A «SPINNERIN AM KREUZ» ELŐTT.

Nem volt elég, hogy Bercsényit ilyen szépen eltávolították Forgách által Rákóczy közeléből, még lehozatták Bécsbe Aspremontnét is, a fejedelem testvérnénjét, a kit nagyon szeretett s igen hallgatott a szavára. Talán két asszony le tudja győzni!

Ocskay mindent megtudott a feleségétől, a mi zárt ajtók mögött, a legtitkosabb tanácskozásokban történik. Sarolta elmondta Ozmondának, Ozmonda meg Ilonának. Minő fényes igéretekkel kecsegteti Wradislaw a fejedelmet, hogy tárja fel előtte az európai politika helyzetét? mit mondott neki Francziaországról, a bukott fejedelmek ezen kórházáról? a külhatalmak követei milyen rosszul biztatják? XIV. Lajos igéretei mind papiroson maradnak, az igért segélypénzt sem küldte meg neki: hatszázezer livrerel van hátralékban, a fejedelem alig képes a háborút folytatni. Rézpénzeit már a nemesség maga sem akarja elfogadni. Fele annak már eddig is hamis pénz, most új, mesterségesebb vésetűt akarnak veretni. A magyar urak tele vannak panaszszal. A nép zúgolódik a háboru miatt. Egyes vármegyék ellenforradalomra készülnek. Hat vármegye repræsentál a jezsuiták ellen hozott törvény miatt. A vezérek között is nagy az egyenetlenség. Sokan megunták már a kardjukat. Az a fehér ing, (Ozmonda albuma) a mire a neveik fel vannak írva, ez a fehér zászló, mely a megadásra ád jelt. S még mindezekhez két olyan gyöngéden szerető asszony könyei, mint Sarolta, a feleség, és Julia, a testvér! Meg kell az ilyen tűzben, az ilyen vízben olvadni mindennek, a mi nem gyémánt.

Csakhogy Rákóczy épen az volt.

Mikor egyedül maradt, körülvéve csak azoktól, a kik gyöngének akarták látni, akkor megmutatta, hogy nem kéri kölcsön az erejét senkitől s visszautasított minden ajánlatot, mely kedvező volt neki, de nem annak a négyfolyamos ország czímerének.

Egy reggel kisírt szemekkel jött ki a fejedelemnőtől Ozmonda Ocskay Lászlónéhoz.

– Vége mindennek. Rákóczy nem mond le az erdélyi fejedelemségről. A háboru újra megindul. A fejedelemnőt visszaviszik fogságába, Aspremontné már elutazott.

Ilonkának a szive összeszorult erre a gondolatra. Egyszer elveszteni azt, a kit szeretünk: ez is nehéz csapás; de visszanyerni, ismét boldognak lenni, s aztán másodszor is elveszteni: azt hallani, hogy a boldogság napjai, hetei csak egy kába álomlátás csalképei voltak: oh ezt asszonyszív nem birja meg.

– És most már következik az, a mit mondtam, folytatá Ozmonda, hideg lemondással. A fejedelemnő zárdába vonul, és én vele megyek. A mi kettőnk küldetése ezen a világon megszünt. Nem marad hátra más, mint a másvilágról gondolkoznunk. Te pedig, kedvesem, itt maradhatsz és őrizheted a magad szerelmesét a balsors minden zivataraitól, a mik üldözni fogják. Az egyikünknek jut a hideg ég, a másikunknak a forró pokol: az édes biztos földet mind a ketten elveszítettük.

Ilonka kétségbeesetten sietett férjéhez. Elmondta neki, a miket Ozmondától hallott.

– Mindent elhiszek, mondá Ocskay, csak azt nem, hogy a grófnő apáczává akar lenni. Majd mindjárt megtudom én az igazat Jávorkától.

Épen odatoppant erre a szóra az emlegetett.

– Az igazat akarja tőlem megtudni kegyelmed? mondá Jávorka. Ez nehéz dolog lesz, mikor minden ember abból akarja letenni a remeket, hogy miként titkolja el az igazat. Ki sem szabad mondani azt a szót, hogy eltörött a békepipa. Mindnyájan a legvastagabb barátságban maradunk.

