A MEGBABONÁZOTT MALACZFEJ.

Talán nagyon is érzékenyen végződött volna ez a mai lakoma, ha valami közbe nem jön, a mi a kedélyeket megint derültebb hangulatba hozza. Az ordináncz jött jelenteni a vezérnek, hogy idekinn van és bebocsáttatást kér a lévai vár volt labancz-parancsnoka, ki is Sós Márton kapitány uram salvus conductusával jött idáig.

Ocskay átvette a salvus conductust s átfutott rajta.

– Ecce a labancz-kapitány át akar térni hozzánk egész csapatjával.

– Miféle nemzet? kérdezé Tormássy László.

– Cseh biz az, Isten bűnül ne vegye neki. Szorítsunk neki helyet az asztalnál, urak. Ez tudom, hogy még nem ebédelt. Vezesd ide!

A labancz-kapitány belépett az étterembe, s nagy karimás tollas kalapjával, gavallér módjára, üdvözlé a házi úrnőket, azután meg katonásan az urakat. Az akkori dragonyosok egyenruhája volt rajta; széles felhajtott ujjú wammsz veres melltakaróval, bő plundra, szétálló tölcséres csizmaszár, felkötött sarkantyuval; az arcza egészen olasz jellegű volt, mintha soha Csehországot se látta volna, éles arczéllel, egyenes orral, kerek szemöldökökkel; szemei oly sűrű ránczok közé szorítva, mintha mindig nevetésre állnának; a miknek aztán a szája is szekundál, a két szeglete örökösen felfelé levén huzódva, s ezáltal valami kényszeredett nyájasságot fejezve ki, bajusza hegyesen fölfelé, kecskeszakálla merészen előre szoktatva. Kiegészíti az alakot a hosszú csigákba fodorított allonge paróka, a mi akkori idők szerint a civilisátió divatja vala.

Egészen idegen accentussal ugyan, de magyarul beszélt a kapitány. Régóta itt fekhetett már az országban, megtanulhatta a nyelvet.

– Alázatos szolgájuk az uraknak. (Ez is elárulja, hogy idegen; még akkoriban nálunk így nem köszöntöttek: «szolga! alázatos!»)

– Hozott Isten, bajtárs, fogadá Ocskay. Azt hallom, hivünk akarsz lenni. Ha így van, ülj közénk s végy részt a lakománkban.

– Hát bizony, nem is vagyok bolond, szól nevetve a kapitány, hogy ott maradjak paprikában főtt bivalyhust enni, mikor itt pompás lakomában részesülhetek…

(Ez jól indokolja a zászlócserélést, egy jó lakoma kedveért!)

– A nevem Scharada Nepomuk.

– Micsoda? kiálta fel, billikomát lecsapva az asztalra, Tormássy László. De ilyen névvel ugyan én mellém le nem ülsz! S újra visszahúzta székét a helyére. Elébb keresztelkedjél ki magyarnak!

– Úgy van! úgy van! kiabálának egyszerre többen. Ki kell elébb keresztelkednie. A nevetés mutatta, hogy ez félig tréfa.

A kapitány fideliter viszhangozá a nevetést.

– Hát én azt sem bánom. Legyen a nevem ezentúl «Sárady». Ez csak jó magyar hangzású név. Azt sem bánom, ha megkeresztelnek, csak igazhitű keresztyén római katholikus pap legyen hozzá, meg jó keresztanya, aztán a paszitában magam is résztvehessek.

– Meglesz mind, atyafi, mondá Tormássy. Itt a pap (Andrássy Mihályra mutatott), a keresztapa lesz Ocskay; keresztanyának meg, minthogy pápistára van szükség, itt lesz Furóné asszonyom. Azonnal behívjuk. Aztán jön a paszita.

