ÁRNYÉK A FÉNY KÖZÖTT.

A viszontlátás első boldog napjai a fényes Nyitra várában nem tarthattak soká. A szövetséges rendek, s békéltető külföldi hatalmak követei Érsekujváron vártak a fejedelemre. Ott kellett a békekötés nagy munkájához hozzákezdeni.

Érsekujvár nem az volt akkor, a mi most.

Most is elég nevezetes város. A vasuton járókelőket itt várja a Bécs és Budapest közt legjobb étkezőhely, s a kiszállásnál mulhatlanul fogadja a vidék permanens czigánybandája, walzert húz, ha osztrák egyenruhák szállnak ki a waggonból, nemzeti nótát, ha magyar celebritásokat sejt meg az utasok közt. – Akkoriban Érsekujvár a leghíresebb erősségek egyike volt Magyarországon. – Akkor volt még csak erős statio azoknak, a kik Bécsből Budára, vagy megfordítva utaztak.

Ma már nyoma sincsen a várnak.

A hatágú várcsillag minden ága egy nő nevét viselte; az egyik volt a «császárnő», a másik «zrinyinő», harmadik «bécsinő», negyedik «csehnő», ötödik «forgácsnő», hatodik «frigyesnő». E földi csillaghoz jöttek oda eltemetkezni a világ minden nemzeteinek vitézei; ott feküsznek szépen: kunok, örmények és tatárok, Abessynia és Arabia lakói; dánok és spanyolok, frankok, németek, ráczok, és lengyelek; együtt a magyarokkal: – most valamennyi fölött a szántó ekéje húzza a barázdákat.

Husz évvel Rákóczy támadása előtt hosszú ostrom után foglalta el azt a római császár a török császártól, most sokkal könnyebben jutott hozzá, (a várbeli magyarok segítségével) a magyar fejedelem. Itt volt a fejedelmi udvar. Itt gyültek össze a fejedelemnő megérkezésekor a külhatalmak követei s a bécsi udvar megbizottai.

Alig fértek el valamennyien a városban: a kis földszinti házacskákban kellett magukat meghuzniok. Azoknak, a kik Versailles, London, Amsterdam, Moszkva pompájával voltak elkényeztetve, nehéz volt magukkal elhitetni, hogy Érsekujvár is residentia.

Pedig az volt. A mit nem bizonyítottak a falak, bizonyították az emberek, még pedig nemcsak azok, a kik a falakat lakják, hanem a kik a sátorok alatt tanyáznak. Az egyszerű kis franciscanus kolostorban, mely a fejedelmi várlakot helyettesíté, a «két» magyar haza főrendei voltak összegyülve; kinn a ponyvák alatt tizenhétezernyi válogatott harczos tanyázott, azonkívül Ocskay dandára. Hadsereg volt az akkor.

Másnap reggel, a fejedelemnő megérkezése után, bemutatta Rákóczy Ferencz Saroltának a maga pompáját: – hadseregét.

Saroltának mutatta be, de az idegen uraknak volt szánva a látvány.

Egy egész hadi nép csatarendben felállítva. Szép egyenruhás hajdu sorezredek, farkasbőr kaczagányos lovasság, a palotások piros és sárga dolmányokban, a franczia granátos zászlóalj medvebőrös süvegeivel, a svéd zsoldos csapat, tászlis dókájában, háromszögletű kalapjával, a török szarácsik, makk alakú bojtos süvegeikkel, hosszú dárdákkal, kiváltképen pedig az erdélyi nemesi gárda, minden gavallér más-más szinű, szabású ős magyar viseletben, s mindezek mellett egész sorai a rézágyúknak! Valójában, a kinek ilyen kiséret áll a háta mögött, az nevezheti magát fejedelemnek! Egytől-egyig harczedzett vitézek. S vezéreik is megannyi csatában kipróbált hadverők. Vak Bottyán, a török háborúk hőse, Eszterházy, Forgách, Andrássy, az osztrák hadseregnél kitanult tábornokok; Bercsényi, a nagy organisátor, Károlyi, a mindig győztes, Ocskay, a Rákóczy mennyköve; azonkívül a franczia főtisztek a táborkarnál. S mindenekfelett maga Rákóczy Ferencz, a kiben a nagy hadvezér, a hazáját szerető nemes szív, az eszes politikus és a bátor férfi nagy tulajdonságai voltak egyesülve, hogy őt arra a polczra emeljék, a honnan szemközt állva ifju ellenfelével, azt kívánhatja tőle, hogy az őt nevezze úgy, a hogy fejedelmek szokták egymást nevezni: «testvérnek».

Ezt volt a legnehezebb megadni: erről volt lehetetlen lemondani. Mindenki óhajtotta pedig, hogy béke legyen!

Olyan közelre szálltak le a csillagok az égből, az ember azt hitte, hogy csak a kezét kell kinyujtani, hogy leszedje onnan: a béke, a jóllét, a nemzeti nagyság, a szabadság, a művelődés, a hatalom, a dicsőség, megannyi csillag! Csak egy szó, és mind itt vannak az ember forró kezében, – csak egy szó s mind visszarepültek az elérhetlen hideg magasba.

