UTI TÁSKÁMBÓL.

A SZAMOS-UJVÁRI FEGYENCZTELEP.

Kolozsvárról elindulva, táviratilag kértem engedélyt a kormánytól a szamos-ujvári fegyház megtekinthetésére s bár beismert rossz geografusságomnál fogva nem az illetékes miniszterhez intéztem a kérelmet, mégis ott volt már a táviratilag megküldött engedély, mikor délelőtt tíz órakor Teleki Sándor barátommal Szamosujvárra megérkeztünk.

Az igazgató távollétében Nuricsán József ellenőr úr fogadott bennünket a vár bejáratánál és ő vezetett körül a helyiségekben, kitünő szakértelemmel magyarázva meg a látottakat.

A szamosujvári fegyintézet hajdan kolostor volt, később alárendelt jelentőségű várkastély, mig jelenleg fogházzá van átalakítva. Két öl széles falai, erős, kettős vasrácsokkal ellátott ablakai vannak, a lépcső-feljáratokat mindenütt kettős vasrács-ajtók őrzik, s azonkivül minden kijárás úgy van alkalmazva, hogy kitörés esetén azon keresztül csak egy újabb zárt udvarba jutna a szökevény, melyben a jól megrakott őrházat találná maga előtt.

Jelenleg hétszázhatvan elitélt lakója van a szamosujvári várkastélynak. Rettenetes gondolat: hétszázhatvan gonosztevő egy közös házban! Egy világtárlat válogatott bűnök példányaiból. Hanem aztán, mikor végig jártunk e szomorú «kristály-palotában», ekkor azzal az emelkedett érzéssel távozunk el onnan, hogy az emberiség óriási léptekkel halad a tökély felé. Ez a börtön nem a boszuállásnak, hanem az expiatiónak a háza már.

A hajdani földalatti emberkínzó vermek sehol sincsenek már; legalább nem emberi lények befogadására vannak használva. Itt minden ember dolgozik. A fogház egy gyártelep, minden börtön egy műhely. S az elítéltek igen jó munkások. Vannak közöttük, a kik havonkint nyolczvan forintot megkeresnek; a legkisebb kereset havonkint tizenhat forint. Annak kétharmadát az állam kapja a fegyenczek ellátása fejében, egy harmadát félreteszik a fegyencz számára s mikor fogsága véget ér, kezébe adják; és ezenkivül kezébe adtak egy kézművességet, a mivel a kenyerét becsülettel megkeresheti jövőre kint a nagyvilágban.

A földszinti termeket (itt minden szoba teremnagyságú) nagyobb részt az asztalos-műhelyek foglalják el: itt butorokat készítenek, kézi munkával és géppel. A látogató belépésekor a jelenlevő őr kiált: «vigyázz!» s arra megszünik minden munka; a fegyenczek felállnak helyeikről s felelnek a hozzájuk intézett kérdésekre.

Az emeleten vannak a hálótermek: tágas, szellőztetett, tisztán tartott helyiségek, a fekhelyek igazán kényelmeseknek mondhatók, mindenik fejénél felirva az oda tartozó fegyencz neve és életkora (elhagyva: a bűn minősége, melyért elítélték, a mit régebben szokás volt kitenni, de rossz eredménye lett).

A másik szárnyon van a kórház, a hol a betegápolók is fegyenczek. Ezzel összeköttetésben a gyógyszertár és laboratorium. A kórodában akkor épen nem voltak súlyos betegek.

A második emelet nyujtja a legtanulságosabb képet. Itt van a pokróczgyár, itt a szalmafonó-, szabó- és csizmadia-műhelyek. Ezekben mind megrendelésre dolgoznak. Láttam ott oly finom hölgytopányokat elkészítve, melyek bármely fővárosi gyártmánynyal kiállják a versenyt. A melyik a fegyenczek közül legjobban érti a kézmüvet, az a mester, a ki a többi közt a munkát felosztja. Ha annak letelik a börtönideje, az utána legtudósabb lép a mester hivatásába.

Milyen érdekes tanulmány: ennyi különböző arcz gyüjteménye, melyeken az indulatkifejezést a fegyelem egyenlősítette. Hanem ez a tanulmány nagyon csalóka. Azt tanácslom regény- és drámairónak, hogy Pitavalt ne olvassa; mert a bűnvádi pörök csak a lélektan szörnykinövéseit mutatják be s tévutra vezetik a lélekbuvárt.

