A RONGYOS GÁRDA.

Forró kánikulai nap volt. Ilyenkor a magyar alföldi rónán az ég összefolyik a földdel; az átfült szikföld felett tengerhullámokat lebegtet a délibáb, boglyát, házat, hunhalmot felemel az égbe s uszó szigetet majmol vele. – Nagy messzeségben puszta, elhagyott a vidék. A tavaszi nagy árvíz kiöntései lepik még most is a lapályokat; iszappal fedett, békanyáltól sárgazöld barázdák mutatják, hogy ott szántóföldek voltak, ki tudja, mi volt beléjük vetve? a halmosabb helyeken kopár legelők, tele vakandtúrással, igliczetüskével. Békalencse bevonta tömpölyök országát vigan felverte a sás, meg a szittyó, itt-amott egy összedőlt vályogház gunnyaszt a dágvány közepén, vízbe horpadt nádtetővel, a min egy gólya kelepel, s távolban szerte káprázik valami szörnyű sivatag fehérség, mintha hó esett volna: ott a sziksó feladta magát tenyérnyi vastagon a föld szinére, söpörni lehetne, egy fűszál sincs rajta.

Nagy messzeségben egy hegyes toronytető állt ki a délibáb tengeréből, lefelé fordított képmásával összeragadva: az ott Beregszász.

Valami zeng-zizereg a földön és a levegőben: az ezermillió prücsök, a mi a legelőket letarolta.

A kietlen rónán nagy lomhán kanyarog végig a nagy magyar folyó, a Tisza: még most is áradt a lefolyó belvizektől. Azt, hogy merre folyik, mutatják a messze elterülő nádasok, meg a fűzfás szigetek és martok, a mik között kénye-kedve szerint tévelyeg a szűz folyam, a kinek a derekát még akkor nem szorongatták vállfüző közé.

Tisza-Becsnél van az egyetlen hid, a melyen Beregből Szatmárba át lehet kelni. Lótolvaj, meg pióczaszedő másutt is megkisértheti az átjárást; de a ki száraz lábbal, vagy épen szekérrel szándékozik a Tiszán átkelni, az kénytelen azon a keskeny töltésen tartani magát, a mit a vármegye rőzsékkel kikaróztatott, s helylyel-közzel fűzfákkal is szegélyeztetett, hogy télen, mikor nagy a hó, le ne tévedjenek róla. Ez a hosszú töltés a Tisza-Becsi révnél végződik, a honnan a hidra vagy le kell ereszkedni, vagy fel kell kapaszkodni, a szerint, a mint a Tisza vagy ki van száradva, vagy meg van áradva. Ezúttal fel kell rá kapaszkodni.

S ezt a felkapaszkodást megnehezíti még egy körülmény.

Az, hogy a Tiszának itt épen egy kanyarulata van, a mi tekergő fordulatában egy tökéletes félszigetet képez. Ennek a félszigetnek a földszorosu alig szélesebb a mocsárok miatt egy puskalövésnyinél, az pedig Szatmár felé van fordulva. A kanyarulat maga, mint egy vársáncz, képezi a hidfőt. A félsziget fűzfaerdejéből pedig négy sugárágyú van szegezve a hid felé, a mikkel egyúttal az egész töltést végig lehet seperni. A kinek ez nem elég, annak a számára van még a kanyarulat mindkét oldalán a sűrű rekettyésben jól elhelyezve két-két darab kerekes csatakigyó: azokkal a Tiszán keresztül lehet lőni; az ágyúkon kívül pedig feles számú muskétások és lovasok állnak készen, a füzestől jól megvédve; míg a közeledőt de még csak egy bokor sem takarja. A gyaloghadat rácz szerezsánok és morva puskások képezik; a lovasságot a kék labancz-huszárezred, meg a fekete sisakos dragonyosok, a kik, mikor lőni akarnak, a lóról leszállnak.

Már pedig ezen a réven által kell menni ma a fejedelemnek. Még ma; – mert a Tiszán túl a hivek kitűzték a zászlót; ha azoknak gyorsan segítségükre nem siet, holnap a szolnoki hadak rajtuk ütnek, szétverik, elnyomják az egész felkelést s akkor aztán mehet vissza megint Lengyelországba.

Kemény dió!

A fejedelemnek még egy ágyúja sincs.

Elébb megkisérté a fejedelem Bercsényi dragonyosaival a rohamot a hídfő ellen, hanem azok az első két ágyúlövésre szétrobbantak, úgy kerültek vissza egész rendetlenül.