A bécsi követek nem szakítják félbe az alkudozást, csak hazamennek újabb instructiókért. A fejedelemnő nem azért megy el innen, hogy újra folytassa a keserves fogságát, hanem csak azért, hogy gyöngélkedő egészségét helyreállítsa valamelyik csehországi fürdőben s a cseh kanczellár úr ő kegyelmessége maga lesz olyan kegyes, elkiséri őt odáig. Csak a «viszontlátásig» vesznek búcsút. Mindenki marad abban a hitben, hogy a béke meg lesz kötve s a méltsás urak osztogathatják egymás között a tárnokmesteri, főpohárnoki, főlovászmesteri hivatalokat, főispánságokat, meg a donátiókat, a mikből kegyelmedet, nagy szerencse, hogy meg sem kinálták, mert így legalább nem veszt el semmit. Hanem arra készen lehet kegyelmed, hogy a mely napon Sarolta fejedelemnő elutazik, kegyelmed a maga ezredével ismét kisérni fogja a határig, de a feleségét nem viszi ám magával, mert onnan, ki tudja, hová lesz a menetele?

Úgy lett; mindenkinek azt mondták, hogy a fejedelemnő fürdőre megy. Karlsbad már akkor hires gyógyfürdő volt. Doktor Wolffius tanácsolta az odautazást Érsekujvár posványos légköréből. Köröskörül temető itt a környék!

Ocskay is megkapta a parancsot, hogy dandárját útra készen tartsa, kisérni fogja Saroltát.

A fejedelemnő mindenkitől vidám arczczal vett búcsút. Ocskaynét megölelte, megcsókolá, s azt mondta neki, hogy menjen haza az anyjához, meg a kis fiához, «hiszen még látjuk egyszer egymást!»

– Igazán visszahozod még egyszer a fejedelemnőt? kérdezé Ilonka a férjétől, mikor egyedül maradtak.

– Abban töröm a fejemet, de akkor tudom, hogy örökre itt marad.

Már akkor számára is hozták a felnyergelt paripát.

Jávorka a fejedelemnő podgyászos szekereire felügyelni küldetett a kisérettel. Azok jó előre mentek, hogy hamarább érkezzenek.

A fejedelem egész a bajor sánczig elkisérte a feleségét. Ugyanaz a kapitányi egyenruha volt rajta, a miben idejövetelekor tréfásan meglepte. A sánczhoz érve, leszállt a lováról, odament a hintóhoz s még egyszer megölelte, megcsókolá a fejedelemasszonyt. «A viszontlátásig.»

A gyermekeiről nem szólt hozzá. Hiszen a fejedelemasszony nem azokhoz megy most.

Azután, a mint a hintó tovább gördült, a fejedelem felhágott a bajor sánczra, a honnan húsz év előtt bombázták a török várműveket s az emberhányta magaslatból nézett az eltávozó egyetlenegye után.

Tudott magának parancsolni, hogy büszkén, nyugodtan mosolyogjon. Pedig tudta jól, hogy a mi ott abban a porfellegben eltávozik, egész életének öröme, boldogsága, szerelme: soha vissza nem tér. Áldozatul van odadobva egy nagy eszméért, a mit talán nem is lehet megmagyarázni.

Senki sem tudta ezt meg az arczáról.

Ocskay a fejedelemnő hintaja mellett lovagolva, visszanézett erre a messze kimagasló alakra, a ki úgy állt ott, mint egy érczből öntött szobor.

Egyszer csak távolból, valahonnan a karámok közül, megszólalt a tárogató s elkezdte hangoztatni az ismeretes nótát: «Repülj fecském ablakára!» A mélabús dallam végig ringott a puszta rónán, siró, panaszló, epedő hangjaival. Ocskay leborult a lova nyakára s úgy sírt, mint egy gyermek. Mikor letörülte a könyeit, hátratekintett ismét.

Az az érczszobor-alak még akkor is úgy állt ott a sáncztetőn, mint elébb, karjait összefonva, mozdulatlanul. Ekkor aztán elkeserülten kirántotta a kardját hüvelyéből Ocskay s bolond szokása szerint, mikor senki sem állt is előtte, nagyokat vágott a levegőbe s azzal előre vágtatott, a míg Jávorkát utolérte.

