KÉT KARÁCSONYFA.

A kis Jézus a bécsi Küszdenpfennig-palotába is meghozta a maga drágalátos ajándékait. A gyermekek örömestéje ez. Ha a puritanismus minden ceremoniát ki tudott is küszöbölni a vallásgyakorlatból, a karácsonyfát nem birta ledönteni. Az minden évben kizöldül. Pedig gyökere sincs. Ott gyökerezik a gyermekek emlékezetében. «Tavaly is volt, az idén is lesz?» «Tavaly is hozott valamit a Jézuska, vajjon mit hoz az idén?» Akármit higyjenek a pogányok, a skeptikusok, a socinianusok, a bafometimádók, a gnosticusok Krisztus idvözítő voltáról: hogy a születése napján sok millió embert idvezít, az bizonyos. Azokat, a kik legméltóbbak rá: a gyermekeket.

Micsoda leskelődő várakozás ez! micsoda álomüző kiváncsiság! micsoda kölcsönös egymást jónaklennimuszájszintés! a míg az «angyalka» azt mondja, hogy szabad, megnyilik az ajtó; s feltárul az a látvány, a mihez fogható gyönyörüségeset az ember soha többet e világi életében nem lát. Az a szép zöld fa, a minek minden ágán virág helyett egy tarka viaszgyertyácska ég; a pompás repülő angyalkák czukorból, a lefüggő déligyümölcsök, a mikkel az angyalka parancsára a meddő fenyőfa megrakodott: aztán az a sok megbecsülhetetlen drágaság, a mit az a tündöklő fa fényes árnyékával betakar: találja ki minden ember, melyiket hozta a számára a kis Jézus? Hát még aztán azok a ragyogó arczok, amik ebben gyönyörködnek.

A legkissebbiké az elsőség joga. Ő válogatja ki, hogy melyik drága ajándék kinek szól a kincshalmazból.

Legelső, a mi az «enyim.» A gyermek nem tud tettetni. Nem takargatja, hogy a világban az első ember az «én.» Az aranyos pálczaló, meg a czifraostor, aztán a négylovas szekér, ez az enyim.

Aztán következik a «bátya.» Az a második ember a világon. Az a bámulat tárgya, a tekintély. Ha a kicsiny kap valami jót, azt mondja: «a bátyámnak is!» addig a magáéhoz nem nyul, bátyjának kiszemeli a rézágyucskákat, meg az aranyos szablyát, a nyillövő puskát. Ez az övé.

Az anya kapja a bogláros fejkötő-tűzőt, az Ozmonda néni a homlokszorító feronièr-t, s a gyóntató atya a himzett oltárvánkost. A cselédség is sorban megkapja a magáét.

– Hát az apának nem választasz ki semmit? kérdi pater Renatus, nyájasan megczirógatva a gyermek piros orczáját.

– Apa nincs itt: messze van.

– De az angyalka elviheti neki oda is, amit idehozott a számára.

A gyermek durczásan vállat von s pityeredésre görbülő szájjal mondja:

– Angyalka nem hozott apának valót.

– Dehogy nem, nézz csak széjjel! Mit találsz még?

Csakugyan volt valami karácsonyi ajándék ottan maga Rákóczy Ferencz számára is. Pater Renatus maga hozta azt. (Azaz, hogy pater Renatus által küldte az angyalka.) Egy remekművű sakktábla, elefántcsontból, achat- és chalcedon-figurákkal. A kicsike nem reflektált rá.

– Nincs itt az, a mit apának kell kapni.

– Hát mi volna az, fiacskám?

– Egy korona.

Sarolta herczegnő ijedten sziszszent fel, Ozmonda szája elé kapta a kezét, Pater Renatus elmereszté a szemeit.

– De kis fiacskám! Mit gondolsz? A korona drága kincs.

– De az angyalka elég gazdag: azt is hozhat az apának.

Pater Renatus szelidíteni akarta a kérdést.

– Nem, kis fiacskám. A korona nem játékszer; a Jézuska mást hozott az apának. Nézd, ezt a csecse játszótáblát.

A kis fejedelmi poronty megrázta a fejét s megvetésre pittyesztve az ajkát, azt mondá:

– Az én apám igazi háborúst játszik! s azzal durczásan ment ki a szobából, otthagyva az ajándékait. Tartsa meg magának az angyalka a drága kincseit, ha azt nem tudta elhozni, a mi az apának volt szánva.

– Én meg nem foghatom, honnan veszi ez a gyermek ezeket a gondolatokat? mentegeté lelkét Sarolta herczegnő a gyóntatóatya előtt. Itt ennél a háznál senkitől nem hall ő erről egy szót sem.

