A JÓ SZOLGÁLAT JUTALMA.

Délig nagy volt a vidámság Nagyszombat kulcsos városában, a mit a hajdani világban «Kis-Rómának» neveztek kilencz templomával. Tele volt a levegő jó hírekkel. A kurucz sereg előhaladását jelezték a tornyokból. Dúló Pál kapitány uram, a helyőrség főparancsnoka, óránként kapta a tudósításokat a harczmezőről, s azok csupa diadalhírek voltak.

Soha annyi áldomást nem ittak még karácsony ünnepén, mint ezen a napon Nagyszombat városában.

A jezsuita-atyák nagy kolostorában várták magát a fejedelmet az ütközet bevégezte után pompás lakomára. Kétszáz személyre voltak felterítve az asztalok, a fejedelem ülőhelye előtt volt az asztalra feltéve egy remekművü pörkölt mandolatorta, góth stylben építve, annak a tetejét ékesíté egy teljes ornátusban levő kurucz vitéz czukorból.

Másutt azonban nem vártak olyan sokáig; hanem délre haladván az idő, az uraságok hozzáláttak, hogy legalább áldomásaikkal segítsék elő a nemzeti ügyet s kegyetleneket ittak a kuruczok diadalára.

Ebéd vége felé, mikor az a hír érkezett a csatatérről, hogy már a kurucz sereg hadzöme is belevágott a harczba s erősen birokra kapott a labanczczal, szorítják Heistert mindenfelől: akkor azt mondá Dúló Pál kapitány uram, felkelvén az asztaltól, hogy «de már magam is kimegyek közéjük, s elhozok egynehány német parókát.»

Nem telt aztán bele félóra, hogy Dúló Pál kapitány uramat magát hozták haza – keresztül lőve.

S vele együtt jött a rémhír, hogy fut az egész kurucz sereg.

Senki sem akarta ezt elhinni.

Elhitték aztán, mikor szemeikkel látták, hogy fut végig a városon hajdu, lovas, muskétás, palotás, összekeveredve, ész nélkül, rend nélkül. A fegyveresek kitakarodnak a városból, a nép sivalkodva fut végig az utczákon: sir, jajgat a gyönge szivü sokaság.

Mire bealkonyodik, Nagyszombat magára hagyva áll.

Ellenállásról beszélni sem lehet. A falak nem ágyu ellen valók.

El van határozva, hogy meg kell nyitni a győzelmes császári vezér előtt a kapukat, s vendégszeretettel kell őt fogadni.

A jezsuita atyák kolostorában hirtelen levették a pörkölt tortáról a czukorból készült kurucz vitézt, s tettek a helyébe másik czukorvitézt, a ki pánczélos német lovagot ábrázol, s az egész convent ott várta a kapuban a kiséretével együtt megérkező császári tábornokot. A perjel hozzá kezdett a latin dikczióhoz. Heister türelmetlenül vágott a szavába:

– Bene! bene! Tudom a többit. Etcaetera, etcaetera! Az egész oratio Rákóczy számára készült; s most ti csak «dux»-ot tesztek a «princeps» helyébe, s nekem akarjátok feltálalni. Nem kérek belőle. Inkább akarom látni azt a lakomát, a mit a «serenissime princeps!» számára készítettetek. Éhes vagyok, mint a farkas! Aztán küldjetek jeget, hadd borogattatom a pofámat. Nem látjátok, hogy ütleget kaptam? most jövök a korcsmából: nagy «Keilerei» volt.

Valóban Heisternek a félképe úgy fel volt dagadva kékre-pirosra attól az ütéstől, a mit Balahó kardlapjától kapott, hogy a félszeme szinte eltünt a daganatban; a mi semmivel sem tette az ábrázatját kellemesebbé.

