A VAS EMBER.

Nem sok időhaladékot adának az esküvői előkészületekre, csupán annyit, hogy a távolabb lakó rokonokat staféta által meglehessen hivogatni a menyegző napjára.

Tiszáné nagyasszony azt kivánta Ocskaytól, hogy két helyre sajátkezűleg irjon meghivó leveleket, az egyik Ocskay Sándornak, a vőlegény öcscsének szólt, a másik pedig Csajághy Mártonnak, a ki, mint a nagyasszony mondá, a szegény megboldogult Tisza Gábornak legkedvesebb testi-lelki barátja volt; együtt is szolgáltak hajdanában a török háboru alatt, a hol a «lelkem fiam» elhalt, a Pálffy ezrednél. Ezt a két urat expresse kivánta meginvitáltatni.

Érkezett is mind a két úrtól idejekorán válasz a meghivó levelekre. Ocskay Sándor kimentette magát, hogy nem jelenhetik meg az örvendetes ünnepélyen, mivelhogy a lóról leesvén, a lábát kificzamította; nem nagy a baj, de veszteg kell maradnia vele vagy egy hétig. Csajághy Márton pedig azt válaszolta, hogy ha a napjára el nem jöhet is az esküvőnek, mert aznap épen a hópénzt kell kifizetnie a katonáknak s ebre nem bizhatja a hájat; de másodnapra «tyukverőre» (a hogy a lakodalom utáni dáridót hiják) bizonyosan megérkezik.

Az esküvő tehát nagy pompával megtartatott; a melyen a Tisza-család atyafiságán kívül az összes kurucz-tisztek is hivatalosak voltak. Nem olyan szomorú lakodalom volt ám ez, mint a négy év előtti! A táborban és a várbeli ágyúkkal annyi viktoriát lőttek, hogy egy derék ütközetnek is bevált volna.

A menyegző napjára következő délelőtt eltelt a társzekerek felpakolásával, a mik az új asszony kelengyéjét szállítandók voltak. Ocskay a feleségét ocskai kastélyába szándékozott hazavinni, s a mézesheteket ott tölteni el, a míg a háboru szünete tart. A régi hadviselésnél még erre is jócskán ráért az ember. Nem mentek az emberek akkor olyan bolondul egymásnak, mint most; hanem ha valaki az ellenséget jól tartotta egy porczió ütleggel, időt engedett neki, hogy azt meg is emészthesse. Tehát nagy volt a készület a menyasszonyhozó utazásra.

Ilonka ez időt arra fordította, hogy a leánykori barátnőitől vegyen keserves bucsúkat, a mikor úgy illik, hogy magukra hagyja őket mindenki. Ocskay pedig egy rövid misét tartatott magának a tábori pappal.

Mikor a miséből kijött, azt mondá neki az iródiákja, hogy egy táborbeli úr akar vele egyedül beszélni, a ki most érkezett meg lóháton és le sem nyergeltetett.

Ocskay tudta előre, hogy ki az? Keresztet vetett magára, úgy került eléje.

Ez volt az a Csajághy Márton.

A nevét sem jelentette be senkinek e vendég úr, s azt kérte, hogy mutassanak a számára egy üres szobát, a hol egyedül lehet.

Magas, ölnél is termetesebb férfi volt, jóval a harminczon túl; de alakja és arcza annál is idősebbnek mutatta. Széles vállai voltak, az egész alak csupa csont és izom, egy-egy keze akkora, hogy más embernek a feje belefért a markába. A feje aránylag kicsinynek látszott a termetéhez, még inkább a túlizmos nyak miatt. Az arczán két mély ráncz vonult végig, a feszes magatartás véshette azt oda; barna, bronczfényű volt a bőre, az álla simára borotválva, s a két bajusza hegyesre kifenve, mint két orsó. A szemei mélyen bennültek s a két szemöldöke bozontosan hegyezte a végét előre a villogó szemek fölött.

Mikor hallgat, az ajkait úgy beszorítja, hogy alig látszanak.

A két férfi szemközt állt már, de egyiknek az arcza sem mutatta még csak a hajnalodását sem valami örömnek, hogy a másikat láthatja. Csajághy arcza olyan volt, mintha vasból volna öntve. Ocskay erőltette a nyugalmat.

Egyik sem nyújtotta a másik elé kezét. Ocskaynak a száján nem jött ki ez a szó: «Isten hozott».

Csajághy szólalt meg elébb. Hangja csendes, csaknem leptető volt; egy neme az erős suttogásnak.