– Imádkozzék érte, kegyelmességed, minden reggel és minden este tizenkét Úr imáját és tizenkét üdvözletet, hogy az Úr fordítsa el a gyönge gyermeki szivről e veszedelmes gondolatokat, a miket a gonosz csepegtet az ő ártatlan szivébe!

A két hölgy pedig alig várta, hogy az éjféli misének, ami a házi kápolnában tartatott meg, vége legyen s a gyóntató eltávoztával magukra maradjanak.

Hogy Rákóczy döntő ütközetre készül e napokban, azt egész Bécs városa tudta. Lesték naponkint Heister stafétáját.

A karácsonyéj a babonák éjszakája.

– Egy török «nimetullahita» dervistől tanultam én egyszer valami bűvészetet, monda a szőke hölgy Sarolta herczegnőnek, a miből jövendőt lehet mondani. Azt kérdezzük meg.

Egy nagy velenczei kristály-palaczkba tiszta vizet töltöttek, s abba Ozmonda egy kis phiolából valami zöld nedvet öntött belé. Az, a vizbe vegyülve, ezt egyszerre felháborította, az egész palaczk tartalma zavaros barna szint öltött, a miben, mintha felhők gomolyogtak volna. Lassankint a felhők alakot öltöttek, zöld és veres mozgóképek kezdtek egymástól szétválni, kigyózó, tekergő, foszlányos szörnyalakok. Mintha egymással küzdenének előre-hátra dulakodva, szétterjengve, csoportosulva.

– Ez a kurucz tábor, ez a labancz tábor!

– Ott harczolnak egymással… Ni, hogy dulakodnak!

– Látod azt az erős, piros alakot ottan? Mintha egy lovasvitéz volna.

– Az bizonynyal a fejedelem.

– Mik azok a piros csikok, a mik utána úsznak?

– Azok a zászlók.

– Most a zöldek kerülnek felül.

– Nem, nem, a veresek áttörnek rajtuk.

– Hát azok a gömbök, a mik a fenékre leszállnak?

– Azok a halottak.

– Mikor a fenékre leszállnak, a veres és zöld együtt megint barna szinüvé lesz.

– Utoljára a zöldek felemelkednek mind a felszinre, a veresek szintén, a zöldek középen maradnak, a veresek az üveg szélén köröskörül.

– Mit jelent ez?

– Azt, hogy a kuruczok körülfogták a labancz tábort.

– Vagy talán azt, hogy a labanczok szétverték mind a kuruczokat.

A két nő úgy elbölcselkedett a török bűvészet horoscopja felett, hogy egészen megfeledkezett a karácsonyfáról; a minek a viaszgyertyái egyenkint elaludtak, csak a czukorangyalkák, a fehér galambok himbálóztak még az ágain…

… És épen ebben az órában II. Rákóczy Ferencz is ott állt a maga karácsonfája alatt, a Nagyszombat fölötti erdős halmon: előtte az őrtüz, kezében az emlékkönyve, a mibe az elvesztett ütközet nehéz tapasztalatait jegyezgeté, a nagy karácsonyfáról oda hullanak reája, a miket az angyal hozott, a jégcsapok, a száraz levelek, a széttört nagy tervek, a porrá lett remények. A karácsonyfa ágain megrebbennek a károgó hollók…

Újesztendő napján már megtudta Sarolta herczegnő, hogy mit jövendölt a török nimetullahita dervis horoscopja. Egész Bécs megtelt a diadalhirrel.

Az utczán trombitaszó mellett hirdették a heroldok a császári fővezér roppant diadalát, a kurucz hadak végső veszedelmét. Nyomtatott lapokat adtak ki, a mikben el lettek számlálva a kuruczok veszteségei: a számtalan halott, a tömérdek fogoly, hadizsákmány. Maga a fővezér is foglyul esett. Eleinte azt hitték, hogy maga a fejedelem; később bevallották, hogy nem az; Rákóczy csak veszélyes sebet kapott, futva elmenekült; de elfogatott a franczia király hadvezére a kurucz seregnél.

Sarolta herczegnőnek is ki kellett világítania a maga ablakait ennek a diadalnak az örömére, s ott kellett lennie a Te Deum laudamuson a szent István-templomában.

Az ablakából láthatta a triumphalis menetet, mikor a diadaljeleket meghozták: egész szekereket megrakva a kuruczok rézdobjaival, feltűzködött zászlóival, s egy nyitott hintóban a fogoly Feirvillet, a kit közcsufondárosságul körülhordoztak a város utczáin.

