HOGY VANNAK EZ ALATT OTTHON?

Hónapok multak el, hogy Ocskay László nem kapott hazulról semmi izenetet. Ennek pedig százféle oka lehetett. Az otthonlevők nem is tudhatták, hogy ő hol, merre kóborol? Meglehet, hogy küldtek neki levelet, de a küldött utközben labanczok, martalóczok kezébe került. Hátha baj van? s azt titkolják előtte. Hogy nem felejtették el, a felől bizonyos. A féltés nem bántotta még.

Maga nem akart onnan a táborból senkit Ocskóra küldeni, hogy hírt hozzon neki. Ez megint nekiindította volna az irigykedők mendemondáit. Meg akarta mutatni, hogy neki is spártai szive van. Ha felkötötte a kardot, nem gondolt az elhagyott örömeire.

S minden napnak megvolt a maga terhe és a maga veszekedése.

Mikor nem verekedünk az ellenséggel, akkor veszekedünk egymás között.

Ha diadal van, abból minden ember követeli az oroszlánrészt magának. Először a vezérek, azután a főtisztek, meg az altisztek, a lovasság, meg a gyalogság, mindenki külön magára nyerte meg az ütközetet, utoljára a trombitás is előáll: ha ő ott nem lett volna! Ha pedig kudarcz van, annak a hibáját minden ember keni másra, egyik vezér a másikra, azok meg az alvezérekre, utoljára a közkatona volt a hibás; sőt úgy kerül, hogy a trombitások vesztették el az ütközetet. (Mint például a romhányit.)

A közkatonák ezalatt czivakodnak a zsákmányon. A kinek valami értékes kincset juttatott a véletlen, az szökik vele haza.

A pápisták czivakodnak a kálvinistákkal. Valami titkos kéz hintegeti a konkolyt a táborban, hogy a kálvinisták ne bizzanak Rákóczyban, a ki maga is katholikus, Bercsényi is az; alvezérei, Ocskay, Andrássy, Károlyi mind buzgó pápisták.

Egyik csapat kap zsoldot, a másik nem kap, az egyiknek egyenruhát adnak, a másiknak nem. Ezen mindjárt összevesznek. Később aztán megint azon ortályoskodnak, hogy a melyik csapat nem kap zsoldot, annak a tarsolya duzzad az ezüst-tallértól, a melyik pedig zsoldot kap, annak a táskájában csak réz-libertas kong; aztán az egyenruhás sereg kopott, a nem-egyenruhás pedig fényes. Annak «adnak», ez meg «vesz». Kész a veszekedés.

Van a táborban magyar, német, tót, orosz, lengyel, svéd, franczia, tatár. Ez mind más nyelven dicséri az Istent, de egymást szidni mégis tudja. Mikor sok van a jóból, akkor azon vesznek össze; a magyar paprikával szereti az ürühúst, a német káposztával, a lengyel lencsével, a svéd borsóval, a tatár rizszsel, a franczia meg csicsókával: együtt nem ehetnek. Ha pedig semmi sincs, csak profunt, akkor valamennyi haragszik.

Mikor rostokolnak, előveszik a tarsolyból a kártyát és ütik naphosszant, manicheus módon diskurálva mellette: a tiszt urak sem tesznek egyebet, csakhogy azok ezüst-, meg arany-libertasban játszanak.

Aztán folyik az árulkodás, nyiltan és titokban. A fejedelem előtt gyanusítanak mindenkit, a fejedelmet meg gyanusítják mindenki előtt.

Közelről nézve, milyen próza ez! messziről milyen magasztos költészet! részleteiben milyen kicsinyes, az egészben milyen fönséges kép! Egy nemzet, mely a szabadság mellett fegyvert ragad!

Valóban, az egész nemzet ott van már a zászlók alatt. Be van hódítva az egész Tiszavidéke egész le odáig, a hol még a török szultán pasái parancsolnak, a kik alatt békesség van; feltámadt egész Erdély, a székelység fegyverbe öltözött, a Dunántúl meg van nyerve. Az idegen csak azt a darab földet bírja még, a mit fegyvereseivel megszállva tart: ott is csak a földet, a sziveket nem. Övé a kerített városok sáncza, a lakosok már nem. A Károlyiak, Andrássyak után következett Forgách, Eszterházy, a kik még a zólyomi ütközetben a császári sereget vezették. Maga Vak Bottyán is, a mint sebéből kiépült, feladta Zólyom várát s maga is meghódolt a fejedelemnek, egész várőrségével együtt.

