A ZOMOTOR.
Reading edition
Ez a szó «zomotor» olyan régi már, hogy csak a nyelvtudósok és régiségbúvárok ismerik, azok pedig nagyon fogják a fejüket csóválni, mikor megtudják, hogy itt most egy nagy lakodalom van készülőben, mert amaz egészen mást jelent.
Pedig hát az nevezetes lakodalmi vendégség volt, a mihez nemzetes Tisza Istvánné nagyasszonyom úri portáján készültek, úgy pünkösd után való hétben 1698-ban. Az előkelő nagybirtokú asszonyság egyetlen leányát: Ilonkát adja férjhez, a környék egyik legtekintélyesebb férfiához, tekintetes Visontai Kovách István uramhoz, Verebély megye alispánjához.
Verebély vármegye neve maga sincs már a földabroszon, valamint sok minden nem kerül már az asztalra, a mi akkor kézen-közön forgott: többek között azok a drága étekfogások sem, a mikkel a hajdani magyar nagyúr a meghivott násznépet meg szokta vendégelni. Nem a mai kákabélű ivadéknak valók azok. Most ha csak foghegyen kóstolgatnátok is végig egy ilyen traktát, hat doktor nem támasztana fel, úgy ágynak esnétek tőle; akkor doktor se volt kéznél; a kinek megártott a sok bevett jó, ott volt a kenő-asszony, kidömöczkölte a hátából a magyar betegséget.
Kellett is aztán az ilyen ételek előállításához ember, több, mint elég.
Nemzetes Tisza Istvánné úrasszonyomnak a portáját ismeri minden ember. Hajdan az ő férje is alispánja volt a megyének: folyvást sok vendéget kellett ellátni. Volt abban a házban négy-öt konyha; külön a nyársonsültek számára, meg más a kalácsoknak; azonkívül vagy három kemencze a szilvásban a levelensült készítéséhez. A konyhaművészet összegezett remekeinek előállítására szolgáló laboratorium azonban közvetlenül az úrasszony lakszobájával állt összeköttetésben, hogy ő maga mindenre felügyelhessen s vitás kérdésekben döntő szavával igazságot szolgáltasson. A mire ilyen nagy vendégség előkészüléseinél elég sűrű alkalom van. Ma van a vőlegény megérkezésének a napja; délelőtti istentisztelet után lesz az esküvő. Azért haladt ki ilyen későre az időből az egybekelés, mert a család egyetlen férfitagja: Gábor urfi, odalenn van a Bánátban, a nemesi banderiummal, a török ellen; mind azt várták haza, a menyasszony nagyon óhajtotta; de csak nem jöve meg. Már most hát nála nélkül költik el a lakodalmas kását.
Tisza Istvánné asszonyomnak magának is van régi nagytapasztalatú szakácsa; de a mai napra még elhozatta Bánffy-Hunyadon lakó nénjének az erdélyi szakácsát is, azonkívül Léváról felinvitálta Furóné asszonyomat, a ki nélkül derék lakodalom meg nem eshetik a környékben: tortát, marczafánkot, meg liktáriumot csak az ő keze után ismer meg igazán az ember. Segédszemélyzetül pedig annyi szakácsné, hetesné, kukta hemzseg a konyhában, hogy alig lehet tőlük mozdulni; pedig mindenkinek tele a keze dologgal. Hanem hát épen az a baj! Két szakács egy konyhában. Mind a kettő kevély arra, a mit tud, és a mit jobban tud, mint a másik. Még hozzá az egyik erdélyi, a másik magyarországi. Kész a particularismus. Hogy volna az jó az erdélyinek, a mit a magyarországi kotyvaszt? és megfordítva. Most épen azon hepcziáskodnak, hogy a «pujpunella»-mártáshoz miféle alkatrészek kellenek? Ez igen bonyolult kérdés. Egy hideglelésről szóló recipe abból a korból nem lehet annál czifrább és változatosabb. Egyik fél sem enged a magáéból csak egy szerecsendió-virágnyit sem. «Én Apafy Mihály fejedelem konyhájában szolgáltam hét esztendeig!» «Utczu ne! Apafy Miskáék nem is ismertek mást, csak a bosporos levet!» «Micsoda? Az én fejedelemasszonyom, Bornemissza Anna ő nagysága, olyan miskulánczia-salátát csinált, hogy a palóczok úrvacsorájának ették volna! Szófia a beszéd! scripta manent! Itt az én szakácskönyvem. Pujpunella-mártás. Magam írtam ki Pálffy herczeg archivumából!» «De az én szakácskönyvem nyomtatva van!»
A két hadvezér elkeseredett harczába természetesen hogy a fehérnép is belekotnyeleskedett, győzték nyelvvel; zenekiséretül közbe hangzott a fahajtörő mozsárcsengés, meg a habverő pergése, közbe egy-egy kastankodó kutyának a nyikkantása, a kit megrugott valaki.
Ez izgalmas konyhai értekezés alatt senki sem vette észre, hogy a nyitott konyhaajtón egy sárral, porral fedett alak settenkedik be a konyhába, kinek hajdan kecskebékazöld színű dolmányáról jócskán lefoszlott a sárga sujtás, a piros nadrág a két térdén ki van szakadva, s a csizmájának a talpát csak az átkötött szíj tartja. A legénynek olyan fekete a képe a napsütéstől, mint a miskolczi czipó, a kajla savószín bajusz mintha csak krétával volna ráfestve. A vállán egy kopott bőriszákot czepel, s a kezében egy görbe csákányt hoz, azt oda is támasztja az ajtóhoz. Ott azután egy darabig körülnézeget, kétfelé törüli a bajuszát, s mikor nagyhamar megérti, hogy olyan veszedelem van itt, a mibe neki jobb lesz bele nem ártani magát, szétnéz a szögletek felé, s megpillantva a nagy mákoskalács-sütő kemencze mellett egy köteg rőzsét, arra szépen leül a sutba, s onnan nézi aztán, a két tenyerébe támasztva az állát, mint a megtestesült makk-túz, az egész nagy patáliát.
