet akart valakinek vinni. S mikor látta, hogy megkerítik, összetépte a levelet s megette! S azóta ki nem lehet belőle venni, hogy ki küldte azt a levelet és kinek?

– Hová való vagy? kérdé Ocskay, erősen szemügyre véve a legényt.

– Oda, ahol megsütötték a szőlőt.

– A kiejtésed elárulja, hogy palócz vagy.

– A vaóna nekem jó; mert akkor a palócz ülne itten, een meg otthon daraszolnék.

– Nincs valami kivánságod a kegyelmes urhoz?

– Csak arra keernem eő kegyelmét, hogy adatna más kalendáriumot a porkolábnak.

– Milyent? te!

– Hát a melyikben ne lenne egy heeten háromszor peentek.

– Azt érti alatta a ficzkó, szólt mosolyogva a bán, hogy hetenkint háromszor kell neki bőjtölni. Maga az oka, mért nem vallja meg, hogy ki lova-csikaja? Addig pedig ki nem szabadul innen.

Ilonka lopva egy ezüstpénzt csúsztatott a fogoly markába, aztán sietett ki a börtönből. Biz az nem is női idegeknek való légkör itten.

A börtönajtót bezárta a várnagy s azután az átelleni vasajtó lakatjait nyitogatta fel.

Ez alatt Ilonka ezt súgta a férjének: – Ez a fogoly odabenn, szegény megboldogult bátyám inasa. Bizonyosan anyánk küldte őt hozzám Bécsbe, fogságom alatt, izenettel, akkor került rabságra.

Ocskay testét egyszerre a hideg is, a meleg is végigjárta.

– Hát mégis van egy ember a világon, aki élő tanuja Tisza Gábor megöletésének, s aztán annak a meggyalázásnak, amit ő rajta ezért elkövettek! Hát nem lettek valamennyien belefojtva a Tiszába! Ez még kimaradt valahogy. – Az egész ezred a bán tulajdona volt. Azé a magas uré, aki őt most a pozsonyi vár termein végigvezeti, udvarias bókolással előre bocsátva őt minden ajtóküszöbnél. Ennek az ezredét semmisítette ő meg Tisza-Becsnél. Egy ember kimaradt. Az bizonyosan Léván volt akkor, a hajdani gazdája anyjának a kastélyában. Most ez az utolsó ember a sors véletlenéből Pálffy bán kezébe kerül, mint hadikém, s az holtig foglyul tartja őt itt e torony fenekén, makacs hallgatásáért! S ezt soha se tudja meg senki, ha őt a véletlen ide nem hozza.

A másik vasajtó is kitárult, a bán karját nyujtá Ilonkának s bevezette őt a vastag fal ablakán át homályosan világított terembe. – Ez volt a Pálffy-család kíncstára. A felfordult világban mind ide hozatták fel a család értékes ereklyéit, a miknek nagy része még a gazdag Fuggerek hagyománya volt.

Ilyen kincshalmazt nem egyhamar látni egy rakáson.

A bán sorba felnyitogattatá a nagy vasládákat, s elmagyarázta Ilonka előtt a sok műkincs értékét, alapos tárgyismerettel. Némelyikhez egész történet volt kötve; mást érdekessé tett a mester neve, a kinek a kezéből kikerült; igen épületes volt a művészi kezelés, a foglalat némelyiken; ritkaságokban sem volt fogyatkozás, megfizethetlen drágakövek azok közt, miket a krónika «paragon» névvel czímez.

Ilonka nem hogy egy szóval, de arczának egy tekintetével sem fejezte ki mindezen drágaságok fölötti bámulatát.

Egykedvüen, szomoruan hagyta magának mutogatni a boglárokat, kösöntyűket, Cellini remekműveit. Semmire sem derült fel az arcza.

Végre egy szekrényt nyittatott fel a bán, mely tele volt csupa merő arany-nyaklánczokkal, a minőket főuri családok hölgyei viselnek nagy pompa alkalmával. Franczia, mór, velenczei, erdélyi, szerb, török ötvösművészet remekei mind; bámulatraméltók a változatosságban, a mit emberi kevélység kigondolni képes.