Azután elküldé Wisnovieczky dzsidásait, hogy keressenek valahol gázlót a Tisza mentében. Azokat is mindenünnen puskatűzzel fogadták a túlsó partról; a császáriak jól elláttak minden pontot, a hol csak az átkelést meglehetett kisérteni.

Az egész délelőtt sikertelen portyázásokkal tarisznyázódott el.

Délest felé az ég egyszerre elhomályosodott, nyugat felől valami szürke borulat kezdett támadni, mely gyorsan emelkedett fölfelé.

– Esőt kapunk! dörmögé a fiatal lengyel Wisnovieczky.

– Dehogy esőt! mondá Bercsényi. Ti ezt ott Kárpátokon túl nem ismeritek; de nálunk sokszor előjön. A száraz vihar. – Nem hoz ez egyebet, mint homokot. S még jó volna, ha a hátunkba jönne, mert akkor vele együtt megrohanhatnók a labanczok sánczait; de szembe fuj, még ez is ellenségnek áll be.

A fejedelemnek tanácsolták a vezérei, hogy jó lesz szárnyék után látni; mert ha ez a vihar itt kapja a tábort a síkon, úgy szétzavarja, hogy egymásra se találnak.

– Tegyünk még egy próbát, szólt a fejedelem. Hívjátok elő a «rongyos gárdát».

No ez ugyan rászolgált nevére! Valami öt-hatszáz lovas, a kik közül kettőnek a mundérja sem hasonlít egymáshoz, csak abban az egyben, hogy valamennyi olyan rongyos, mintha ágról szakadt volna. Elzüllött marczona pofák, összecsapzott hosszú hajjal; a lovaik lábán semmi patkó, nyereg helyett pokrócz, kengyelük madzagból és fűzfavesszőből, a hajdani kaczagánynak csak egy-egy darabja lóg le a nyakukból; hát még a fegyerzet! pisztoly, mordály, ahány, annyiféle, talán el is sülne minden ötödik, ha meg volna töltve, hanem a kardjaik, azok már igazán mustrának valók, kitelnék belőlük egy egész zsibvásárra való ócska szerdék.

A vezérek sem különbek a katonáknál.

Borbély Balázs széles hátán szét van feselve a bekecs, a mi nyilván nem az ő termetére volt szabva eredetben, piros nadrágján a térdfolt valamivel pirosabb posztóból van; ez az egész luxus; hosszú, borjúszájú inge kicsüng a dolmányujjakból s szomorkodik szennyes voltán; fekete haja, mint a gereben, úgy áll szét a fején, a hol nem takarja a kétfelé vásott csákós kalpag. Arczának a szine és mivolta felől olvasva is elmehetne az oláhczigányok között.

A másik hadnagy Ocskay László. Ennek a viseletén már meglátszik, hogy valaha urféléé lehetett, de a viszontagság nagyon megviselte; zöld dolmánya szinét hagyta, sárga csizmájáról lemaradt a félsarkantyu, farkasbőr kaczagánya tele koldusdióval, azon módon, a hogy a mezőn fektéből fölkelt vele; bozontos, sűrű szőke haja összegubanczolódva fityeg a vállára kétfelől; minden boglár, csatt, gomb hiányzik az öltözetéről; az valószinüleg ezüstből, aranyból lehetett valaha: ha rézből lett volna, most is megvolna. Hanem egy jó kard van az oldalán, csak úgy meztelenül, szijra kötve, a tokja ki tudja hová lett? hol maradt zálogban?

Mind a két hadnagy huszonöt év körüli legény lehet.

– No rongyos gárda! szól hozzájuk a fejedelem. Most itt a vendégség, csak kés kell hozzá. Azt esküdöztétek, mikor hozzám csaptatok, hogy tüzön-vizen keresztül rohantok érettem. Itt a tűz, itt a víz, – ember teszi a fogadást; – emberebb, a ki beváltja.

– Legény leszek a gáton! felelt vissza Borbély Balázs.

Ocskay László azonban csak a kardjával szalutált; ő rajta már látszott, hogy katona volt; tudja, hogy nem szokás a vezér parancsára feleleteket adni: azt csak teljesíteni kell.

– No hát előre, rongyos gárda.

A két hadnagy ügetve haladt a Tisza innenső partján elterülő mocsár széléig; ott megálltak haditanácsot tartani.

– Balázs komám, szereted-e a vizet?

– De csak mosdásra.

– Tudod, mivel biztattuk a rongyos gárdát, mikor összeszedtük?