– Mi kell az igazi pujpunella-mártáshoz?
Ki kell czitalni a nagyasszonyt!
Ő itélje el a dolgot. Ő a tekintély. A legfelső appelata.
Kijönne az különben maga is; hisz a pogány lárma a harmadik szobáig behat. Itt öltözteti ő épen a menyasszonyt, azt kell neki abbahagyni.
Épen jókor jött; mert a két szakács már a palacsintasütővel meg a molnárostya-serpenyővel indult egymás ellen duellálni.
A nemzetes nagyasszony, az igaz, hogy egészen arra való alak volt, hogy respektust szerezzen maga körül; derék, magas, termetes matrona, piros, telt orczával, a mi kettős tokát vetett, s szegletes tudott lenni, mikor haragudott. Szürke haja akkori módi szerint szélesen volt felfelé dudorítva s egy fekete csipke-főkötővel megkoronázva.
– Micsoda pogány lárma ez itten! kiálta felreccsenő szóval. Azt gondolja az ember, Eger várát vívják a törökök! Mit keres itt ez a sok csürhe nép? Csiba ki innen a konyhából, a kinek nincs itt semmi dolga! Olyan zsinat van, hogy az ember a maga szavát se hallja. Hogy «mi kell a pujpunella-mártáshoz?» Hogy a kakas csipje meg a fületeket! Mindjárt igazságot teszek. Elébb lóduljon innen minden torkos pákosztos had, a ki nem ide való.
S rögtön sietett is az itéletet végrehajtani: egy pár szájtátó kukta, kályhafütő csak úgy penderedett ki az ajtón, hatalmas tenyerétől előmozdíttatva. «Kell pujpunella-mártás!»
A mint ritkulni kezdett a gyülekezet, megpillantja Argus-szemeivel azt a szögletben gunnyasztó, rongyos alakot.
– Hát te itten? nem lódulsz ki mindjárt? Neked is kell pujpunella-mártás?
A gubbaszkodó alak fel sem veszi a fejét a két tenyeréből, csak úgy ingatja azt, határozottan kifejezve, hogy nem kiván belőle.
A haragos nagyasszony aztán megkapja a gallérjánál fogva s úgy fölemeli, hogy a lába sem éri a földet, hanem aztán a helyett, hogy kilökné azt is a többi után, hüledezve szól hozzá:
– Nini! Hát nem a Marczi ez? A Gábor fiamnak az inasa? Te vagy az, Marczi? Hát mért nem mondod senkinek, hogy megjöttél?
– Ha nem keerdezte senki. Felelt a legény egész palóczflegmával.
– Hát csak magad jöttél, mi?
– Csak egy szál magam biz een, mert a lovam odaragadt a poroszlói degetbe.
A nagyasszony megdöbbent. Az anyaszívnek előérzete van. Hirtelen betuszkolta a poros legényt a mellékszobába: nem bánta már, ha fenekestül felfordítják is a konyhát. Ott kezdte aztán vallatóra venni a palóczot.
– Mi hirrel jöttél a táborból?
– Semmi nagy hirrel, biz een.
– Hát a fiam nem jön el?
– Jönne biz az, de nem jöhet.
– Valami baja van talán?
– Nem fáj biz annak semmije se.
– Hát mit izent?
– Semmi rosszat sem izent biz az, eedes meezem.
– Hát mért nem jöhet? mért küldött téged?
– Hát mert a czifra dolmánya kilikadt.
– Micsoda czifra dolmánya, te?
– A kit az Iluska kisasszony varrott ki arany tulipántokkal, az a bársony.
– Mi történt vele? Mondd hamar!
– Hát egy gelóbis kilikasztotta a czifra dolmányt, aztán olyankor, mikor maga is benne volt.
– Meghalt a fiam? kiálta fel Tiszáné, s hirtelen visszafojtotta hangját.
– Een egy szóval se mondtam, hogy meghalt; csak azt, hogy a czifra pruszlikáját kilikasztotta a gelóbis, az pedig itt van a tarisznyámban, nee!
Azzal kihuzta a bőriszákból az összegöngyölgetett búzavirágszín bársony mellényt, melynek a bal oldalán egy kerek lyuk volt, s a körül széles vörösbarna folt, a kiomlott vér.
Tiszáné görcsösen szorítá mind a két kezével a szivéhez azt a drága öltönydarabot, s ajkát beharapva, halálos kínnal fordítá szemeit az ég felé: de nem zokogott.
– De ne búsuljon a nagyasszony, vigasztalá a palócz, mert levágták ám a füleet.
Erre meg a méreg öntötte el az anya szivét, dühösen markolt a palócz üstökébe s megrázta annak a fejét, kegyetlenül odaütögetve a falhoz.
– Kinek a fülét? te!
– Hát nem is az urfiét, hanem azét a beste Karaffiáét, a ki meglőtte.
– Hát bajvívásban esett el?
– Biz a volt annak a veege.
– Miért vívott? Kivel vívott? Ki volt a gyilkosa?
– Hát tudom een azt? Nem kötötteek azt az een aórromra. Keek huszár volt a Pálffy regementből. Nem eerjük már azt utol; mert az, a mint a füleet levágták, a gyenerális parancsolattyábul, mingyárt dezentált a törökhöz Temesvárra: pribeek lett, pogány lett; ezóta szarácsit csináltak belőle.
– Nem beszélted még ezt el senkinek?
– Ha senki se keerdezte tőlem.
– Hát akkor azt mondom, hogy egy teremtett léleknek se szólj felőle, a míg a mai nap el nem mulik.
