AZ ALTER EGO. (MÁSIK MAGAM.)

Heistert ez a vakmerőség egészen dühbe hozta. Külömben is haragos egy úr volt. Alvezérei mind azt hitték, hogy már el van veszve az ütközet s visszavonulásról kezdettek beszélni. A tábornok főbelövetéssel fenyegetett mindenkit, a ki a visszavonulás szót ki meri mondani. Hisz ez az ütközet meg van nyerve.

Két sakkhuzás, és azzal «matt!»

Az egyik sakkhuzás az volt, hogy két tartalék-lovasezred rohanjon előre s a hol a kurucz tábor jobbszárnya a deréktól elvált s kedvére fosztogatja a podgyászszekér-vonalt, oda ékelje be magát. Ezzel a kurucz sereg kétfelé van vágva. Ez az egyik sakkhuzás.

– Hát az a pernahájder ugyan hol késik még? dörmögé haragosan a tábornok.

Az a «Bärenhäuter» nem késett már. Sárodyt értették alatta.

Sárody tervét még azon éjjel előre megküldé Heisternek egy szökevénytiszt által. Arra alapítá Heister a magáét.

Sárody szépen maga mellett engedé előrehaladni Tormássy hajdu-ezredét, s akkor egyszerre az egész zászlóaljával közvetlen közelből sortűzet adott rá.

– No Tormássy uram, hát hogy tetszik a keresztelő! kiálta át Sárody a hajduezredesre nagy csufondárosan, s azzal még egyszer megtöltetve a puskákat, felrántatta a fehér lobogót a kurucz zászló helyébe s szemközt fordulva a kurucz sereggel, hátráló léptekben rukkoltatta a zászlóalját a császári sereg felé.

Ez az árulás egy percz alatt megfordította az ütközet sorsát.

Tormássy hajdui, saját szomszédaiktól hátban összepuskáztatva, rémülten rohantak hanyatt-homlok vissza, s vészkiáltásukkal, véres fejeikkel elrémíték a hátuk mögött álló tiszai hajduságot, még magukat a fejedelem palotásait is, a kurucz sereg legderekabb csapatját; a futásnak indult négy gyalogezred magával sodort két lovasezredet is, a harmadikat, egy dragonyos-ezredet, a mi németekből állt, nehogy Sárody példája ráragadjon, maga az ezredes vonta vissza; s ezzel a második sakkhuzás is megtörtént: a kurucztábor három darabra volt szétvágva. A zöme előretört, a tartalékja megfutott, a jobbszárnya el volt szakítva.

Rákóczy, a vész láttára, sarkantyuba kapta a lovát, s a muskétás ezredével be akart vágni a csatatérre, hogy a diadalt visszacsikarja ellenfele kezéből. Személyes megjelenése még talán megfordította volna az ütközet sorsát. Bizonyosan megfordította volna. Túlbuzgó hivei megakadályozták benne. Megragadták a lova kantárát s nem eresztették a küzdelembe. Fátum volt az!… A ki fel akar törni az égbe, annak hinnie kell a saját csillagában… Vagy ott van az a csillag a feje fölött, vagy nincs: ha ott van, akkor mit félnek? ha nincs ott, akkor mit remélnek?

A zürzavar tökéletes lett.

Mind a két táborban vége volt az összefüggő hadműködésnek.

A fejedelem táborának egy része sietve, futvást kelt át a Tirnán s a halmokra vonult fel, a másik rész, a jobb szárny lovassága, zsákmányát nyerge mögé akasztva, mint a ki dolgát legjobban végezé, rugtatott el a Fehérhegyek felé; a harmadik rész, a gyalog hajduezredek, a mik a borsodiakkal nagyon mélyen behatoltak a császári sereg derekába s három hadvonalat keresztül törtek már, vissza már nem vonulhattak, kapták magukat, «előre hátráltak»; keresztül törték magukat még a tartalékon is, az ellenség hátából kerültek elő a Parna patakon át, a futó zömmel épen ellenkező irányban. A negyedik része pedig a kurucz tábornak, az az ötezer lovas a bal szárnyon, még egyre harczolt, s nem akarta elhinni, hogy vége van az ütközetnek, s mikor már a tulsó oldalon Heister bevonult az üresen hagyott Nagyszombatba, Ocskay László még akkor is ott nyargalászott a csatatéren, nagy angol paripája hátán s a hol egy futó kurucz csapatot megpillantott, azt megfordította, vitte vissza az ellenségre.