A tárogató dala még odáig is elhangzott. Mértföldekig ható szava volt annak.

– Fiam! mondá az ifjunak Ocskay. Nem fáj-e a szived?

– Az enyimnek nincs tiltva, hogy fájjon.

– No hát senkinek se fájjon sokáig. Akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejedelemasszonyt?

Jávorka felnézett az égre és semmit sem felelt, csak egy fogai közé dugott szalmaszálat rágogatott.

Két nap telt bele, míg Szakolczáig feljutottak. Ott a határszélen a wallon kommendáns jött a hintók elé, hogy a magyar kiséretet felváltsa. Ocskay búcsút vett a fejedelemnőtől, s azt a magyarok közül ezentúl már csak Jávorka kisérte tovább.

Ocskaynak az volt az utasítása, hogy a fegyverszünet végeig maradjon dandárjával a határszéli Szakolcza alatt. Még valami tíz nap volt hátra a fegyverszünetből.

Ez alatt visszaérkezett hozzá Jávorka.

Mikor betoppant hozzá, azon kezdé:

– Az egyszeri légátussal szólva: «mit is tetszett csak az elébb kérdezni tőlem?»

– Úgy? Azt kérdeztem: akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejedelemasszonyt?

– Igenis: szolgálatjára.

– De hát mért nem feleltél akkor mindjárt a kérdésemre?

– Azt gondoltam, valami bolondságon töri a fejét kegyelmed.

– Miféle bolondságon?

– Tiszta bolondságnak látszott valami erőszakhoz nyulni, a mikor a fejedelemnő maga jószántából utazik el, fürdőre megy, egészségét helyreállítani; egész udvariassággal kisérik, vendégszeretettel fogadják: akkor nekünk az ablakon keresztül rohanni be hozzá, előttem tiszta bolondságnak tetszett.

– És most már nem tetszik ennek?

– Nem ám. A mint a fejedelemnő megérkezett Karlsbadba, rögtön strázsát állítottak a palotája elé; de nem azért, hogy megtiszteljék vele, hanem hogy senkit se bocsássanak be hozzá magyar kisérői közül. Tőlem szorgosan követelték az átalagokat, a miket a fejedelem sárosi várából hozatott a neje számára. Mondtam nekik, hogy azokban tokaji bor van. Azt mondták: nem igaz, csak felül bor, alul pénz van benne. S mire való az az eldugott pénz? A cseh népet insurgáltatni! Ezek azt hiszik, vagy legalább úgy tesznek, mintha hinnék, hogy Sarolta fejedelemnő egy második Libussa, vagy legalább Velezta. Csehországban nagy respectus van a lázadó asszonyok ellenében.

– Protestálnod kellett volna az erőszak ellen a fejedelem nevében.

– Hát talán nem tettem? Szépen protocollumba vették s azzal kikomplimentiroztak az ajtón; s most már itt vagyok s azt kérdezem: «mit is tetszett csak az elébb mondani?»

– Visszahozzuk a fejedelemnőt. Ők megszegték a fegyverszünetet.

– Csak alattomban.

– Hát más is alattomban.

– Meg van nehezítve a dolog. A fejedelemnő Karlsbadban, a fiai meg Bécsben. Egyik a másik helyett kezes.

– Elhozzuk mind a hármat.

Jávorka a fejét csóválta.

– Akkor kegyelmed valami boszorkányságot tud.

– Egészen emberi módon számítok. Mi is kézrekerítünk valakit, a kiért ide fogják aztán adni mind a hármat.

– Akárhová srófolom fel az eszemet, nem tudom kitalálni, hol lakik az ilyen «valaki?»

Ocskay egészen közelhuzta magához Jávorkát s a fülébe súgta:

– Elfogjuk magát a császárt.

Jávorka összerázkódott.

– A hideg borzongatja végig a hátamat.

– Ha elmondom hogyan? nevetni fogsz rajta.