A kapitány ráállt a tréfára. A nagyasszonynak is bele kellett egyezni. Furóné asszonyommal komolyan elhitették, hogy mikor egy labancz kuruczczá akar áttérni, hát annak elébb, mint a töröknek, ki kell keresztelkednie, s ezt nézve, elvállalta a keresztanyaságot. Egy kis asztalt hoztak elő hevenyében, leterítve hímzett szőnyeggel, arra kitették a nagy ezüst medenczét, az ezüst korsóval; Andrássy Mihálynak felnyomták a fejére a négyszegletű papsüveget, Furóné asszonyom is feltette a táritoppos fejkötőjét, a miben olyan volt, a mint a kalendáriumban a napot ábrázolják; hogy hát már most ők majd megkeresztelik az áttérő labanczot. Addig pedig felhozták az asztalra a jó töltött káposztát, hogy a kedvét még inkább felfokozzák.

Ment ez a mulatság rendén, egész odáig, a míg a barát a maga breviariumából olvasva a keresztelés formuláréját, odáig nem jutott, hogy a keresztszülőktől azt kérdezze:

«Contradicisne diabolo, et omnibus eius insidiis?» (Ellent mondasz-e az ördögnek és minden ő incselkedéseinek?)

De mielőtt a keresztszülők erre megfelelhettek volna, egy vékony, kisértetes hang megszólalt onnan felülről, mintha csak a függő lámpásból sipákolt volna: «non contradicas!» (ne mondj ellent.)

Mindenki bámulva tekinte föl a függő lámpásra. Legfurcsább ijedelem látszott a baptisandusnak az ábrázatján, annak a szája is tátva maradt, úgy elbámult. Egy percz mulva egy másik hang, olyan, mintha valaki az orrán keresztül nyefegne, elkezde magából a keresztelő kancsóból kifelé gágogni:

«Non contradicito!»

Ujabb, még nagyobb elhüledezés!

Utoljára egy mély bassus hang a keresztelő-asztalka alatt zúgott fel rémletesen:

«Nemo mihi contradicat!» (Senki nekem ellent ne mondjon.)

De már ezt meg kell fogni!

Egyszerre mind a hárman: a barát is, a keresztanya is, meg a kapitány is az asztal alá dugták a fejeiket, hogy megfogják az ördögöt, s ime, midőn újra előkerülének az asztal-függöny alul, a barát fején volt Furóné asszonyom táritoppos főkötője, a négyszegletű papsüveg volt a kapitány tarkóján, s Furóné asszonynak a fején lobogott a kapitány allonge-parókája. Az ördög elcserélte a fejeiket mind a háromnak!

Az egész társaság hangos hahotával vette fel a házat erre a szemfényvesztési tréfára.

– Diabolus te baptiset! kiálta a barát, hozzávágva a neophitához a breviariumát. S volt nagy gaudium, a míg kiki a maga fejét visszacserélgette.

Csak Ocskay nem nevetett ezen.

– Hagyjátok abba! szólt parancshangon. Nem szeretem, ha a vallás dolgaiból tréfát űznek. Tiszteljük egymás czeremoniáit; ebben egyeztünk meg. Ezt látjátok a fejedelem medaillonjára verve. Add a kezedet, bajtárs. Vitézek közt a kézcsapás egyértékű az esküvel. Nálunk Sárady lesz a neved. Ha győzünk, nemessé teszünk, prædicatumot kapsz.

– Hanem aztán majd ne olyan hűséggel szolgálj a mi zászlónk alatt, mint az elhagyott alatt! veté utána Tormássy.

– Fogadom, hogy nem olyan hűséggel fogom szolgálni az új zászlómat, mint a régit, mondá a kapitány s olyan különösen mosolygott hozzá.

– Akkor hát mellém ülhetsz, mondá Tormássy, s odább rukkoltatta a székét; hanem mindenekelőtt add át a vár kulcsát, mert oda engemet nevezett ki a vezér jövendő várparancsnoknak.

– Itt hordom magammal, szólt a kapitány, kihúzva zsebéből az aranyozott várkulcsot s odaszorítá azt két kézzel Tormássy kezébe, s ég felé forgatta a két szemét, a mikor azt mondá: őrizze kegyelmed nagyobb szerencsével, mint én őriztem.

– Fogadom Jupiterre, hogy tőlem csak az életemmel együtt veszi ezt el valaki. De ni! Mi a ménkő?

Hát a mint szétnyitotta a markát Tormássy László, a nagyasszonynak a czifra ollója volt a tenyerében, nem más.