Ez is növelte a boszuságát; de különben is haragos volt. A mai nap nagy veszteségeket okozott neki. – Mint tapasztalt hadvezér, magában jól számot vetett az iránt, hogy ez rá nézve egészen pyrrhusi győzelem volt. A kurucz tábort csak szétbontotta, de meg nem semmisítette; ellenben a saját magáét úgy meggyöngítette, hogy nem képes Rákóczyt ujra megtámadni, s most azt sem tudja, hogy merre van előre, merre hátra. – Még hozzá ez az ütés az orczáján. A sebet édesdeden türi az ember; de az ütés daganatja keserves.

– Tálalni! tálalni! Aztán semmi hosszú asztaláldás. «Hála Isten; van mit enni; Ámen.» Üljön le kiki, a hol helyet talál. Aztán hogy mondják a barátok: «a potu incipe coenam.» Iváson kezd a vacsorát. – No a mai meg van szolgálva.

Siettek a kivánságának eleget tenni, s hozták legelébb is a seres kancsókat, tele habzó árpalével.

– Csak ezt a balfelől való széket hagyjátok mellettem üresen, ide az én legkedvesebb testi-lelki barátom fog ülni, a kinek legtöbbet köszönhetek! Az ő segítsége nélkül ma szépen járhattunk volna. – De hol kóborog az ilyenkor? – Menjetek utána! Mondjátok neki, hogy siessen. Addig nem tudok se enni, se inni, a míg ezt a derék vitézt mellettem nem látom.

Két ordináncztiszt rögtön sietett a parancsot végrehajtani.

Heister ugyan nem mondta a nevét a nagyon sürgetett testi-lelki barátjának; de az ordináncz tartozik azt a maga eszétől is kitalálni.

Minthogy azonban a két ordináncz mindegyik külön tartja a maga eszét, annálfogva az egyik igy találta ki a tábornok kivánságát: A ki a mai nap diadalához legtöbbet segített, az bizonyára az áttérő Scharodi volt. Annálfogva rohant azt felkeresni és tudatni vele a magas kitüntetést, hogy a mai lakománál a tábornok saját maga mellett tartott fenn a számára egy helyet, s addig ebédhez sem fog, a míg a vitéz urat ott nem látja.

A másik ordináncz azonban ugy okoskodott, hogy a ki a mai napon legjobb szolgálatot tett Heisternek, az Czobor Márk hadnagy úr volt; mert ha ő jókor nem jön a pisztolylövéssel, a kurucz kardcsapás véget vet az egész ütközetnek. S ez volt a helyesebb magyarázat. Ez találta el az igazit. Hamarább is visszaérkezett az elsőbbinél s jelenté a tábornoknak, hogy vitéz báró Czobor Márk hadnagy úr azonnal ott fog teremni, csak elébb a templomba ment.

– Mi a kakukk! Soha sem hittem, hogy az én hadnagyom olyan igen áhitatos. Recsegteté a hangját Heister.

– Nem azért biz az. Hanem mivelhogy a város összes asszony- és leánynépsége féltében a nagy templomba menekült; a hadnagy úr odasietett megnyugtatni a hölgyeket, hogy csak oszoljanak a házaikba haza; nem lesz semmi bántódásuk.

– No nézd! A svadronőr! Első dolga, a mint a nyeregből leszáll, az asszonyok után látni. Ez még az evésnél-ivásnál is elébb való neki.

Azonban megérkezett már.

Heister tettetett haraggal rivallt rá. – Nagyon jól illett neki, mikor tréfából haragudott. Ez volt nála a két véglet: komolyan dühösködni, vagy tréfából. Közben nem volt semmi.

– Hadnagy úr! Mi dolog ez? Mikor önre várunk, ön szoknyák után szaladgál!

– Tábornok úr, szólt Czobor Márk, azt mondja a német: «Frauendienst vor Gottesdienst», «a női szolgálat elébbvaló mint az istentisztelet».

– De nem elébbvaló, mint a katonai szolgálat! No hát! Igazodj! Tisztelegj! Aztán idd ki ezt a kancsót egy hajtásra lélekzetvétel nélkül. Ugy ni! Már most ülj ide mellém!