Ilonkának az arczán még csak kiváncsiság sem látszott.

A bán finom udvaroncz volt – s talán még egyébre is gondolt. Azt mondá, egyszerre Ocskayhoz fordulva:

– Méltóságos brigadéros uram; ugyan válasszon ki egyet ezek közül, a mai szép nap emlékeül, a felesége számára.

Ocskay László Ilonka szemébe nézett. Olvasta-e tán e merev tekintetben a szív legtitkosabb gondolatját? Mondott-e valamit ez a mélán elmerengő arczulat, e szomoruan hallgató száj?

– Kegyelmes uram, viszonzá a bán szives ajánlatára, nagyon köszönöm a kegyes megkinálást, s bizonyára nem utasítom azt vissza, sőt sietek elfogadni. Ha szabad nekem a megmutatott lánczok közűl azt kiválasztanom, a melyik az én feleségemnek legjobban tetszeni fog, úgy én azt a lánczot kérem a számára, a melyik annak a palócz fogolynak a kezére van kötve, a rajta függő klenodiummal, a palóczczal együtt. Ez a ficzkó az én nőm testvérének inasa volt valaha, az anyósom hajduja később, bizonyosan a napam küldte a fiut levéllel Bécsbe a feleségemhez, mikor őt foglyul ott őrizték. Nem járt az ember semmi veszedelmes titokban. Bocsássa őt szabadon kegyelmed. Ennek az ajándéknak fog a nőm legjobban megörülni.

Ilonka nem tartóztathatta vissza, hogy zokogva ne boruljon a férje vállára. Bizony azt tette volna e perczben, ha a világ leghatalmasabb ura előtt állt volna is. Hogy az így kitalálta szive legnehezebb kivánságát.

A bán maga is meg volt hatva.

Megszorítá Ocskay kezét.

– A kegyelmetek kivánatára, de leginkább a kegyelmed jótállására megteszem azt, hogy szabadon bocsátom a makacs ficzkót, a kinek még a nevét sem tudtam meg eddig. Most már nem is kérdem. Magukkal vihetik.

Erre a szóra aztán tanulhatott valamennyi zafir, gyémánt, opál az egész kincstárban Ilonka arczától, hogyan kell ragyogni? Ez a tündöklő arcz maga volt egy kincstár, s mikor erre nézett, gazdagabbnak érezte magát Ocskay az egész Pálffy-majorátusnál.

Valjon mi volt ez tőle? Hogy kihozza az örök feledés sirjából azt az egyetlen embert, a ki élete legátkosabb titkának birtokában van? – Csak a közönséges lovagi nagy lelkűség-e, mely a szeretett nőnek, ha egy rejtett kivánságát kitalálhatta, azt rögtön teljesíteni siet, s nem kérdi, mennyibe kerül? Vagy talán a férfiui dacz, mely megúnta a sarkában kullogó balsors elől futva-futást, s egyszerre szembefordul vele, odatekint a rejtélyes végzet arczába, letépve róla a fátyolt s kevélyen provokálja maga a fátumot, s ő vet neki gáncsot? – Vagy talán arra gondolt, hogy hiszen beszéljen hát ez a tuskó, ha meg akar szólalni: ő annyi babért szerzett már a fejére, hogy az eltakarja a meggyaláztatást, s a nő szerelme olyan tenger, hogy abba még a testvér koporsója is elsülyed. Ilonka őt még akkor is szeretné, ha megtudná valaha, hogy ő volt az, aki a bátyját megölte.

Vagy talán számitott? Az emberi hála gyönge csiráira gondolt? Ez az ember, a kit most az életnek visszaad, hű ragaszkodással fog érte megfizetni? s fenyegető kisértetből virrasztó eleven őrévé válik álmainak?

Ki tudja?

Előérzete nem súgta meg neki, hogy ennek mi következése lehet még valaha?

A börtönajtó ujra kinyilt, a rabot kihozták, levették a lánczait.