– Az én ollóm! kiáltá a nagyasszony megrettenve; hogy kerül a kegyelmed kezébe az én ollóm?

– De hogy kerül a kegyelmed lánczára az én várkulcsom? kérdezé Tormássy. A mi felett megint a nagyasszony förmedt fel csodájában.

– Ugyan engedjük már ebédhez ülni a kapitányt, mondá Ocskay, mert bizony még hátrafelé fordítja a fejeinket.

A kapitány azonban a töltött-káposztás tál előtt is megmutatta, hogy tud valamit. A töltelékeket csak úgy tüntette el egymásután, mintha ott sem lettek volna. S utoljára elnyelte magát a kést, meg a villát, a mikkel evett. Keresték azt mindenütt nála, de nem volt sehol.

A kapitány oly kedélyesen kaczagott e tréfák mellé, mint egy gyermek. Az egész társaság kedélyét kiforgatta a sarkaiból. Azok az eddigelé oly komoly, érzékenységre hajlandó, pathosteljes szónoklatok, a mik a magyar férfitársaságot annyira jellemzik, ennek az egy kaukler idegennek a bohóskodásaira egészen elenyésztek; a hősökből, a kik a haza sorsán búsulnak és lelkesülnek, pajkos diáktársaság lett, melynek kedve telik benne, ha egy czimborára talált, a ki tréfát hágy magával űzni. Még a nagyasszony is szeretett a bohó vendég úrral komázni. Csak Ilonka nem mulatott rajta, s jól esett a lelkének, hogy lát egy másik arczot is, mely az egész hahota alatt alig vonul el egy mosolyra. Ocskaynak se tetszik e tréfa.

– No te, ördögökkel egy idős! mondá a nagyasszony a kapitánynak. Ha énnekem elő nem adod az én szép gyöngyháznyelű késemet, a mit elnyeltél, én nem adatok másikat; pedig itt hozzák a sült malaczot egészben, majd meglátom, hogy kezded ki?

A kapitány e szóra elkomolyodott, s a mint a szép pirosra sütött malaczot az egész tráncsértállal együtt eléje tették, összekulcsolta a kezeit s kétségbeesetten tekinte a nagyasszonyra.

– Kegyelmes nagyasszonyom! Hát mivel érdemlettem én azt, hogy én nékem egy eleven malaczot kell felennem?

– Eleven malaczot? Te! Hiszen most húzták le a nyársról.

A sült malacz elkezdett erre csendesen röfögni: «oi oi, röf!»

A nagyasszony összecsapta a két kezét: «de már ez nincs Isten hirével.»

A sült malacz pedig nem hogy abbahagyta volna, sőt inkább visítani kezdett, mint a malacz szokott, ha este az emséje után fut haza a legelőről. Úgy czifrázta, hogy az csupa nevetni való volt.

A kapitány úgy mórikált, mintha dühösködnék e felett s egyszer csak a két kezében volt az eltünt és hiába keresett kés, villa; senki se látta, honnan került elő, s azzal egy pillanat alatt levágta a sült malacznak a fejét.

És ekkor a levágott malaczfő a következő szemrehányó szavakra fakadt:

– Oh Muki, Muki! Mért tetted ezt velem?

A kapitány nagyot sóhajtott és elszomorodva forgatá a szemeit felfelé.

– No lássa, nagyasszonyom. Ebben a malaczban az én öcsémnek a lelke lakik, a ki a Morvába fulladt szegény tavaly.

– Ne mondj ilyet!

– Ráismerek a hangjáról. Szólj, oh szerencsétlen! miért húzott tégedet nyársra a kegyetlen szakács?

A malaczfő felelt:

– Azért, mert megláttam, hogy a mustos pecsenyéhez való tokaji bort megitta.

– Ördöngösség! Boszorkányság! kiálta valaki odahátul. Az bizonyosan a szakács volt. Az egész cselédség betódult már a nagy komédialátásra onnan kívülről.

– Hát te boldogtalan! folytatá a kapitány, mért öntözött téged Furóné asszonyom forró zsirral a tűz mellett?

A malaczfő válaszolt:

– Azért, mert megláttam, hogy eldugott a zsebébe egy félfont mazsolaszőlőt.

