AZ ISTEN BÉKÉJE.

Ocskay ezuttal a zay-ugróczi kastélyba vitte kedveseit, a hűséges Zay grófok vendégszerető házához.

Mennyi elmondani valójuk lehetett egymásnak! A nőnek, az anyának, a férjnek; de különösen annak a negyediknek, a ki most tanul beszélni.

Ocskay csakugyan majd odaégette a feleségét akkor annál az első berohanásnál (csupa hitvesi szeretetből) az ostromolt kolostorba. Annak a rimánkodó kezei nyultak ki feléje az ablakrácsokon. – Milyen nagyon nevetni való volt ez mostan!

Onnan azután Ilonkát, hogy a gyermeke megszületett, más fogságba vitték; Tiszáné nagyasszony azt is híven megosztá vele, még a bőjtös eledelt is megette. – Milyen nagyon nevetni való volt ez!

És most már ismét egymáséi lehetnek! Soha többet el nem válnak. «Nem is volna, hova hagyjalak el? mondá Ocskay; kastélyom szét van rombolva, földeim vetetlenek: vándorolnod kell velem faluról-falura, s ott aludnod a sátorban, mint a czigánynak.»

– Mint a Czinka Pannának! mondá Ilona.

– Hát már ezt is tudod rólam? kérdé Ocskay csodálkozva.

– Mindent! Szólt Ilona neheztelést mimelve.

– Féltékeny vagy érte?

– Hát hogy ne?

– De hát kitől tudtad ezt meg?

Ilona nem tudta tovább vinni a szerepét; nevetésre gömbölyült az arcza.

– Bohó te! Hiszen magad küldted oda hozzám izenettel Czinka Pannát.

Ezen aztán nevettek mind a hárman. – Nem is hárman, de négyen: – sőt az ötödik is. A vas ember is ott állt, mint csendes tanuja örömeiknek, gyönyörüségeiknek. Ocskay még az úton elmondta Ilonkának, mennyit köszönhetnek ők Csajághynak? Ez a példányképe a jó barátoknak.

Rá is elragadt a nevetés.

Ocskay megszorítá a jó barát kezét.

– Mennyivel vagyok én te neked adósod?

– A többi semmiség volt; dörmögé Csajághy. Hanem ezt az utolsót soha el nem felejtem. Ez keserves munka volt.

– Az asszonyőrzés?

– Igenis az. Inkább egy csörgőkigyót adtál volna ide őriznem, inkább egy pestis-lazarétumot biztál volna rám, mint ezt a némbert.

– Vége van. Felejtsük el.

– Mindent elfelejtenék neki; de azt soha, hogy téged féltékenynyé akart tenni a nőd ellen. A boszorkány!

Ilona komoly lett e szóra.

– Hiszen velem volt az anyám.

Tiszáné tréfára fogta a dolgot.

– Igaz biz az, fiam uram, hogy én mindig vele voltam, s vigyáztam a kegyelmed feleségére, de nem ám azért, hogy el ne csábítsák kegyelmedtől, hanem hogy pápistává ne tegyék.

Ismét nagy ok a nevetésre.

– Mert, héj, bizony azok az apáczák nagy mesterek abban! folytatá Tiszáné. Kegyelmed már elvetette a drága virágmagot Bellarminiussal, s az könnyen csirát hajt. Én csak jótállok a magam leányáról, de hát kegyelmedről ki kezeskedik, hogy nem lett pápistává?2)

– No arról meg én felelek! mondá Csajághy, s nagyon komoly arczot csinált hozzá. Még akkor is, mikor valamennyien mind nevettek rajta.

Hiszen, aki a viszontlátás órájában féltékeny tud lenni, az bolond!

Ezek pedig nagyon okosak voltak! Csókolódtak, úgy haragudtak.

– Isten ne vegye tőlem bűnömül, mondta Ocskay, ha azt mondom, hogy nem kivánom a mai napon cserébe az üdvösséget! Mert ennek a boldogságnak lehetetlen, hogy fokozása legyen!

– Pedig hát látod, van fokozása; szólt Csajághy s odahajolva Ocskayhoz, valamit súgott a fülébe, a mire Ocskay nagy szemeket meresztett, s bámulva mondá:

– Hát miért nem hivod őt ide?

Csajághy oly gyöngéd, fájdalmas szemrehányással tekinte e szónál Ocskayra, a minőre ezt a kemény arczot alig hihette valaki képesnek, s Ocskay elérté, a mi e tekintetben mondva volt: «lehetnél-e hozzá olyan kegyetlen?»

Ocskay rögtön fölkelt a neje mellől, s a nyakába csimpajkozó gyermeket visszatette az anyja ölébe: «mindjárt visszatérek!» mondá és Csagjághyval együtt kiment a szobából.