– No te ficzkó, mondá neki a bán. Mai napság ugyan jó kalendáriuma van a porkolábnak. Neved napja van benne; pedig nem is mondtad meg, kinek hínak. A te urasszonyod kegyes kérésére szabadon bocsátlak. Elmehetsz, a lánczodat is elviheted emlékül és aztán, ha akarsz, beállhatsz Ocskay brigadéros uram farkasbőrös kuruczai közé.

A palócznak még csak egy arczvonása sem mozdult meg erre a szóra. Nagy hideg flegmával kétrét hajtogatá az ajándékba hagyott lánczokat s a vállára veté. Azzal kétfelé törülte a savószin bajszát s azt mondá nagy hegyesen:

– No een hát már most csak megleszek valahogy; de hogy eel meg majd nálam neekül a várkapitány?

– Bolond ez, vagy idióta! mondá a bán Ocskayhoz.

– Mind ilyen a palócz, felelt az rá.

Pedig hátha más is volt abban, mint palócz golyhóság! Hátha ez az ember, mikor hallgat, akkor magában beszél; sőt mikor beszél is, akkor is mondogat magában valamit; de mást. «Te vagy az a hős? Rákóczy mennyköve? Azért csak pribék vagy. Megölted az én jó uramat. – Elvetted az édes hugát? Szeret nagyon? Boldog melletted nagyon? – Azért mégis csak pribék vagy. – Kiszabadítasz a börtönömből, holtig kenyeret, mundért adsz; meg is becsülsz, magad mellett járatsz? ott leszek, szolgállak hiven, hallgatok csendesen; őrizlek, oltalmazlak, vért is ontok érted; hanem mégis csak pribék vagy, gyilkos vagy s eb legyek, ha valaha én téged szeretni tudlak!

Meglehet, hogy az az ostoba pofa ilyeneket rejtett.

A nagy templomban megszólalt a harang, annak jeléül, hogy a fejedelemnő a reggeli misére indul. Ocskay búcsút vett a bántól.

– A viszontlátásig, mondá neki a bán.

– Már vagy itt, vagy a csatamezőn.

Úgy váltak el, mint akik lehetnek valaha igen jó barátok s igen jó ellenségek.

Reggel kilencz órakor már útban volt a fejedelemnő. A bán egész a város határáig kisérte, a hintaja mellett lovagolva. Ott átadta a kisérés tisztjét Ocskaynak. A várfokról huszonegy lövésre dördültek az ágyúk, s a mezőn felállított csapatok sorlövést adtak; a fejedelmek üdvözlete mennydörgés.

Szemben a császári csapatokkal volt felállítva Ocskay lovassága. Az egész dandárját magával hozta. Ötezer lovast utikiséretnek! Mind nyalka, zöld dolmányos, verescsákós, farkasbőr-kaczagányos vitézek. Sokan vannak közöttük, a kik egész Bécs városa kapujáig ellovagoltak már, hogy fejedelemasszonyukat megláthassák. Az övék a dicsőség, hogy legelébb megláthatják.

Innentől kezdve aztán egész Nyitráig egy diadalmenet az út. Minden város, minden falu ünnepi díszbe, virágba öltözött. A nép sokféle nyelven beszél, de egyforma szívvel szeret.

A fejedelem Nyitrában várta nejét. A felvidéken ez volt a legalkalmasabb hely fejedelmi pihenőnek: díszes várkastélya, vagyonos polgársága, gazdag főpapjai, szerzetes kolostorai lehetővé tették a vendéglátást. Pozsonytól odáig azonban jó két napi járó az út legjobb idővel is. Az első éjszakát a fejedelemnőnek kiséretével együtt a semptei várban kellett tölteni. Az is Rákóczy vára volt: nem rég foglalta el; sok harczot kiállott régi erősség.

Semptétől továbbutaztában a fejedelem által előre küldött hintóba ült át a fejedelemasszony, kisérő hölgyével, Ozmonda grófnővel együtt. Azt kivánta, hogy Ocskay Lászlóné is az ő hintajában foglaljon helyet. Udvari etiquette szerint Sarolta maga foglalta el a hátulsó ülést, a kisérő hölgyek vele szemközt szoktak ülni.