– Meghivtál, eljöttem. Nem akartam a napjára érkezni, tudhatod, miért. Megtörtént, – megvan. – Te nőül vettél egy leányt, a kibe az öcséd halálosan szerelmes, – te nőül vettél egy leányt, a kinek a bátyját párviadalban megölted. – Megtörtént, megvan. – Ezt a titkot nem tudja más, mint az öcséd, a ki a párbajnál a te segéded volt, és én, a ki Tisza Gábor segéde voltam. – Büntetést szenvedtél érte, az egész ezred szine előtt. – Ezt az egykori csapatodat ellenségképen találtad a tiszabecsi átjárásnál; mikor rájuk ismertél, úgy rohantál feléjük, mint egy örjöngő Hercules, s levágtad, vízbe fojtogattad, az utolsó emberig. Egy lelket nem hagytál megmenekülni azokból, a kik megszégyenítésednek élő szemmel látott tanui voltak. – Kitaláltad azt az új divatot, hogy a kuruczok a hajukat elől befonva viseljék; ez el takarja nálad mindenkorra megcsonkíttatásodat: még a hitvestárs sem fedezheti azt fel soha. – Csak ketten tudjuk azt: testvéred és én! – Most vedd eszedbe azt, a mit mondani fogok, s a mit, hogy elmondjak neked itt és ma, csaknem szökve jöttem ide, éjjel-nappal nyeregben ülve. – Mi ketten tudjuk rettentő titkodat s hogy azt megőrizzük, nagy árt kérünk érte. Kemény, lealkudhatatlan árt. Kettőt, nem egyet. Követeljük tőled, hogy ezt a nőt, a kit feleségeddé tettél, oly boldoggá tedd, a hogy az azt megérdemli tőled. És aztán követeljük tőled azt, hogy ezt a hazát, ezt a szabadságot, a melynek zászlóját kezedbe ragadtad, szolgáld hűségesen, míg végső diadalra vezeted.

Ocskay hirtelen fölemelte kezét, mintha esküdni akarna. Csajághy vas keze lenyomta azt. Az övé erősebb volt.

– Ne esküdj! Ne fogadj! Az téged meg nem tart. – Ha te rendes mindennapi ember volnál, ide sem jöttem volna hozzád, hogy emlékeztesselek; azt mondanám: «úgy kell lenni, s úgy lesz». A ki az ország legszebb, legjobb leányát feleségül nyerte, abból csak szerető férj lehet; a ki a nemzet dicsőitését kivívta, abból csak hős hazafi lehet! De téged nem egyforma sárból gyúrt a teremtő. – Te nem maradsz sokáig magadhoz hasonló. Egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít s önmagad ellenkezőjévé tesz. Kolostorban neveltek, onnan megszöktél, eldobtad a barátcsuhát; katonának álltál. A táborban egy pár átkozott szép szem miatt képes voltál életre-halálra vívni legjobb czimboráddal s megtudtad azt ölni. A megfenyítésért átszöktél az ország ellenségéhez, a törökhöz: mohamedán lettél. Aztán a hogy megtagadtad a Krisztust, megtagadtad a prófétát is; falba rugtad a magas portát s átszöktél a franczia királyhoz, annak a testőrhadnagya lettél. Annak a testét sem védted meg. Otthagytad a faképnél s kóbor kalandorokból csapatot toborzottál, azzal kószáltad be Németországot. A német elfogott, fejeden halál volt; az öcséd, Sándor, futott érted könyörögni a hatalmasokhoz, vagyonát pazarolta, hogy megvásárolja a kegyelmüket. Elbocsátottak; de a németek zászlója alá kellett esküdnöd, s megfogadnod, hogy csapatoddal Rákóczy táborát rontod. – A helyett csapatostul együtt átmentél Rákóczyhoz, s most az a neved a nép ajkán: «Rákóczy mennyköve». Hűségesen adtam-e elő a curriculum vitædet?

Jó hogy nem volt egy tükör sem abban a szobában, nem láthatta benne magát Ocskay ebben a pillanatban. Egy hős: megfogva, megkötve, megalázva, megverve, mint egy gyermek! Egyetlen ember által.

– És pro corodine elvetted nőül a vidék legszebb, leggazdagabb leányát, a kiért annyi levente epedezett, de senki se jobban, mint saját édes öcséd, Sándor…

– Nem tudtam ezt, rebegé Ocskay; de szemeit nem birta fölemelni.

Csajághy a vállára tette a kezét.