Az új császár, József, személyes ifjukori jó barátja volt Rákóczynak; mondják, hogy a börtönből megszabadításában is része volt neki, a magyarokat szerette; meg volt koronázva királynak. Pozsonyban, a történelmi halmon megtette a négy vágást szent István pallosával a világ négy sarka felé, Rákóczy nem követelte tőle ezt a koronát (még most nem), csak az erdélyi fejedelmi süveget, a mit Erdély rendei tettek az ő fejére. Hű szövetséges akart maradni. A magyar nemzet szabadságát követelte vissza. Erdély fejedelemválasztási jogát, – nem a maga személyének: az országnak. Kész volt a fejedelmi süveget átadni akárkinek, de nem eldobni.

Azt mondják: a fejedelmek kezei hosszúk; – miért hogy mégis olyan nehezen érnek egymással össze, a béke kézszorítására?

A katonai parádé legnagyobb dicsérettel ment végbe. Ocskay brigadéros dandára különösen felmagasztaltatott mind a külföldi képviselők, mind az osztrák főurak által. Meg is volt Ocskay magával elégedve.

A katonai pompát követte egy pompás lakoma, melyben a magyar szakácsművészet ismét hiresen kitett magáért. Ittak ott áldomásokat magyar, német, franczia, svéd, angol, hollandi, lengyel és orosz nyelven; elnevezték a toasztmondók Rákóczyt csillagnak, napnak, tündérnek, oroszlánnak, félistennek, csak csak épen e szót: «fejedelem» nem szalasztották ki az ajkaikon, míg végre Bercsényi maga fel nem kapta a poharat s latinul, hogy mindenki megértse, fel nem köszönté Rákóczyt, mint «princeps Transsilvaniæt». Erre aztán a magyarok természetesen nagy vivátot kiáltanak, Wratislaw a poharára tette a tenyerét s igazi cseh őszinteséggel kimondá, hogy ő neki előbb Bécsből kell utasítást vennie, mielőtt ily áldomásra poharat ürítene; az angol úgy tett, mintha egyszerre megsüketült volna, a muszka rosszul lett s el kellett egy időre hagynia az asztalt, a franczia ellenben felszökött a helyéből s körüljárt sorba koczintani minden nevezetességgel s akkor vette észre, mikor a helyére visszakerült hogy a poharában nincsen bor.

Rákóczy meg volt hatva Bercsényi hűségétől.

– Ugyan te Bercsényi, mondá neki, volna-e a világnak olyan kincse, a miért te engem el tudnál árulni?

A mire Bercsényi ezt mondá:

– Bizony mondom neked, én fejedelmem, hogy nincs a világnak olyan kincse, sem olyan veszedelem a földön, sem olyan fényes hatalom, a mi engem arra vegyen, hogy téged elhagyjalak valaha, – hanem egy kis neheztelésért nem mondom, hogy el nem hagyhatnálak.

Lakoma után a fejedelem a magas vendégek mulattatására egy eredeti szinmüvet adatott elő, a minek a czíme volt a Garabonczás diák: diákok által szerzett, diákok által előadott tréfa, a miben a nőszerepeket is mind a muzsafiak játszották. Általános tetszésben részesült a czímszerep játszója, a ki négyféle alakban is megjelen, majd mint öreg koldusasszony, majd mint prédikáló faczipős barát, aztán megint mint muzsikus czigány, utoljára mint kuruzsló olajkáros, s mindannyiszor meglepően el tudta változtatni az alakját, arczát, hangját, s a külömböző alakokat beszédmódjukban is hiven utánozá.

Ocskay ráismert ez alakra, még a szinpadon. Ez az ő pataki diákja volt, a kivel Léván mulatása közben, az Ilonka gyönyörüségére, Racine-féle darabokat adatott elő. Jávorkának hivták. Az előadás után bemutatta a fejedelem a fiatal Rosciust az idegen uraknak, a maga igazi mivoltjában, a midőn a katonás magatartású, büszke fejhordozásu vitézi alakról senki sem mondta volna, hogy ez az imént meggörnyedt komédiás. Jávorka a fejedelem egyik belső iródiákja volt, s a legbátrabb viaskodó; úgy, hogy sokkal többet forgatta a kezében a csákányt, mint a pennát.

Ocskay nagyon megörült, mikor Jávorkára ráismert. Mindig tetszett neki ez a fiatal ember, a ki még csaknem gyermek volt, a mikor a zászlója alá állt, s azóta sem nőtt ki a bajusza (nagy boszuságára). Az ilyen emberek, a kiknek nem akar bajuszuk nőni, rendesen keserüek, satyrikus humoruak a többi bajuszszal megáldott szerencsés emberek iránt, s csípős észrevételekkel igyekeznek a kigúnyolt hiányért maguknak elégtételt venni. Ez tetszett Ocskaynak Jávorkában leginkább, hogy ez mindenkinek ismeri a gyönge oldalát, s ha teheti, megszólja.