Azalatt, a míg Ocskay László, a fejedelemnő kivánatát tudatva Ilonával, őt a hintajából hozzá átvezette, egy érdekes titkot közölt vele.

– Kedvesem. Tudsz-e te egy kevéssé tettetni?

– Ki? Én? A nő nagyot bámult. A szót ismerte, de a megfelelő fogalmat nem.

– Te a fejedelemnő hintajában fogsz ülni, vele szemközt és azalatt úgy kell parancsolni tudnod az arczvonásaidnak, hogy azok se meglepetéssel, se elpirulással, se valami örömnek a kifejezésével valami titkot el ne áruljanak. A titkot előre megsúgom. A fejedelem meg akarja lepni a feleségét Nyitrán innen, ő maga lovagol eléje, kapitányi ruhában, s mintha a fejedelem nevében tenné, egy bokrétát nyujt át az asszonyának. Azt akarja megtudni, hogy vajjon ráismer-e a neje? Hat év óta nem látta őt. Mikor elragadták az oldala mellől, hogy fogságra vigyék, Rákóczy Ferencz simára borotvált ifjoncz volt, a rövidre nyirt tarkón az allonge-paróka. Ilyennek látta őt Sarolta az elválás pillanatában, s azóta is mindennap, ha mikor az arczképe előtt elmélázva megállt; ha álmodott is róla, csak ilyennek álmodhatá. Most pedig Rákóczy Ferencz egy ősmagyar dalia, a legigazabb magyar arcz; láttad egynehányszor, beszéltél is vele. Ő a legszebb magyar férfi a világon. Arczában jóság, ész és erő van kifejezve. Festő nem divinálhatná ki, hogyan fessen hősnek és fejedelemnek valóbb arczot? Eleonora sohasem láthatta ezt a gyönyörű fejet; még nem is álmodhatott róla. A megnyult, sima udvaroncz képe után idegen lett neki az az erős vonásokra kidomborult arcz, hatalmas pörge bajuszával; s a sima nyirott fej után, mit vagy paróka, vagy hálósapka takart, ez a dusgazdag göndör hajtól körülárnyékozott oroszlánfő. Alig fog ráismerni. Még a hangja is más lett. Tudod: a franczia az orrából beszél, hadarva, a német nyitott szájjal és csácsogva, a magyar a torka mélyéből és minden szót megropogtatva. A fejedelem azt a gyöngéd találós mesét akarja feltenni, vajjon ráismernek-e? Ezt teneked nem szabad elrontanod. Mikor oda fog a hintó mellé lovagolni, neked nem szabad elárulnod, hogy ismered. Hideg fejbólintással kell visszaadnod az üdvözlését; ha megszólít, «százados kapitány urnak» czímezned; s ha a fejedelemnő kérdeni találja: nem ismered-e ezt az urat, azt felelned rá, hogy soha sem láttad.

– Istenkém! sóhajta fel Ilonka; borzongatva és csiklandozva attól a gondolattól, hogy ő neki már most hazudni kell, – csak tréfából – és szent czélra – és hivatalból; – de az is nehéz. Vajjon kiállja-e?

– No hát, kedves jószágom, már most tudod, hogy mihez tartsd magad? De ki ne fecsegd az egészet rögtön Ozmonda grófnőnek! Ő soha sem látta a fejedelmet.

Ilonka erre a szóra megkeményíté a szivét.

– Tüzes vassal sem veszik ki belőlem, meglátod!

Aztán egészen büszke volt rá, hogy őtet ilyen nagy államtitok megőrzésével bizták meg, s föltette magában, hogy annak meg fog felelni egész tehetségével.

Ugy történt, a hogy Ocskay László megmondá.

Ujlakon túl, mikor a szőlőhegyekről aláereszkedtek a hintók, szemközt jöve a Nyitra felől egy század a fejedelem palotásaiból, s azoknak az élén maga Rákóczy Ferencz, egyszerű századosi egyenruhában.

Mikor a fejedelemnő hintajához ért, odalovagolt a nyitott kocsi-ablakhoz s egészséges magyaros üdvözlettel szólítá meg a fejedelemnőt.