Sarolta herczegnőnek hallania kellett azt a gúnyordítását a népnek, látnia kellett, hogy dobálják utczahosszant sárral az ő férjének a zászlóit.

– És én még sem hiszem, hogy mindennek vége; suttogá Ozmondának. Hogy lehetne ezt megtudni?

– Én tudnám, hogyan?

– Szólj!

– Egy bizalmas embert kellene odaküldeni a fejedelemhez.

– Olyan nincs.

– Hát én?

– Te? Arra nem is gondoltam. Hogy mehetne oda egy nő?

– A hogy én szoktam innen kijárni: férfiruhában.

– S ha útközben elfognának? Gondold meg, hogy két táboron kellene keresztül vergődnöd, a császáriakén, meg a magyarokén.

– Mind a kettőhöz találnék módot. A császári seregben is van egy tábornok nagybátyám, a fejedelmi seregben is. Tudnám a módját, menedéklevelet kapni egyiktől is, másiktól is.

– Meggondoljuk nagyon ezt a dolgot…

– Én nekem van egy jó tervem.

– Mondd el.

– De senkivel sem szabad azt tudatni.

– Hát beszélek én valakivel a világon? monda a fejedelemné szomoruan.

– Még pater Renátusnak sem, gyónás alakban.

– Gyónás alakban? Hát hiszen az ember csak a bűneit szokta meggyónni. Kér valaki absolutiót a jó tetteiért, a mik titokban lettek elkövetve? Bűnöm nekem az, hogy az én férjemet szeretem, hogy vele együtt lenni akarok? Nem esküdtem-e meg az oltár előtt arra, hogy «véle tűrök, véle szenvedek; se jó, se rossz dolgában soha el nem hagyom?» Bűnöm nekem az, hogy a férjemnek vissza akarom adni a gyermekeit? Bűnöm nekem az, ha az Istenhez imádkozom, hogy adjon diadalt az én szerelmesemnek? Óh bizonyára, én nem fogok ezekért pœnitentiát tartani.

– Pedig mégis megtudták valahonnan, hogy a Türkenhausból én a nagy hársfa segélyével éjjelenkint leszöktem hirt hozni és vinni; holott csak ketten tudtuk azt, s Ocskay vakmerő kisérlete után rögtön ide szállították a herczegnőt a Küszdenpfennig-házba, a honnan a Favoritára nem lehet ellátni.

– Te! Igaz, hogy azóta megint közeljárt Ocskay?

– Igaz. Egész Fischamendig nyomult előre s azt fel is gyujtotta.

– Egy szó sem volt róla sem a Diariumban, sem a Mercurban.

– A nyomtatott lapok, a miket hozzánk küldenek, elhallgatták az egészet, hanem az irott lap, a «Scandalia,» a miket a «Burzen»-ekben készítenek, elmondta: abban olvastam. Azóta még jobban őrzik a fejedelemnő lakását. Ez a Küszdenpfennig-ház egy valóságos kis erősség.

– S hogyan akarsz innen észrevétlenül kijutni?

– Elmondom. Itt jön a vizkereszt ünnepe. Ez a diákság szabadalmas napja. Ekkor járják be a «currendfiuk» az egész várost, zsolozsmákat énekelve, s beszedik érte a «litániagarast.» Néhol a termekbe is behívják őket; másutt csak az udvaron hagyják énekelni, aztán az ablakból hajítják le a pénzt, a mit nekik szántak, papirhüvelybe téve; a papirt meggyujtják, hogy a diák a sötétben rátaláljon a pénzdarabra. Este én is felöltözöm diáknak, a tornáczon és lépcsőgádoron lelopózom az udvarra s rákezdem a gajdolást. Erre a kapus ki fog jönni nagy mérgesen, azt hiszi, kivülről osontam be, míg ő bóbiskolt s kikerget az udvarból. Azután, mint éneklő «baccalár» bejárhatom egész Magyarországot; ott szivesen látják mindenütt a peregrináló diákot s nem gyanakodnak benne. Így eljutok a fejedelemhez. Ő pedig már tudja, hogy ki vagyok?

Saroltának tetszett ez a kalandos terv. Gyanutalan szive nem is sejté, hogy a mit Ozmonda előtte elmondott, az csak szemfényvesztés. Nincs annak semmi szüksége erre a koczkáztatott alakoskodásra, s ha mégis megteszi azt, valami más oka van rá, hogy megtegye.

Majd megtudjuk azt is.