CZINKA PANNA.

Ha Achillesnek volt Briseise, a mi Ocskaynknak is volt Czinka Pannája. – Hogy el ne maradjunk valahogy az Iliásztól.

Czinka Panna czigány leány volt.

Ocskay hozta el Sopronból, mikor azon a tájon táborozott.

E miatt is nagy belháboru folyt a vezérek között.

Eszterházy tábornok azt allegálta, hogy Czinka Panna az ő nagybátyjának a jobbágya, az is tartotta az udvaránál: az tehát az ő tulajdona.

Ezzel szemben Ocskay azt vitatta, hogy Czinka Panna nem jobbágya senkinek, mert a czigány nincs a hanthoz kötve, az szabadon viheti a sátorát odább.

Bercsényi, a fővezér apprehendálta, hogy minek egy alvezérnek az ilyen nagy fastus? Czinka Pannának ott kellene lenni a fejedelem főhadiszállásán: ott már egészen helyén volna. Nem is illik az, hogy egy ezredes-kapitány egy czigány leányt hordozzon magával egész táborozásában, a ki vele egy sátorban alszik. Mit szól rá a világ?

Erre Ocskay megint azt felelte, hogy van a fejedelemnek úgy is elég sok léhűtője a főhadiszálláson; neki pedig csak az egy Czinka Pannája van; azt ő nem adja oda a Herkópáternek sem. Egyébiránt söpörjön kiki a maga sátora előtt.

Utoljára is magára Czinka Pannára lett bízva, hogy válasszon: ott akar-e maradni Ocskaynál, vagy a régi patronusához, Eszterházyhoz akar visszamenni, vagy a fejedelem udvarába van vágyódása? Czinka Panna aztán azt felelte maga jószántából, hogy már ő csak Ocskay Lászlónál marad meg örökre; mert ő azt az urat kimondhatatlanul szereti.

De még Ocskay is nagyon szerette Czinka Pannát.

A czigány leány remeke volt az asszonyi rútságnak.

Az arczáról nem lehetett megtudni, hogy a harmincz esztendőt gázolja-e már, vagy a negyvenet? az olyan ránczos, ripacsos volt és fekete. A szája széles volt, s az egyik szeme oldalt kancsalított. A termete sovány volt, a karjain ránczot vetett a bőr. A haja sűrű volt és annálfogva gubanczos: jaj volt annak a fésűnek, a ki abba rendet csinálni beletévedt, mert beletörtek a fogai; annálfogva csak ünnepnapra tartogatták az ilyen hivalkodást. Hanem az öltözete annál választékosabb volt. Az új ruhát nem szivelhette magán: addig nem is türhette azt a testén, a míg rongyos nem volt. Az a rongy olyan a gúnyán, mint az ablak a házon: hogy szabadon járhassa a lég. Aztán a piros szoknyát kifoltozni világoskék folttal valami fejedelmi luxus! Az üveggyöngynek azonban nagy barátnéja volt, a miből az a drágább, a mi nagyobb (karat számra megy). Abból volt a nyakában hét sor, a szivárvány hét szineivel. Volt neki piros csizmája is; de azt többnyire a hátára akasztva viselte, s a mikor tehette, mezítláb járt; nem ártott az ő talpának sem a tarló, sem az élesre fagyott sár.

Ez volt Ocskaynak az a kedvencze, a kit a másik két vezér mindenféle praktikával el akart tőle rabolni.

Volt pedig ennek a csúf kis szörnyeteg czigány leánynak egy hegedüje, a minek a húrjaiból azok az ő sovány kezei oly csodaszép dalokat tudtak előcsalogatni a nyirettyüvel, hogy azokon megesett a szive annak, a ki hallgatta. Ő maga szerezte azokat. Lángész volt.

Csak a nevét ismerjük már a legtöbb dalának. A «halott-táncz,» a «háromszáz özvegy nótája,» «ősapáink dala.» De sok sarkantyú összezengett, de sok pohár összecsengett; de még több kard összepengett ezeknek a hallatára!