Ocskay bevitte magához Jávorkát a belső szobájába, bezárva maga után az ajtót kulcscsal. Mikor egy óra mulva Jávorka visszajött, a szemei villogtak, az arcza ragyogott: három szál bajusz volt a szája fölött, azt pödörgette keményen.

Még egy hét volt hátra a fegyverszünetből; abba még beleesett a jánosnapi vásár. Még akkoriban Bécs városának is voltak országos vásárai, a mikre messze földről felgyülekezett a népség, kinek eladója, kinek venni valója volt, s kirakhatta a távolról hozottat, a városon kívül utczasorokra épített sátorok alatt válogattak a kerek világ drágaságaiban. Kapható volt a bécsi vásáron a hollandi aranybrocattól a pukovai halináig, s a velenczei ötvösmunkától a pozsonyi mézesbábig minden.

Erre a vásárra különösen sok marhát és lovat szoktak felhajtani, még távol Magyarországból is; megszokott alakok voltak a gulyások, a csikósok a maguk népies viseleteikben, úgy, hogy rájuk lehetett ismerni már a gúnyáikról: ez a széles piros szegélyű szűr azzal a nagykarimás kalappal Göcsejből jött; az a fekete fürtösgubájú, a magas karimátlan csákóval, a Sárrétről való.

A vásáros népen kívül természetesen az egész koldushad is összecsődül ilyenkor az országos búcsúra. Bécs városa ez idő szerint nevezetes a jól organizált koldustestületéről. Azoknak saját törvényhatóságuk van, czivil- és criminalcodexszel, mely a koldusok herczege által szigorúan kezeltetik; kebelzetükben egyesülnek valamennyi koldusczéhek, a miknek mindegyike külön mesterséget kultivál. Itt vannak a «fopper»-ek, a kik dühös őrjöngőknek adják ki magukat, nyakukon vasörv, kezeiken láncz; egyik társuk a láncznál fogva vezeti őket, s korbácscsal fenyegeti, ha ordítanak és harapni akarnak. Azok ott a lerongyolt török jelmezben, felkötött kézzel, beragasztott félszemmel, a török fogságból megszabadult «laszner»-ek. Igen népszerű mesterség. Annak ugyan már harminczöt esztendeje, hogy a törökök Ausztriából legutoljára fogságra hajtották a népet, mint a csordát, hanem azért a «laszner»-ek még mindig jönnek elő Mesopotámiából, s rimánkodásaikba arabs szavakat vegyítenek. A kik a járó-kelő nép útjába kiülnek, azok a «zikiss»-ek: a szegény vakok, a kik nem látják, hogy merre az út? ha kutyájuk nem volna, a ki vezesse őket, talán ide se találtak volna a vásárba. A «grandmerek», a hamis nyavalyatörősek veszedelmes versenytársai a «seffer»-eknek, a kiknek a tudományuk abból áll, hogy borbolyagyökérrel sárgára festik az arczukat, s attól sárgahideglelőseknek látszanak; ellenben valóságos aristocratiát képeznek a grémiumban a «kamdirer»-ek, a kik tönkrejutott kereskedőknek adják ki magukat, vedlett prémes talárban járnak, s igen szépen tudnak sírni a viszontagságaik elmesélése mellett. A «beghárd»-ok mesterségéhez pedig már egész tudomány kell. Ezek kóborló barátok, a kik perzselybe gyüjtenek szent czélok számára; diák mondásokkal keverik az ájtatos rimánkodást, s a cordáikról bokáig lecsüggő olvasót viselnek, melyen mindegyik szem egy-egy dió. Azok a diók pedig ólommal vannak beöntve, s hatalmas segítség olyankor, mikor a beghardot az alkalmatlankodó törvényszolgák megszorítják; azzal az olvasóval ahány ütés, annyi betörött fej.

S aztán, mintha nem volna Bécsnek magának is elég koldusa és azzal rokon népe, még a szomszédból is, de messze földről is összecsődül a János-fővételi búcsúra a félkézkalmárok mindenféle fajtája, a czigányok sem maradnak el.