– Nem szólneek een meeg a maókusmadárnak sem, csak már az üstökömet eresztené el a nagyasszony.
Mert még annál fogva mindig kézben tartotta.
– Lódulj be ide ebbe a kamarába, sugá dörmögve a nagyasszony, betaszítva a legényt egy sötét oldalfülkébe, a mi afféle kézi éléstár lehetett. Találsz enni-inni valót eleget; aztán feküdjél le, a míg rád nem nyitom az ajtót, fel ne ébredj, ha trombitaszót hallasz is.
Azzal belökte a palóczot a sötét oduba, a ki soha annál kedvesebb tömlöczöt még paradicsomul se kivánhatott magának.
A nagyasszony ráfordította a kamara ajtóra a kulcsot, s azt is lehuzta és a többihez akasztotta a karikára, a mi egy ezüst lantnál fogva csüggött alá a bogláros övéről. Ellenben egy másik kulcsot keresett elő a csomó közül s azzal egy nagy almáriumot nyitott ki. Volt annak tömérdek apróbb-nagyobb fiókja. Egyiket kihuzta. Volt abban sok mindenféle öltözet a nagyobbtól a legkisebbig. Azok mind a Gábor fiu ünneplő köntösei voltak, a hogy évről-évre kinőtt belőlük, az anyja egymásután félrerakta őket. Most aztán előszedegette sorba. Egész a legalsóig. Egész addig a kis főkötőig, meg a patyolat félingecskéig, a mit csecsemő korában viselt. Azután megint visszarakta őket egymásután. Mindegyikhez halkan motyogott valamit. Legfeljül tette azt a himzett mellényt. «Már most te is idekerültél». Erre a szeme csak megtelt könynyel. Letörülte hevenyén. «Nem! Te rossz szem! Ma nem szabad sirnod. Ma lakodalom napja van. Majd holnap aztán sirhatsz kedvedre; meg aztán minden nap, minden éjjel, a míg az életbe’ tart.
Megint csak a kezébe vette azt a himzett mellényt. Szemrehányásokat tett neki.
– Ha már nem jöttél vele együtt, minek jöttél meg épen mára? Ma nem a te napod van. Ma a leánynak a jussát kell kiadni. Hát illik a testvéreknek egymást így megkeseríteni? No most ereszsz innen. Nincs te veled semmi dolgom. A menyasszonyt öltöztetem. Egy nap csak az övé. A tied lesz háromszáz hatvannégy nap az esztendőből. No hát feküdjél a társaiddal. No hát aludjál. Majd holnap reggel, ha vége lesz minden muzsikának, visszajövök hozzád…
De a himzett mellény csak nem akart elaludni, csak nem eresztette őt el.
– No hát mi az? Hogy megölték? Katona volt, készen lehetett rá. A kinek a fiát a táborba viszik, úgy veheti, mintha csak a koporsóba tette volna. Az én bátyámat is megölték, aztán meg az anyám bátyját is megölték. Ez nálunk a férfi sorsa. A ki fegyvert köt, azt megölik. De csak ne bajvívásban esett volna el! Bizonyosan ott is a becsületét védelmezte: szép halál! No, majd holnap beszélünk egymással többet, most ereszsz engem!
Azzal helyére tolta a fiókot, rázárta a nehéz almáriumajtót, aztán a két öklét összeszorítva, a fejét megrázta s a lábával toppantott, úgy parancsolt a szivének: «vége legyen!»
Aztán indult az ajtó felé, a mi a menyasszony szobájába vezetett.
Hanem az az engedetlen szív nem akart ám szót fogadni. Valami vékony pókfonállal oda volt kötve ahhoz a szekrényhez: ez visszavonta. Csak azon kapta magát, hogy megint a kezében tartja azt a himzett mellényt s nézegeti rajta azt a golyóvágta lyukat, a mihez fogható véghetetlen mélység nincsen a világon: «milyen bolond kis lyuk! Aztán elég arra, hogy az embernek a lelke elhagyja rajta keresztül a világot!
Hátha még most is ott van az a lélek? Hátha ott leskelődik valamire? Talán arra, hogy ezzel a néma szájjal átadja az anyának az utolsó Istenhozzádot. Az anya odaszorítá ajkaihoz azt a golyóperzselte nyilást a himzett mellényen, s akkor aztán megnyugodott. A mellény elbocsátotta őt, és elment aludni.
Mikor a nagyasszony bement a menyasszonyhoz, akkor már mosolygós volt az arcza, mint a piros alma.
A menyasszony még csak tizenhat éves volt akkor. Nyulánk termete elárulja fiatalságát. Akkoriban nem a gyöngyös vállfüzőt viselték, hanem hosszú testhez álló derekat, egy sor zománczos gombbal, alól ruta alakú nyujtványokkal, elől szines skófiummal kihimezve, a ruha patyolat ujjai kétszeres dudort képeztek, összeszorítva színes csokorfüzérekkel, azokról meg kettős ezüstcsipke omlott alá; a szűk, ránczos viganót elől két széles sáv díszíti, sokszinű zománczos aranyvirágokkal gazdagon megrakva. A menyasszonyt még akkor nem öltöztették fehérbe: úgy volt szokás, hogy belül viselje az ártatlanságát.
