PÁRBAJ A HARCZMEZŐN KÉT HŐS KÖZÖTT, A KIKNEK A TESTÉT NEM FOGJA SEM KARD, SEM GOLYÓBIS.

A milyen jókedvű, vidám czimbora volt Ocskay ennekelőtte, olyan magába zárt, rideg kedélyű lett egyszerre, a mint újra elfoglalta helyét a táborban. A nevetségig szigorú fegyelmet tartott, még a muzsikálást is megtiltotta. Sokat tréfáltak e miatt a háta mögött, szemébe nem mertek, s ő kiolvasta azt mindenkinek a szeméből, hogy az ő rovására megy a szólás-szapulás. Az új házast különben is mindenféle csufondároskodás szokta illetni (az irigység dolgozik bennük), hát még az olyat, a ki a felesége szép szemeiért szét hagyta verni a rábizott dandárt!

Ezt a hibát ugyan nagy hirtelen helyrehozta Ocskay, Léva várát visszafoglalta egy merész éjjeli rohammal, s akkor aztán összeszedte a serege maradványait, kiegészítette azt új önkénytesekkel, úgy, hogy mire Zólyomnál táborba kellett szállni, már akkor ismét teljesen rendbehozott lovas-csapatjával csatlakozott a fővezér seregéhez.

Itt is azonban az egész napot a magányos sátorában tölté s nem vett részt a közös tiszti lakomákban. Békében is hagyták, tudva azt, hogy a nőstényétől megfosztott oroszlánt nem jó háborgatni.

Az mégis fülébe jött neki minden elzárkózottsága mellett is, hogy Csajághynak összezördülése volt, épen ő miatta, magával a fővezérrel. Bercsényi, a maga szokott csipkelődő, csufondáros modorában azzal fogadta Csajághyt, hogy «No hát megérkezett az az Andapál-katonája is?» S még nem elég, hogy Andapál-katonájának nevezte Ocskayt, a mi annyi, mint a német szimándli, asszonyhős, hanem még hozzátette azt a rossz tréfát is: «Vajjon ellátta-e elég mogyoróval a felesége mókusát?» A mire aztán Csajághy keményen visszafelelt: «A vezéremet ne sértse meg kegyelmed, mert az olyan jó katona mint más; az asszonyát pedig épen ne vegye a nyelvére, mert ha azt teszi, bizony mondom, akármilyen nagy ember kegyelmed, de keresztül esünk egymáson!»

Megmondta a vitéz kapitány, hogy védelmezni fogja a vezérét nemcsak éles kardok, hanem éles nyelvek ellen is. S Bercsényi nyelve éles volt. A mennyi kárt tett a kardjával az ellenségben, annyi kárt tett a nyelvével otthon a maga híveiben.

Csak a készülőre trombitáló tárogatók tudták Ocskayt sátorából előidézni.

Zólyom alatt állt a tábor, szemközt a labanczokéval. A kurucz tábor épen azon a történelmi nevezetességű téren, a hol Nagy Lajos király országgyűlést tartott s Hedvig leányát Jagellonak eljegyezte, s a hol a néphagyomány szerint egyszer egy buzakalász szárára vékony aranyfonalakat találtak tekergőzve. Maga Zólyom városa négy öl magas széles kőfallal van bekerítve, a miken erős kapúkon át van bejárás, s a várossal egybekötve látszik a Hunyady Mátyás király építette hatalmas vár, pompás palotájával, mely többször volt királyok lakása, korona őrhelye.

Először állt két nagy táborban egymással szemközt a kurucz és labancz. Eddig mind a kettőnél csak abból telt ki a háboru, hogy nagy tömegekben kis csapatokat megrohant, gondatlanul dőzsölő ellenséget véletlen támadásban szétriasztott, rosszul védelmezett várakat megostromolt, meghódoltatott, ellenséges városokat elpusztított; de most már előttük állt a kemény feladat: egész felállított hadirendben két egyenlő erejű hadseregnek egymással megütközni s nyilt csatában, kibontott lobogókkal vezéri tudomány szerint megnyerni a diadalt.

Nagyobb részben lovasság volt mind a két tábor. Kurucz és labancz egyaránt magyar és tót. A kurucz táborban még több volt az orosz. Rendes katonája mind a kettőnek kevés. A labanczoknál két ezred muskétás, a ki tudott egyenes arczvonalban harczolni, nehány harám rácz lövész, meg a dán dragonyosok. A kuruczok közt voltak a lengyel dragonyosok, nehány ezer gyalog hajduság, a ki már a török háborúban megszokta az ágyutüzet; a többi mind felkelő lovasság, a saját lován, öltözetében és fegyvereivel. Ágyuik is voltak, morva tüzérekkel, de azokban nem igen lehetett bizni, t. i. az ágyukban.