A szabóműhelyben két varrógép előtt láttam dolgozni két ifjú alakot, a kiknek az arczkifejezése megkapó volt. Az egyik egy fiatal gyermek, alig lehet húsz éves, szelid szemekkel, bánatos ajkakkal. Azon kérdésemre, hogy mit vétett? azt felelé: «bankjegyet hamisítottam, fotografia segélyével; csak egyet: az sem került forgalomba.» – «Mennyi időre van elítélve?» – «Öt évre». – A köny szemébe szökött. A mellette álló alak pedig egy délczeg, huszonnégy éves férfi volt; gyönyörű arcz és termet, a minőnek csak regényhőst festettek valaha; nyilt homlok, nagy fekete szemek, szép fekete bajusz, életpiros, tojásdad arcz, és magas deli alak.

– Mi vétekért van elítélve? kérdezém.

– Gyilkosságért.

(Ezt vártam tőle. Ilyen alakkal nem lehet valaki közönséges bűnös.)

– Kit gyilkolt ön meg?

– Egy szép asszonynak a férjét.

(Hisz ez nem is lehet máskép.)

– S mennyi időre van elítélve?

– Húsz esztendőre.

(Megütődtem: nem volt-e túlszigorú a biró a büntetés kiszabásában? Bizonyosan szerelemből lett gyilkossá a férfi, s azt nemcsak a költők, de a birák is enyhítő körülményül szokták beszámítani.)

– S miért ölte ön meg azt az embert? kérdezém tovább.

– Öt forint vérdíjért. Volt rá az őszinte felelet. (Itt mindenkinek meg kell mondani az igazat. Az elítéltek nem hazudnak.)

Tehát nem az ő szeretője volt az asszony, hanem egy harmadiké s ő csak öt forint vérdíjért (!) gyilkolt meg egy embert.

Arczismém ezúttal nagyon megcsalt. A biró igazságosan ítélt. Ez a legalávalóbb gonosztevő.

– Most nézzen ön szét a teremben, szólt vezetőnk, ha ráismer-e Rózsa Sándorra?

Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette körül; a mit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árviz közé szorult Návay-család agyonkinzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blousenak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelid arcza s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rém hősét.

Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a legelső amnestia-levelet, a melyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára.

Rám nem emlékezett; hanem az amnestiára igen.

– Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és a szerint élni!

– Mit tehettem? mondá, mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindenütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe.

– De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás, mondám neki.

– Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se irni, se olvasni.

Most azután tanítják irni és olvasni.

Mert a fegyenczeknek iskolájuk is van, a hol naponkint két óra hosszat kitünő elemi oktatásban részesülnek.

Egyszer egy lótolvaj czigány volt a fegyházban, a ki a büntetés ideje alatt kitünő csizmadiának qualifikálta magát és megtanult igen szépen irni. «Látod, mondá neki az igazgató, mikor büntetésideje leteltével elbocsátá s keresményét kezébe adta: most szereztél magadnak tisztességes mesterséget s irni is megtanultál; ennek mind jó hasznát veheted.»

– Az már igaz, mondá a czigány: legalább jövőre, ha lopok, magam tudom megirni a ló-passust, nem kell másra biznom.

Vissza is került nemsokára Szamosujvárra; a miben aztán nem a rendszer a hibás, hanem a czigány természete.

Venio nunc ad fortissimum virum.

Előttünk áll Farkas Béni!

Ez a hirhedett rabló, a kit évekig hasztalan üldöztek; ha elfogták, a lánczához kötött golyóval keresztültörte börtöne boltozatát; egy fonállal kinyitotta a nehéz zárakat, egy bádog-darabbal keresztülfürészelte a legnehezebb bilincseket; a kinek a lelkét tizenhat rablógyilkosság terheli, oly rémtettek, a minők az egész család kiirtása, a bölcsőben alvó csecsemőig; s a ki mind ezt a rábizonyodott szörnytettet vakmerően eltagadta; szemébe valló rablótársainak azt mondá, hogy soha hirüket se hallotta; nem akarta ismerni a pandurhadnagyot, a ki tetten kapva elfogta; sőt mikor a saját feleségét szembesíték vele, annak is azt mondá, hogy soha életemben se láttam ezt az asszonyt!

Most ott hajtja a kereket a gyapjutisztító gépnél; czinkostársa: a kegyetlenségben hozzá méltó Krokmanlik, rakja a tépő fogak alá a gyapjut.