Rátekintve, csupa gyermek volt még a menyasszonyka, egész arczán az a gyanutalan világbabámulás volt kifejezve, mint a ki nem is sejti még, hogy mi oka van valakinek az ismerős édes anyai arczot itt hagyni s utána menni egy bajuszos embernek, a kit még alig ismer. Lesütött pillájú nagy szemeinek ki nem találhatni a szinét, csiga-metszésű, félig nyitva feledt ajkai csupa kérdés, felelet nélkül; gyönge piros hajadon arcza még nem tanulta meg, hogy miért kell elpirulni? Jöhet az elé akárki, beszélhet előtte akármiről, nem gyujtja azt tűzlángra: el van az még rejtőzve. Hosszú, tömött világos gesztenyeszín haja egész a térdhajlásig omlik alá, az egyik ága már be van fonva széles aranyvirágos pántlikába, a másik még fonatlan, azt félben hagyta a nagyasszony, mikor a konyhába kiszaladt a nagy csetepatéra. Sohasem fésülte, sohasem fonta be még eddig azt a hajat más, mint az édes anya keze. Még csak azt sem engedte, hogy maga tanulja meg a leány haját befonni. «A kis élhetetlenke! Hogy lesz ez meg asszonyfővel? A kinek az anyja az eczetes-uborka-eltevéstől a brachialis reoccupatióig mindenhez értett, de a ki a leányának még csak a tyukok közé sem engedte meg soha kimenni, ráfogva a szegény kakasra, hogy az a fejére repül és megcsípi.
No már megint sirtál egy verset odakinn! dorgálá Ilonka az anyját, pedig az eléggé igyekezett a háta mögött maradni, hogy a haját befonja. Meglátta a tükörből, hogy vörösek a szemei.
– Hát hogyne sirna az ember? mikor a leányát odaadja örökre idegen embernek.
– Hát hiszen nem lesz az idegen ember, hanem nekem hites uram.
– Oh te kis élhetetlenke! Mit tudod te még azt? Majd megemlegeted te még az anyádat! Majd mikor idegen fraj tépi a hajadat. Nem így fésült engemet az anyám.
– Megtanulok magam bánni vele.
– Majd jól esnék még az anyád szavát hallanod, ha csörölve-pörölve is; majd mikor azt a goromba férfihangot hallod, a ki, még mikor kérni akar is, csak parancsolni tud. Mit tudod te még, hogy mi az a férfi?
– De már, hogy ne tudnám? Hát a Gábor bátyám nem az? Van annál szelidebb ember a világon? Olyan az, akár egy leány.
A nagyasszony két szeme csak még jobban vörös lett erre a szóra.
– Hjah, a te Gábor bátyádhoz ne hasonlíts te másokat, az igen szelid fiú volt.
– Én nem is tudom, minek ment az a háborúba? Hisz az, ha összetalálkozik az ellenséggel, képes neki azt mondani: inkább te lőjj meg engem, mint én téged.
A nagyasszony közel volt hozzá, hogy lábáról leroskadjon.
Ilona nevetve folytatá:
– No én tudom, ha ő egyszer egy ellenséget meg talál vágni, menten oda ugrik hozzá, hogy a sebét bekötözze.
A nagyasszony haragot szinlelt.
– Ne mozgasd annyit a fejedet, mert megrántom a hajadat. Viseld magad csendesen, mikor én beszélek. Nem minden ember olyan engedelmes, mint a te bátyád. A viczispán kemény potentát. Az egész vármegye reszket előtte. Otthon a háznál a sarkán fordul előtte minden ember. Azzal szép engedelmesen kell bánnod, mert ha azt megharagítod, még meg is ver.
Ez csak elég jó indok volt arra, hogy a nagyasszony a patyolat kötényével megtörülgesse a szemeit.
– Oh azt bizonynyal nem teszi! szeleskedék bele Ilonka. Dejszen megmondta neki ott előttem a Gábor bátyám, mikor gyűrűváltásra itt volt: «aztán a hugámmal úgy bánj ám, mint az oltári szentséggel, bajtárs! mert, ha csak a kis újjaddal meg találod ütni, de ha csak a szele éri is a kezednek, még nem ettem viczispánhust, de téged akkor bizony megeszlek!» Bizony így mondta a bátyám! De hát miért sirsz ezen megint? Hisz én azt akartam, hogy nevess egy kicsit.
Jó is volna, ha ezen nevetni lehetne!
– No, a végét a hajadnak befonhatod már magad is. Itt van, nesze, mindjárt jövök. A szalagot is fűzd belé. Aztán elénekelheted magadban: «Addig élem világomat, Míg szél fújja pántlikámat! A pántlika könnyű ruha: A főkötő nehéz ruha!» De bizony ne énekelj most világi nótákat, ebben a szent órában. Mindjárt jövök, hozok neked valamit.
A nagyasszony a kincstartó szobába távozott s onnan került elő rövid időn egy kis imádságos könyvvel, a minek táblája velenczei ötvösmunka volt zománczos ezüstből, drágakövekkel, valaha Brandenburgi Katalin fejedelemasszony ajándékozta volt azt a nagyasszony anyjának, így szállt az leányról-leányra menyasszonysága napján.
– Látod ezt a drága szép kis könyvet? szólt a nagyasszony, kikapcsolva a filigránmunka csattokat s szétnyitva az imakönyvet.
De a leány szeme nem a szép miniaturfestményű initialékon akadt meg, hanem egy kis göndör aranyszinű hajtincsen, a mi az imakönyv lapjai közé volt szorítva.
– Ah! kinek a haja ez itt? ez a sárga.
– Ez a bátyád haja volt, mikor egy éves volt.
– Ah! Ilyen sárga volt a haja akkor? pedig milyen szép sötét-szőke most!
– Nesze: ezt most neked adom.
– Hogyan? A könyvet is?
– De csak a könyvet. A hajat megtartom magamnak.
– Oh bizony, azt nekem adod. Nekem úgy sincs belőle egyebem, neked pedig itt marad ő egészen.
Ez már megint olyan szó volt, a miért a nagyasszony teljes zokogásra fakadt, s a leány keblére borulva, annak az égszin bársony mellénykéjét telesirta könyeivel. A leány mind azt hitte, hogy őt siratják s nevetett rajta.