– Szerencsés jó napot kívánok, felséges asszonyomnak!

Eleonora kiváncsian hajolt előre és rábámult a megszólítóra…

… Csakugyan nem találta ki a rejtélyt! Nem ismerte meg a magyar arczban a régit, a magyar szóban a hajdanit…

A fejedelem egy bokrétát tartott a kezében; orgonavirág volt az. Ez idő szerint a legujabb disznövény Európában, a mit a császári tudós botanikus Busbach hozott nemrég Kis-Ázsiából, fejedelmi diszkertek pompájáúl.

– A fejedelem küldi általam ezt a bokrétát felségednek.

A virágot megismerte Sarolta; de a szavakat nem érté. Ozmonda grófnő magyarázta meg neki azokat németűl. És azután a fejedelemnő válaszát is viszont ő tolmácsolá magyarúl a tisztelgő lovagnak.

– Igen szépen köszönöm a bokrétát; ez az én kedvencz virágom. Ezt mi úgy híjuk, hogy «margaranthus».

– Mi magyarok ebből a szóból «orgona-virágot» csináltunk.

Így folyt aztán a beszélgetés Ozmonda tolmácsolása mellett; a fejedelem beszélt magyarúl a nejéhez, a fejedelemnő felelt a férjének németűl s Rákóczy megvárta, a míg azt neki Ozmonda lefordítja.

– Felséged Nyitra várában ezen virágokkal találja a szobáit feldiszítve, folytatá Rákóczy; de azt kérdezteti általam a fejedelem, hogy nem árt-e azoknak az illata felséged drága egészségének?

Sarolta megértve a kérdést, megadta rá a választ.

– Köszönöm a fejedelem szives gondoskodását és kérdését. Egészségem nagyon jó, hála a mindenhatónak, s szobáim otthon, Bécsben is mindig tele vannak virágokkal.

– Vajha ne lenne felségedre nézve Bécsben az otthon, hanem minálunk!

A fejedelem e szóval csaknem kiesett a szerepéből; ez túlment a százados illetőségén.

A fejedelemnő nagyon rá is nézett érte.

– Hogyan? Ezt is a fejedelem megbizásából mondta kegyelmed?

– Minden bizonynyal.

– Otthonnak kell neveznem azt a házat, a hol a gyermekeim vannak, mondá erre a fejedelemasszony.

A fejedelem hátrarántotta a paripáját. Bizonyosan egy porszem eshetett a szemébe, azt kellett kitörülnie.

Megint előre léptetett s folytatá a beszélgetést.

– Szabad a fejedelmet megnyugtatnom az iránt, hogy gyermekei egészségesek?

– Mondja meg kegyelmed, hogy testileg, lelkileg épek, egészségesek, jó órában legyen mondva! A nagyobbik igen szelid, komoly és jó tanuló; már latinúl is olvas és confirmálva is van.

Rákóczy csak alig tarthatta féken a nyelvét, hogy rögtön ne folytassa a kérdést, mielőtt a mondottakat Ozmonda grófnő lefordítja neki magyarra.

– És a kisebbik?

A fejedelemnő mosolygott. Milyen furcsa ember ez a kapitány! Ő is olyan mohón tudakozódik a kisebbik felől, akár csak az apja. Annak volt az a szivbeli kedvencze. Csak azért se dicséri fel előtte – a rajkót.

– Óh a kisebbik, az nagy pajkos. Az inkább szeret játszani, birkózni, mint betüket magolni. Makacs, akaratos, szilaj fiu: egészen az apja fia!

Ha e szavaknál az arczába nézett volna Sarolta Rákóczynak, lehetetlen, hogy ki ne találta volna a maga rejtélyét; az a kisugárzó öröm mindent elárult volna az «ő» szemei előtt.

– Szabad-e jó hirrel visszaszáguldanom a fejedelemhez?

Rákóczyné még többet is mondott.