Közeledtünkre balkezét mellére nyomja, csak jobbjával hajtva a gépet, s hunyászkodva összegörnyed. Még most is ravasz. Gondolja, észre fogják venni az idegenek, hogy a gyapjupor a mellére száll s szenved miatta s megsajnálják érte. De arczkifejezése tökéletes fenevadé. Az a lenyomott, befelé hajló homlok, az a feszült, veres arczbőr a kiülő pofacsontokon, az előrenyomuló áll s az a leirhatlan hienai sovárgás a kaján szemekben: egész szörnyeteg lelkét tükrözik vissza.

Már innen is megkisérté kitörni; de mindjárt a kezdetén rajtavesztett, s most még jobban őrzik. Olyan magán börtöne van, melyből még a falon át a koczogtatással sem értekezhetik fogolytársaival éjszaka.

A kihágó fegyenczek egyedüli büntetése most a magán börtön, (mik közt egy van teljesen sötét) és a bőjtöltetés. Megnéztük e magánzárkákat is a vasajtóba furt fürkésző lyukon keresztül. Egyben volt valaki. Aludt a nyoszolyán. Megtagadta a munkát s most várnak vele, míg könyörögni fog érte. A felügyelők tudnak bánni a fegyenczekkel bilincs és korbács nélkül is; volt egy megátalkodott rab, ki minden felügyelővel daczolt, s mikor az igazgatóval fenyegették, azt mondta, hogy annak is szivébe fogja verni a kését. Az igazgató ezután felhivatta magához a szobájába. Egyedül volt vele szemben s rázárta az ajtót. Ekkor aztán letett az asztalra egy kést, s azt mondta neki: «no hát itt van a kés, fogjad és üsd belém!» S erre a gonosztevő elkezdett reszketni, térdre esett, kegyelemért könyörgött s soha se rakonczátlankodott többet. Kétségtelen, hogy az ilyen kisérlethez nagy adag személyes bátorság is kell.

A többi műhelyek, a melyek nyílt tért igényelnek, lenn vannak a melléképületekben, a mik mind fegyházi biztossággal vannak építve, és kerített udvarokban. Itt a kerékgyártók, kovácsok, nyereggyártók készítik a társzekereket, úri hintókat, gazdasági gépeket, amott kárpitosok, bútorkészítők foglalkoznak díszes pamlagok, karszékek előállításával; a lakatos műhelyben van egy Ujhelyi Lajos nevü fegyveres, ki a világtárlatokon már négy izben nyert kitüntetést felnyithatlan záraival; egy másik: Bolán Venczel kádár a bécsi világtárlatról kapott jutalmat egy hordójáért, melynek felső része gömbölyű, az alsó hatszegletű; egy kis asztalnál egy őszbecsavarodott férfi kitünő műfaragványokat készít fából, a mi nekem is kedvencz mellék-mesterségem szokott lenni, mikor úgy elítélem magamat hat kötet regény megirására. Talán ez is dolgozik fejében valamit az alatt, míg egy faragványa elkészül? Ha leirná! Emlékül nekem is küldött egy faragványt; majd én meg küldök neki valami olvasni valót; nem regényt, hanem a «Találmányok könyvét». Pénzt adogatni a fegyenczeknek nem szabad.

És annyi asztalos, szabó, csizmadia, kádár, bognár, lakatos, műfaragó s egyéb iparűző között senki sem tudja megkülönböztetni, melyik volt az az erdőről behozott kondás, melyik a városban nevelt ügyvéd, biró, pénztárnok, pap. Mind egyformák itt. Multjukat csak az igazgatók ismerik. Egy-egy alakra, ki az ablakhoz közel dolgozik, rámutat vezetőnk és megsúgja: pénztárnok volt, százezreket pusztított el valaha, most dolgozik.

Megtekintők azután a nagyszerű sütődét és konyhát. Pékek és szakácsok szintén mind fegyenczek, a mely hivatalra a legjobb magaviseletüeket szokták válogatni. Természetes, hogy méregkeverőket nem küldenek hétszázhatvan ember számára sütni-főzni; abból rettenetes tragœdia lehetne. A kolosszális tűzhelyen, mely olyan, mint Vulcán műhelye, titáni üstökben fő a rántott leves csipedettel, és a zöld-paszuly-főzelék; a mit azután óriási kádakba mérnek ki, s úgy osztanak szét tányérokba. Igen jó izű volt mind a kettő. A kenyérről pedig, a miből minden fegyencz egy egész czipót kap egy napra, elmondhatjuk, hogy olyat más országban csak a herczegek esznek, mikor nevük napja van.