– Hová futtok? Hiszen miénk a győzelem! Hiszen le van gázolva a labancz!

Az igaz, hogy ott, a hol ő száguldozott, csak temetője volt már a császári hadaknak. Mint a kévék keresztjei gazdag aratás után, úgy hevertek a hullák halomban; lovasai csak futó ellenség visszafordított ijedt képével találkoztak mindenfelé. Dobok, zászlók, fegyverek elszórva hevertek a mezőn, gazdátlan paripák, a magas német nyergekkel a hátukon, száguldoztak rémülten nyerítve, s az ágyúk ott álltak mind a két táborhelyen, magukra hagyva, kuruczé, labanczé, mint valami bitang jószág. Olyan ütközet volt ez, melyben mind a két fél úgy szerteszéjjel verte egymást, hogy egyiknek a hada sem volt többé sereg.

És Ocskay László még mindig azt hitte, hogy meg lehetne azt a fátumot fordítani. Égett az arcza attól a vágytól, hogy a mit a híres nagy hadvezetők, a franczia haditanácsosok elvesztettek, azt ő, a lenézett, kicsúfolt portyázó vezér újra kivívhassa! Csak egy akkora dandárt verhessen össze, a mekkorát Bécs alá vezetett, most ezt a szétzilált ellenséget kiveri vele a helyéből.

Nem vette észre, hogy sisyphusi munkát folytat. A futó csapatok, a miket visszafordít az ellenségre, csak addig állnak helyt, a míg ő velük van; de a mint egy másik rajt állít meg, hogy azt rendbeszedje, rögtön felbomlanak.

E megátalkodott makacs munkájában legjobb alvezéreit itt-ott elhagyogatja, a toborzott csapatokat rájuk bizva, s maga egyedül száguldoz, keresve, hol találna még kurucz csapatot?

Egyszer csak megpillant a császári sereg podgyászszekerei mögött valami háromszáz lovast. Magyar huszárok voltak, világoskék dolmányban, farkasbőr-kaczagánynyal, piros leffentyüs csákókkal. Azt hitte, hogy valamelyik kurucz ezred kompániái vannak ott, s a podgyászt zsákmányolják.

Rögtön arra fordítá a lovát s odavágtatva, elkezdé őket szidni keményen, hogy mit lebzselnek itt, mikor harczolni kellene?

– Indulj! Fordulj! Előre!

Azok csak bámultak rá egy ideig, s aztán nézegettek egymás szeme közé.

– Nos? Hát? Nem értitek a magyar szót? rivallt rájuk Ocskay. Nem halljátok, hogy mit mondok? Kifúrjam a fületeket? Ki népei vagytok?

Azok csak nem feleltek neki semmit. Csak egyre bámulták.

Nem kuruczok voltak azok, hanem a császári sereghez tartozó labanczok, a kiket Bagocsay hozott el magával Dunántúlról. Heister nem bizott ezekhez úgy, mint Feirville a maga labanczból lett zászlóaljához s otthagyta őket podgyászfedezetnek.

Ocskayt boszantá ez a néma, rábámuló engedetlenség.

– Előre, legények! Utánam, a ki magyar! Én vagyok Ocskay László!

– Hahhó! kiálta fel erre a kapitány Bagocsay Náczi. Ez a mi emberünk. Csipd meg, fogd meg, legény! Ezer arany van ennek a fején.

Az ezer arany szóra egyszerre megelevenedett az egész csapat, s neki rugtatott a magányos lovagnak, kardot rántva.

Ocskay most vette észre, hogy kikkel van dolga.

– Czéda zsebrákhad! dörmögé fogcsikorgatva, s egyet jobbra, másikat balra vágva, kiugratott a csoport közül, azok hasztalan keresték őt a kardjaikkal a bő mentéjében, a pánczélingét nem járta a kardjuk; keresztülvágta magát rajtuk. Aztán könnyedén elszáguldott előlük jó telivér paripáján.