Egész búcsújárás, a hogy csoportostól vonulnak fel az országúton, mankóval a hónuk alatt a sánta-bénák, boton vezetve a vakok, targonczán tolatva a nyavalyatörősök: együtt velük a medvetánczoltató, dudanyekegtető oláh, a szent éneket gajdoló vénasszony, az üstfoldozó czigány, közben egy-egy rongyos ponyvafedett szekér, zöld ágakkal körültüzködve, előtte egy pár rossz gebe, a szekér echója alól sebekkel iszonyún éktelenített karokat, lábakat lógatnak ki a bennülő lázárok; a csoport közepén pedig ordas szamárvemhén parádézik a díszes társaság vezére, a kápzsáló barát: piszoktól ragadó kámzsa a termetén, nagy olvasó a cordáján, a kezében roppant crucifixus. Minden szent kép előtt az útfélen megállnak, térdre letelepednek; mikor belefáradnak az imádkozásba, akkor énekelni kezdenek; ha idegen vásáros nép téved a közelükbe, akkor a barát előáll prédikálni, és beszél olyan szépen, hogy abban minden nemzet megtalálhatja a magáét. Keverve van a prédikáczió latinnal, tóttal, némettel, és czigány aranymondatokkal, de hogy mi az alapnyelv, azt nehéz kitalálni.

Ez az egész búcsújáró csőcselék mind Ocskay embere. A legvakmerőbb ficzkók, a minőket csak Andrássy, a barátvezér Siserahadából szemenszedve ki lehetett válogatni. Az a barát, a ki ott a többinek prédikál: az meg maga Jávorka.

Senki sem veheti őket így gyanúba: hisz mind gyalog vannak, s a mankó nem fegyver. Hanem azokon a szekereken, a mikről a csalfa sebmutogatók lógatják le a lábaikat, kardok vannak eldugva a gyékény alá; a szürujjában, a koldusiszákban töltött mordály lappang, a koldusbot végére egy percz alatt fel lehet rántani a fokos vasát, s akkor az mindjárt fegyver. Azután meg az a kétszáz csikó, a mit a búcsújárók előtt hajt a a vásárra tizenkét csikós, nem remunda mén, hanem kitanított paripa: csak egy trombitaszó kell, s egyszerre minden koldus, czigány, vén asszony fokost, kardot kap a kezébe, felkap a lovára szőrén, s akkor aztán ők tudják, mit tesznek?

A vásártér és a Favorita-kert között elvonuló út mellett áll egy magas halom tetején a Spinnerin am Kreuz: egy művészi faragványú fogadalmi mű, a minek az eredetéről, történetéről sok mesét tartogatnak a krónikák. Az ötven láb magasságú emlék szent szobrain ejtett csorbáknak majd Bocskai hajdunépe, majd Karamustafa jancsárhada volt a keresztapja.

A legutolsó a mondák között az, hogy ennél az emlékszobornál szándékoztak a kuruczok elfogni a császárt.

Ravaszul volt ez a terv kifundálva.

A hol most Bécs legnagyobb épülete, a fegyvertár áll, akkor még sűrű erdőség volt, a miben csak a császárnak és udvari népének volt szabad vadászni. Az akkori vadásztörvény még a medvékre nézve is kimélési évadot tartott fenn (Bécs város határában). Hogy a tömérdek őz, szarvas el ne pusztítsa a köznép vetéseit és káposztás kertjeit, meg volt engedve, hogy kiki a maga földjét körülpalánkozhassa: azonban azzal a kikötéssel, hogy a palánkok vége ki ne legyen hegyesítve, nehogy a császári vadak, ha mégis kedvük tartja itt-ott látogatást tenni, megsértsék a kerítésugrás közben magukat. Ilyenformán az az egész matzleinsdorfi vonal, a hol most a déli vaspálya raktárain s roppant terjedelmű téglagyárokon kívül csak egy kis csoport ódon épület látható még egy rakáson (az is valami boldog feltámadásra váró Baubank siremléke lehet), történetünk korszakában végig a matzleinsdorfi kapuig szegélyezve volt palánkokkal, apró kertészlakokkal, cserzővarga, kötélgyártó telepekkel, a miken túl következett a vadászterület, a Spinnerin am Kreuz-nál eltérő mellékúttal. E vadászterületet magától a várostól elzárja a még most is látható külső bástyaárok, mely zeg-zúg vonalban huzódik le egész a Dunáig; mai nap ezt a vonalat foglalják el a tűzifa-raktárak, kőfaragó-telepek; a veres téglafal burkolata a sánczároknak be van már düledezve, s a feneke be van nőve fűvel. Ez idő szerint az árok vízzel volt tele, s csak egyes kapukon keresztül lehetett rajta átkelni, azok felett tornyok voltak, rendes védelemre alkotva.