A szini előadás után a fejedelemnő a hölgyekkel visszavonult teázni a belső szobáiba, az urak pedig a kártyázóasztalokhoz ültek. Ocskayt is hítták, még pedig Bercsényi asztalához, de kimentette magát, hogy később majd helyt áll: elébb Jávorkával van valami beszélni valója. – Félrevonultak a tornáczba.

– Mit szeret kegyelmed inkább a kártyában: veszteni, vagy nyerni? kérdezé Jávorka Ocskaytól.

– Ugyan furcsa kérdés.

– No, mert az bizonyos, hogy veszteni baj, de minálunk még nagyobb baj – nyerni.

– Nem értem egészen.

– Hát még kegyelmed nem hallotta hírét Bercsényi pénzes zsákjának?

– Nem igen nagy híre van arról generális uramnak, hogy zsákkal állna nála a pénz.

– Pénze válogatja. – Nem régiben együtt kártyázának éjfélután kakaskukorításig vezéruraimék. Bercsényi roppant pénzt elveszített, Szirmay nyerte el. Az összeg nem volt készen Bercsényinél, azt mondta, reggelig megküldi Szirmaynak; azzal hazamentek a szobáikba aludni. Hát a mint reggel Szirmay ki akar jönni az ajtaján, majd ott nyomta a pénzes zsák, a mi az ajtajának volt támasztva. Olyan nagy zsák volt az, a minőkben a gyapjut szokták szállitani. Tele volt rézlibertással. S a zsák oldalára oda volt ragasztva a miskolczi nagy tanácsgyülés határozata, miszerint a rézlibertást minden ember tartozik elfogadni adósság fejében, s a ki azt el nem fogadja, nótába vétetik. Ezt a határozatot Szirmay pártolta épen legjobban. Szegénynek úgy kellett a palotások után kiabálni, hogy emeljék félre a pénzes zsákot, külömben ki nem jöhet az ajtaján.

Hiába haragudott érte, mert kinevették. Nem tehetett okosabbat, minthogy következő este meg ő vesztett el nagy összeget Forgách ellen. Forgách nem tudta még a dolgot s reggelre az ő szobájába vándorolt a zsák. S azóta folyvást vándorol, ha egy új embert kaphatnak; ha veszt, az is jó, ha nyer, nyerni hagyják bolondul, hadd örüljön neki: másnap aztán ő emelheti a pénzes zsákot.

– Hát a fejedelem nem haragszik érte, hagy az ő pénzét igy kicsúfolják?

– Nem tudja a dolgot, én pedig meg nem mondom neki. Mert ha megtudja, beváltja a rezes zsákot aranynyal; pedig most sincs pénze.

– Nincs? kérdé Ocskay elbámulva. Hisz én velem Pozsonyban ezüstöt szóratott az utczán a nép közé.

– Bár inkább mi közénk szórta volna kegyelmed. Mi úgy élünk mint az ördög árván maradt hét fia.

– Hát azok hogy éltek?

– Úgy, hogy ha egy jóllakott, hat koplalt; s ha egy nap mind a hat jóllakott, akkor hat nap mind a hét koplalt. – Erről persze kegyelmednek még csak sajdítása sincsen; mert kegyelmednek ha elfogy a költsége, átugrik Austriába, beszerzi a télire valót, felruházza az ezredét a morva posztóból; de mi idebenn, a kik a nagy háborut csináljuk Magyarországon, csak a pénzverésből élünk. A körmöczi, selmeczi aranyat kiküldjük Sziléziába posztóért, ágyúkért, fegyverekért, idebenn a kongóval fizetünk. Zúgolódik is az atyafiság a sok «szabadságért»; s azt suttogják kalap alatt, hogy a fejedelem, meg Bercsényi a maguk számára rakják félre az aranyat-ezüstöt.

– Hát a franczia segélypénz?

– Nem látta kegyelmed, hogy koczintott a követ úr az asztalnál az üres pohárral? Igér sokat, keveset ád.

– Igaza van, adjon maga a nemzet. A ki szabad akar lenni, feszítse meg a maga erejét, ne várja az égből a mannát. Contribuáljunk.

– Csakhogy ezt nem lehet lefordítani magyarra. Contribuálni. Ilyen szó nincs a magyar dictionáriumban. Hiszen a német ellen is azért támadtunk fel, hogy contribuáltatni akart; s azért fogtunk fegyvert, hogy a mi ilyen kegyetlen czudar szó van a világon, mint «dica», – «portio», – «subsidium», – «contributio,» azt mind lekaszaboljuk.

– Hát a nemesi rendek? főurak?

– A főurak? A kiket kegyelmed itt lát, az mind hű szolgálatainak jutalmát sürgetni van itten, s ez a sok czifra erdélyi mágnás, a ki mind úgy néz le ránk, mintha csak kölcsön adta volna nekünk a fejedelmet, otthon minden darab boglárjával adós egy szásznak, meg egy örménynek, s a zöld szattyán sarujának minden csikorgása a brassói varga pénzét siratja. – «Miseria cum sale.»