Igen szép idő volt, ütközetrevalóbbat kivánni sem lehetett; korán reggel még csipős hideg, de délfelé erősen bemelegedett; a lovakat bántotta a bögöly, a katonákat meg a szomjuság. Az ütközet még sem tudott megkezdődni. Bercsényi folyvást tartotta a haditanácsot a franczia tisztekkel, s a mint egy intézkedést megtett, rögtön utána küldötte a másikat, a mivel az ellenkezőt rendelte el. Nagyon jól akarta csinálni a dolgot. Két alvezére: Károlyi disputált, Ocskay duzzogott.

A labancz tábort pedig három magyar tábornok vezette: Forgách, Bottyán és Eszterházy. Az első tanult katona, hadtudományokban jártas vezér; a második, kit a népajk Vak Bottyánnak nevezett, mert csak fél szeme volt, a török háboru alatt vitéz tetteivel szerezte hírnevét és vezéri rangját; Schlick, az osztrák tábornok, a német csapatjaival valahol Beszterczén parádézott, épen Leopold napja lévén.

A három labancz tábornok is épen abban a helyzetben volt, a miben a kurucz vezérek. Nem tudtak egyetértésre jutni.

E közben már a délutáni három óra is eljött; a két sereg kölcsönösen megunta egymással farkasszemet nézni, míg ellenben kölcsönösen nem mutatott kedvet egymást megrohanni. Tudták innen is, túl is, hogy magyarok: csak egy kérdéssel lehetett őket összekapaszkodtatni, hogy «ki a vitézebb?»

Vak Bottyánnak ekkor eszébe ötlött az a török háborúkban divott szokás, hogy egy-egy hatalmas dalia kiugrott a hadsorból s odavágtatva a két sereg közötti térre, harsány kérkedéssel hívta ki személyes viadalra az ellenfélnek legvitézebb leventéjét. Egy ilyen párbaj vége aztán lelket öntött a győztes dalia seregébe s gyakran eldönté az ütközet sorsát.

Vak Bottyán, mikor látta, hogy nem tud megegyezni a két vezértársával, felcsapta a sisakját a fejére, s sarkantyúba kapva a paripáját, kiugratott a hadsorból a harczmező közepére, s ott elkiáltá harsány hangon, hogy meghallhatta mindkét tábor:

– No kuruczhad, ha van lelked, szólítsd elő a csizmaszárból! Én vagyok itt, a Vak Bottyán! ha van valakinek mersze közületek megmérkőzni velem egy kis vitézi bajvívásban, szivesen látom – Pilátushoz vacsorára!

A mint elhangzott a hetyke felhívás, innen is, túl is nagy volt rá a morgás. A labancz hetvenkedett, a kurucz ungorkodott: Vak Bottyánról az volt a hit, hogy annak a testét nem fogja se kard, se golyó, az ördög menjen azzal viaskodni!

De még nem volt ideje Bottyánnak a kihívást ismételni, a midőn kivágtat a kuruczok sorából egy fiatal dalia s oda tart a kihívó elé.

Vak Bottyán megismerte a félszemével is a közeledő alakot. Sokszor leirták azt előtte: a nyalka kurucz Ocskayt, elől befonott szőke hajával, piros skarlát dolmányával, fehérmedve kaczagányával. Mindent tudott felőle, a mi a háború alatt vele történt. Szörnyen le is nézte!

– Elmenj, te nyáladék kölyök innen mindjárt! kiálta eléje a vén harczedzette hős. Mert ha nyakon kaplak, biz a holdba doblak! Nincs köztetek külömb ember, a kit velem szembeállítsatok?

De Ocskay sem maradt neki adós.

– Ha a félszemem behunyom is, vagyok olyan legény, mint kend!

– Vagy bizony legény a feleséged viganója mögött! Eredj haza, fiam! Anyádasszony tejes kását főzött, ki eszi meg, ha itt maradsz?

– Majd a kinek a kanál a kezében marad! vágott vissza Ocskay.

– Kanál? De hegyes a legény! No hát kezdjük a levesen! Váltsunk elébb egy pár golyót.

Azzal kihúzta Vak Bottyán a nyeregkápából az egyik pisztolyt s rásütötte Ocskayra. Ez is visszalőtt rögtön, de egyik sem talált.

Arra mind a ketten a másik pisztolyt vették elő; Ocskay közelebb léptetett ellenfeléhez. Vak Bottyán pedig egy helyen toporzékoltatta a lovát, úgy nehéz volt őt czélbavenni.