Végeztük az érdekes szemlét a templomi helyiségekkel. Az is külön van minden vallásfelekezetnek. A katholikus szertartású igen szép és megtekintésre méltó frescokkal van díszítve, ezeket is egy fegyencz festette: Nivetti Péter 1822-ben s az oltár szoborműveit egy másik fegyencz faragta, egy Bodor nevű erdélyi ember. Lehet-e megragadóbb symbolistikája a kiengesztelésnek, mint az, hogy az elkárhozottak festik a templom boltjára az angyalokat, a kik őket lesujtják és felemelik. Még egy neme a munkának van megengedve a fegyenczeknek s az már valódi jutalom a megtérőnek: a mezei munka. Aratás idején százával kölcsönzi ki az intézet legjavultabb fegyenczeit a környékbeli földesuraknak, s e fegyenczek rendes fogházi felügyelet mellett a legszorgalmasabb mezei munkásoknak bizonyulnak be. Ez az ő «recreátiójuk»!

A szamosujvári fegyenczkastélytól azzal a meggyőződéssel válunk el, hogy az egy európai, sőt amerikai szinvonalon álló intézet.

Megható jelenet egy temetkezés e várkastély falai között. A mint a ravatal az udvaron fel van állítva, a fegyenczek egész tömege lejön és körülállja azt. A fegyenczekből alakult dalárda rázendíti a megholt fölött a gyászéneket s a bűnbánók zsolozsmája tán védelmére száll az elköltözött bűnösnek ama legfőbb birája elé, a ki ítél a halottak felett. A lelkész végzi a felekezet szerinti utolsó szertartást s azzal a fegyencz-bajtársak vállaikra emelik a koporsót s kivonul az egész fegyencz-kolonia a koporsót kisérve a börtönudvartól a sirkertig, a foglárok fegyveres sorai között. Ott még egyet énekelnek a behantolt fölött. Ez már megszabadult. A többi visszatér – sirjához – tovább élni.

E jelenetet nem magam láttam. Így hallottam azt beszélni pár órával később a szent-benedeki kastélyban, Erdély egyik legrokonszenvesebb leányától, a szellemdús irótársnő, gróf Kornis Vilmától, ki egy ily szomorú helycserének: «a sirból a sirba», szemtanuja volt.

TELEKI SÁNDOR. KOLTÓ. EGY EURÓPAI MUZEUM. PETŐFI KOLTÓN. A MEGÉNEKELT CZIGÁNYLEÁNY PILA ANIKÓ. KAKAS FOGTA FARKAST.

I.

Hogy milyen szép fiatal emberek voltunk akkor, a mikor legelőször összetalálkoztunk s milyen szép öreg emberek lettünk, most mikor utoljára találkozánk, arról jobb, ha nem beszélünk nagyon sokat. Harmincz év időköz! Az alatt én irtam, ő meg csinálta a regényeket: s biz ebbe egy kicsit megkopott a fejünk – kivülről. De merje valaki azt állítani, hogy a szivünk nem olyan meleg most is, mint akkor volt!

Ismerőseim között öt Teleki Sándor van, a kik magukat a közéletben «legidősb, idősb, ifjabb, legifjabb, legeslegifjabb» előczímekkel készülnek megkülömböztetni, (mindnyájan egy főuri család tagjai lévén) s ezek közül a nagyobb részre, egyéb magas hivatásokon kivül, mulhatlanul a kálvinista kurátor, koadjutor-kurator és főkurátor dignitásai várakoznak: egyedül az én legkedvesebb barátom a római katholikus közöttük. A minek ismét igen regényes története van; ide illik hors d’œuvrenek.

