EGY NŐ, A KI A TÜZNEK ÖRÜL.

Mikor Bécs utczáit késő éjjel befutotta az a rémhír, hogy «itt vannak a kuruczok!» s a felriadt lakosság lélekvesztve rohant előre-hátra az utczákon, nem tudva, hogy honnan jönnek a félelmes látogatók? a glacisra nyiló gróf Altenburg-palotában hirtelen felnyilt egy ablak, s azon egy nőarcz tekintett ki. A holdvilág még fehérebbé tette e szellemarczot, mint a bezárt szobalég – és talán a szenvedés.

– A kuruczok jönnek! ordíták odalenn az éjszakai hangok.

A halavány arcz egyszerre élni kezdett, a fehér fény ragyogássá magasztosult rajta, az ajkak megnyiltak édteljes nevetésre. – Még kijebb hajolt az ablakon.

Az ágyúk villanásai vereslettek fel az éjben, a dörgés megrázta az ablakokat.

– A Favorita-vonal felől jönnek! kiáltának odaalant.

A Szent-István-toronyból süstörögve szállt fel a vészröppentyü, tűzlángokat lövellve fel az égbe, hírt adni a túlparton messzetávozott dandárnak, hogy nagy a veszély.

A halavány hölgy összetapsolt a két kezével s mintegy esedezve emelé azokat az ég felé. Azután besietett a szobájába.

Hálószobája mellett volt egy kis benyiló. Ott aludt egy ágyban két gyermek. Szépek, mint két kis cherubin; az egyik hat éves, a másik öt. Mellettük, egy mennyezetes nyoszolyában, feküdt egy fiatal hölgy; sürü szőke selyemhaja altában szétbomolva patakzott alá vánkosairól, üde, piros arczán, tiszta homlokán, félig nyilt ajkán az álom túlvilági önkívülete. A vékony patyolat-hálóköntös egy élő márványszobor idomait árulja el.

A halavány arczú hölgy kezével érinti az alvó szobor sima vállát s a nevét suttogja fülébe: «Ozmonda!»

Arra az fölébred, felugrik az ágyából, kerekre felnyitva nagy, sötét pilláktól árnyazott Titánia-szemeit.

A másik hölgy valamit súg a fülébe, a mire a felébresztett hölgy álomittasan nagyot nyujtózik, egész idomzatával párduczmódra vonagolva, s aztán hirtelen asszonyi kiváncsisággal kapja meg a felébresztő kezét, azt súgva: «igazán?»

A halavány hölgy egyik mutatóujját az ajka elé teszi, a másikkal figyeltető mozdulatot tesz: – «hallgass!»

Az utczák rémes zaja behallik ide is.

Erre a szőke hölgy kiugrik az ágyából, s mezitláb, a lenge éji köntösben kifut a másik szobába, az ablakon kitekinteni, nem törődve a hideg éji levegővel.

– Óh készülj! Siess! suttogja utána a másik.

Azután odamegy a gyermekeket felkölteni. Először a nagyobbikat. A kisebbik nyügösködik, sir, hogy az álmából felverték, a nagyobb meg csak bámul nagy álmosan.

Ekkor a hölgy valamit súg a nagyobbik fiu fülébe, mire annak egyszerre kimegy az álom a szeméből, felszökik. Azután oda vonja magához a siró öcscse fejét s ő súg annak valamit a fülébe. Erre a kicsikének az arczán egyszerre átváltozik a sirás nevetéssé; megcsókolja a bátyját kétszer is; aztán ő is ugrik ki az ágyból, s maga kapkodja elő a széken heverő ruháit, s adogatja a halavány hölgy kezébe, hogy öltöztesse fel.

– Pszt! Pszt! Nem azt a ruhát, suttogja a hölgy, félrerakva a bársony bugyogócskát, a selyem mellénykét. Mást vesztek fel most!

S előszedi az ágy fiókjából a kopott, durva kelméjü öltönyöket.

– Szegény fiuknak öltözünk ma, suttogja nevetve a kicsike, nagy kedvvel rázva bele magát a kecskebőr nadrágba. Mire készen vannak, két kis savoyard fiu áll ottan, csak a borzfejű tarisznya kell a hátukra, meg a marmotáskalitka, – aztán mehetnek utra.

– Hol a néni? piszeg a kicsike.

– Csitt! mondá a nagyobb; nem néni: bácsi!

Itt jön már.