A császárnak szenvedélye volt a solymászat. Minden nap ki szokott lovagolni vadászkiséretével a Dunapartot ellepő rekettyésbe, a hol a gémek, kócsagok tanyáztak; s nagy gyönyörüségét találta benne, ha a hazai solymok túltettek a versenyben a hirhedett kirgizhéjákon.

A vadászcsapatnak a Spinnerin am Kreuz mellett kelle elhaladni, s ezen a helyen szokása volt a császárnak, hogy a lováról leszálljon s a szent emlék előtt, térdét meghajtva, egy Ave Máriát elmondjon. Ezt tudva, rendesen egész koldus csoport szokta megszállva tartani a Spinnerin am Kreuz környékét, mikor már a császár közeledtét sejték; azokat az előre küldött alabárdosok az árok tulsó partjára szokták átterelni, s csak azután, mikor a császár ájtatoskodását elvégezte s ismét lovára ült, eresztették vissza, a mikor aztán a főudvarmester nehány marok apró ezüst pénzt szórt a sokaság közé; a vadásztársaságot nagyon mulattatá az, hogyan birkózik, dulakodik, hentereg egymáson a rongyos had, a pénzt felkapkodva.

Erre az alkalomra vártak Jávorka és a rongyosai.

A vásár alkalmával sokkal több alabárdos volt fölállítva a Spinnerin am Kreuz környékén, mint máskor, hogy a gyülevészt respectusteljes korlátok között tartsák. Jávorka népe külömben is összetartott, elég nagy boszuságára a többi koldus-társaságnak, mert makacsul tartá megszállva a kőemlék környékét s onnan semmi processio által magát leszoríttatni nem engedé. Pedig a többieknek is voltak Beghárdjáik; de azokat Jávorka mind leprédikálta. Igen jó cseh-németséggel olyan szépen tudott szónokolni onnan az emlék talapzatáról Keresztelő szent János felől, hogy azt még a strázsának állított alabárdosok is szájtátva hallgatták. Leirta szent János öltözetét, a mi természetesen sokkal inkább hasonlított a jámbor koldusokéhoz, hogy sem mint a czifra alabárdosokéhoz: «Azt hiszitek, volt ilyen sarkantyus csizmája? ördögöt volt! mezítláb járt. Azt hiszitek, ilyen aranypaszomántos dókát varrt neki a szabó? Tüzes mennykőt! Egy birkabőr volt az egész ruházata; ha hátul fujt a szél, hátravetette, ha előlről fujt, előre huzta. – So had e gmacht!»

A favorita-uton már kezdtek csillámlani a harschier gárda sisakjai, a kik a császári vadászcsapat előtt jöttek, hogy a vásári tolongásban az utat nyitva tartsák.

«Tutti more basaule! mormogá czigányul az álbarát a körülálló hivekhez, mire azok egyszerre mind letérdepeltek s elkezdték imádkozni czigánynyelven a «mining atye»-t s az alatt leoldozták derekaikról a köteleket. Ez talán valami kegyes szertartás? Nem. Ezek a kötőfékek, a miket a lovak szájába fognak vetni. Ez lesz az egész lószerszám.

Jávorka folytatá a prédikácziót.

«Mivel élt a Keresztelő szent János? Azt hiszitek, vajas zsemlyét evett? Azt ám: ördögöt! Sáskát evett a pusztában! Láttatok már sáskát? Épen olyan állat, mint ez az alabárdos itt ni! pánczél van a derekán, két toll van a fején, bajusz van a száján, sarkantyú a lábán!»

Ez nagyon tetszett az ájtatos sokaságnak.