– Jaj! a pokolravaló! Nem igaz! Nem is volt több hat szemnél az egész! sikoltozott Furóné asszonyom.

De még aztán sorbavette a veszedelmes malaczfő az egész úri társaságot s kinek-kinek olyan titkait vallotta ki, a mikről eddigelé még senki sem tudott.

Végre megsokallta az exorcisatiót páter Andrássy Mihály, a kinek kolostori életéből igen kényes adatokat kezdett a malaczfő előhozogatni, s hogy megakaszsza a boszorkányos oraculumot, ezt a kérdést intézé hozzá:

– No te, malaczfő, hát ha olyan tudós vagy, mondd meg, lesz-e valaha olyan halandó, a ki Ocskay László uramat diadalútjában feltartóztatja és legyőzi?

A malaczfő felelt:

– Lesz!

– Ki lesz az? Mely ütközetben?

A malaczfő felelt:

– Szép asszony lesz. Lakodalomban.

Nagy taps következett rá.

– Mi lesz a neve a menyasszonyának??? ostromlák egyszerre a malaczfőt minden oldalról.

A malaczfő goromba lett.

– Eb kérdi!

– Hajadon lesz-e, vagy özvegyasszony? Ezt tudakolták tőle inkább.

A malaczfő rejtélyes lett.

– Hajadon is, meg özvegy is.

– Hogyan? Hát két felesége lesz?

– Csak egy.

Ki értse ezt?

Csak Ilonka halaványult el erre a szóra. Ő neki jutott eszébe, hogy ő az, a ki leányfővel maradt és mégis özvegy.

Ocskay véget vetett a tréfának ezzel a szóval: hagyjátok abba az allotriákat urak! Te meg láss hozzá a falatozáshoz, Bruder!

A kapitány azután kétfelé hasítá az elbűvölt malaczfejet, úgy hogy az nem beszélhetett ki többé semmit.

– Kedves druszám! sugá oda Tormássy László Ocskaynak, nem tetszik nekem ez az új szövetséges sehogy! A ki így tud a hasából beszélni és esküdni, a ki ilyen szemfényvesztő módra tud elchangeirozni kést-villát, zászlót és hűséget, félek én annak a barátságától.

– Ügyelni fogok rá, mondá Ocskay.

Félbeszakítá e tréfás jelenetet valami sajátszerű tempóra tartott dobverés künn a mezőn, a mire legelőször is a nagyasszony figyelmezteté Ocskayt, hogy mi az?

– Magam is azt hallgatom, szólt Ocskay, ez azt jelenti, hogy a haditörvényszék ül össze, rögtönitélni valami delinquens felett, a ki a tábori regula ellen vétett.

– Jaj, csak ne végződjék halállal.

– Ez bizony mindennapi dolog.

– Tán csak nem lesz valami nagy eset?

– Majd kisül mindjárt a turpisság.

Ki is sült rövid időn. Az ordináncz jött jelenteni, hogy a veres huszároktól van itt egy küldöttség, a sententiával.

– Előre tudtam, mondá Ocskay. Ezek csinálják a legtöbb kontrabantot, mintha ördögök szálltak volna beléjük.

Azzal átvette a haditörvényszék irott itéletét.

– Mondom! Egy nap sem mulik el a nélkül. Pedig milyen szigorú parancsot adtam ki, hogy senkitől egy tűt érőt el ne vegyenek. Egy közvitéz egy lévai asszonytól ellopott egy malaczot.

– S ezért megbüntetik? ez már nagyon helyes! Mondá rá Tiszáné nagyasszony. Biz a föld népét oltalmazni kell a katonaság ellen, mert nem mind ilyen gavallér az.

A kurucz tisztek erre a jelentésre mind felkeltek az asztaltól s felkötötték a kardjaikat. Azután a vezérrel együtt mind kimentek a tornáczra. Ott állt egy káplár, meg két közvitéz a veres huszárok ezredéből. Lenn az udvaron pedig látható volt a delinquens, a ki hajadon fővel, dolmányától megfosztva, hátrakötött kezekkel állt egy csapat muskétástól körülvéve. Fiatal, daczos képű legény volt. A napba nézett s nem pislogott tőle a szeme.