– Ne mondd ezt, kedves vezérem. Nekem fáj az jobban téged, a hőst, a nép bálványát, s megvallom az enyimet is, odáig alázva látni, hogy mentegesse magát valaki előtt; bárha édes testvére legyen is az. Én különben is skeptikus vagyok, nem hiszek a sors véletleneiben. Abban, a mi a világon történik, több része van az emberi akaratnak, mint a vak prædestinatiónak. Láthatatlan az is, mint emez. – Te épen az öcséd leveleiből tanultad megismerni azt a hölgyet, a kit ő elég ártatlanul úgy festett le előtted, mint a női tökéletesség ideálját. Ide már felkészülve jöttél. Rendeztél egy várostrom játékot, a miben a leány, mint diadalmas hőst lásson maga előtt. Hisz Léva várának a bevétele csupa mesterfogás volt. Labancznak öltöztetett katonáid, kik a szétvert had maradványai gyanánt kerültek be a várba, hátulról támadták meg a várőrséget, s ők nyitották meg előtted a kaput az első lövésre. A mi attól fogva történt, az is, hitem szerint, mind csupa kicsinált praktika volt, egy szűz vár bevételére számítva: egész a hasból beszélő labancz-kapitány ezermesteri furfangjáig. Én még azt is tudnám hinni, hogy maga a halálraitélési és megkegyelmezési jelenet is előre volt scénázva. Hiszen te theatrumdirector is vagy. Jól van. Bravo! A kurtina le van már bocsátva: most már tapsolhatunk. Tapsolunk is. Éljen a szerző! Éljen a hős! Hanem aztán most én jövök ez epiloggal. – Győztél, diadalmaskodtál. Én is a diadalszekeredbe fogom magamat és húzlak. Nem állok be annak az officiosus bolondnak, a ki a triumphator szekere mellett, az ujjongó nép hallatára, a hősnek a hibáit hányta szemére. Dicső vagy, fényes vagy, boldog vagy. Maradj az! Ezt az egyet követeljük tőled mi ketten, semmi mást. Férje vagy a legszebb, s a mi több annál, a legjobb asszonynak a földön, légy boldog családfő! légy erős törzse egy dicső családnak, hatalmasítsák el utódaidat e földön a jövő századok! Gazdag lettél, légy még gazdagabb, uraljon kis királya gyanánt mind az a föld, a mit felszabadítasz. – Becsülve vagy. A fejedelem egy szavával elveszi tőlünk többiektől a becsületet, hogy te rád halmozza. Szerezz hozzá még többet: úgy mutogassanak rád, mint követendő példaképre a kortársak előtt. – Bálványa vagy a népnek: légy megváltója! – Vezesd be az igéret földébe, s írd be a nevedet a legelsők közé, a kik ott ragyognak történetünk érczlapjain! – Rákóczy villáma vagy! győzhetlen a harczban, a nép hitében a mesék lovagja, a kinek a testét nem fogja se kard, se golyó, hogy még sérthetlenebb légy, mindenütt ott láss magad mellett kettőnket: öcsédet és engem, a mi testünk fog védelmezni a csaták vészei között; mi virrasztunk sátorod előtt, mikor alszol, mi oltalmazunk élesen vágó kardok s még élesebb nyelvek ellen, s ha esküdni kell melletted, készek vagyunk Isten igazsága ellen esküdni és elkárhozni érted… mindaddig, a míg e magasra vivő úton fölfelé haladsz… Addig: igazán mondom, addig… Hanem ha te egyszer ennek az útnak a lejtőjére tévedsz, ha te egyszer árulóvá találsz lenni e szentháromság ellen, a minek neve «hitvesi hűség», «férfiui becsület», «hazafiui kötelesség»: mi leszünk ketten, a kik meg fogunk ölni: én és az öcséd! Testedet nem fogja fegyver? ám a testvér dákosa megtalálja sebhető részedet; ha van kard a világon, a mitől félhetsz: bizony a testvéredé az. Ha megcsalod valaha ezt a nőt, ha elárulod valaha ezt a hazát, gyilkosod lesz az öcséd: hóhérod leszek én!

E nehéz szavakra azzal felelt Ocskay László, hogy mindkét kezét nyujtá Csajághy elé s szeme közé nézett annak bátran, őszintén, nemesen. A két férfi megszorítá egymás kezét, s aztán megcsókolták egymás arczát.

– A mit ez órában hallottál tőlem, dörmögé halkan Csajághy, az el van temetve a sirban, csak magad fel ne dúld: ott marad örökre. – És most vezess át az «édes anyádhoz».

… Mind a két asszony együtt volt, az anya és leánya. Régi jó ismerős volt előttük Csajághy Márton. Szegény jó Gábornak ő volt legkedvesebb barátja. Nem is tudott vele a nagyasszony egyébről beszélni, mint a megholt fiáról; bárhogy igyekezett is Csajághy más vidámabb tárgyakra fordítani a beszédet, meg csak visszatért rá.