Hanem az a háromszáz labancz csak a nyomában maradt, s mind szélesebb karéjt alakítva, elkezdte megkeríteni. Ocskay csak szidta őket, hisz utól nem érik. Egyszer aztán megtudta, hogy mi jó szándékkal vannak iránta? Neki szorították a Parna pataknak.

A Parna vize pedig azok közé tartozik, a mik télen is melegek maradnak, nem fagynak be soha, sőt a körülöttük levő sömlyéket sem engedik befagyni. Ezért választotta ezt a patakot Heister hátvédül: ez hiusította meg a kurucz portyázó-csapatok minden törekvését őt hátulról megtámadhatni.

Ocskay belejutott a sömlyékbe; lova csülökig kezdett süppedni az ingoványba: a friss hótól nem vehette azt elébb észre.

Lehetetlen volt innen kiszabadulnia.

Ezer arany szép pénz.

A labancz az édes apját is levágja ezer aranyért.

Saját csapatja szerteszét csatangolt, s ha látta is valaki közülök ezt a kergetőzést, épen úgy kurucznak nézhette a labanczot, mint a hogy ő elnézte.

Csak egyre gondolhatott még, hogy élve el ne hagyja fogatni magát.

Kiszemelt a sömlyékben egy emelkedettebb helyecskét, a mennyi épen egy lovasnak elég; oda kikaptatott. S akkor aztán egyik kezébe fogta a csákányát, másikba a kardját s úgy várta be az üldözőit.

Körül nem foghatták, mert mögötte volt a patak, csak szembe támadhatták meg. De azok mégis háromszázan voltak, ő pedig egyedül; ha minden kardcsapása egy emberhalál volna is, mégis neki kell abba belefáradnia.

E keserves szorongattatásban egyszerre csak rivallgó tárogatóhang szólal meg a mezőn, s Ocskay László egy csapat kuruczlovast lát vágtatva jönni a patak mentében az innenső oldalon. Az már igazi kurucz volt, mást mutat annak az arcza!

Milyen «rajta-rajta!» rivallással jöttek! Egyszeribe elment attól a labancznak a verekedő kedve; pedig azok csak kétszázan voltak, másfél labancz jutott egyre-egyre.

De a min legjobban elbámult Ocskay, az a varázslatos tünemény volt, hogy annak a kétszáz kurucz lovasnak az élén ő saját magát látta lovagolni. Ugyanazon arcz, az a tekintet; a büszke fejhordozás, a fenyegető nevetés, még a hogy a kardcsapásokat osztogatja is, villámsebesen, kaczagva, az ellenséget kérkedő tekintetével megbénítva: maga Ocskay! Így szokta az ember maga magát látni álmában.

Bagocsay, a labancz kapitány, onnan hátulról kommandéroz a csapatjának, tele torokból ordítva:

– Ti csak verjétek le Ocskayt az alatt! s maga a most jövő ellen fordul.

S arra ez, szakasztott azon a csengő hangon, a mi Ocskay Lászlóé, ezt kiáltja:

– Mi kell te neked Ocskaytól? Labancz! Gyere csak! Itt jövök! Én vagyok Ocskay!

S azzal visszakézzel olyat vág Bagocsaynak a karjára, hogy az kardostól együtt a porba esik.

– Ez az én vágásom! Motyogja magában Ocskay László. De hát hogy vagyok én most ottan? Ott is, meg itt is?

A labancz szétfutott.

A felmentő csapat siet üdvözölni Ocskay Lászlót. Ráismer a kapitányra, Pongrácz Gáspár az, a szabadcsapat vezére; vele jött Csajághy Márton. Az vezette őt elzüllött ezredese nyomába.

De Ocskay egyre csak arra a saját képmására bámul, a ki még akkor is, mikor már a kurucz csapat zöme megszünt üldözni a labanczokat, egymagában vágtat utánuk, s üti, püföli a hátukat egyedül, a kit ér a csordából. Épen úgy, a hogy ő szokta.

S még azután, a mint visszatér a nagy verekedésből ez a rejtélyes alak, mintha nem lett volna testének-lelkének elég, a levegőbe is csapásokat osztogat a karddal. Akár csak saját magát látná Ocskay László.

– De hát ki ez az ember itten? kérdi ámuldozva Csajághytól.

– Hát nem ismertél rá? Ez a te öcséd, Ocskay Sándor.