Mária Terézia uralkodása alatt Sándornak egyik őse Kővárvidék egyik főkapitánya volt, s mint a többi Telekiek, református. Azon időben szerfelett elszaporodtak azon a vidéken a marhalopások, úgy, hogy a főkapitány kénytelen volt a statáriumot kihirdetni a tolvajok ellen, keményen megrendelve, hogy akárkit tetten kapnak, ott, a hol elérik, azonnal felakaszszák. Egyszer aztán a perzekutoroknak elárulá egy kém, hogy egy faluban, a templomban vágják le a lopott tulkokat. A tettenkapott három férfi volt: a pópa, a dászkál és a harangozó, a kik épen akkor darabolták szélylyel az orzott szarvasmarhát. A szolgabiró a főkapitány rendeletét betüszerinti értelemben vette: a pópát felakasztatta az oltárra, a dászkált a khorusra, a harangozót pedig a haranglábra. Ez persze flagrans templom-fertőztetési tény volt s lett belőle nagy harcz, háború; a főkapitánynak a feje körül járt a veszély, a miből csak az által menekülhetett meg, hogy egy jóakaró intés következtében katholikussá lett. Dicső királynőnk buzgó katholika volt s a megtérők iránt mindig kegyelmet gyakorolt. Így lett ez a Teleki-ág római katholikussá. A megszentségtelenített templomot természetesen újra beszentelték s a népkegyelet odafesteté a falára az istentelen szolgabirót, a mint az ördögök tüzes vasvillákkal szurkálva kényszerítik a gyehenna égő szurokkatlanába alámerülni. Hála a haladó korszellemnek: mai nap már mind a pópák, mind a szolgabirák sokkal miveltebbek, hogysem ilyen legendára szolgáltatnának alkalmat. Az említett templomot nem rég árverezték el, a mi szokás ezen a vidéken, ha egy új templomot építenek, a régit eladják, s azt Sándor vette meg fiui kegyeletből s derék, vastag palánkjait ereklyéül új kastélya verandájába és lépcső-tornáczába építteté be. Most is van két ilyen ódon templom eladó a környéken: áruk ötven-hatvan forint között váltakozik.

Erős tanulmány volna egy biographia-irónak Teleki Sándor viselt dolgait megírni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harczolt a földrész minden művelt és barbár nemzeteivel, tűrte a dicsőséget, s kereste a bajt, járt ágyútűzön, tengerviharon s hitelező csordán keresztül sértetlenül; jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumasnak, Lisztnek, Petőfinek s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hirneveseinek, segített Garibaldinak országokat hódítani s más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől s lelkesedett földönfutókkal és poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a koltói dombról a kis «Buba» szőke feje fölött átnézve? (Legkisebb leánykájának, Blankának, a kényneve ez.)

Itt lakik most Teleki Sándor egész éven át, vagy Kolozsvárott, édes anyjánál, a hajdankori jó világbóli való nemes nők méltó példányképénél, kit most is gyermeki szeretete egész rajongásával övez körül. Mert nincsen tárgy, melyen kedélyünk keserűsége rozsdát ne hagyjon egyszer; még a hazára is mondunk néha, magunknak még jobban fájó, gúnyt, de az anyára soha sem. Az felségesebb, mint a császár és szentségesebb, mint a pápa!

Meg is van fizetve a sorstól Sándornak a gyermeki szeretetért – kedves gyermekeiben. Az, hogy a gyermekek szülőiket szeretik, mindennapi látvány; de a hogy ezek «egymást» szeretik, az valami idealis tünemény. Ha a «Muszti» (Sándor) nem eszik valamiből az asztalnál, akkor a «Buba» sem eszik. És valamennyi olyan engedelmes, mint egy jó katona. Nem kell azokra kiabálni soha. Az igaz, hogy áldott jó anyjuk van (első franczia nő, kit szépen magyarul beszélni hallottam) a ki, a többek között, még nem varratott gyermekei számára szabóval semmit, minden öltönyüket saját keze készíté, s valamennyinek dajkája, nevelőnője maga volt: magas műveltségű, szép lélek.

A koltói kastély európai fogalmakkal mérve is nevezetes egy hely. Muzeumot, mely engemet jobban érdekelt volna, mint a mi itt van összegyűjve, még nem futottam végig.

A legelső belépésnél meglepnek a nagybecsű olajfestmények, a mikkel a termek falai tetőtől-talpig fedve vannak. Bronzino, Salerno Andrea, Guido Reni, Gerardo de la Nosse, Salvator Rosa, Artemisi, Gentileschi, Giordano Luca (üveg festő), Pauji, Ribeyras, Solimene, Marko, Velasquez, Murillo, Tiepulo, Delamonica, Pagliano, Palini és számtalan más nagy mesterek remekművei, miket Teleki Sándor széles e világon barangoltában hol zsibvásáron potom árért, hol drága pénzen összeszerzett; némelyik baráti ajándék a művész sajátkezű felajánlásával. A mikhez méltó társul csatlakozik a nagyszerű aquarelle-gyüjtemény, azok között a költő Hugó Victornak több megragadó, többnyire zivataros, kisérteties tájakat ábrázoló, tussal és veressel festett képe, egy czicza család, a «macska Rafaeltől». – Régiségek, miknek értékét hajdani birtokosaik neve ezerszeresíti: költők, művészek és fejedelmek emlékei, fegyverek emlékezetes harczokból, letört darabok nevezetes bitófákból, Garibaldi legelső mankója, melyen biczegett az aspromontei «köszönöm szépen» után; gyüjtemények okiratokból, unicumokból, minek ára nincsen; fényképalbumok, a politikai és szellemi nagyság matadorainak arczképeivel, s ellátva emlék-mondataikkal s minden album lap körül Hugó Victor glossázó festménykerete: mintha Rafael festményéhez Benvenuto Cellini vésett volna rámát! E műkincsek sorát kiegészítik az ó-kori majolicák, porczellánok, s a mit még Pulszky is irigyel a koltói kastélytól: egy páratlan szépségű préselt bőrgyűjtemény (spanyol eredetű), a mit Teleki font számra vett meg egy szatócs boltjában, ki abból épen papucsokat készült szabni.