– Apró bajok, vigasztalá (magát) Ocskay. Minden szabadságharczban így van. A financziális oldala a dicsőségnek fekete. Azt csak nem tagadod fiam, hogy hadseregünk hatalmas?

– «Miseria cum aceto!» mondá erre Jávorka. Azt meg már épen jobb nem látni közelről. Isten csodája, hogy a fejedelem rég oda nem dobta a kormánybotot közéjük s úgy nem tett velük, mint szent Pál az oláhokkal. A hány vezér, az majd mind felfalja egymást. A mit Bercsényi fundál, azt Forgách tőből kiforgatja, e mellett úgy ügyelnek egymásra, mint két udvari dáma. Jaj annak, a ki az etiquettét megsérti. Valódi hypochondrái a becsületérzésnek. Ott is fáj nekik, a hol senki sem bántotta. Keresve-keresik, hogy mivel sérthesse meg egyik a másikat? egy szóban, egy tekintetben, egy elmulasztott üdvözlésben. – Hallja meg kegyelmed és nevessen, mi történt a mai hadiszemle alatt? országos nagy eset. Forgách kommandirozta a felállított hadakat, midőn a fejedelem végig lovagolt a hadsor előtt. Mikor aztán a hadsorok háta mögé került, a fejedelem tisztességből hüvelyébe dugatta a kardot a tábornokkal, úgy lovagoltatta az oldalán. A másodszori szemlénél Bercsényi járta körül a hadi lineát. Ez meg elfelejté Forgáchcsal hüvelybe dugatni a kardot, mikor visszakerültek. Forgách most e fölött dühös, a fogait csikorgatja Bercsényire. Ő ezt szántszándékos megsértésnek veszi. Mint két udvari dáma! Mint két pedáns katonatiszt! Ez most képes egy ütközetet elveszteni azért, hogy a kevély fővezér meg legyen verve. Egy ilyen gyermekség miatt! – A fejedelem ideczélzott az asztal fölött azzal a meglepő kérdésével Bercsényihez, a mire még meglepőbb volt a felelet. Higyje el kegyelmed, hogy a háborúban csak a verekedés maga a tiszta munka, a többi – előtte-utána – csupa kóczrágás, kis kutyafésülés, ispitályflastrom, enyves kéz, koldústarisznya, miseria cum sale et aceto.

Ocskay jót nevetett a bohó fiu expectoratióin. Hitte, hogy lehet bennük valami igaz, de hogy a való mennyire meghaladja a leírást, azt csak másnap tapasztalá.

Takarodóverés előtt ugyanis a vezérek mind felgyültek a fejedelem elfogadótermébe a tábori jelszó megtudása végett; a brigadérosok kinn maradtak, a két tábornok, Bercsényi és Forgách, bementek a fejedelemhez, a jelszót átvenni.

Kevés vártatva, a nélkül, hogy a fejedelem belső szobájából valami hangosabb szóváltás hallatszott volna ki, hirtelen feltárul az ajtó, s kilép rajta Forgách, nagy felindulással, minden tiszteletet mellőző módon becsapva maga után az ajtószárnyat, az arcza sápadt volt, az ajkai szederjesek, a szemei fehérét elfutotta a sárgaság, a kezei reszkedtek, a megsértett kevélység szellete jött előtte három lépésnyire.

Ocskayt épen útjában találta, de úgy tett, mintha nem látná meg, elnézett a feje fölött.

– Mi a tábori jelszó? Kérdé tőle a brigadéros.

Erre Forgách felcsapta a fejére a kócsagos kalapját s azt mondá: «eb ura a fakó!» – S azzal rengő léptekkel mérte végig a termet, s úgy ment ki onnan, hogy kicsapta az ajtót s be sem tette maga után.

Az alvezérek utána bámultak s aztán dörmögve kérdezék egymástól: ez lesz a jelszó: «eb ura a fakó!»

Hiszen nagyon nevezetes szó volt az; régi is nagyon. Pár év mulva egy hírneves országgyülés határozatának bevezető mondata lett, de az értelmét ma is nehéz megmagyarázni. Olyankor hangzik ez el a magyar ajkáról, mikor valakinek fel akarja mondani az engedelmességet, a mikor egy nálánál hatalmasabbal szembeszáll; a mikor törni akar valamit, a mi nem hajol. Hanem az lehetetlen, hogy ez tábori jelszónak volna most kiadva.