Ocskay előkérte a tintatartóját és tollát az iródiákjától s aláirta az itéletet, aztán oda adta a hadbirónak felolvasás végett. Parasztnép, asszonyok, cselédség, mind hallhatták.

A delinquens fejére halál volt mondva.

Tiszáné nagyasszony nem akarta elhinni, hogy ez nem tréfa.

– Uramöcsém! Ezredes úr! No ugy-e bár, hogy ez csak ijesztgetés? Csak nem ölnek agyon egy embert egy malacz miá! Egy magyar embert! Mikor úgy is kevesen vagyunk! Úgy is fogy a nemzetünk! Magunk is pusztítsuk? Kő üsse meg azt a malaczot gazdástól együtt! Adok neki egy emsét kilencz malaczával helyette. Csak nem teszik azt, hogy egy embert megpuskázzanak miatta?

– Ez bizony szomorú kötelesség, szólt Ocskay. A legény jó vitéz volt, gyámoltalan öreg anyja van otthon; de példát kell szolgáltatni, különben felcsufoltatik minden hadi regula. Itten csak egy mérték van: «ma neked, holnap nekem!»

– Hát hiszen, üsse part! verjenek rá huszonöt farmatringot, azt megérdemli; de csak ne oltsák ki az életét.

– Nem mi teszszük: a törvény teszi. A haditörvényben csak egy sanctio van: a halál.

– Rettenetes törvény! Bár soha fel ne találták volna.

A szabály szerinti dobütés hangzott, mire a három küldött közül a káplár előlépve, egyik kezét a csákójához emelte, a másikkal pedig egy akkor metszett topolyfa-vesszőt (mintegy singnyi hosszút) nyujta át a vezérnek, e szavakat mondva hozzá:

– Pardon, gratia a szegény delinquensnek, vitéz ezredes kapitány uram!

Háromszor kell ismételni ezt a kérést; ha a harmadiknál is azt feleli rá a vezér, hogy Istennél a kegyelem, s aztán azt a rövid vesszőt kettétöri s a földre dobja, akkor már «lőttek» a szegény elitéltnek.

De mielőtt kettőbe roppanthatta volna Ocskay azt a vesszőt, valaki megfogta gyöngén a kezét. – Ilonka volt az.

Hol vette ezt a nagy bátorságot, hogy egy olyan kegyetlen erős kezet haláltcsináló munkájában megakaszszon?

– Ajándékozza én nekem kegyelmed azt a topolyfa-vesszőt.

Jaj de szépen tudott kérni az édes szájával, hát még azzal a beszélő két szemével.

Ocskay ránézett, s rajta veszett a szeme, a lelke is.

– S mit akar kegyelmed, szép hugom, ezzel a topolyfa-vesszővel?

– Elültetem s addig öntözöm, míg kihajt, szép fa lesz belőle.

Ocskay elmosolyodott rá s odanyújtá a leánynak azt a topolyfa-vesszőt.

(Még e század elején is megvolt az Ocskay kastély kertjében az a nagy jegenyefa, a mi ebből a topolyvesszőből lett; úgy hitták, hogy a «kegyelem fája».)

– No te gézengúz! kiálta Ocskay a delinquensre; most az egyszer száraz lábbal gázoltál ki a hinárból. Fogd ezt az aranyat, fizesd ki vele, a kit megkárosítottál. Annak köszönd az életedet, hogy jó védszentet választottál, mikor megbérmáltak. Feljöhetsz a kézcsókolásra.

De biz azt a kézcsókot nem várták be. Ilonka vígan szökdécselve futott be a belső palotába, anyját felkeresni, a ki elfutott az executio elől s a párnák közé dugta el a fejét, hogy ne hallja a puskaropogást, mikor azt a szegény kuruczot agyonlövik.

– Nézd! Itt a kegyelem vesszője! Nekem adta egy kértemre! Ezt én elültetem és ki fog hajtani.

A nagyasszony sejtette már, hogy sok más egyéb is gyökeret fog ott verni, s levelet hajtani, nemcsak az a topoly-vessző.