– No látod, hogy telesirtad a «vál»-amat; pedig himeztem ám én arra a nélkül is gyöngyöt eleget. No lásd, épen tökéletesen ilyen dolmánykát himeztem, ezekkel a virágokkal a Gábor bátyámnak, mintha csak az övét látnád.
A leány azt gondolta, hogy örömet csinál az anyjának, mikor mintha tőröket szúrt volna a szivébe!
– No már most ülj le csendesen s ne feszengj annyit, hadd teszem fel a koszorus pártát a fejedre.
A leány még egyszer visszafordította a fejét az anyjához.
– Mit gondolsz? Vajon viseli-e még a bátyám azt a mellényt?
A mint a nagyasszonynak e kérdésre ijedségtől kerekre nyilt fel az ajka, s az álla hátrarándult, azt lehetetlen volt a leánynak észre nem venni.
– Anyám! Tán valami rossz hirt hallottál a bátyámról?
A nagyasszony erőt vett a fájdalmán s azt mondá:
– Semmit se, leányom.
– Te tudsz valamit? Előlem titkolod.
– Legyen eszed. Ugyan mit tudnék? Kitől tudnám? Madár se jön ide arról a tájról. No csak el ne kezdj sirni te is. Az volna szép! Ha a násznép kisirt szemmel találna.
– Oh én pedig valami rosszat érzek. Három éjjel mindig ő vele álmodtam. A ruhája össze volt tépve-szakgatva, arra kért, hogy varrjam össze, s mentől jobban varrtam-varrtam, annál jobban széjjel szakadt. Azután meg azt álmodtam, hogy együtt jártunk egy szép mezőn, a mi be volt terítve fehér virággal; s aztán a hányat lépett, mindenütt piros lett a virág a nyomában. Úgy sirtam, mikor fölébredtem. Ugyan mit jelent ez?
– Semmit. Verd ki a fejedből! Tudhatod, mint igaz keresztyén kálvinista leány, hogy az álmokat magyarázni tiltja az isteni parancsolat. Saul királyt azért vesztette el az Isten, mert álmokat magyaráztatott, boszorkányokkal jósoltatott magának. Álom azt jelenti, hogy aludtál. Ülj le elém, hadd teszem föl a pártádat.
– Oh kedves édes jó anyám. Ez a párta juttatja még csak eszembe a ma éjjeli álmomat. Úgy volt, mintha a Gáborkánk haza érkezett volna a menyegzőnkre, én épen akkor készültem feltenni a koszorút a fejemre. Ő meg úgy kért, úgy könyörgött, hogy ne tegyem azt a fehér virágfűzért ma a fejemre, inkább fűzzem azt az ő homlokára, az ő feje úgy fáj, majd szétszakad, talán majd meggyógyul tőle.
De már ez több volt, mint a mit sziv elviselhet. A nagyasszony felordított hangja teljes erejével.
– Mennybéli Jehova Isten!!! De micsoda nagy lárma ez már megint odakint a konyhában!
Azzal kirohant a leánya szobájából, ki egész a konyháig.
Ott persze a pujpunella-háboru már a válság magaslatát érte. A rézkondért mind a két szakács fogta a két fülinél fogva, s hol az egyik ütött rá a főzőkanállal, hol a másik. A nagyasszony kiragadta az üstöt mind a kettő kezéből, s aztán az üst fenekére csapott a tenyerével, s kimondá a csalhatatlan verdiktet.
– A pujpunella-mártáshoz végy harminczhat tojássárgáját, két egész szerecsendiót megreszelve, hat lat kálmusgyökeret, négy lat koriándrumot, két kanál csorgatott mézet, három egész fehér borsot, négy kanál szegfüborsot, habard össze hidegen. Azután olvaszsz fel egy olasz mogyorónyi indigót alkermesben; keverd hozzá. Azután végy egy kupa három-zsiványeczetet, a tárkonyeczetágyról, forrón olvaszsz fel benne egy diónagyságú fehér terpentint s öntsd a többi közé. Végül szürd át az egészet ritka gyolcsvásznon. Ez az igazi pujpunella-mártás.
Hogy kitombolhatta haragját a konyhai zivatarban, megkönnyebbült a nagyasszony szive. Furóné asszonyom, meg a fehércselédek körülvették: ne rontsa a drága egészségét, menjen a szobájába vissza: jobb lesz, ha maga is öltözéshez lát már, nem sokára érkeznek az uri vendégek. Ki hagyta magát engesztelni, s aztán visszatérve Ilonkához, tanácsot ült vele, hogy milyen öltözetet vegyen e mai napra? Mert volt ott a nagy ruhatárban egész arsenálja a pompás viseleteknek, a mik örökké divatban maradnak, tíz esztendőben, negyedszázadban egyszer jelennek meg a napvilágon, akkor is bámulásra méltók. Hanem a nagyasszony ezuttal csak mind a hamuszin, a sötét burnótszin, meg a violakék ruhákat szedte elő, a mik a régi magyaroknál a gyász szinei voltak (a feketét pompához használták) és sehogy sem akarta elvállalni, hogy azokat a szép nagyvirágú rokolyákat adassa magára: «nem negyvenöt esztendős asszonynak valók azok már!» «Hiszen hetvenesek is viselik ezt.» «Hetvenben megint újra lehet kezdeni, akkor már szabad.» Megmaradt végtére a sötét violaszinnél: az jó menyegzőre is, temetésre is.