A gyermek álmos volt, azt elvitte az öreganyja aludni. Ilonka egyedül maradt ott.

Elkezdte a fejét törni ezen a talányon.

Mi lehet az, hogy valaki idejön, aki még fokozni képes az ő boldogságukat, s a kinek mégis nem lehet idejönni, a férjnek kell kimenni hozzá?

A kiváncsiság nagyon jogosult volt: s a talány nehéz.

Az idő pedig telt: a nagy remekművű álló órán már kétszer huhukolt a bagoly, két óranegyed mult, az egész óra betelt, a két érczember a kalapácscsal elverte az órát a harangon s a férj még sem jött vissza.

Ilona odaállt az ablakba s kibámult az udvarra.

Ott a tornácz előtt állt egy csatlós két felnyergelt lóval, amik közül az egyik, a nemes telivér paripa, nyugtalanul kapálódzott.

Nem sokára jött egy másik csatlós s az is két paripát vezetett kantárszáron.

Egyszer aztán megnyilt a tornáczajtó, s kilépett rajta Ocskay, útnak öltözve. A nehéz, czombig érő saruk, a farkasbőr bunda a vállán, a kulacs az oldalán, mind azt jelenték, hogy útra megy.

Utána jött Csajághy; de az már nem volt olyan nagyon felbundázva, ő csak a párduczkaczagányt vetette a nyakába.

De ami az úti-öltözetnél is jobban meglepte Ilonát, az a sajátszerü búskomorság volt Ocskay arczán, a minek nem birta az okát kitalálni. Soha sem látta őt még ilyennek. Mikor Csajághytól elvált, valami szelid keserüség vonult át az arczán: mintha mosoly akart volna lenni; de az ajkai nem nyiltak szóra.

Felveté magát a nyeregbe, s onnan szorított Csajághyval kezet.

Ilona jól hallá az ablakból, mikor Csajághy azt mondá neki:

«Isten hozzád Ocskay!»

És Ocskay kirobogott a kapun, anélkül, hogy Ilonától búcsút vett volna… Még csak fel sem tekintett az ablakba, ahol tudhatta, hogy Ilona áll minden bizonynyal.

Hát ez a fokozása a boldogságnak: annak az üdvösséggel határosnak?

Ilona várta, hogy majd feljön Csajághy s kulcsát adja ennek a talánynak. Még inkább elbámult aztán, mikor azt látta, hogy ez is lóra kap s a kapun kirobogva, Ocskayval ellenkező irányban elvágtat, s csak a csatlósától kisérve.

Hát már mit jelent ez?

Ilonka csak ott állt és bámult ki az ablakon át a távolba, összekulcsolt kezekkel. Bámult a tovarobogó férj után; és várta, hogy talán az egyszer mégis csak majd visszanéz, s úgy elszorult a szive, mikor azt látta, hogy a távozó alakot mind jobban elfedi az esti köd és még sem fordul egyszer is vissza. Óh, milyen nagy lélekfájás azt igy elnézni!

Ekkor egyszerre átkarolja a vállait valaki, egy nesztelenül háta mögé lopódzott alak, s megcsókolja az arczát.

Ilona nagyot sikoltva fordul vissza, s ott találja magát a férje karjai között.

Ocskay László úgy olvas ez arczban, mint a nyított könyvben.

– Te most azt hitted, ugy-e, hogy «én» vagyok az, aki ott tovavágtat?

– Hát ki az ott?

– Az öcsém, Sándor.

– Hát mért nem jött fel hozzánk?

– S te azt nem tudnád?

– Mi őt nagyon szerettük, – kivált az anyám. Talán azért?

– Mert szerettük?

– Az anyád inkáb, mint te. De ő még jobban szeret mind a hármunkat, mint mi őt együtt mind a hárman. Jer anyánkhoz, hadd mondjam el egyszerre mindkettőtöknek, hogy mit hozott nekünk a mi Sándorunk.

– Az még boldogabbá fog bennünket tenni? kérdé Ilonka.

– Egészen boldoggá.

Ilonka ismét megtalálta a kedvét, mint elzajlott zivatar után az énekes madár: olyan nevetve tudta elmondani az anyjának, hogyan elnézte ő a Sándort a Lászlónak s hogy duzzogott érte, hogy az még csak fel sem néz hozzá egyszer is az ablakba; még csak vissza sem fordul egy búcsútekintetre.

Nem is sejtette, hogy minő szomorú titka van ennek?

– No hát, mi jót hozott a Sándor nekünk? kérdé a nagyasszony.

– Jobbnál jobbakat, szólt Ocskay László. A fejedelem ő felsége küldte őt hozzám kegyelmes iratokkal. Az egyik levélben ő felsége kinevez engem brigadérosának; egy ranggal a mostaninál feljebb. Innen egy lépés már a generális.