Egy késő téli reggel, úgy február táján, azzal a hírrel lépett be a fővezér táborából érkező Csajághy Ocskayhoz, hogy a fejedelem az áttért Forgáchot és Bottyánt tábornokaivá tette.

– Megérdemlették, felelt rá Ocskay. Vak Bottyánt én lőttem tönkre s Forgáchnak én vertem szét a labanczait; hanem ez az ő érdemük, nekem pedig az én hibám. Ha mint megvert labanczvezér jönnék ide, én is lehetnék még generális.

Csajághy megfogta Ocskay kezét s a szemébe nézett élesen.

– Azt akarod mondani ezzel a tekintettel, ugy-e bár, szólt Ocskay: hogy ime «egy indulat, egy harag egyszerre más embert gyúr belőlem». Ne hidd azt. Nincs nagyravágyásom. Ha kivánja a fejedelem, mint közlegény szolgálok a seregében.

– De ő mást kiván tőled. Egy nagy kiterjedésű missiót akar rád bizni. Téged hatalmaz fel, hogy insurgáltasd az egész felső vidéket, a hol a tót nép lakik s alakíts belőlük saját parancsod alatt álló csapatot, azokkal a saját terved szerint, a fővezértől függetlenűl, viselj hadjáratot. Tetszik ez az ajánlat neked?

– Elfogadom.

– A csapatok gyülőhelye Ocskó mellett fog lenni: a Dodvág védelme alatt.

– Értem. Ez Bercsényi sarcasmusa megint. Mintha hallanám: «Ereszszük haza a gyereket szopni». Mintha olvasnám a rólam írt leveleket: «Ocskay ott dőzsöl Ocskó várában, szokás szerint dorbézol részeg czimborákkal.» De fogadom neked Istenemre, hogy a míg az én dandárom a Dodvág mellett fog táborozni, senki az én seregemből ágyba nem megy hálni, se födél alá melegedni, se asszonyembertől egy ital vizet nem kap; maga a vezér sem, habár olyan közel tanyáznánk ocskói kastélyomhoz, hogy a feleségem szava áthallanék hozzánk.

– Ezt még jobban szeretem, mondá rá Csajághy.

– Akkor hát készítsd el a dandárunkat az indulásra.

Másnap útrakeltek. Ocskay fegyelmet tartott, mert ő a saját ezredének tudott hópénzt fizetni. Telt abból, amit a bányavárosokban készpénzül talált. Hogy az ezután összetoborzandó csapatokat hogyan fogja fizetni, arra is majd ád módot az Isten. A ki a mezők liliomait táplálja, pedig azok is kardot viselnek!

Már olvadni kezdett a hó, a midőn Ocskay megérkezett a dandárával a Dodvág mellé. Fáradságos volt az útja, mert a víz több helyütt kiáradt s elhordta a hidakat.

Amint egy dombtetőre felért Ocskay, a honnan épen le lehetett látni Ocskóra, még a lova is visszatorpant a látványtól, mely szemébe tűzött. Az egész faluban nem volt egy ép háztető, csak a kormos gerendák, kútgémek meredeztek fel az égnek, a templom egy rom volt, a torony tető nélkül, harangok nélkül; a falun kívül levő kastély épnek látszott, de mellőle ki volt vágva a kert, az erdő, annak a helyén is csak fekete tuskóhalmaz összeégett maradványa sötétlett a hó közül, s az ablakok télhideg idején mind tárva, nyitva.

– Mi történt itten?

Ocskay László sarkantyuba kapta a lovát s a lejtőn vágtatva nyargalt lefelé, kisérete alig birt nyomában maradni. Be a faluba mind. Senki sem jött eléjük. Nem volt abban a faluban egy élő lélek, a kihez egy kérdést lehetett volna intézni: mi történt itt? A házak mind le voltak égve, a melléképületek, a mik egészen fából szoktak lenni, csak egy koromhalmazzal jelentkeztek a kőomladék mögött. Itt ellenség járt. Olyan ellenség, a kinek czélja a pusztítás. A templom oldalába egy ágyugolyó fúrta be magát, félig kinn szorulva a falból. Itt tehát egy nagyobb ellenséges csapat volt, mely ágyut is hord magával.

A piacz közepén ott hevertek az elhullott lovak maradványai, a mikről az elvadult kutyákat még a lovasok közeledése sem birta elriasztani.

Hát még a kastély!

Mikor Ocskay bevágtatott az udvarára, alig ismerte fel, merre van előre? merre hátra? A mellvédek ledöntve; a tornáczot tartó márványoszlopok kifeszítve; az ajtók sarkaikból kiszakítva, minden ablak, redőny bezúzva, s a szép százados fák kivágva az udvaron tőből.