S minthogy voltak a társaságban rangra előkelőbb főtisztek, a kik e megkülömböztetésért méltán megneheztelhettek, azoknak elmondá a tábornok az egész történetet a vakmerő kuruczczal, a ki őt csaknem levágta a tábora közepén, s kettőbe hasítja, ha ez a derék magyar ifjú ott nincs, s biztos kézzel halálra nem lövi az eszeveszettet.

Erre aztán általános lett az elismerés a derék magyar vitéz iránt, ki valóban lényegesen hozzájárult, hogy – ezt a lakomát ne Rákóczy Ferencz költse el a szép refektoriumban.

– De ez a legérdekesebb, monda Czobor Márk, a mint magához térhetett a dicséretzáporból, hogy miként ismerhette fel az a vén kurucz a tábornokot annyi katonatiszt közül, holott a vezér nem szokta magát külső pompával megkülömböztetni. Hát a mint a lelőtt kurucz ruháit megmotozták, a mellénye alá dugva ezt a képet találták meg.

Azzal átadta Heisternek a rajzolt torzképet, a minek elfintorított vonásaiból is egészen ő rá lehetett ismerni.

Heister olyat ütött az öklével az asztalra, hogy a tortán álló czukor labancz leesett a vártáról s a nyakát törte legott.

– De ez már valami istentelenség! Hát igy nézek én ki, mi? Hát igy áll az én szám félre, he? Meg ez a bajusz! Egyik le, másik fel! Ki volt az a gazember, a ki ezt idekarmolta?

– Alatta a neve.

– Itt biz az. – Pinxit Scharodi. – Hallatlan szemtelenség. A szemem káprázik. Nézzétek: igaz-e?

A carricatura körútat tett az asztaltársaság közt, mindenki nevetett: e biz a tábornok s mindenki azt mondá: ez a név bizony Scharodi.

Heistert pedig annál jobban ette a méreg, mentől inkább ráismertek arról a torzképről.

Erre a jelenetre érkezik meg a vidám Scharodi.

Mindétig mosolygó arcza most még jobban tündökölt attól az örömtől, hogy a fővezér őt extra-ordinánczczal hivatja a díszlakomához. Maga a jó lakoma is a gyönge oldalai közé tartozott mindenha.

Odasasirozott egyenesen a tábornok székéhez, összeütve a sarkantyuit.

– Excellentiás uram, én vagyok Scharodi.

A tábornok akkorát ugrott a székéről erre a szóra, hogy a parókája kétfelé repült a fején mint két sasszárny, behemóthi hangon rivallt rá kegyetlen haraggal a tisztelkedőre:

– Hát te, pernahájder! Még a szemem elé mered tolni a pofádat! Hol a profósz? Kurta vasat neki s le vele a kaszamátába.

Scharodi csak elhült: «no ez szép trakta lesz!»

– Tábornok úr, mivel érdemlettem én ezt?

– Mivel érdemletted? Hát ide nézz! Kinek a kutyakörme kaparása ez a csúf kép itten? Tagadd el! Alatta a neved. Hát ilyen fertelmes diótörő vagyok én, mi? Ilyen csúf pofa az enyim? – De még hagyján! – Hanem az az istentelenség, hogy te ezt egy gonosztevő haramia kurucznak a kezébe adtad, hogy erről rám ismerjen az ütközetben. Az ördög ficzkó odalopakozott hozzám s egy bolond nagy pallossal olyat ütött a fejemre, hogy itt van a helye, nézd! A félszememmel nem látok. S a másik csapással kétfelé hasít, ha az én derék barátom, ez a magyar ifjú, a kinek a nemzetéért nem tettem semmit, meg nem ment, le nem lövi, mint a tököt. Ennek köszönhetem, hogy most férgek pecsenyéje nem vagyok. Tudod ezt? áruló!

Scharodi kifeszítette a mellét s védelmezte magát.

– Tábornok úr, én áruló nem vagyok. Az a kép nem bizonyít semmit, legfeljebb azt, hogy én még akkor is, a midőn az ellenség táborában kényszerítve szolgáltam, annyira el voltam telve excellentiád iránti tisztelettel, hogy a képmását igyekeztem ideál után vázlatozni.