Hosszú, unalmas tábori pihenés alatt ezeket a nótákat húzta Czinka Panna Ocskaynak, s húzta addig, míg a vezér leborult a fekhelyére zokogni, s majd megint fölugrott, s a lábaival tombolt és a karjaival hadonázott a levegőben. Jaj, de érti az a czigány: kicsalni a lelket a magyar ember szivéből! Ez a czigány leány jobban értette, mint valamennyi. Emlegette azt az egész ország, mert a ki egyszer hallotta hegedülni, soha el nem felejtette. Aranynyal fizette volna, tejbe-vajba fürösztötte volna akárhány nagyur, csak nála maradjon; de nem hagyta magát megfogni; olyan volt, mint a vad madár. Erdő, szabad erdő kell neki, hogy daloljon. Aztán olyan a czigány: pénzedet adod neki? húzza a hegedüből; de, ha a lelkedet adod neki, akkor húzza ő is az egész lelkéből! És az egészen más! Valami más!

Czinka Panna azért ragaszkodott olyan nagyon Ocskayhoz, mert tudta, hogy a mint ő a hegedüjét megszólaltatja, annak a lelke már ott rezeg az ő húrjain s azt viszi ő magával a maga ábrándos pusztájába kóborolni, s mikor az ő csúf pofája átszellemül, akkor még az angyaloknál is szebbnek látja azt az, a kit zenéjével elbüvölt-bájolt; hogy ezt az embert ő meg tudja kinozni, meg tudja vigasztalni, beteggé tenni és meggyógyítani az ő hegedüjével. Az ilyent szereti a czigány!

Aztán meg tetszett neki az az élet, a mi Ocskay táborában dívik. Ma itt, holnap ott, sátor alatt mindig, a hogy a czigányok. Egyszer «hopp,» másszor «kopp!» Egy nap úsznak a jó borban, másnap a pocsóta viz is drága. Senki sem gondol a holnapra. Mindennap új vidéken ütnek tanyát, sehol sem ragadnak meg. Ő mindenütt a tábor közepén, kétkerekű laptikájával, a mibe kis tatárlova van fogva. A laptikán tokajiboros átalagok, lengyelpálinkás csobolyók. Egy nap kiürülnek, másnap megint teli vannak. Czinka Panna el-eltünik, ha üresek a hordók; nem kell őt félteni: megint visszakerül, s teli vannak a hordók. El nem maradna az Ocskaytól! El sem lehet fogni, mert hiszen boszorkány. Láthatlanná tudja tenni magát: farkassötétjét bocsát az üldözői szemére, ha rájuk olvassa a varázsmondatot.

… A szomolyáni diadalnap után Ocskay is lakomára hítta magához az alvezéreit az elfoglalt jablonczai kastélyba.

– No, Czinka Panna, most mutasd meg hát, hogy mit tudsz!

A ki legelsőnek megjelent a kapitányok közül, Csajághy volt.

Ocskay eléje sietett s a nyakába borult.

– Czimborám! kiálta, indulattól reszkető szóval; megtudtam, hogy hol van a feleségem!

Abból a melegségből, a mivel az mondva volt, megtudhatta Csajághy, mennyire szereti Ocskay az Ilonkáját! Meg volt vele elégedve.

– Most már elhozom őt onnan, fogadom az egekre.

(«Most már az egekre fogadja, nem a poklokra», gondolá a puritán alvezér, s azt hitte, hogy így már jobban fog sikerülni.)

A többi alvezérek is egymás sarkában érkeztek ez alatt, Borbély Balázs, Móricz István, Balahó Mátyás.

– Halljátok csak a tervemet! sietett kirukkolni Ocskay.

Csajághy egy titkos szemvágással inte neki, hogy ne beszéljen, mikor a czigány leány is itt van.

– Dejsz a felől beszélhetünk. Lassú tüzön pirítanák, sem vallana az ki semmit. Külömben is része leend a tervünkben s neki kell azt leginkább előmozdítani. Jőjj ide közénk s hallgass rám, Czinka Panna.

A czigány leány, megtudva, hogy tanácskozásban lesz része, előhuzta a tarsolyából a kurtaszárú cseréppipáját, kicsiholt, rágyujtott, s a pipát az agyarára vágva, odaguggolt a többi uraságokkal egy körbe, csak a földre; nem szokott ő széken ülni.

– Czinka Panna, neked itt kell engem hagynod.

– Nehéz lesz az.

– De még a hegedüdet is.

– Az még nehezebb lesz.

– Izenetet kell vinned tőlem a feleségemhez.