S igazán itt volt az ideje, hogy komolyan a készülődéshez lásson, mert a hintók gördülése, az ostor pattogása már jelenté, hogy érkeznek a vidékről a vendégek, a kiket a ház ispánja elrendelt szobáikba vezet (a kastély kétszáz vendégnek is ad bőven helyet.) A kik a Garam innenső oldaláról érkeznek, hamarább itt vannak: atyafiság a Nyirről, a Szilágyból, a Cserhátról, még a Kalotaszegből is, előkelő ismerősök, a déli vármegyékből, a bányavárosokból. Legelébb megérkezik a kiadó-násznagy, meg a menyasszony vőfélye, a kik itt a városban laknak; nagy matyó-társzekéren jöttek meg a sárospataki kántista-diákok, a kántusprézesükkel, ünnepélyes zsolozsmákra s vidám dalokra felkészülten; Eperjesről meghozták a hires trombitásokat; a vándor poéta is megkerült a lantjával, duzzad a tarsolya a maga csinálta versektől; madárszinpadjához készül a morva komédiás; kinn az udvaron mozsarakat czövekelnek, a mikkel jelt fognak adni majd, ha a nászmenet megindul a templomba, hogy a harangokat meghuzzák eléjük, s a nép már gyülekezik a piaczon, a jobbágyság a várkerítés előtt, s a koldusság sorakozik a templomajtónál, ma pénzt fognak osztani közöttük. A menyasszony násznépe már együtt van.
Csak a vőlegény nászserege van még hátra. Azoknak a késedelmét meg lehet magyarázni. A Garam vizének egyetlen réve van Kálnánál, a hidat háborús időkben leégették, kompon kell átjárni. Az innenső parton bizonyosan összevárják egymást a Mátyusföldről, meg a görbe tót felföldről jövők, hogy ne szétszakadozva érkezzenek, s azért késnek oly soká.
Azonban már a dél is itt van, s a vőlegény még sem érkezik. A nagyasszony türelmetlen kezd már lenni s egyre küldözi a postát a nyugoti toronyban strázsáló őr után, hogy nem lát-e még valamit?
Végre, a mit olyan nagyon vártak, megszólal a toronyban a kürt. Már az ablakokból is látni, hogy közeledik a nagy porfelleg onnan Kálna felől. A nagyasszony lesiet az udvarra, ott akarja a kérő násznagyot, meg a leendő vejét elfogadni, a nagy iharfa alatt, a mit «Árpádfájának» neveznek. A menyasszony, a nyoszolyólányokkal, meg a többi gyönge hajadonnéppel ott maradnak a széles külső tornácz alatt, a miről két oldalt vezet le a lépcső az udvarra.
A porfelleg gyorsan közeledik a kastély felé, csak az ötlik fel mindenkinek, hogy semmi muzsikaszó nem hangzik előre, a mi pedig ugyancsak szokás; de még pisztolyokkal sem durrogatnak.
Jó előre, a szekérsort megelőzve, vágtat lóhalálában egy lovag, mintha versenyt futtatna a nyomában robogó négylovas hintókkal. Mikor ez a lovas bekanyarodik a nyitott kapun, mindenki megdöbben a láttára.
Ez nem a vőfély, a bokrétás fokossal kezében, hanem Tormássy László uram, a kérő násznagy, a kinek nem kellene lóháton érkezni, sem a kezében nem kellene kivont kardnak lenni. De alig is lehet az arczára ráismerni attól a fehér kendőtől, a mi a homlokán át van kötve, s amin keresztül tör a vér. Lova habzik, maga sárral-porral fedve.
A mint az udvarra beér, visszarántja a lovát, leugrik a nyeregből, hüvelyébe taszítja a kardját s odasiet a ráváró háziasszonyhoz.
Erős, csontos férfi a násznagy, őszbe csavarodó bajuszszal, kemény, mélyen bevésett vonásokkal, torzomborz szemöldökkel, az orra hegyén is három szál szőr.
– Az Istenért! valami baj van talán? kérdé a nagyasszony, a násznagy elé sietve.
A násznagy rekedt a portól, meg az indulattól, alig tud felelni.
– A legnagyobb baj, édes hugomasszony, a mi csak történhetik egy ilyen napon.
– A vőmmel történt valami veszedelem?
– Vele a legnagyobb. Azért vágtattam előre, hogy hirül adjam. Küldje be az asszonynépet. Maga is menjen innen, nem asszonynak való látvány ez!
– Nem, nem! Akarom tudni, mi történt.
– Gyalázat! Infámia! Istentelen gonoszság az, hugomasszony. A midőn a kálnai révnél általkeltünk, hirtelen lesből orozva megrohant bennünket egy lovas labanczcsapat; bizonyosan a nászhozománynak vette neszét, arra éhezett a czudar. Ott megrohantak bennünket. Mi, békés lakodalmazó násznép, nem is voltunk ellenállásra készülve, pisztolyaink csupa vaktöltésre korpával leverve; se pánczéling, se karvas rajtunk! Szégyen, gyalázat! Tulajdon hazánkban. Békesség idején. Ugyanazon csapat által, a kinek védelmezni kellene bennünket martalóczok ellen. Megtámadva zsiványmódra! Maga a vármegye alispánja vőlegény korában!
– Mi történt vele? Mi történt?
– Az alispán nem engedte, hogy kardcsapás nélkül elrabolják tőle a bitangok a kelengyéjét: «kard ki kard!»-ra került a sor, s szegény Kovách István uramat összevagdalták a kegyetlenek; magam is kaptam egyet a homlokomra, de ezt számba sem veszem most.
– Meghalt a vőm?
– Az bizony, mire ideérnek vele, aligha ki nem adja lelkét.
Erre a szóra már be is érkezett az első négylovas hintó. Azon feküdt a megölt vőlegény. Egy csatlós ott tartá az ölében a fejét. Derék, negyven év körül járó férfi volt, a míg élt. Nemes, szabályos vonásai voltak. Egy tátongó seb volt a fején, a mellén egy lándzsaszurás, a kezei összevagdalva. A szemei még nyitva s üvegfénynyel meredtek fel a fényes napvilágba.