A szőke hölgy is felöltözve tér vissza. – De most már nem hölgy. Hanem vándordiák, fáczántollas barettel a fején, mely elrejti sürű hajzatát, oldalán a bőröv, lecsüggő tőrrel, kezében két ágból összecsavart tövises vándorbot, vasas véggel. Arczának férfias jelleget ád az állára lecsatolt viharszij, a felső ajkat, mely hamiskásan van felvetve, még egy kis rögtönzött bajusz hamva is takarja. Senki sem mondaná, hogy nem valami pajkos tagja a bécsi akadémiának. Csak olykor árulja el magát, mikor egy-egy ágyulövésre összeborzong a teste.

– Készen vagyok, ha kell.

Kinn az utczákon egyre nőtt a zürzavar, verték a lármadobot, a fegyveresek lótottak-futottak; nyargonczok vágtattak, a néphez beszélve; a távolban a puska ropogott, a külvárosban félreverték a harangokat.

– Siess, Ozmonda, siess! hozz bizonyos hirt. Rebegé a gyermekek anyja, előkeresve az ágy rejtekéből egy hosszú kötélhágcsót.

Azt a palota kiugró szöglet-rondellájának keresztfájához kötötték s lebocsátották.

A palota rondellájának erkélyétől a bástya lábáig hét ölnyi mélység volt. Hanem segített ezen egy sokszázados hársfa, mely a sánczalapból magasra fölemelkedék; felét elvette a veszélyes útnak, s az egészet eltakarta. Ügyes kapaszkodóknak, a kiknek a fejük nem szédül, könnyű azon fel- és lejárni.

Ozmonda előre lehajítva a görcsös botját és bőrövét, a mi akadályára lett volna ez ágak között, gyorsan felszökött az ablak mellvédjére s aztán macskaügyességgel ereszkedett alá egész annyira, hogy a fa ágaiba belekapaszkodhatott; nehány percz mulva már lenn volt a földön; egy síphang jelt adott, arra a fenmaradt hölgy bevonta a kötélhágcsót.

– Mi nem megyünk utána? kérdé a nagyobbik fiu.

– Majd ha visszajön. Suttogá az anya.

Azután visszavitte a gyermekeket hálószobájába s ott az imazsámolyra maga mellé letérdepelteté: «imádkozzatok, édes fiacskáim!»

Az imazsámoly előtt volt remek miniature festésben Loyola Ignácz gloria övezte arczképe.

A kisebb gyermek nyafogott, hogy ő ez előtt a bácsi előtt, a ki olyan furcsán forgatja fel a szemeit, nem tud imádkozni.

– Hát hunyd be a szemeidet, majd akkor tudsz, mondá neki a nagyobbik.

Kis idő mulva megint piszegett a kis öcs.

– Mikor jön hát már az apa?

– … Sssssss! csitítá egyszerre a bátyja is, meg az anyja is. – Meg ne hallja ezt valaki!

– Akarod apát látni? kérdé tőle súgva szeliden a nő, megsimogatva selyemfürtös fejét.

Azzal egy rugót megnyomott az arczképen, mire az elfordult sarkain, s alatta egy másik kép látszott meg. Egy szép, huszonkét éves deli ifju arczképe, simára borotvált arczczal, divatszerű allonge-parókával fején, mellén, karjain pánczél, a fényes vértet nyakáról lefüggő rendcsillag diszíti; oly hódító, rokonszenvkeltő egész tekintete!

– Látod? Ez az apa!

Akkor aztán tudott a gyermek imádkozni – kinyitott szemmel.

S az apa képe mindjobban világosodni kezdett; fény, ragyogvány derengett át körülötte, mintha hajnalodnék. Maga a nő sem vette észre annak az okát, annyira el volt merülve az áhitatban, midőn egyszer csak megkondult a szent István toronyban az öreg harang. A «Bierglocke». Csak igen nagy vész idején szokták azt félreverni. Ekkor tekinte a nő hátra. Az ablakon át besütött a szobába a vésztűz vérvilága. A felgyujtott kolostor tűzlángja volt az.

A nő és a két gyermek felugrottak az imazsámolyról, s egymás nyakába borulva, elkezdtek sirni – az örömtől.

Csodálatos! Egy gyönge nő és két kicsiny gyermek, a kik örülnek, mikor a vésztüzet látják, mikor a félrevert harang fenyegető kongását meghallják.

Aztán együtt az ablakhoz futnak, s a leeresztett függönyök mögül lesik: terjed-e az a tűz? jön-e már közelebb?

… Az a nő II. Rákóczy Ferencz hitvese, Sarolta herczegnő, az a két fiucska az ő két gyermeke, az a sima arczú képmás az ő ábrázolatja, a gyermekek, a feleség soha sem látták még őt másformának.