S Ocskaynak mindezt ott kellett hallgatnia.

(«Miért olyan hidegek a kezeid?» suttogá a hozzá simuló hitves, aggodalmaskodva.)

– Milyen délczeg volt, és milyen jó! suttogá az özvegy. Mennyire szerette a hugát. Mikor menyasszony volt, azt mondá vőlegényének: meg ne keserítsd valaha a hugomat, mert akkor megöllek, oh tudom, hogyha meghallotta volna, hogy a testvére sir a férje miatt, a sirból is fölkelt volna a fogadását megtartani, hogy azt megöldökölje.

Ilonka egészen odaborult a férje keblére, mintha féltené azt, hogy már öldökölik.

Édes anyja észrevette felindulását, s könyjein át mosolyogni kezdett.

– Nem téged, nem, édes. Nyughatik már jó bátyád csendesen. Testvére boldog lesz. – Pihenj fiam, pihenj! Jöjjetek: most mutatok ti nektek valamit, a mit eddig csak titokban, csak magamnak tartogattam. Lássátok meg ti is.

Azzal odavezette őket ahhoz a nagy szekrényhez, a melyben meghalt fia öltönydarabjai voltak elrakva, krónikai rendben, legfelül a himzett mellény.

Kivette, széttárta.

– Nézzétek: ez volt rajta halála óráján. Akkor is jó hugára gondolt, mikor azt felvette, mert ő himezte ezt ki. Itt vágta keresztül az a gyilkos golyó, a mely életét kegyetlen kioltá.

Az anya kitörő fájdalommal emelé az égnek reszkető öklében a tépett öltönydarabot.

Csajághy megrettenve nézett rá, ha ez most átkot talál mondani a gyilkos fejére! – Ocskay olyan volt, mint a halál.

De a fájdalomtorzította arcz mosolyra derült egyszerre.

– De nem! Ma nem átkozódom. És soha sem többet. Legyen áldott az Úr, a ki őt elvette s nekem ismét visszaadta. Hiszen van már megint fiam. Áldassék az Isten.

S azzal megölelte a leánya férjét, az Úr adta édes figyermeket.

A nagy, kemény vas embernek is szemébe szökött a köny s végigfutott azon az érczbarázdán, a mit ilyen nedv patakja nem szokott öntözni soha. Most nem birt magával.

– Utoljára vettem ezt most elő, szólt Tiszáné. Most elteszem örökre; azzal megcsókolta azt a golyó ütötte nyilást a mellényen, azt a titoktartó szájat, s aztán sorba adta; mindenkinek megkellett ezt a néma ajkat csókolni: Ocskay Lászlónak is. Akkor visszatette azt az özvegyasszony a fiókjába. Most már aludjál csendesen. Soha sem költelek fel már többet álmodból. – Pihenj, fiam, pihenj. – Hiszen itt van már az, a kiért elfelejtem, hogy olyan nagyon fájt a szivem valaha miattad.

S azzal egymáshoz ölelte az ifjú párt: a vőt és leányát.

… Csajághy bucsuzott, azt mondta, hogy siet. Nem maradhat tovább. Csak szökve jött így is. Végőrön van az állása, mindennap ellenséggel szemközt.

Mikor Ocskay kikisérte az előpitvarba s egyedül voltak, Csajághy megragadta a kezét vas markával s azt dörmögé fülébe:

– Ha te ezt a jelenetet valaha el tudnád felejteni!

– Soha ez életben! suttogá Ocskay.

– Eredj vissza az «anyádhoz». Neki van rád szüksége, nekem nincs. Eredj vissza hozzá.

… Mikor Csajághy egyedül, senkitől nem kisérve lement az udvarra, a lovát ott jártatta egy zöld monduros hajdu a fák alatt: Csajághy véletlen szemügyre vette a hajdu arczát s megdöbbent a láttára.

– Te, legény! Nem Marczi a neved?

– A vaóna, ha más nincs.

– Nem te voltál Gábor urfinak az inasa?

– Reegen vaót a: talán nem is igaz.

– Hát téged nem vágtak le a többivel együtt Tisza-Becsnél?

– Ím nem valeek ottan.

– Hát azt mondom neked, ficzkó, hogy kapiczányon tartsd a nyelvedet, hogy ki ne beszéljen valamit abból, a mit tudsz. Mert ha megtalál szaladni a nyelved, bizony mondom, hogy utána fut az a te nagy tökkolop fejed is.

– Dejszen viteez kapitány uram, van eennekem annyi eszem, a mennyi egy embernek, menmeg meeg azonfelyül egy palócznak eleeg!

Csajághy felkapott a lovára s elvágtatott.