– Ezt nevezed te ideál után vázlatozásnak, kupczihér!

– Már, tábornok úr, vagy jól van találva ez a kép, vagy rosszul. Ha jól van, akkor nincs ok a neheztelésre: nem a szépség a férfi érdeme. Julius Caesar is csúf volt. Ha pedig nincs jól találva a kép, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy rossz pictor vagyok; de nem vádolhatnak azzal, hogy erről a képről ismertek rá excellentiádra. S ha tábornok urral ily baleset történt, azt nagyon sajnálom; de ennek se nem én, se nem az a vakarintott kép az oka, hanem a tábornok úr korlátolhatatlan vitézsége, a ki maga legelől rohant az ellenség sorai közé.

– Semmi hizelkedés! Semmi rókafarkcsóválgatás! Te okoztad a legnagyobb veszedelmet nekünk az ütközetben.

– De úgy hiszem, hogy ezt helyrepótoltam bőségesen.

– Nem olyan bőségesen, mint képzeled. Mult éjszaka a küldönczöd által azt izented nekem, hogy az ütközet kezdetén azonnal átjösz a táboromba, s én az egész haditervemet erre a mozdulatra alapítottam. Erre vártam az intézkedéseimmel. Te késlekedtél. Ez alatt a kuruczok betörtek a balszárnyomba, felprédálták a podgyászomat; a jobbszárnyon halomra aprították a legjobb ezredeimet. Én folyvást a te igért mozdulatodra vártam. De te csak a makkot sütötted ottan, egy helyen állva, mint egy olajbálvány. Mikor aztán én végre segítettem magamon egy merész döntő csapással, akkor álltál te is elő, mikor már láttad, hogy a győzelem az én részemre hajlik, hogy a fejedelmed hadai megbomlottak. Nem jutalmat érdemelnél ezért, hanem büntetést. Magad degradácziót, a csapatod megtizedeltetést.

A tábornok jobbján ülő Esterházy, magyar labancztábornok odasugott a fülébe:

– Nem kell ilyen szigoruan bánni a szökevényekkel; mert elvesszük vele a kedvét másoknak az áttéréstől.

Ez egy kissé helyre igazította a tábornok haragos kedélyét. Csak az utómérgét adta még ki, egyes megtisztelő czímekben.

– Bolond! – Fakutya! Pernahájder! – Szamárevő. – Elmehetsz. – Tizmérföldnyire a testemtől távol maradsz. – Hajnalt se vársz, megindulsz Beczko várába, a csürhéddel együtt.

– Tábornok úr! Hisz tele van az egész vidék kuruczczal.

– Ne mekegj! A te dolgod, hogy odajuss. Megy veled kiséretül a három kompánia Bagocsay-lovas. Vigyáz egyitek a másikra, hogy el ne szökjetek, – nem kelletek a testemhez közel. Jó lesz nektek Beczkóban, onnan nem lehet elszökni. Mehet, kapitány uram.

Scharodi megmerevítette magát.

– Tábornok úr, engem őrnagynak czímeztek eddig.

– Kotródj eblábolva! Mert ha még egyszer küldelek: zászlótartónak foglak czímezni.

– Akkor is hiven fogom szolgálni a császáromat.

– Nem kérdeztem. Aztán majd ha egyszer nagyon sok érdemet szereztél magadnak, s valami jutalmat akarsz kapni érte, hát csak ennek az úrnak czímezd a folyamodásodat, tudod?

S háta mögé fordított kezével odatartotta eléje azt a famosus torzképet: «Szamárevő!»

Scharodi fogcsikorgatva távozott, az arcza sárga volt a szégyentől és az epétől. Csak már «szamárevőnek» ne nevezték volna, a miért a sileziták legjobban haragusznak.

Heister igy szokott bánni az emberekkel. Ő csak büntetni tudott jól, jutalmazni sehogy.

– Folytathatjuk az ebédet, urak!