– Azzal, hogy a legelső ütközet előtt uniformist adunk nekik.

– Szavunknak állunk azonnal. Vessék le a rongyaikat.

– Hát azután?

– Egyszerre uniformisban lesznek valamennyien.

– Nagyon jó lesz, hát azután?

– Te kiválasztasz közülök vagy százötven ficzkót, a ki legjobb uszó, s amonnan a mocsár benyuló széléből, a hol a folyam partjának sarkantyuja van, csendesen leereszkedtek a vízbe; a meztelen kardot a fogaitok közé szorítjátok s aztán leusztok szép vigyázva oda, a hol a középső batteria áll a tulsó parton. Én azalatt a többi rongyosokkal hol egy, hol más helyen előtörtetek a nádasból, s meg visszafordulok, mikor azok ágyuzni kezdenek felénk. Mikor aztán látom, hogy ti közel jártok, akkor egyszerre az egész csatával neki vágok a Tiszának s átkaptatok rajta. S ha akkorra még ez a kis zivatar is megérkezik, hát egészen tökéletes munka lesz belőle.

– Meglesz, komám.

Nem folyt több beszéd.

A rongyos gárda toilettet csinált. Nem tartott meg egyebet, mint a puczér kardot. A nádas jó spanyolfal volt a jelmezváltoztatáshoz. Gunyáikat odadobták egy halomra. Úgy sem jönnek vissza érte.

Vagy hatot, vagy vakot!

Mindenkinek tetszett szörnyen a vakmerő vállalat.

Kiszabadulni ebből a tikkasztó hőségből, a fojtogató porból, a kigunyolt rongyokból, a maró férgekből, s a maróbb szégyenből; és menni fürödni elébb a vízbe, aztán a vérbe. Nagy volt az öröm.

A pusztai száraz fergeteg ezalatt jött terjengve. Hajtotta maga előtt a parti fecskék, sirályok lármás ezereit s borogatta be az ég firmamentumát bakacsin kárpittal. Eső nem esett abból; csak egy-egy veres csepp, ember kezére, arczára, a miről nem tudják, mitől jön; azt mondják: véreső. Találgassák a tudósok, mi az? Majd lesz itt igazi véreső mindjárt.

A lovas kuruczok Ocskay Lászlóval ott nyugtalankodtak a nádasban előre-hátra az ellenség ütegével szemben; de úgy látszott, mintha nem nagy kedvük volna nagyon mutogatni magukat a közéjük csapkodó ágyutekék előtt.

A forgószél már a szikes pusztán tánczolt s abból kavarintott fel a sötét égig egy fehér oszlopot; ha egyszer azt a portölcsért szétszórja, olyan fehér sötétséget csinál belőle a világon, hogy ember nem látja benne egymást.

Ezalatt a feltorlott Tisza hullámai között csendesen közeledett az úszó csapat a félsziget felé. Senki sem vette őket észre. Minden figyelem a gázlót kereső lovasság felé volt fordulva.

Egyszerre mint a tengeri oroszlánok falkája, ugrált ki a vízből Borbély Balázs népe, mind egyforma egyenruhában, foga között a kard, a másik percz alatt az öklében, a harmadik alatt az ellenség oldalában!

«Rajta! Rajta!»

A morva pattantyusok, a puskázó szerezsánok megrémültek e veszekedett had rohanásától, melyet a víz okádott ki eléjük. Tetőtől talpig meztelenek, mint az ős-ember; rémségesebbek, mintha pánczélban volnának. Rohannak üvöltve, mint a vadállatok, kaczagva, mint az ördögök, s mielőtt az ellenfél első rémületéből magához térhetne, lekaszabolják a pattantyusokat és az ágyúk védőrségét az utolsó emberig. Az ellenfél meg van lepve, az ijedség megbénítja izmát és eszét, nem tudja, mihez kapjon? a puska nem fegyver ilyenkor, a pánczél csak akadály, emezek meg aczélozottan a víztől, felfrissülve, gyorsan szökellve, mint az indiánusok, míg az ellenfél egyet gondol, addig ők kettőt vágnak, halomra vágják őket s diadalordításuk áthangzik a tulsó partra.

Ekkor aztán Ócskay László is belezúdítja lovas csapatját a Tisza árjába. A paripák prüszkölve szelik a vizet. Ő maga kaptat legelől. A vezénylő paripa nyerít!

– Ne hagyd magad! rivall Ócskay László a víz közepéből Borbély Balázsra, a kinek meztelen századát egy segélyül érkezett labancz lovas-csapat kezdi szorongatni.