Jávorka azt leste, hogy mennyire közeledik a császár kisérete? Mikor adjon jelt a mindenfelé elhelyezett czimboráinak?

A közben folytatta a prédikácziót, áttérve Keresztelő szent János szenvedéseire, a miket annak a gonosz Herodestől és az infámis Herodiástól ki kellett állani, minden szörnyű kegyetlen megkínzatás után a vele szemközt álló alabárdosra rivallva: «glabst, had e wánt? – Nix had e wánt! – Glacht had e!»

A császár maga is látható volt már az úton; kisérete alig állt ötven emberből, azoknak is egy része fegyvertelen solymár, vadász-apród. Ő maga könnyű bársonyöltözetet viselt, a meleg évszakhoz alkalmazottan.

Jávorka a szent história végére sietett: Szent Jánosnak a fejét is levágatta a gonosz Herodiás s úgy hozatta fel, tálra téve. De a dicső még akkor sem sirt. «Glacht had e!»

A császár egészen közel ért már a Spinnerin am Kreuzhoz; az álbarát a hamis szakálla alól odadörmögött a hiveihez czigányul: «irgundum gule… Farahó fiai! sopphengyule gagyule! Aztán dsamoré abadé! háj csina fakadé! – Kiki magáért!»

Ekkor egy hændelfanger (nem «csirkefogó», hanem «kötekedő») hirtelen odarohant a császári vadászkiséret elé, s térdre vetve magát a lovagok előtt, elkezdett hangosan kiabálni.

– Felséges császár, ne jőjj tovább! Gyilkosok várnak rád. Ereszszetek a császárhoz! Hadd mondjak el mindent. Én igazi bécsi fiu vagyok, a hændelfanger czéhből: ismerem az egész nemzetséget, azok ott a Spinnerin am Kreuznál nem a mi embereink! Idegen rablók. A vén asszonynak, a ki ott imádkozik, bajusza van; a vak meglátott, hogy nem közéjök tartozom, s a néma rákiáltott a nyavalyatörősre, hogy üssön agyon! Három koldustarisznyát kikutattam, mind a háromban ilyen szerszámokat találtam.

A zsebtolvaj három fokosfejet vett elő a kebléből, a császár elé tartva.

A fokos nagyon jól ismert különlegessége volt a kurucz fegyverzetnek, kalapács, a minek túlsó vége görbe sascsőrben végződik. Sisaktörő gonosz szerszám. De a mi még hitelesebbé tette a rémhirt, mind a három fokoson látható volt az F. R. II., Rákóczy névelőbetüi. Ezek a kuruczhad rendes fegyverzetéből valók!

Jávorka onnan a szent emlék magas talapzatáról vette észre, hogy a császári kiséret közeledése fennakadt, s az egész csapatban nagy felindulás van. El van a furfang árulva.

O du verfluchte Heródiás! kiálta elkeseredéssel s megcsóválva a feje fölött az olvasót, olyat ütött vele az előtte álló alabárdos koponyájára, hogy az hasra esett tőle: «Most már gyepre púpos! ottura kardos! Dikhecz a devlába!»

Azzal egyszerre az egész kolduscsoport előrántotta a fokosait, ráhúzta a bot nyelére, s rohant a közelben tanyázó ménes felé, pillanatok alatt felkötőfékezve a legközelebb talált paripát, s felkapva a puszta szőrére: a szekereken gunnyasztó lázárok leugráltak sánta lábaikkal a szekerekről, s felnyalábolva egy csomó kardot a szekér derekából, rohantak azzal a lovon ülőkhöz. Mintegy varázsütésre lovashad állt elő a kolduscsőcselék és marhavásár helyén. Azt az egynéhány alabárdost leverték minden küzdelem nélkül.

A kifőzött első terv azonban már meg volt hiusítva. A császári kiséret hirtelen megfordult s vágtatott vissza a város felé.

Hanem Jávorkának erre az esetre is volt előre kifundált stratagémája.

Ott voltak elhelyezve a vásártér végén a czimborái egy rideg gulyával.

Ezek a jeladásra egyszerre kiereszték a karikásaikat, s neki terelték a marhákat az országutnak.