Ha hire futamodnék a világban, hogy minő systematice rendezett gyüjteménye lakik a koltói házban a világhirű ritkaságoknak, az képes volna egy angolt ruinálni, vagy (minthogy azok pénzért nem eladók) betörővé tenni.

Úgy látszik, hogy másokra is volt már ily hatása a műkedvelői szenvedélynek, s itt egy pillanatra ismét vissza kell térnem két szamosújvári hősre, a kiket előbbi levelemben említettem.

Egy délben négy, úriasan öltözött férfi hajtott keresztül a nagybányai kövezeten, s ott egyik lovukról két patkó leesett. Kénytelenek voltak a kovács előtt megállani s a lovat újra megvasaltatni. Az egyik utazó, arczvonásairól felismerhetőleg, zsidó volt. S ez a jelleg rá nézve nagy baj okozója lett. Mert az a nap épen szombatnap volt. A kovácsmester úgy okoskodott: «Zsidó nem szokott szombaton utazni, ezt bizonyosan kergetik.» S rögtön hirt adott Kakas uramnak, a pandúrhadnagynak s maga visszatartá az utazókat addig, míg a pandurok megérkeztek. Akkor aztán mind a négy utast, kik úgy el voltak látva mindennemű fegyverekkel, mintha csak betegápolóknak készülnének Szerbiába, lefegyverezték s elfogták. A főember, kire Kakas uram rögtön ráismert, volt a hirhedett Farkas Béni. Innen maradt fenn a «Kakas fogta a Farkast.» A rablókat rögtön bezárták, s a börtönajtó elé a derék bányászokat állították fel, azzal az utasítással, hogy ha a foglyok künn maradt czinkosai feltalálnák gyujtani a várost, hogy főnökeiket a vésztűzben kiszabadítsák, hát csak lőjjék mind a négyet agyon. Az elővigyázat használt, s ez alatt a négy foglyot legelébb is a photograph elé állították és lefényképeztették. E fényképek egy példánya jutott az épen ekkor Nagy-Bányán időző Teleki Sándornak is. (Nagy-Bánya Koltóhoz egy órányira fekszik.) A mint hazaért, az egész rablótörténetről nem szólt semmit, hanem az asztalnál előmutatja a hozott arczképet s kérdezi, hogy mit gondolnak, ki ez az alak?

Hát egyszerre ráismertek mindannyian.

«Ez az az úr!»

«Ez az a lengyel gróf!»

«Ez az a bácsi.»

«Micsoda úr? lengyel gróf? bácsi?» kérdi Teleki elhüledezve.

Akkor mondják el aztán neki, hogy tegnap este hajtatott be ide ez az úr: azt mondta, hogy ő lengyel gróf, egy ősi ékszert akart kijátszani egy menekült család felsegélésére, s miután megtudta, hogy a háziur nincs itthon, kézen fogta a legkisebb Teleki fiucskát s azzal körülvezetteté magát a szobákban; megszemlélte a műremekeket; mondá, hogy azok iránt ő is nagy előszeretettel viseltetik, s miután mindent jól megvizsgált, megköszönte a szives fogadást, megitta a borát s eltávozott.

Ez a «lengyel bácsi» volt az egyik elfogott rabló, nem ugyan a rettenetes Farkas Béni maga; csak a jámbor Krokmanlik, ki szintén nagyszámú rablógyilkosságot követett ugyan el, de legalább elég udvarias volt azokat bevallani.

Ez az útjuk a koltói kastélynak szólt volna, ha futtában meg nem csipi a Kakas a Farkast.

II.

Koltó műkincsei nagybecsüek a műértőre nézve; gazdája kedves nekem, a régi jó barátnak, de a magyarra és az irodalmárra nézve legnevezetesebb Koltó, mint Petőfi legboldogabb napjainak fészke.