A mint ezen tanakodtak, ismét felnyilt a fejedelem szobájának ajtaja, nem nyilt, de szakadt, s kirohant rajta Bercsényi, mint egy vad oroszlán. Arcza tűzláng, minden vonása ideges rángatózástól eltorzulva; tajtékzó ajkán érthetlen szótagokra szakadozik az öntudatlan beszéd. Nem lát meg senkit, a két előrenyujtott tenyerével taszít minden embert félre, a kit útjában talál; e közben a kardja a lába elé akad, majd el bukik benne, akkor azt fogcsikorgatva tépi le az övéről s tokostul együtt a sarka alá gázolva, ketté akarja törni, az ércz kardtok elgörbül, de nem törik; a kardot sem lehet kihuzni belőle; arra dühösen az asztal alá vágja a kardot tokostul együtt, s rohan ki a teremből, majd magával viszi a szárnyajtó másik felét is; s mikor a tornáczba kiér, elkezd fuldokolva kiabálni: «Vizet! vizet! Nem! Mérget! Tenger sem mossa le! Mérget! Hadd ölöm meg magam! Kutya! Rabszolga! Én vagyok az! Orvost! Lánczot rám! Lőjjetek agyon! Ne jöjjön elém, a ki szeret! Nem kell semmi! Megőrülök! Vér van körülöttem! Belefulladok!»

Erre a lármára összefutott az egész udvari nép, az asszonyemberek nagy jajveszékelést csaptak Bercsényi fölött, senki sem tudta, mi baja lehetett. Egyik azt vélte, halszálka akadt a torkán, másik, hogy vitriolt ivott tévedésből. Odafutott a felesége is, a ki különben mindig tudott vele bánni, most arra sem ismert rá, a ruháit tépte magáról, a nyakravalóját bontotta mint egy őrült, s czibálta a saját üstökét; utoljára összerogyott, görcsös rángatózások közt, úgy fogták fel és vitték a szobájába, a hova doctor Wolffius az egész orvosi apparatusával együtt nyomban követte. A tudós doctor Bercsényitől a fejedelemhez sietett s az előteremben csak annyit mondott a diagnosisból a tudakozó uraságoknak, hogy Bercsényin kiütött a szent Vitustáncza.

Mindenki azt hitte, hogy itt valami megrendítő catastróphának kellett végbemenni. A fejedelem szobájában pedig folyvást nagy csendesség volt.

Nemsokára előjött a szobából Jávorka, hidegvérét jól megőrzött arczán könnyű gúnymosoly fintorgott.

– Hová oly sietve, fiam? kérdezé tőle Ocskay.

– Viszem a fővezérnek a fejedelem asszony repülő sós üvegcséjét.

– Mi történt odabenn? kérdezék egyre Jávorkától a többi urak.

Az iródiák vállat vont:

– «Multi rixantur de lana sæpe caprina.» (Sokan össze tudnak koczódni még a kecskeszőr fölött is.)

– De hát a tábori jelszó? sürgeté Ocskay.

– Úgy? Hát a generálisok nem mondták meg az uraknak?

– Az egyik azt mondta, hogy «eb ura a fakó!» a másik meg azt, hogy «czoki tenger!» de melyik az igazi?

Jávorka elnevette magát: ugyan szomorú nevetés volt! Azután fülbe súgva mondá meg Ocskaynak a mai parolát.

– «Magad uram, ha szolgád nincs.»

Ocskay tovább adta a jelszót súgva, az alvezérek aztán vették a kalapjaikat s nagy fejlógatva odábbálltak. Csak Ocskay László maradt ott, megvárva, míg Jávorka visszatér.

Az nagyon hamar megtörtént.

– Mi veszedelem volt odabenn? kérdezé Jávorkától.

– Semmi veszedelem. Mulatságos dolog. Egy népdalt adtak elő duettben. «Vagyok olyan legény, mint te!» Szép nóta az, kivált ha két generális énekli, s hangjánál van mind a kettő.

– Összekaptak egymással?

– De meg egy kicsit a harmadikkal is.

– A fejedelemmel?

– Nem is mással. A mint a fejedelem Bercsényinek megsúgta a tábori jelszót, Bercsényi Forgáchhoz lépett, hogy majd közli vele. Erre Forgách konokul hátra lépett s azt mondta, hogy Bercsényitől nem fogadja el a parolát, mert nem ismeri el főhadvezérnek, s azzal megfordult a sarkán és kiment. Bercsényit e miatt elfutotta a méreg. A fejedelem igazságot akart tenni, s békítő hangon jegyzé meg, hogy hiszen igaz, hogy a szövetséges rendek nem tették meg Bercsényi uramat főhadvezérnek. Erre aztán «eltörött a mécses cserép!» Bercsényi is el-kirohant, s most a Vitustánczot járja herculesi dühében, mintha csak a Nessus-ing ragadt volna a testéhez. Ilyen semmiségeken fordul meg a világ sorja, patronus uram.

– De épen most, mikor a külföldi követek köztünk vannak, mikor az összetartó erőt, az egyetértést kellene nyilvánítanunk. Ennek rossz befolyása lesz az alkudozásokra.

– Azt a bécsi udvari dámát láttam suttogni ma reggel Forgáchcsal. Aligha benne nincs a keze ebben a komédiában.