A négylovas hintó megállt a feljáró előtt: «lassan, lassan!» mondogaták a bakról leugráló csatlósok, több lovag is megérkezett, azok is leszálltak a nyeregből és odasiettek. A szótlan elszörnyedés hördülése, mormogása hangzott köröskörül.
A nagyasszony csak úgy támolygott előre, mint az alvajáró, a két karját fogta a násznagy és az egyik vőfély, felemelt kezei reszkettek, a semmibe kapkodva.
Hát a menyasszony? Hol van a menyasszony?
Most is ott áll a tornácz kőpárkányához dőlve s elbámuló szemeivel nem látja, csak nézi, felnyilt ajkaival némán kérdi, de nem szólítja a rémjelenetet, mely előtte elvonul. Ott viszik karjaikra emelve marczona férfiak azt az embert, a ki neki élettársul, hitvesül volt rendelve, kegyetlenül ejtett sebekből vérezve, megölve, levágva: csak bámulja, nézi, de egy irgalmas köny nem jön a szemébe, eltakarni előle ezt a szörnyű látványt.
Mikor aztán a nagyasszony odaér, az előrevitt holttest nyomában, a lépcsők eljáig, a hol menyasszonykoszorus leányát megpillantja, akkor egyszerre kitör szivéből az eltemetett keserv és átkokra fakad.
– Most tépd le már leányom a fejedről menyasszonykoszorudat! Megölték a hites jegyesedet, vőlegényedet! Nem volt elég egy napra az átkozottaknak, hogy a bátyádat megölték! most itt van a vőlegényed is halva! Isten pusztítsa el a gonoszokat!
E szóra általános zsivaj támadt.
– Kit öltek még meg? A Gábort? Kit? Azt is a labanczok?
Hanem a menyasszony néma szoboralakja megelevenül erre a szóra.
– Bátyám! Édes bátyám! Szerelmetes drágalátos bátyám! sikolt szivszakadva s tépi fejéről a menyasszonykoszorut, tépi magáról a boglárt, a kösöntyüt s szórja szét a földre, maga is oda vágyik, le a hideg földre, a szomorú porba, s omlik két szeméből a köny, mint a sebes zápor. «Anyám! édes anyám! Hová lett a bátyám? Hol a Gábor bátyám?»
Erőnek erejével hurczolják el őt leánytársai be az ágyasházba. Onnan is kihallik szörnyű sikoltozása.
– Milyen különös az, bátyám, szól a vőfély a kérőnásznagyhoz. Mikor a vőlegényét hozták eléje halottan, a leány csak bámult, csak nézett, mintha néma volna; mikor meg azt megtudá, hogy a bátya meghalt, mily kétségbeesett jajgatásra fakadt!
– Nem csoda az, öcsém: a vőlegényét alig látta háromszor az életben, tisztelte, becsülte, semmi más. De a testvérét szerette nagyon; s az is nagyon jó volt hozzá. A vőlegény-veszteséget majd kipótolja még neki valaha a sors; de a bátya haláláért fájni fog a szive, a míg csak él. Olyan testvérek voltak ezek. Ritkaság volt ilyent látni.
Hát biz a lakodalomból tor lett. A menyegzőre összesereglett násznép ott maradt a temetésre. A menyasszonynyal levettették a hímzett kantust, feladták rá helyette a violaszint. A menyegzői sátorból csináltak castrum dolorist, s a pataki diákok nem az ablak alatt, hanem a ravatal mellett énekelték az epithalamium helyett a: «Halld meg lélek! Mert néked beszélek!» szomorú zsolozsmáját. Nem menyasszonyt költeni, de holtat virrasztani.
Nem fekszik le ezen az éjszakán senki, épen, mintha menyegző éje volna. A trombitások bús nótákat riadoztatnak odakünn a tornáczon, egyszer-egyszer kijön az étteremből egy dali levente s riadót fuvat velük, Léva város felé fordított trombitákkal, s egy körmönfont átkot küld utána; azok ott a bástyán üdvlövéssel felelnek rá s visszakiabálnak. Jó szerencse, hogy nagy a távolság a vár meg a kastély között, mert bizony átlövöldöznének egymásra. Semmi kétség, hogy maguk a Léva várát megszálló labanczok voltak az orozva támadók: most jó kedvük van a prédára ejtett aszuboros átalagoktól, a mik a lakodalmi áldomásokra voltak szánva.
Az egész Tisza-kastélyban nincs egy zug, a hol pihennének. A pinczeboltban a koporsó-födélen szegezik nagy kalapálva ezüst szegekkel a halott nevét és éveit, a piktor és legényei festik fehér tafotára a Visontai Kovách czímert; az istállókban lovakat nyergelnek, s a mint az iródiákok készen vannak egy lepecsételt levéllel, vágtat a gyászhirrel a fáklyás hirnök ki erre, ki arra, mint bolygó tüzek a temetőben; a fegyverteremben a hevesvérű fiatalság tüzeli egymást boszúra, megtorlásra, összeütve az ezüst pokályokat a szétlocscsanó borral, s karját egyengeti felemelt ököllel, a mit feszít a bilincsbe vert indulat; a belső étteremben az éltesebb urak morzsolgatják a bort, a kik már nem ütögetik ököllel az asztalt, de végighallgatják, a mit egy őszbecsavarodott üstökű vén sas beszél, csak a szemük forog hozzá, csak a bajuszaikat csavargatják a füleik mellé. Legközelebbi atyafiai a megboldogultnak be-belátogatnak hozzá, s hirt hoznak felőle: «már fölöltöztették, megyszin selyem dolmányba, a fejére kalpagot huztak, hét fraj varrja a palotában a szemfedőt ezüst csipkével, reggelre az is kész lesz.» De a belső házból rossz hireket hoznak. A szegény menyasszonyfővel maradt leányzó nagyon odáig van; látások vannak rajta. Egyre félrebeszél. Aztán futni akar, alig birják az ágyban tartani. A bátyja elé akar menni. Azt mondja, ott jön az az erdő felől, fehér paripán, skarlátpiros dolmányban, kócsagtoll a kalpagján. Nem igaz, hogy megölték, csak arra vár, hogy a huga eléje menjen. Ereszszék hát! Hadd tegye a fejére a bátyjának a menyasszonykoszoruját, attól az egyszerre meggyógyul. «Szegény jámbor leány! Milyen kár érte!»