– Mondja el kegyelmed neki még azt is, hogy fiai minden reggel, este az ő arczképe előtt mondják el imáikat. Mondja el neki, hogy az ő neve az, a mivel ébrednek, az utolsó szó, a mivel aludni mennek, ez békíti ki őket, ha összeczivódnak. Mondja meg neki, hogy mikor asztalnál ülnek, legjobb falatját mindegyik a tányérján felejti, azt mondják: «apa távolban van és talán éhezik.» Mondja meg neki, hogy éjszaka, mikor magukra vannak, felkölti egyik fiu a másikat álmából s tanítgatja azokra a magyar szavakra, a miket a felszolgáló cselédtől ellopogatott, hogy tudjanak apával beszélni valaha!

De már ezt nem várta be Rákóczy, hogy lefordítsák neki németből magyarra. Nagyon tüzes volt a paripája. Előre ragadta. Nem maradhatott meg a hintó mellett, hogy el ne árulja magát.

A fejedelemnő azt hitte, hogy ennek így kell lenni. Valamit súgott Ozmondának, mire a grófnő, kihajolva a hintó ablakán, visszahívta a lovagot.

– Kapitány úr! Jőjjön vissza, kérem. A fejedelemnő meg akarja önt jutalmazni.

Rákóczy visszatérve, feszes udvariassággal viszonzá:

– Felséges asszonyom! Nekem a fejedelem által meg van tiltva minden jutalom elfogadása.

– De «ezt» talán? mondá Sarolta, letörve egy ágat a lilaszin orgonavirágból s odanyujtva azt Rákóczynak.

Ehhez már nem kellett tolmács.

Rákóczy levette a kalpagot fejéről, s míg Sarolta az orgonavirágot a sastollas forgó mellé odatüzte, egy áhitatteljes csókot lehelt arra a hófehér bársonykézre.

És Sarolta még akkor sem ismert rá.

A fejedelem aztán vágtatott tova a «maga» virágjával Nyitra-Lehota felé; nemsokára messzire elhagyta a nehéz hintót, a mi lassan döczögött előre a maga hatos fogatával.

Ilonka nem rontotta el a tréfát az egész beszélgetés alatt. Pedig sok jó alkalma lett volna hozzá, hogy megitassa az egereket, mert mindent értett, a mi másra nézve titok volt; de tartotta magát szilárdúl a férje utasításához, s ha néha-néha elővette az érzékenység, eltakarta az arczát a kézbeli kendőjével, mintha az uti por ellen védelmezné magát, s a mellett ugyan őrizkedett a fejedelem arczára tekinteni, nehogy elárulja magát, hogy ismeri ezt a lovag urat valahonnan.

Hanem épen ezáltal tette magát gyanussá – Ozmonda előtt.

Ozmonda észrevett a fejedelemnővel beszélgető lovag arczán valami könnyű megdöbbenést, a mint az Ocskaynét meglátta a hintóban s az sem kerülte ki a figyelmét, hogy a lovag többször vetett beszéd közben futó pillantásokat Ilonka felé, míg Ilonka állhatatosan a fejedelemnő arczára nézett, sőt néha kitekintett a hintó másik ablakán a mezőre. Ez a közöny erőltetve van. Egy ilyen szép délczeg lovagot minden nőnek ugyan szembe kell nézni, – a ki azt először látja.

Ezt nem akarta Ozmonda kitanulatlan hagyni.

A mint a kisérő lovag elvágtatott, azonnal megszólitá Ilonkát.

– Kegyelmed, brigadérosné asszonyom (a fejedelemnő előtt az udvarhölgyeknek nem volt szokás egymást tegezni), ismeri talán ezt a lovagot?

Ilonka meglepetve tekinte a kérdezőre.

– Honnan gondolja ezt kegyelmed?

– Onnan, hogy egyszer sem akart ránézni, mindig elfordította az arczát. Ha soha sem látta volna, jobban megnézte volna. Látta őt már valamikor?

Most itt lett volna a feladat: mondani valamit, a mi az igazságot – megkerüli!

Hiszen ha csak mondani kellene, az még valahogy kitelnék; de mit szól hozzá az arcz, mely arra a puszta gondolatra, hogy most hazudni kellene, egyszerre tűzlángba borul?