Egyszer aztán, a mikor Ocskay húsz lépésnyire közeljutott hozzá, a vén dalia biztos kézzel kisüté ellene fegyverét, s abban a perczben Ocskay egyszerre olyan ütést érzett a mellén, hogy kék-zöld lett előtte az egész világ. Az aczél sodronyingtől ugyan nem furódhatott a golyó a testébe, de az ütés mégis oly erőszakos volt, hogy rögtön elborította a száját a vér, s ő maga előre, a lova nyakára borult: az okos állat egyszerre megállt csendesen.

– Hahaha! kaczagott Vak Bottyán. Köpd ki, ha keserű!

S azzal elkezdte a lovát finczoltatni, a diadalmasan felemelt pisztolylyal mutatva a saját táborának, hogy ellenét legyőzte.

Ocskayt azonban még nem hagyta el az öntudat. Tudta ő azt jól, hogy Vak Bottyán is pánczélinget visel dolmánya alatt, még pedig karikákból fűzöttet, a miről lesiklik a golyó. Hanem eszébe jutott, hogy a pánczélingnek van egy nyilása hátul, hogy fel lehessen venni. A mint Vak Bottyán nagy diadalában a lovát toporzékoltatta előtte s e közben azt az Achilles-sarkát fordította feléje, Ocskay hirtelen összeszedte magát, felemelte végső erejével a pisztolyt, odaczélzott és lőtt. A pisztoly három golyóra volt töltve; az egyik megtalálta a hasadékot a pánczélingen s a vitéz tábornok derekába hatolva, a háta gerinczében állt meg.

E lövésre Vak Bottyán nagyot ordítva görnyedt hanyatt a nyeregben, s csak a kengyel tartá, hogy le nem bukott a lováról.

Többet aztán Ocskay sem látott: a világ elsötétült előtte, nem tudta többé, mi történik vele?

Mikor magához tért, a sátorában találta magát. Be volt erősen pólálva mindenféle pokróczokba. Azon törekedtek, hogy izzadásba hozzák. Még a feje is be volt kötve.

A sátorban orvos is volt már. A tudós doctor Wolffius. Az különösen lelkére vette s fogadkozott, hogy a megsérült lovagot, ha hat hétbe kerül is, lábra állítandja a tudományával.

Akkor is ott volt a doctor, a mikor a sérült lovag a szemeit felveté. Csak a nyelvét akarta látni; minden beszélést és legkisebb mozdulást is megtiltott neki. Megfogta a tenyerét s rátette a temperamentum-mérőt. A vizahólyaglemez egyszerre mind a két végével összeugrott. «Ez veszedelmes indicium!» Írt neki rögtön reczeptet; volt abban annyi mindenféle életrehozó szer, hogy egy temetőnek fel kellett volna támadni tőle. Hanem egy fatum történt a reczepttel. A famulus, a kire bízva volt a tábori patika, a minapi gácsi mulatozás után, a gyógyszeres ládikó helyett a várbeli szakácsnak a fűszerszámos ládáját hozta el magával, mivelhogy olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ez még hagyján, de csak a chirurgiai eszközök tokját fel ne cserélte volna a háziúr borotválkozó eszközeinek etuisjével! Már most addig, a mig a gyorsfutár vissza nem cseréli az eltévesztett szerszámokat, sem a csodahatású gyógyszert nem lehet elkészíteni, sem az olyannyira szükséges érvágásokat nem lehet foganatosítani a betegnél. Az is nagy baj, hogy a mindenféle írok és kenőcsök felkenésére szükséges vászonpólya, pelenka s más efféle szintén mind ott maradt, ki tudja hol?

Tehát addig is, a míg mind ez reggelig megérkeznék, csak igyék szorgalmasan a patiens veres czéklalevet, a mi a mellvérzést elállítja, mivelhogy maga is veres, és izzadjék minél többet, kezeit, lábait a pokróczból ki ne dugja.

Alig várta Ocskay, hogy megszabaduljon az Aesculáptól, s egyedűl maradhasson Csajághyval.

– Meg volt-e az ütközet? Ez volt az első kérdése.

– Meg bizony, felelt Csajághy. Még pedig teljes és tökéletes diadallal. Megvertük a labanczot hiresen; elvettük ágyuikat, beszalasztottuk a városba: még ott sem maradt tőlünk veretlen, megostromoltuk a falakat s elfoglaltuk a várost; a labancz mind befutott a várba, ott reteszelte el magát.

– Hogy énnekem nem lehetett ebben részem! sóhajtá fogcsikorgatva a patiens.