Egyszer-egyszer a nagyasszony kitör a belső házból egész az ivó-szobáig, a hol az öregek búsulnak. Ez sem lát már se Istent, se embert.
– Hát igazság ez? kiabál rikácscsá vált hangon. Megölték a fiamat. Jól van, katona volt, fegyver volt a kezében, háborúba ment, ott maradt; ez volt a sorsa. De mit vétett nekik a vőm? A jámbor, igaz, becsületes lélek. A ki lakodalmára jött. A vőlegény. Az alispán, a ki törvényt lát a népnek, a ki kenyeret ád a katonának. Az egyik fiamat odaadtam harczolni török-tatár ellen; ott veszett, soha se látom többet; – s akkor ugyanazok, a kik mellett vérit ontja, megölik a másik fiamat istentelen rabló módon! Pokol tüze emészsze el az ilyen világot.
Tormássi László bátya atyafiságos szóval csillapítá a nagyasszonyt.
– Ne tüzelj, szerelmetes édes hugám, férfiak dolga ez most már, nem asszonyoké. S ha a mi tüzünk el nem emészti ezt a rossz világot, a pokol tüze ugyan emésztetlen hagyja. Eredj vissza az ágyasházadba, ápold leányodat. Ha nagy a baja, hozasd ki a városból a doktort.
– Soha az én házamba doktor be nem tette a lábát az életben, nem is teszi. Van nekem magamnak patikám: deákkonyha kófernyáját, kuruzsló mediczináját az én familiám ugyan nem vette be soha. A ki reánk mérte, hogy meghaljunk, az meghalat egy pillanat alatt, mikor legkevélyebbek vagyunk. Itt a példa…
– No hát vegye elő a maga háziszereit, édes hugomasszony, s lásson utána, hogy elcsendesítse a háborgó teremtést, mert még valami kárt tesz magában. Az anyjára legjobban hallgat a leány. Menjen oda: mondjon neki mesét, majd elalszik tőle.
– Én mondjak mesét? Most mondjak én mesét? Micsoda mesét tudjak én mondani?
– Hát mondjad el édes hugom azt a mesét, a mit ő lát most, hagymázos agyával: «Jó lesz leányom, úgy lesz. Itten jön a bátyád majd nemsokára. Csak te gyógyulj meg elébb. Szakasztott olyan lesz, milyen a bátyád volt, deli, sugár legény. De mégsem a bátyád lesz, hanem vőlegényed, a bátyád alakjában. Egy személy a kettő. Annak lesz ám szép piros dolmánya!» Na eredj, meséld így. Aztán asszonyhugom! Ez nem lesz ám mese! Két esztendő, három: nem adok nagy időt, de előteremtem én azt a vőlegényt, a ki itt fordul be az erdő felől, – fehér lesz a lova, piros a sörénye, piros a dolmánya! (De ennél a szónál már nem állhatta meg, hogy övébe dugott török kését ki ne rántsa s nagyot ne fenyegessen vele arra nyugot felé, megrázott öklével: a vér is elfutotta a szemeit, s a nyelvét elragadta a szó.) De Szentháromság-egy-Isten úgy tartson! annak, a kit én vőlegényül ide hozok, labanczok vérétől lesz piros a lova sörénye, piros a dolmánya!
Mind, az öreg urak, felugráltak arra a szörnyű mondásra s kivágták maguk alul a székeket, s keserves eláldást ittak annak az igazságára.
Tiszáné nagyasszony pedig zokogva borult László bátyja nyakába.
– Úgy! úgy! Azt tegyétek! Öljétek, vágjátok, rakásra hányjátok, a hol elől-utól egy kék dolmányos labanczot találtok: élve ne hagyjátok!
Nagy nehezen sikerült a nagyasszonyt ágyasházába áttuszkolni.
Ott feküdt a leány szétdult párnái közt, a két szeme úgy égett, mint a csillag, orczái csupa tüzláng voltak; szép hajfonadéka két tekergő kigyó. Igaz a, hogy annyi asszonynép közül, a ki körüle állt, hideggel-meleggel, itatni, kötözni, és egy sem birt vele, az anyját mégis megismerte, annak aztán megengedte, hogy a fejét az ölébe vegye.
– Menjetek ki, mind asszonyok, lássatok a dolog után, én most itt maradok magam.
Aztán elkezdett a gyermekének mesélgetni az eljövendő tüneményes leventéről, a kiről nem tudhassa az ember, hogy bátya-e vagy vőlegény? Fehér a paripája, piros a sörénye; skarlát a dolmánya, rózsa az orczája. Senki se tudhassa, hogy ki mitől piros? – Közbe itatgatta sajátkeze fejte, posajtotta, drága jó hűsítő savanykás itallal, a milyent világért se tudna csinálni patikás tilógus; s a mesétől, meg ettől a szertől elaludt csendesen hajnal felé a leányka. Az anyja még akkor is az ölében tartá a fejét. Ez az egy zugocska a házban volt csendes, zajtalan. Csak elvétve zümmögött át a harmadik teremből a szemfedőt varró asszonyok danája: «Ágyugolyó rontja össze testemet, Édes anyám sírva-ríva keres ottan engemet».
Ez volt a zomotor.