A császár és kisérete fennakadt a bőszülten bömbölő állattömegben; azon nem lehetett keresztültörni.

Jávorka kuruczai időt nyertek a kiséretet utolérni. – Vad «rajta! rajta!» ordításuk már hallható volt az országúton; a paripáiktól fölvert porfellegben nem lehetett felismerni a számukat; a lármájuk után egész ezrednek hihették őket.

A harschier-gárda lovagjai szemközt fordultak a kuruczok ellen, s megkezdék velük a kétségbeesett harczot. Ez csak pillanatokra tarthatta fel az ádáz rohamot; a legvitézebb lovagot csikóspányvával ránták le lováról s a közbefurakodott kurucz a kurta fokosával pogány viadalt mivelt a pánczélos vitézek között, a kik hosszú pallosaiknak csak a markolatját használhatták ellene, s ha kezébe szakadt a fegyvere a csikósnak, átugrott az ellenfele lovára s úgy kelt vele nyalábra, birokra, maga Jávorka a feltűrt ujjú barátkámzsában a huszfontos olvasóval osztotta az áldást. Átkozott fegyver volt az a kezében.

A vadászkiséret mind jobban közreszorult. Elől az összetódult tulokfalka zárta el az utczát, hátul a harczoló testőrség egyre fogyott. Nem látszott menekülés.

Ekkor egy bátor polgár, a kötélverő Jaksch, állt elő megszabadítani a veszélyben forgó uralkodót. Látva a veszedelmet, nem félt kijönni az utczára, mint a többi nyárshazafi; odarohant a császárhoz, megragadta a lova kantárát.

– Ide be az én udvaromba! Innen a kötélverő-téren át ki lehet jutni a Favoritára, s arra szabad az út.

A fejedelmi vadászkiséret elmenekült a kötélverő udvarán keresztül, a míg a harschier-gárda a kuruczok rohamát feltartóztatá.

Jávorka észrevette a menekülést s elordítá magát a tombolás zaja közt: «Ácsi! Ácsi! Hagyd el móré! Fordulj! Kanyarodj!»

Azzal megfordítva a lovát, visszaszáguldott a legelső kerítésig; nyomában a csapatja. Átúgrattak a kerítésen, le a mély kertekbe; egy sem törte ki se a lova lábát, se a maga nyakát. Még utolérhették az uton végig vágtató vadászcsapatot; kerítés, vízárok nem volt előttük akadály. Most már a harschier-gárdával sem volt dolguk; az a hátuk mögött maradt. A kurucz mén volt olyan gyors futó, mint a meklenburgi vadászparipa. Utól kellett nekik érniök a császárt. – És ekkor teljesedik Ocskay vakmerő álma. Egy fogoly háromért cserébe! A császár maga a kuruczok kezében. Teljes diadal, mielőtt harcz lett volna.

Hanem ekkor a fátum saját stratagémáját fordítá a kurucz ellen. Mikor már a sok zöldséges kerten keresztül vágtattak s kiértek a Favorita-útra, a honnan a város külerődítményeig könnyen elérhették a menekülőket: egyszerre eléjük kerül a saját szilaj gulyájuk; a maga eszétől a mellékútra kanyarodva s most a kuruczokat zárja el a császári kisérettől.

«Ez aztán marhaszerencsétlenség! szitkozódék Jávorka, a barátcsuhához nem illő manichaeus-módon szidva minden szenteket, de különösen azt, a kinek a válla fölött egy tulokfő néz át. Porba hullott a pecsenyénk!»

Fel kellett hagyni az üldözéssel.

De meg arra is kellett gondolni, hogy most már merre tágabb a világ? Egész Bécs város népsége talpon állt már s jött ellenük nagy riadallal.

«No most már aztán, urak, úrfiak, válogatott czigánylegények, uzsgye fóre! Ki merre lát! Rúgd a farmatringot!

A dunaparti bozót közel volt; mire a fellármázott bécsi helyőrség kivonult a vakmerő kalandorcsapat üldözésére, azok már akkor árkon-bokron, Dunavizen, sötét erdőn túljártak s azt se mondták, hol keresse őket valaki?