– Sőt inkább neked volt ebben a legnagyobb részed, hidd el. Mert az által, hogy te a hatalmas kérkedő Bottyánnal szembeszálltál, hogy a sérthetetlennek hitt embert megsebesítetted, egyszerre úgy fellelkesítéd a mi táborunkat, míg viszont a labanczokét oly rémületbe hoztad, hogy könnyű lett a győzelem. Az öreget lepedőbe vitték el a csatatérről s vele aztán fejét veszté az egész labancz tábor. Senki se parancsolt többet. Te nyerted meg ezt a diadalt. Énekli is felőled az egész kuruczság, hogy «Dávid verte meg a tíz ezerét».

– Mégis szerettem volna megmutatni Bercsényi uramnak, hogyan szoktak verekedni Andapál katonái.

– Megbánta ő azt már. Általam is üdvözletét küld hozzád, s kéret, hogy csak a meggyógyulásodra ügyelj s az orvosának a rendeleteit megtartsd.

– Mi fog történni most tovább?

– Az attól függ, hogy a labanczok mire határozzák el magukat? Ha az egész seregükkel bennmaradnak Zólyom várban, akkor nagyhamar kiéheztetjük őket, de hevenyében ostromra nem mehetünk, mert jól védve vannak. Ha azonban a nagyobb rész ki akar törni a várból, akkor azt üldözőbe veszszük, s a bennmaradtakat ostrommal nyomjuk meg. Épen most értesült a fővezér átszökő labanczok által, hogy odabenn az a szándék, miszerint a sebesült Vak Bottyánt ott hagyják egy dandárral a várban, Forgách és Eszterházy uraimék pedig a másik kettővel eleblábolnak valamerre, ha igen sötét lesz. A fővezér a mi ezredünkre bízta, hogy a Szentkereszt felé vezető szorost tartsuk szemmel, s ha arrafelé akar menekülni a labancz, hányjunk neki ellent, míg a többi seregek körülfogják s megszorítják. Te csak pihenj addig és izzadj az orvos rendelete szerint.

A mint Csajághy elhagyta Ocskay sátorát, késő éjszaka volt már. Ocskay, a mint a földön feküvék (mert biz a tábor nem hordott magával ágyat senki fia számára), hallotta jól az elvonuló lovasságának a dübörgését sokáig a csendességben; azután megint egy huzamosabb dübörgést, a miről kitalálta, hogy az a menekülő labanczok dobaja, kik a várból kifelé szöknek. Magában számítgatta, hogy mi fog történni? Kudarcz lesz belőle. Nem az ő ezrede fogja megszorítani a labanczokat, hanem azok nyomják el az ő kuruczait.

Nem volt többé nyugta. Lehányta magáról a pokróczokat, kifutott a sátorból, ott folyt előtte a Vág vize; beledobta magát, lebukott a csipős hideg hullámba egy párszor, aztán visszasietett, a csatlósával felöltöztette magát, feladatta a pánczélinget, előhozatta a lovát, nyeregbe kapott s utána vágtatott az előrehaladt ezredének. Épen csak minutára érkezett meg, hogy kiszabadítsa a katonáit a kelepczéből, a mibe jutottak. Mivelhogy a kurucz tábor többi része szép csendesen aludt az Úrban, ezt az egy ezredet, meg a szorost őrző nehány száz főnyi hajduságot a meneklő labanczok mind káposztává aprították volna; így azonban, a mint Ocskay megjelent közöttük s felismerték az alakját, a kurucz új lelket kapott, a labancz meg azt hitte, hogy a halottak támadnak fel ellene, s futott, a merre tágasabbnak látta a világot, egyre üldöztetve, vágatva Ocskay ezredétől, a kinek volt annyi esze, hogy nagyon mélyen közéjük ne menjen. A labancz-dandár egészen eszét veszté, s erre-amarra elkóborolt, tizedrésze sem talált oda Schlickhez.

Reggelre tért vissza Ocskay a táborba az ezredével a nagy éjjeli tusából, egy csapat fogolylyal.

A bámuló doktor Wolffiust ott találta épen az üres sátor előtt.

– No hát doctor, én megtartottam híven a kúrát. Izzadást rendelt, meg érvágást. Az izzadás meg volt nálam, az érvágást meg én tettem meg máson. Probavi et successit. Ezt is beirhatja a receptkönyvébe, hogy «kovácsnak orvosság, szabónak halál». Aztán most már pólya és pelenka is van elég, a mire a kenőcsöket fel lehet mázolni a daganatomra.

S azzal odaadta neki a labanczoktól elfoglalt zászlót, a mi épen fehér volt. Jó lesz sebkötőnek!

Bercsényi azt irta erről a fejedelemnek:

«Ocskay is hozott vagy negyven német fogolyt: ő tudja, hol vette? Standár semmi».

Biz azt fölszabták kenőcspólyának.