Az elpirulást pedig másra magyarázzák. Ozmonda kaczag.

– Haha! Kegyelmednek ugyan melege lett egyszerre! Nem látta, nem ismeri ezt a lovagot?

– Láttam is, ismerem is, mondá Ilonka, s ezzel a szóval visszaparancsolta a lázadó piros vért az arczából. Nem esett hazugságba. De a szive mégis csak nyugtalanul dobogott, mintha valami nagyot vétett volna.

– Akkor a nevét is tudja kegyelmed?

– Tudom; de nem mondhatom meg.

– Ej, ej! egy név, a mi kimondhatatlan! Ez veszedelmes titok lehet.

– Ha veszedelmes, csak rám nézve az.

– És Ocskayra nézve nem?

– Épen nem.

– A kapitány igen szép ember.

– Igazán az.

– Ideálja a férfinak.

– Magam is azt hiszem.

– Még Ocskaynál is szebb embernek találja kegyelmed?

– Még nálánál is. Ő a legszebb férfi Magyarországon.

– Ah ez naiv vallomás. A női erény hazájában! Hát már idáig terjed Trianon?

Ozmonda csipkelődései nem fájtak volna Ilonkának, ha a fejedelemnő arczán nem kellett volna látnia a szigoru megróvást, a mi ezeket követte. Sarolta maga példányképe volt a hitvesi hűségnek.

– Hagyj békét Ilonának! mondá a fejedelemnő.

– Hisz én nem kérem semmi titkát, csak az ismerős lovagnak a nevét. Azt felséged is követelheti tőle.

– Az igaz, Ilona? Hogy híják ezt a lovagot?

Ilona arcza most már elsápadt; olyan volt, mint a vallatott rab, a ki a biró kulcsos kérdései előtt alig tudja tovább rejtegetni titkát.

– A nevét nem mondhatom meg.

– Akkor te szereted őt.

A mikor ezt mondta a fejedelemnő, arczában annyi nehéz vád, oly terhelő itélet volt, hogy Ilonka nem tehetett róla, de kénytelen volt magát ellene védelmezni. Csendesen, nyugodtan válaszolt.

– Szeretem: mint a hogy szereti bizonynyal minden magyar asszony.

Sarolta arczán, mint a felébredés, oly gyors volt egyszerre az átmenet a fagyos szigorból a verőfényes örömbe.

– Ez Rákóczy volt? kiálta, megragadva Ilonka kezét. S azzal be sem várva a választ, hirtelen kihajolt a hintó ablakán s utána nézett sokáig az eltávozónak. Olyan jól esett még a porát is látni, a mit lova fölvert az úton.

Azalatt pedig el nem ereszté Ilona kezét a magáéból. S mikor már nem láthatott a hintóablakból semmit, akkor engesztelő kegygyel megcsókolá Ilonka arczát, s aztán feddő szóval fordult Ozmondához:

– Látod, ezt a titkot te vallattad ki Ilonával! Neki nem kellett volna ezt elmondani. Már most hozzuk helyre a hibánkat s tegyünk úgy, mintha nem tudtunk volna meg semmit.

Ozmonda irigy volt Ilonkára. Ugy tett, mintha örülne a sikerült tréfának.

A fejedelemnő pedig egész gyermekké lett az örömtől, alig birt magával. Ilonka szavait szedte elő rendbe.

– Hát csakugyan ő a legszebb férfi az országban? Hát igazán ideálja a férfinak? Még Ocskay Lászlónál is szebb férfi? Igazán?

Olyan lett az arcza, mint egy menyasszonyé.

Vége volt a feszes etiquettenek; a három asszony össze-vissza fecsegett minden édes bohóságot – az ismeretlen lovag felől, magyarázva ezt a képzelhetlen átváltozást és leginkább csodálkozva, hogy a fejedelemnő hogy nem ismert rá legalább a szemeiről, de a hangjáról sem a férjére?

– Én attól féltem, hogy a fejedelem elárulja magát, mikor a gyermekeiről beszélt a fejedelemasszony; mondá Ilonka.