Ocskay is Ozmondára gondolt. Az ilyen jelenetek nagyon jók arra, hogy a fejedelmet megpuhítsák.

Maga a hely szüke is segített növelni a bajt. Valami nagy residentiában könnyű eltitkolni az udvari környezetnek az ilyen összezördülést a fejedelem és tanácsosai közt; de Érsekujváron nem lehet azt a jégre eltenni. A külömben is kicsiny és ostromoktól elrombolt városban, a mi lakható magánház van, azt mind elfoglalták a külföldi uraságok; az egyetlen nagy épületben, a franciscánusok kolostorába összeszorul a fejedelem az udvarával és a fővezéreivel. Az emeleten lakik maga Rákóczy, az egyik szárnyon saját udvari személyzete, a másikon Sarolta és udvarhölgyei; a földszinten tanyáznak Bercsényi és Ocskay, a feleségükkel és cselédségökkel. Itt minden heves jelenetet egyszerre megtud az egész ház, s aztán az egész világ.

Doctor Wolffius lépcsőn fel és alá száguldoz, repülő parókával, aztán végig valamennyi szobán, papirszalagos phiolákat, pilulás dobozokat hordva mind a két kezében, a hóna alatt meg azt a bizonyos veszedelmes lövőszerszámot; úgy vágtat, mintha ő maga is a Vitustánczot járná, de már galoppban; minduntalan a fejedelemhez fut be, mintha azzal tartana consiliumot.

– Nos, doctor! kérdi Ocskay. Nincs talán elég gyógyszer a patikában a patiens számára?

– Dehogy nincs, szól a doctor, kihuzgálva egy csoport üveget a zsebéből. Ez itt az aqua vitæ, ez a vincetoxicum, ez a salmagundi, ez a moschus, ez a nostoc Paracelsi, ez a salamandra theriacalis. Itt van, készen van, csak fel kell ragasztani, az emplastrum diacodion, de mit használ mind, ha a patiens nem ereszti az embert közel magához? Rúg, kapál, öklel, ha közel viszem hozzá az orvosságot, s ha ezt a lövőszerszámot felé fordítom, pisztolylyal fenyeget, hogy visszalő.

– Hát nincs ott Bercsényiné asszonyom?

– Baj, hogy ott van. Nem hogy segítene valamit, hanem még ő is convulsio ridenst kapott ijedtében, mikor a férjét ilyen állapotban meglátta; azt is le kellett fektetni, most az egyik szobában az úr ejulál, a másikban az asszony cacchinnál: a sok cseléd egyik ágytól a másikhoz szaladgál s szaporítja a confusiót, épen azért voltam a fejedelemnél, hogy engedje meg, hadd kötöztessem le az ágyhoz Bercsényi uramat; mert különben rá nem tudom ragasztani az emplastrum terbenedictumot a sziv gödrére. De ő felsége nem engedé meg.

Erre még egy új alak csatlakozék a consiliumot tartó csoporthoz. Ocskay Lászlóné asszonyom. A fejedelemnő szobáiból jött elő, s a férjét kereste.

– Ugyan, édes jó uram, mondá Ocskaynak, szépen körülczirógatva az orczáját, engedj meg nekem valamit; a fejedelemnő már beleegyezett.

– Mire adjam én még a placetumomat, ha a fejedelemnő beleegyezett, drága kincsem?

– Azt hirlik, hogy Bercsényi uramat valami nehéz kór bántja: a cselédnép nem tud mit tenni vele, s Bercsényiné maga is elájult. Goromba kancsérolókra nem lehet őt bízni. Én sokáig voltam Bécsben az apáczáknál, a kik ilyenféle betegeket gyógyítottak, hozzá szoktam, beletanultam, engedd meg, hadd menjek oda a beteghez, talán én tudom majd ápolni.

– Te! Te akarsz odamenni? kiálta fel Ocskay. Eszébe jutott az a sok keserű megbántás, a mivel Bercsényi az ő feleségét illette, azokat ő mind el is panaszolta Ilonának bizalmas órákban. S ez az asszony azt mind el tudta felejteni. Nem jut eszébe az, hogy őt a fővezér megbántotta, csak az, hogy ez most beteg, s ő segíthet rajta. «Eredj, bálványom, eredj!» mondá neki, és magához ölelé.

Jávorka is értette a dolgot. Neki is sokszor volt alkalma Bercsényi sarcasticus diffamatióit hallani Ilonka felől. Nem állhatta meg, hogy kezet ne csókoljon neki. S azután bohókás tréfával térdelt le előtte; de a tréfa mélyén komoly érzelem volt rejtve.

– Oh, édes szent asszonyom; nem osztana kegyelmed én nekem is bűnbocsánatot az eddig elkövetett s még ezután elkövetendő bűneimért?

– Ha ellenem követte el, vagy szándékozik elkövetni azokat kegyelmed, úgy bizony megbocsátom.

Jávorka soha sem feledhette el ezt a szót!