Ők mind a hárman Bécs foglyai.

Azt hiszik, hogy szabadítóik jőnek, azt hallják, hogy börtönük falait vívják.

Hiába örültek. – A tűz kialudt reggelre, a zürzavaros lármát az utczákon felváltá a rendes hadcsapatok szabályos felvonulása, ágyúk nehéz gördülése. A kuruczok itt voltak, visszaverettek.

– Vetkőzzetek le, feküdjetek ágyatokba vissza, kis gyermekeim, sóhajtá Sarolta herczegnő. A fiucskák az ágyba vándoroltak, álruháik a rejtett fiókba vissza, az apa arczképét eltakarta a szent férfiu képmása. Vége volt a reménynek.

A hajnali harangszónál már együtt van a két hölgy a kis házikápolnában. Ozmonda fekete bársony uszályos öltönyt visel, miként a herczegnő. A fekete fátyol, mely arczát körülfogja, olyanná teszi, mint egy szent kép.

Pater Renatus, a gyóntató atya, a hajnali misét jön tartani. Mikor annak vége van, az elfogadóterembe mennek át.

A herczegnő igen szépen játszik az orgonán, Ozmonda sonatát énekel; tiszta, csengő hangja maga az élő áhitat pater Renatus szép baritonja dönög halk kiséretül hozzá. Hálazsolozsma ez, a mult éjszakai csodálatos megszabadulásért. Aztán a gyóntató elmondja, mi történt.

– Rémséges gondolat! A pokol ördögei, kikre a kurucz név méltatlan hizelkedés, Belial praktikáival szövetkezve, megrohanták magát a metropolist. Számuk annyi volt, mint a prücsköké a mezőn. A szent szűzeket akarták elrabolni! Lucifer küldte őket. Vezérük fölirta a nevét az égő kolostor falára: «Ocskay»; a Gyehenna kürtőjébe is így legyen felírva. «Ocskay!» Méltó az egész alakja a pokol dandárához. Arcza csupa fekete szőr, melyből két kancsal szem világít elő; orra tülök, szája széles, kiülő agyarakkal, fülei hegyesek, mint a vadkané; hangja hasonlít a tevék nyerítéséhez. Asszony, ha meglátja, szörnyeteget szül. Egyedül menekült meg innen pokolbeli táltosa hátán: társait levágták. Dicsérjük Istent, és a védszenteket, hogy megszabadítottak tőle.

Mikor a gyóntató eltávozott, azt kérdezé Sarolta herczegnő Ozmondától:

– Te! csakugyan oly szörnyalak Ocskay?

A szőke hölgy mosolyogva tette keblére kezét.

– Épen az ellenkezője annak. Szép, deli, délczeg levente.

– Te láttad őt?

– Láttam.

– Közelről?

– Nagyon közelről.

– Talán ismered is?

– Ismerem.

– Szólj! Lehet benne bizni?

– Olyan jól, mint az angyalokban.

– Olyan jól, mint te benned magadban?

– Oh herczegnő! rebegé Ozmonda, elpirulva, (s pirulása egy tizenhét éves hajadoné volt) és azzal megragadá Sarolta herczegnő kezét és csókjaival halmozá el, térdeihez borulni törekvőn. De a herczegnő odaölelte őt a keblére, s arczát és homlokát csókolgatá meg.

– Te egyetlen védőm, bizalmam, őrangyalom! Ha ő benne is úgy lehet bizni, mint te benned, úgy ti meg fogjátok szabadítani az én árváimat.

– Esküszöm az égre, herczegnő, hogy úgy lesz! Ez a férfi: – én ismerem őt jól, – csodákat fog elkövetni, s a mit egyszer elkezd, azt bevégzi.

– Adja Isten, hogy úgy legyen, a hogy te gondolod! Csókolj meg, ha hívem vagy.

Ozmonda áhitatteljesen csókolá meg Sarolta hófehér orczáját.

Ah! A női Judás!

Nem igaz semmi benne! A körme hegyétől, a mi festve van, egész a szive közepéig, minden csalfaság rajta.

Csalfaság az arczszine, a mosolygás bűbája, az áhitat, az ártatlanság fohászkodásai!

Ez a nő – kém Sarolta mellett.

Ez az a nő, a kinek a két átkozott szép szeme miatt Ocskay László párbajban agyonlőtte Tisza Gábort.

E miatt az átkozott két szép szem miatt még sok köny fog kifolyni – – és még talán sok nemes szív vére.

A neve Szunyoghy Ozmonda grófnő.