Vázlatos rajzomon az a kinyitott redőnyű ablak jelöli azt a szobát, melyben ő muzsájával és feleségével legédesebb napjait élte. Akkor még vadszőlő futotta be köröskörül ezeket a falakat egész a tetőig. A házi úr bujdosása alatt vetkőztették le a falakat is, a kik ellenségei minden költészetnek.

Ugyanabba a szobába szállásolt be engem is a közös jó barát; ott aludtam én is abban az alkovenben, mely Petőfi szentélye volt egykor. A hosszú, mély szobának háttere altató árnyék, míg elől két szöglet-ablak vet kettős világot az asztalra, melynél a költő ábrándjai fény-alakját megörökíté. A falakon fegyverek; Teleki Sándor valamennyi kardja, miket különböző országok hadseregében viselt – és művészi képek: az alcoven-bolthajtás élén Delamonica ecsetjéből Teleki Sándor genialis tréfás torzképe. Az egyik ablakból a mármarosi havasokra látni, hol a fernezelyi völgyből felszáll az érczolvasztók füstje s a hegy lábánál Felsőbánya kettős tornya ragyog.

Petőfi két izben volt itt egymásután házassága előtt. A barátság, a vendégszeretet, s a politikai izgalom köté őt le e vidékhez.

Koltó körül őserdők terülnek, gyönyörűn mivelve, (fájuk a legszebb dongáknak használtatik fel). Nagy-Bánya felé regényes hegylánczolat, megannyi dombordad hegy egy tömőr csoporttá egymásfölé rakva. A hegyeket szelid gesztenyeerdők fedik s ez erdőknek már medve és vadkan a lakója, történeti multja Dénes nádor elzüllött fiának: Pintye Gligor rabló-név alatt ismeretes kalandhősnek szikla-emlékeit mutogatja. Ez volt kedvencz mulatóhelye Petőfinek. A nagybányaiak most is a bálványozásig menő szeretettel emlékeznek a költőről, ki sokáig mulatott közöttük s minden ereklyéjét hiven őrzik.

A koltói muzeum sok levelét tartogatja a költőnek, miket Teleki Sándorhoz írt Pestről, s aztán Bernát Gazsihoz Koltóról, (miket az agg humorista végrendeletében Telekinek hagyományozott) s e levelek némelyike éles világot vet a költő akkori élményeire, miket egyes részletekkel én is ki tudok egészíteni: emlékszem a levelek keletkeztének okára s mihelyt Teleki Sándor barátom azon szeretetreméltó igéretét beváltja, hogy a Petőfi-adatokat saját jegyzéseivel megvilágítva, megküldi nekem, igen érdekes járulékot fogok a Petőfi életíróknak nyujthatni azokban.

Már pedig, hogy Teleki Sándor mennyire teljesíteni szokta azt, a mit barátainak megigér, azt egy intermezzóval bebizonyítom. A Petőfi-szobában áll egy kályha, melynek tetőzetén meglepett a genialis compositió. A majolica-mű alján a phönix lángot gyújt szárnyaival s a tetején jegesmedve mászik elő a barlangból kifűtve. A nekem nagyon megtetszett művet lerajzoltam albumomba; Teleki Sándor rajta kapott: «soh se vesződjél vele, mondá: elküldöm én neked azt a tetőzetet.» Azt hittem, hogy tréfál, hisz a vendége kedveért csak nem szedi szét az ember a kályháját, ha még olyan szivesen látja is. Dehogy nem szedi szét! – Mire hazaértem, már itt volt a majolica párkánymű. – Most dolgozószobám kandallóját diszíti.

Addig is, mig a leggenialisabb toll után közölhetném a Petőfire vonatkozó legérdekesebb epizódokat, csupán emlékül feljegyzem azoknak vázlatait.

Legelső idejövetelével megragadta Petőfit a baráti rokonszenv, a gyönyörű táj és a politikai izgalmas élet, a hogy ezt minden levele tanusítja.

«Ez a három hét, a mit itt töltöttem, testvérek között is megér három mennyországot.» Azt írta hozzám egy levelében Nagy-Bányáról. Egy más barátjához Nagy-Bányára írt levelében azt mondja: «minthogy megírtam, hogy ott legyek eltemetve, a hol születtem, az alföldi rónán, ha úgy találnék elhalni, hogy oda nem vihetnének, hozzatok akkor ide: itt temessetek el.»

A politikai mozgalmak közepett egy küzdelmes vármegyegyűlés előtt a szathmári casinóban Teleki Sándor kértére mondott Petőfi egy toasztot, mely leirhatatlan lelkesedésre ragadt mindenkit. Később egy hirre kapott költeménye vált e toasztból.