Mi történt itt?

Ő maga rohant fel elől a tornáczra; onnan a pitvarba, a czímerterembe, a belső palotába: pusztulás, rombolás rémképe fogadta mindenütt. Összezúzott bútorok hevertek szerteszét halomban, porczellán-edény, velenczei kristály cseréppé törve, kályhák, kandallók összezúzva, a falak fresco-festményei eléktelenítve, a czímerterem kirakott padlatán mutatták a patkónyomok, hogy abból istállót csináltak.

Hát az ágyasházban mi van? A szép, remekbe faragott, mennyezetes nyoszolya fejszével széthasogatva; a nehéz almáriomok erőszakkal felfeszítve, a vasláda, melyben az asszony ékszerei, a családi ereklyék álltak, fenekével felfordítva, s az azon ütött tágas rés mutatja, hogy tartalma hiányzik. Hanem a szoba közepén van egy nagy boros hordó. Itt vigan tivornyáztak. S a fekete pinczepenész a padlaton hirdeti, hogy bokáig gázoltak a borban.

De hát kik voltak azok?

Ocskay csak leroskadt, mint a szélhüdött, arra a romladékára a hitvesi nyoszolyának, s a fejét lecsüggeszté.

Senki sem merte őt vigasztalni.

Egy elejtett gomb, egy öltönydarabnak a foszlánya drága kincs lett volna előtte, a mely elvesztett hitvesétől ittmaradt hírt mondani. Semmi, semmi. Úgy eltünt, hogy emléke sem maradt. Mindent elvittek magukkal a pusztítók, a mi csak értékkel birt, csupán a könyveket dobálták rakásra. A nyoszolya forgácsai között ott hevertek azok a lapok, a miket Ocskay néhanapján Bellarminius fordításával teleirt. Az utolsó éjszakán is azokat olvasgatta a hitves. A többi könyv oda volt hányva a szegletbe, penésztől zöld halom.

Ocskay egyszerre felugrott, kitörő indulatának féktelen dühében, s ökleit rázva az ég felé, ordíta: «Isten! Isten! Hol voltál, mikor ez történt? Add vissza nőmet! Add vissza hitves feleségemet! Mert ha elveszed tőlem azt, a mi az enyim: én esküszöm a poklokra, hogy elveszem tőled azt, a mi a tied!»

Csajághy nem állhatta meg, hogy ezért a pogány beszédért meg ne szólítsa a dühöngőt; ő igaz puritán férfi volt.

– Ne ragadtasd el magad ilyen indulatra, vezérem; ne lázadj fel Isten ellen.

Ocskay úgy volt, mint a kit a villám szele ütött meg; támolygott, szédült.

– Mondtam valamit? Nem… Tenni akarok valamit. Nem akartam Istent káromolni… Az nyomoruság… Még embert se káromoljon senki… A szidás csak kutyaugatás… Befogom a számat. Nem hallja szavamat senki. De teszek valamit.

S azzal még egyszer fellökte az öklét a magasba, s arczát az ég felé fordítá, tele pokolkínnal; s akkor egyszerre, mint egy visio látnokának nyiltak fel a szemei kerekre, ijesztő lázragyogással.

– Nézd! Nézz oda! kiálta, megragadva Csajághy kezét. Látod azt? Ott a válasz. Csajághy is odatekintett, a hová Ocskay reszkető kezével mutatott, fel a magasba.

Mi volt ott látható?

Az égszinkék szobamennyezeten fekete koromfestékkel felirva e szavak:

«hic fuit ritschan.» (Itt volt Ritschán.)

– Látod?

– Látom.

– Most már tudom, hogy mit teszek.

– Én is.

– Azt tudod, hogy én mit teszek?

– Azt.

– Akkor te jobbra, én balra. Mához egy hétre találkozunk.

– Hol?

– A dévényi révnél. Te a Fehérhegyek túlsó oldalán mégy, én az innensőn haladok.

– Ott leszek napjára.

Azzal megszoríták egymás kezét.

– Félnappal később indulj, hogy egyszerre érkezzünk, nekem kerülő utam van.

Ezzel Ocskay elsietett.

Csajághy az elpusztított kastély ablakából nézett utána s látta, a mint a nyergébe ugrik, odahivatja a zászlótartót, elveszi a kezéből a piros zászlót s megcsókolja azt keservesen, kétszer-háromszor is.

Nincs már más, a kit csókoljon.

«Hű maradsz hát mind a kettőhöz!» dörmögé magában a vas ember.