Doctor Wolffius aztán elkezdte Ilonkának magyarázni, hogy melyik orvosságot milyen rendben adja be a betegnek, ha rá tudja azt birni, hogy bevegye. A neveiket el ne felejtse.

– Várjon csak kegyelmed, súgá Jávorka Ocskaynénak. Majd hozok én kegyelmednek receptet is, orvosságot is, a miben igazán benne lesz az aqua vitæ. Bercsényi baját legjobban meggyógyítaná egy jó szó, a mit a fejedelem papirosra irna.

– De ki merné ezt a fejedelemtől kérni, mostani felindulásában?

– A tanácsosok bizonyára nem, hanem az udvari bolond talán? Én megkisértem.

Jávorka bement a fejedelemhez s nem sokára visszatért. Kezében volt az összehajtott papir.

– Itt van az «aqua vitæ».

A fejedelem ezt a nehány sort irta a lapra.

«Édes jó hívem.

«Megengedj, ha nagyon szigorú voltam hozzád. Tudod jól, hogy mindenek felett szeretlek és becsüllek. Térj magadhoz és énhozzám. Rákóczy.»

– Csupa aranyból van a szive, dörmögé Ocskay.

– De még ott van a «nostoc Paracelsi» is az utóiratban, mondá Jávorka: «Forgách elmegy rögtön a nagyszombati táborba.»

– No ezzel odamehetsz, angyalom, mondá Ocskay, s elkisérte a feleségét Bercsényi szobája ajtajáig.

Az ajtón keresztül hangzott a fővezér görcsös nyavalygása, a harag és kín ordításaival keverve.

Mikor Ilona belépett az ajtaján, a beteg az ágyán feküdt, a falnak fordulva s a két öklével ütötte a falat. Két hajdu meg egy kenőasszony az ablakfülkébe vonulva bámultak a betegre, tört székek, tépett takarók tanuskodtak róla, hogy a dühöngő már mindent, a mi a kezébe akadt, az ápolói fejéhez dobált.

Ilonka odament hozzá bátran s keszkenőjével megtörlé a kíntól izzadó arczot.

Ettől egy pillanatra magához tért a kór. Vértől elfutott szemeivel rábámult az ágya mellett álló nőre. Neki is villámlott át az agyán valami emlékezet. Hányszor megsebesítette ő ezt a nőt, meg ennek a férjét, a nyelvével! és most ime utolérte a nemesis: őt is a nyelv sebesítette meg, a leggyilkolóbb fegyver s fekszik bele, mint a kinek a sziveházáig hatolt a döfés.

A míg ez az asszony a homlokán tartotta a kezét, megszüntek a rángatózásai; ennek a szelid s bátor tekintete megfékezé a feldühödött dæmont, a mi idegeinek urává tette magát.

– A fejedelemnő küldött ide kegyelmességedhez! mondá Ilonka.

– Miért? kérdezé ez hörögve.

– Én sokáig voltam egy apáczakolostorban, a hol ilyen betegségeket gyógyítottak.

– Nos? hát milyen az én betegségem? kérdezé ez fogcsikorgatva. Vitustáncz? nehéz nyavalya? ördöngösség?

– Egyik sem, felelt Ilonka. Nem ilyen jelek azok. Kegyelmedet szivgörcs bántja. S az is nagyon fájdalmas.

– Úgy-e? Mikor itt! itt! mintha egy vad farkas harapna bele! Hogy ököllel szeretném agyonütni.

S ütötte nehéz öklével a szivét, a minek a feldobogását az öltönyön keresztül lehetett látni. «Ez a kutya sziv.»

– Megengedi kegyelmes uram, hogy itt maradjak az ágya mellett, a hogy a fejedelemnő kivánja; szólt a türelmetlen beteghez Ilonka.

Bercsényi méregittas tekintettel fordult feléje.

– Azért küldték ide kegyelmedet hozzám, úgy-e, hogy orvosságot adjon be? Más halandó nem meri közelhozni hozzám a mérget? A kegyelmed kezéből majd beveszem.

– Nem az enyémből, kegyelmes uram. Nincs a kegyelmed bajának orvosságra szüksége. Nem kell ennél semmit bevenni.

– Nem? Hát csak flastrommal gyógyítják? Vagy sympathetica kurával? Ráolvasással? Mi?

– Eltalálta kegyelmed. Ráolvasással. A receptet a panaceához, a mit én hoztam, a fejedelem irta.

– A fejedelem? Hát tud valamit a fejedelem arról, hogy van a világon egy ember, a kit úgy hínak hogy Bercsényi?

– Olvassa kegyelmességed a választ erre a kérdésre.

– Ugyan mi receptet irhatott a fejedelem a bolondos Bercsényinek? «Áj, báj, kecskemáj; ha neked fáj: ebnek fáj!»

– Olvassa kegyelmed.

S odatartá elébe a fejedelem levelét s félkarját a feje alá tevé, hogy a világosság ellen fordulhasson.