A legjobb időben érkezik Ócskay, hogy beleszóljon a vitába.

Ő rajta sincs semmi, csak a derekán átkötött széles török öv, s kezében egy szál kard: egy ércz lovagszobor, mely megelevenült.

A Varégerek küzdöttek így. Pánczél nélkül, minden nélkül, hogy a fölséges férfiizmok ragyogása rettentse meg az ellenfélt. Maga Ócskay, mint a Centaurok mintaképe, vágtatott az ellenfél legsűrűbb tömege közé, villámcsapásokkal sujtva jobbra-balra, s még bántó szóval is sebesítve az ellenséget. Hogyne? Azok is magyarok voltak. Labanczok. Kék dolmányosok.

Úgy hullottak el a meztelen hősök csapásai alatt, mint a fürjek a pusztában.

Ócskay elébb szétverte őket, azután utjokat állta, hogy ne menekülhessenek. Neki szorította a Tisza mocsarának. Egy összekeverült tömeg lett belőlük, a mi egymást gázolta bele a vízbe. Kende János volt az ezredes-kapitányuk. Egészen beszorultak már a mocsárba, nem is gondolhattak többé a védelemre. A többi császári hadak nem jöttek segítségükre, mert azok azt hitték, hogy a fejedelem egész serege van a nyakukon s igyekeztek a földszoroson át kerekes ágyuikkal elmenekülni. Kende csapatját még azonkívül az elfoglalt félüteg ágyúk is fenyegették. Azokat most a kuruczok töltötték meg kartácsra s oda irányzák a mocsárba szorított tömeg felé.

Pardont! Grácziát kérünk! kiáltának a labanczok, s fehér kendőket lobogtattak dzsidáikra tűzve.

– Megkegyelmezünk-e nekik? kérdé Ocskaytól Borbély Balázs.

– Micsoda labancz-ezred ez?

– A Pálffy huszár-ezred, Kende alatt.

– Lövesd őket, aztán öljed, vágjad, a míg egy felemeli a fejét.

Az ágyúk rájuk dördűltek.

Az egész csapatból egy ember nem menekült meg élve, maga az ezredes Kende János is oda veszett.

E közben megérkezett a száraz fergeteg, s elborította porfelleggel, szikhomokkal az eget és a földet. A szél fütyölése, tombolása egy chorussá vegyült az emberi ordítással, üvöltéssel, a trombiták recsegésével; közbe dörögtek az ágyúk, a kilőtt tekék találomra süvöltöttek a porfelleg között abban az irányban, a honnan a tömegek rivalgása hangzott és a szélhajtotta ködfátyolképen látni lehetett, mint árnyképeket a lovon nyargalászó ős hún alakokat, a kik, egyesével, fegyverhagyó tömegeket kergetnek maguk előtt.

A zivatar, a milyen gyorsan jött, olyan gyorsan elrohant. Alig hullott nehány csepp eső. Az is fehér volt, mint a tej. Ki tudja, mitől jön? Az ördög veri ilyenkor a feleségét. Azt tartják.

A vihar nyomában maradt egy letarolt erdő, meg egy halottakkal fedett csatatér. Utána egész szélcsend leve. Az eget bárányfelhők vonták be, a nap már lement; ég és felhő skarlátpiros volt. S ezt a lángverességet tükrözte vissza a sík róna ezernyi posványa, tömpölye, a miknek szegélyéből feketén meredtek elő a sás kardlevelei, mintha vértócsákból emelkednének ki fegyveres hadseregek. Maga a csendesen hömpölygő Tisza is bíborfényben lángol; csak a hosszú sorban aláúszó halottak feketélnek rajta.

Ez a szomorú hírnöksereg tudatja a fejedelemmel, hogy az út szabad: Magyarország kapuja ki van nyitva előtte. Egyetlen egy rongyos ezrednek a csodavitézsége tárta azt ki előtte.

Hát a rongyos gárda hol van?

Az már szemközt jön a hidon a fejedelem elé. De megnézheti azt még a hajadon leány is. Bársonyba, karassiaposztóba, szattyánba van az öltöztetve, mind tetőtűl talpig, farkasbőr kaczagány csügg le a válláról, fényes aczél szablya csillog az öklében. – Ocskay László beváltotta szavát; a labanczok podgyászszekerei tudnák megmondani, hogyan történt meg ez a csoda!

– Itt a rongyos gárda, felséges fejedelem uram! szólt a hadnagy.

– Nagyon jól van, vitéz ezredes kapitány uram.