– Már akkor minden könnyű lesz.

– Nem olyan könnyű, mint gondolnád. Tudnál-e nyavalyatörős lenni?

– Hogy ne tudnék? Láttam elég kórságost életemben.

– Csakhogy a tettető nyavalyatörősre ráismernek könynyen.

– Tudom. Hogyha a markába beszorított hüvelykujját embererővel ki lehet feszíteni, akkor az csalfa koldus, korbácscsal gyógyítják meg; de ha semmi erőhatalommal ki nem lehet feszíteni a hüvelykét a markából, akkor igazi kórságos, beveszik az ispotályba. Próbáljátok meg rajtam.

Czinka Panna a borzalomig híven tudta az epilepsis rohamait utánozni, s az erős férfiak ketten sem birták a hüvelykujját kifeszíteni.

– Ez hát megvolna. Mondjad, uram, tovább.

– Te innen most felballagsz Bécsbe. Jártál ottan többször.

– Jobban otthon vagyok, mint a pusztán. A vén herczeg idejében mindig ottan farsangoltam.

– Ismered a Krisztus töviséről nevezett apáczák kolostorát?

– Hogyne? Ott akartak egyszer megseprüzni, a mért kártyát vetettem a kapusnénak.

– Annak a háznak kapuja előtt kell összerogynod és a nyavalyatörőst mutatnod. Ott azután majd fölvesznek és bevisznek az apáczákhoz. Azok közt van az én feleségem.

– S miről ismerek én rá a te feleségedre?

– Bolond! Hogy ne ismernél rá? Hát hisz az a legszebb asszony a világon.

– Vagy úgy? Hát nem én vagyok az? De hátha a szemem megcsal?

– Akkor a füled majd eligazít. Te nem tudsz másként, csak czigányul, meg magyarul. A bécsi apáczák között pedig senki sem tud magyarul, csak az én feleségem. Azt fogják odaküldeni hozzád, hogy kikérdezzen, ki vagy? mi vagy? honnan kerültél ide?

– Mit hazudjak?

– Fennhangon akármi bolondot; de súgva csak a nevemet mondd neki. Akkor ő azután majd szerét ejti, hogy egyszer úgy beszélhessen veled, a mikor más nem hallja.

– Madárnyelven fogok vele beszélni. Hát aztán mit mondjak neki?

– Most várj sorodra. Elébb vezéreimmel szólok. Nekünk most egész dandárunk van együtt. Bercsényi nekem engedte át a Ritschántól elfoglalt ágyukat, fegyvereket és lovakat. Csapataink most már fegyverzet dolgában is összemérkőzhetnek a császári hadakkal. Ágyuinkkal, haubiczainkkal zárt városokat is megostromolhatunk. Carnuntum diadalkapujára a minap felirtuk: «Morgen komm ich wieder.» Beváltjuk az igéretet.

Tetszett a vállalat mindenkinek.

Csajághy azonban észrevételt tett rá.

– Én elhiszem, hogy nagyobb és rendezettebb erővel másodszor is el lehet hatolnunk Bécs külvárosáig s ott megint összeverekedhetünk a helyőrséggel; hanem azt is hiszem, hogy a mire mi a Favorita-vonalt felverjük, akkorra a te nődet rég elvitették a kolostorból s biztosabb zárt helyre rekesztették el.

– Még nem mondtam el végig a tervemet. Most Balahó uramhoz fordulok.

Balahó uram a csendes idők alatt révészmester volt a Tiszán. A harczi idők őt is elszólították az evező mellől. Felcsapott kurucznak. Itt is sok hasznát vették. Halászokból, hajós-, révészlegényekből egy csapatot alakított, mely az ő vezénylete alatt nevezetes szolgálatokat tett a vizeken átkelésnél, meg mikor tüzes dereglyékkel az ellenség hajóhidját kellett elrontani. S még azonkívül az a rendkivüli jó tulajdona is megvolt, hogy nagyon tudott a közönséges emberek nyelvén beszélni: megszokta révész korában, mikor az átkelésnél térítgette a régi hiten levőket az új magyar hitre. S mindenekfelett egy semmi lehetetlenséget el nem ismerő perversus ember volt ő kegyelme. Másforma öltözetet most sem viselt, mint révész korában: parasztgunyában járt, begyürt tetejű süveggel a fején, hájjal kenve a hosszú haja, borostás az arcza, szélfuvástól, napsütéstől barnapiros a bőre, a szemei kicsinyre összehúzva, mint azoké szokott lenni, a kik mindig a vizet nézik.