Olyan nagyon hasonlítottak egymáshoz, csak két év korkülömbsége volt közöttük. Ocskay Sándor nem volt ugyan olyan szép férfi, mint a bátyja a mindennapi életben; de a harcz hevében szakasztott hasonmása volt Lászlónak.

A két testvér átölelte egymást forrón. Gyermekkoruk óta nem látták egymást szinről-szinre. Mind a kettő bámult azon, hogy olyan nagyon hasonlít a másik hozzá.

– Épen ugyan jókor jöttünk; monda Csajághy.

– Hátha nem jókor? Dörmögé Ocskay László.

– Siessünk innen, vezér uram, szorgolá Pongrácz; a napnak vége van már.

Igaz volt. Az éj alászállt. Abba kellett itt már hagyni minden munkát. A takarodó bús hangja üvöltött a síkságon és a hegyek közt egyformán: a tárogató oly messze elhallik!

Mikor Ocskay László, öcscsét és Pongráczot előre bocsátva, maga Csajághyval a csapat hátulján lovagolt, azt mondá neki:

– Tudod, mért mondtam neked az imént azt, hogy «hátha nem jókor?» Másodperczeken fordul meg a fátum. Ha ti még egy másodperczet késtek, én már azon gondolkoztam, hogy élve nem hagyom magam labancz kézre kerülni: egy pisztolylövés a homlok közepére megszabadít közülök. És akkor milyen derék dolog lett volna. Én itt maradok; eltemetnek. Ilonka özvegy lesz, szabadon bocsátják; helyettem feltámad az én alter egom, a ki őt szereti. Milyen jól jártunk volna mind a hárman.

És Csajághy nem mondta neki erre azt, hogy «nem.»

*

Az éj alászállt, a harcznak vége volt már, egyes elzüllött csapatok loholtak még erre-arra az esthomályban, nem keresve, hanem kerülgetve egymást. Nem kellett már senkinek ellenség. Kurucz igyekezett a kuruczhoz, labancz a labanczhoz találni – valahová, – erre-arra. – Az ágyúk ott maradtak a síkon, egymással szemközt ásítozva, őrizet nélkül, lovak nélkül, mintha ők akarnák még maguk szakállára folytatni a nagy bajvivást. A véres hómezőn nyögnek, kiáltoznak a világ minden nyelvén az ott hagyott sebesültek, a kiket senki sem jő felszedni; a csatatér hyenái, a fosztogató marodeurök még elég dolgot találnak az elhagyott podgyászszekerekben, csak azután kerül a holtak, sebesültek kifosztására a sor; az eltemetés a jezsuiták dolga! S ezen az elpusztult csatamezőn barangol alá s fel, gyalog, fedetlen fővel egy magányos ember: – Feirville, a kuruczhad franczia táborvezére. Bámul és bolyong. A maga rendes eszével és strategiai ismereteivel ki nem birja okoskodni, hová lett a háta mögül a kurucz tartaléksereg? hová tünt el a fejedelem? a hatalmas testőrmuskétások, a harczedzett palotás-ezred: Esze Tamás hajdui, az igazi hajduk, a legelső felkelő sereg? Föld nyelte el őket? Nem is látták az ellenséget! Merre mentek? Ki mondja meg?

Találkozik erre-arra bandukoló csapatokkal. Kérdéseket intéz hozzájuk. Azok nem értik a kérdést, ő meg a választ. Annyit már ért, hogy egy elveszett csatatér közepén maradt magára, a hol az ellenség az úr, meg kell adnia magát hadifogolynak. Kinálgatja a kardját mindenkinek, a kit útban talál. Senki sem érti, mit akar? Vállat vonnak, odább mennek. Utoljára rábukkan egy csapatra, mely egy fűzfa rekettyésben húzta meg magát, s onnan nem akaródzik előjönni. Nem ismer rájuk, mert azok minden jelvényt letéptek magukról; de a megszontyolodásukból sejti, hogy kicsodák? A második német zászlóalj maradványa az, mely a kurucz táborban küzdött és nem szökött át, csak meglapult, mikor a vastaga következett a bajnak. Ezek közé vegyül a tábornok, s ott töri rajta a fejét a tenger-éjszakán át, hogy miként lett ez az ütközet elvesztve.