Ilonka úgy örült annak, hogy már most hát brigadérosné lesz, mintha neki volna abból legtöbb dicsősége.

– A második irata a fejedelemnek egy donationalis levél, melyben nekem adományozza a sztropkói uradalmat ősi kastélyával együtt. Nem vagyok hát többé hajléktalan földönfutó, van a hová vigyem a feleségemet, fiacskámat: szebb is, jobb is az eddigi birtokomnál; dicsőségesen szerezve.

Ilonka csak a fejét ingatta s odatapadva férje keblére, mondá:

– De én nekem ez nem nagyobb boldogság; mert én el nem maradok tőled semmiféle fényes palotájáért a fejedelemnek többé; hanem ott akarok lenni, ahol te vagy; ha gunyhóban, ha sátor alatt; sehol engem el nem hagysz magadtól!

– Nem is hagylak el, édes mennyországom! rebegé Ocskay, erőteljes két karral oda szorítva magához visszavívott kincsét. Dehogy hagylak még el valaha magamtól. Halld meg, hogyan lesz tökéletessé a boldogságunk? A harmadik levélben arról tudósít a fejedelem, hogy alá lett irva a fegyverszünet hat hónapra a császárral, külső hatalmasságok, Anglia és Holland, közbevetik magukat, biráskodni fognak Magyarország és Ausztria között s ha lehet, megszerzik a békét. Erre az időre hazaoszolhat a felkelősereg, kiki a maga családi tüzhelyéhez; a vezérek is a maguk váraikba: csak az őrségek maradnak a zászlók mellett. Hat hónapig Isten békéje van az egész országban, s talán végkép meg is marad. Most már nincsen egyébb hivatalom, mint – a bölcsőt ringatni. Áldassék az Isten!

E szóknál Ocskay László térdre bocsátkozék, s a két nő is oda térdelt mellé (pedig pápisták sem voltak) s egymást átölelve, áldoztak – az egyetlen drágasággal, amit Isten az oltárról felvesz magához – az érzés könyeivel.

Óh te Isten szent békéje, de nagy kincs vagy te a földön!

«Együtt leszünk hát, és együtt örülünk egymásnak! – Ott találunk mindent, ami volt, elveszett, ujra megkerült. – Lármás gazdaság: tehenkék szarv nélkül, bőtejelők; – a kalkuttai kakasok. – A mókus a kaliczkában. – Dehogy az! A gyermek a bölcsőben; – nem, nem! a kis paripa hátán. – Anyánk is velünk lesz! – S ez így fog tartani, míg a világ világ lesz!»

Mindenkinek volt valami egy örökkévalóság számára készített terve; mert hiszen olyan nagy idő az a – hat hónap, a mig tart a «Treuga Dei.»

Tehát ugy-e, hogy van fokozása még ennek a boldogságnak is?

És ezt a potentiára emelést a testvér hozta meg!

Az a Sándor, aki valaha olyan szivesen látott vendég volt a Tisza-háznál. Aki mindig ott felejtett valamit, mikor eltávozott, hogy visszatérhessen érte. S aki most, mikor mind a ketten embernyi emberekké lettek, olyan nagyon hasonlít a bátyjához, hogy a távolban még az ángya is elnézte az urának.

Erről azután eszébe jut Lászlónak az, mikor ő maga is bámulva látta saját magát második alakban megjelenni, a midőn az egyik alakját olyan keserves kelepczébe szorították bele a gonosz labanczok.

A kandallótűz mellett ülve, elbeszéli ezt az esetet Ocskay az egész házi nép előtt. Anyósa és felesége oly szívdobogva hallgatják ezt a regét. Ilonka nagyokat borzad. Tiszáné nagyasszony a könyeit törli.

Végig elbeszéli azt Ocskay László, hogyan szabadította meg őt csúf halálveszélyből a testvére, Sándor? hogyan vitézkedett ott? Hogy ismertek egymásra hosszú távollétük után?

Hanem egyet még sem mondott el Ocskay László a feleségének. Azt a rövidke szóváltást, ami a hőstett után közte és Csajághy között megtörtént. Azt a végszót: «ha még egy perczig késtetek volna, milyen jól jártunk volna mind a hárman!» – Most már azt tartotta, hogy «mégis csak jobban jártunk mi ketten!»

Másnap utaztak a sztropkói új uradalmukba – statutiora. Az pedig akkori időkben tiznapi járó föld volt attól a csatatértől, a melyen Ocskay László a babérait tépte. Tehát nagyon jó pihenő lehetett.

Tréfált is e felett Bercsényi eleget; azt mondta, hogy «no, ha Ocskay László Rákóczy villáma volt, akkor a fejedelem ugyan hüvelybe dugta a villámát!» – Nevetett azon Ocskay, mikor a fülébe ment. – Csak soha ennél gonoszabbul ne bántsák!