A míg a levelet olvasta a beteg, megszüntek tagjaiban az ideges rángatózások. Azok helyett valami lázszerű reszketés borzongatta folytonos hidegrázással. Az utolsó sort mohó szomjepedéssel látszott elnyelni. A szemei megteltek könynyel.

Azután megfogta reszkető kezével azt a levelet s bedugta az inge alá: oda a szive gödre fölé, halkan dörmögve.

– Ez talán kiszabadítja azt a kutya szivet a farkas fogai közül. – Most már fázom.

Ilonka betakarta őt a medvebőrrel, a mi a térdére volt vetve.

– Szüksége lesz kegyelmességednek jó meleg fürdőkre; azoktól elmulik ez a nervozitás.

– Igazán elmulik? Nem kell meginnom azt az átkozott medicinát, a mit az orvos rendelt? A látásától is görcsöket kapok. Ha jót akar velem, asszonyom, hajigálja ki a medicinákat az ablakon.

– Ne tegyük azt kegyelmes uram. Lássa, a doctornak is van büszkesége. Ha azt megsértenők, de még olyan érzékenyen, ő is dühbe jöhetne, s ugyan szép dolog volna, ha doctor Wolffius is elkezdene rugdalni, kapálózni itt előttünk görcsökben.

– Hahaha! kaczagott fel Bercsényi, e merész tréfa által váratlanul meglepetve; «a doctor! rúgkapálózva! A megsértett doctor! Nagyon jó volt!»

S attól a kaczagástól egyszerre lepattantak a vaskapcsok szivéről, a mik azt szorongatták: nagyot nyújtózott és ásított utána. Ez annak a jele, hogy a görcsök elmultak.

Egészen magához tért. Halk, csendes hangon mondá Ocskaynénak:

– Milyen nyomorulttá lesz az ember, mikor a szive megfájdul.

– Kivált a kinek nagy szive van.

– Hát melyik az a nagy sziv?

– Az, a melyik egy ország terhét is elbirja.

– Nyomorúság! Egy szó alatt is összetörik. Egy diótörő is elég neki.

– Az itteni ködös levegő okozza azt. Jó volna ezt a helyet elhagyni.

– Ha magamtól is elszökhetném valahová. Jól van, jól. Oknélkül ment a fejembe a vér. A klimakterikus esztendő okozta. Nem tudom az érvágást tűrni: pedig a csizió azt tanácsolja.

– Tehát…

– Tehát kegyelmed azt véli, asszonyom, hogy valami fürdő kigyógyítja ezt a bajt egészen?

– Tapasztalásból tudom.

– Olyan sokat tapasztalt már? Nagyon köszönöm. Megemlegetem róla. Már most még egyre kérem kegyelmedet. Legyen szószólóm a fejedelemnél. Köszönje meg neki nevemben a küldött levelet. És azután kérje ki tőle, hogy engedjen elmennem ide a közel pöstyéni fürdőbe, azonnal szekérre ülök, a mint megvirrad. Ott maradok, míg a fegyverszünet tart. Mikor lóra kell ülni, ismét itt leszek mellette.

– Elvégzem, kegyelmes uram.

– Most pedig kérem, legyen olyan kegyes, rakja ide mellém sorba a doctor medicinás üvegeit, hogy ha összejön vele, igazán mondhassa neki, hogy az ő orvosságai mellett aludtam el. Álmos vagyok. Isten áldja meg kegyelmedet, a mért idejött hozzám. Nem érdemeltem kegyelmedtől. Üdvözlöm Ocskay uramat. Igazán üdvözlöm.

A másik pillanatban már szunnyadt.

Ilonka még aztán átsuhant csendesen Bercsényiné asszonyom szobájába is; s ott is rendet hozott a betegápolás dolgába. Onnan felment a fejedelemnőhöz, ott találta Rákóczyt, annak átadta a beteg fővezér izenetét, a mit megértve a fejedelem, nagy nyájasan sodorgatta fel a bajuszát, s azt mondá Ocskaynénak:

– Kegyelmed csodakúrát mívelt, asszonyom; ha híre futamodik, úgy fognak kegyelmedhez messze földről zarándokolni, mint a máriapócsi csodatevő szűzhöz. De azzal, hogy Bercsényit rávette a pöstyéni fürdőbe félrevonulásra, legjobban meggyógyított kegyelmed engemet.

Ezt az utolsó szót, voltak, a kik félreértették.

Bercsényi eltávolítása által a legnehezebbnek vélt akadály lett elhárítva az útból. Mindenki azt hitte, hogy ha az ő törhetlen, büszke, indulatos jelleme nem tartóztatná a fejedelmet, az hajlandóbb volna elfogadni a császár békeföltételeit, hallgatna a szelidítő suttogására egy szerető nőnek.

Ozmonda azt mondá magában: «no most már szabad a vásár!»

Rákóczy pedig azért érezte a szivét meggyógyulva Bercsényi eltávolítása által, hogy most már, senkitől nem kölcsönözve erejét, teheti azt, a mit saját hatalmas lelke parancsol, azt, a miből lealkudni nem lehet.