– Ahán! Azért ragadta úgy el egyszerre a paripája előlem!

– Én nagy vétséget követtem el, tudom, mondá Ilonka, hogy nem tudtam megőrizni a titkot, de mikor úgy fájt a lelkemnek, a miért azt mondtam, hogy van Ocskaynál szebb férfi a világon.

Ozmonda nevetett. «Pedig nem is igaz. Nekem Ocskay szebb.»

Ilonka rábámult. Hogy lehet egy nő olyan vakmerő, hogy a feleség előtt legszebb férfinak találja annak a férjét.

Ozmonda vette észre a hatást s csak azért is növelte azt: «Bizony mondom: ha valakit szerencsétlenné akarnék tenni, az nem a fejedelemnő volna, hanem Ocskayné asszonyom.»

– Vigyázzunk! suttogá Sarolta, Ocskay jön!

Arra egyszerre mind a három hölgy komolyságra erőltette az arczát, hogy Ocskay észre ne vegye, miszerint a titok ki van találva.

Azt jött jelenteni a brigadéros, odalovagolva a hintó mellé, hogy a lehotai várkastélynál pihenőt fognak tartani, hogy az egész kiséret együvé jöhessen s aztán együtt vonulhassanak be Nyitra várába.

A Pozsonyban volt külföldi követek s a cancellár, Wratislaw és azonkívül a közbeeső vidék uri rendjének szinejava mind csatlakozott a fejedelemnő kiséretéhez; úgy, hogy a határvendéglátónál már egész szekérvár gyűlt össze.

A fejedelemnő nem birta jó kedvét eltitkolni. Egész éles szint kapott tőle az arcza.

– Brigadéros uram! mondá Wratislaw Ocskaynak. A fejedelemnő nagyon jó pirosítót használ. Tegnap még olyan halavány volt, ma meg olyan szinben van, mint egy farsangi menyecske.

– Azt a pirosítót alighanem az én feleségem adta neki kölcsön, sejteté Ocskay, gyanakodóan nézve az asszonya után, a ki azonban nagyon kerülni látszott a férje szemeit.

Innen aztán cum genitibus indulának meg Nyitra felé. Mentől közelebb jutottak, az út annál inkább el volt lepve összesereglett népsokaságtól: az örömujjongó tömegtől csak lépésben lehetett haladni. A hintó mellett lovagló Ocskay pedig alig birta az odafurakodó bámulókat vissza tartani, hogy a lovak lábai, meg a kerekek alá ne kerüljenek.

Az ágyúk üdvlövései dörögnek a messze kimagasló Czoborhegy bástyafokáról, elenyészve a nép üdvriadalában.

Az egész tájékot Nyitra felől arany köd borítá, a mint a lemenő nap a porfelleget bevilágította.

Egy tölgyfa-csoportoktól körülárnyalt dombon várt a fejedelem kiséretével az érkezőkre.

Környezetét képezték az erdélyi nemesek, a magyar főurak, a párduczbőr kaczagányos skarlátpiros dolmányos palotások, s az idegen főtisztek pompában tarkálló csoportjai. Ő maga azok közt a legfényesebb alak, királyvörös bársonymentében, aranyszövetű dolmányában, hermelines kalpaggal a fején; igazi fejedelmi jelenség.

A rengő kócsagtoll mellé oda volt tűzve a margaranthusvirág is.

Mikor a fejedelemnő hintaja megérkezett a domb elé, Ocskay László előre vágtatott a fejedelem elé s kardjával üdvözölve őt, jelenté, hogy küldetését bevégezte. Mire a fejedelem inte neki, hogy dugja a kardját a hüvelyébe, a mi hadirendben álló katonákra nézve nagy kitüntetés.

S azzal a fejedelem odalovagolt egyedül a hintóhoz, s ott leszállva a lováról, maga emelé le a hintóból a fejedelemnőt.

Mikor megölelték egymást ott az egész nép láttára, azt dörmögé a fejedelem szerelmetes szóval:

«Hát a «rajkó» csakugyan egészen az apja fia?»

Eddig tartott a csupa fény: – most jön az árnyék.