– Hallom a szép szót. Monda Balahó uram Ocskay megszólítására.

– Az én tervem az, hogy mi fegyveres erővel előhaladunk Schwechatig. Átkelünk Hainburg alatt a szigeteknél tombáczokon s másnapra ott vagyunk. A ki odáig utunkat állja, magára vessen érte, a mit kap; de fel nem tartóztat. Komoly ellentállást csak Schwechatnál fogunk találni. Ott most az elhagyott török sánczokat megszállva tartják a császáriak s ágyúkkal megrakták. Meglássuk, hány zsákkal telik? Meglehet, hogy nagyobb lesz a füstje, mint a lángja, de hűbelebalázs módjára nem megyünk neki fejjel a falnak. A megérkezés napjának az éjszakáján azonban Balahó hadnagy uram harmadmagával egy csónakra ül s viz ellenében felevez a Duna keskenyebbik ágán egész odáig, a hol a császári vadaskert és az apáczakolostor kőfalai között a szigetekre átjáró rév van. Mennyi idő alatt történik ez meg?

– Ott leszek másnap éjfélután két órakor, ha a magam ladikjával mehetek.

– Kegyelmed akkor ott marad és vár sorára. A révnél van egy márványrondella, a mit két oldalt roppant nagy szomorufűzfák takarnak. Ezeknek a közelében fog maradni. Most hallgasd te tovább a magadét, Czinka Panna. A mint ti meghalljátok az ágyúdörgést kelet felől; de még az égő házak füstjét is fogjátok láthatni, az lesz a jeladás, hogy én megérkeztem Schwechat alá. Az nap te egyszerre csodamódra meggyógyulsz s kikéred a bizonyítványodat, hogy felépülve odább mehess. Az éjszakát azonban még ottan töltöd; mert éjjel a kolostor ajtaját nem nyitják fel se ki-, se bemenőnek. Azon az éjszakán az ápolónőd, a feleségem arczát (magaddal vitt szerekkel) befested olyanra, mint a magadé.

– Hogy még szebb legyen! szólt közbe Czinka Panna.

– Mit bánom én, akármilyen lesz; csak visszajőjjön! Ő felveszi a te gúnyádat, s reggel, korán hajnalban, mikor kinyitják a kaput, a te bizonyítványoddal kibocsáttatja magát. Te rajtad ismét kitör a nehézkórság: semminek tudója, részese nem vagy; a nőm pedig siet a Dunaparton megtalálni Balahó hadnagy uram csónakját, s azzal illa berek, nádak, erek! Mire észreveszik a szökését, azt sem tudják, merre üssék bottal a nyomát? Hát híveim, hogy tetszik nektek ez a terv?

– Veled megyünk, a hová vezetsz! Monda Csajághy, s a többi kapitányok, hadnagyok is rázúdúltak: «még az operencziás tengerig is!»

– Oda megyek, a hová küldesz; mondá Czinka Panna. De úgy gondját viseld ám a hegedűmnek, mint én a te asszonyodnak!

– Hát Balahó uram, mit szól hozzá?

– Kordéval kápsáló faczipős barát legyen belőlem, ha el nem hozom a kegyelmed asszonyát! Megteszem ezt a tempót!

És azután az egész lakoma alatt egyébre sem ittak áldomást, mint ennek a tervnek a sikerültére.

Czinka Panna soha sem húzta még olyan szépen a búsméla magyar dalokat, a mikben annyi titok van elmesélve: századok panasza egymáshoz; laktalan puszták éjféli szózata; örökbehagyott keserűség; álmok ábrándozása, a mikből soha nincsen fölébredés; a félvilágot kihívó kérkedés; vigasztaló reményadás; és annyi névnélküli érzésnek harmoniává alakult chaosza; jókedv és szomorúság, együtt: vagy ki tudja mi? egyik sem! Vágy, gyönyör, kín, a szem kicsordul a könytől. Mi az?

És még ezt is odaadja Ocskay, azért, hogy a feleségét visszaszerezze!

Bizony nagyon szeretheti azt az asszonyt!