Egy más költeményt is hagyott itt, a minek a tárgya egy szegény czigány legény népballadai története.

A czigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik adósa, a kit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette magát gazdája elé s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele, kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, a kinek életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek s elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény czigány másutt menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak. Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében a czigány legénynek régi sebe kiujult s belehalt. Petőfi nagyon szerette a fiút s balsorsáról egy szép románczot írt, s ezt ott hagyta Koltón. Ez a románcz Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik.

Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a czigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Aniko is, a kinek lángoló fekete szemeiről, picziny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet-ablakából alászállongtak.

Petőfi sajátszerű heves jellem volt: büszke és sértékeny, igazi népembere a magánál kisebbek előtt, fidelis czimbora azok közt, kiket a barátság vele egy arányuvá tett, azok gúnyolhatták még verseit is, de hajthatlan kevély satrapa volt mindenki irányában, a kiről azt gyanította, hogy magát nálánál jobbnak tartja. Egy levélben Teleki Sándorhoz azt írja: «ön az egyetlen mágnás, a kit a világon tisztelek.»

Járt ő már akkor Erdődre is s költő szelleme már akkor meghódította részére a környék egyik legszebb és szellemdúsabb leányának rokonszenvét.

S tudott hű lenni hozzá.

Jelen utazásom alatt Szathmárban ugyanazon úri család szives vendégszeretetét élveztem én is, melynek házánál Petőfi jegybenjárása első évében gyakran szivesen látott vendég volt.

Ez úri családnak két leánya volt: Lilla és Berta.

O*i Lilla (K. Ágostonné, még most is kedves, szeretetreméltó hölgy, fiatal nagyanya) akkor ünnepelt szépség, derült kedély, művelt lélek, gyakran tartott Petőfivel költői versenyt, versekben beszéltek együtt, Szathmár vidékén ez megszokott társalgási tréfa. Az urak egymás közt versekben leveleznek, adomáikat versekben örökítik meg, áldomásaikat versekben mondják el; s Petőfi kitünő volt a rögtönzésben, O*i Lilla a tárgy feladásában.

Berta ellenben még alig tizennégy éves, ábrándos szelid szőke szépség, a gyermek naivság vonásaival arczán: valódi kis angyal volt akkor. (E naiv vonások még most is emlékeztetnek a hajdani eszményi alakra).

Petőfi ezt mondá e szőke angyalnak:

– Ha Juliámat oly nagyon nem szeretném, önnek a lábaihoz borulnék, hogy imádjam.

– Engem bizony ne imádjon, mondá neki a szőke gyermek, mert én nekem maga úgy se kellene, hanem ha maga olyan nagy költő, hát írjon nekem egy verset, de mindjárt: hadd látom, hogy csinálja?

Petőfi rögtön írószereket adatott magának s csak arra kérte a szép felszólítót, hogy üljön ott előtte, a míg költeményét megírja, hogy arczáról gyujthassa meg költői föllángolását. S aztán úgy irta meg e költeményét, mint egy arczképfestő, az előtte ülő mintáról:

A két kedves hölgy így mondta el nekem e szép epizodot Petőfi életéből, mikor harmincz év után szerencsés voltam vendégük lehetni. Mind a kéziratot, mind a tollat, mely azt megírta, mind ez idő óta ereklyéül őrzik.

Ugyanazzal a tollal írta meg Petőfi Tompának és nekem a meghívást, hogy legyünk násznagyai, Juliával való egybekelésénél.

S néhány hét mulva már össze volt tépve a rózsaláncz.

Petőfi azt írta nekem:

«Nem veszem el már, mert megtudtam, hogy egy német katonatiszt gróf udvarolt neki! Német, katonatiszt és gróf! Háromszoros ellenség!»

Pedig csak azt beszélték neki, hogy «udvarolt», s lehet, hogy az is csak mende-monda volt. Kis városban elég valakivel egy fordulót tánczolni a bálban, már kész a pletyka.

De ő neki az is elviselhetetlen volt. Egész tündérvára összeomlott.

E korszakra emlékeztetnek ez időben írt költeményeinek egyes részletei; a lemondás:

Majd a könnyüvérüséget hazudó daczolás:

S utóbb az önvallomás, mikor Juliát kiengeszteli:

E pillangó hajnalka-virága volt a Pila Aniko.

Lelke bálványát meg nem tagadta volna a szőke angyalért; hanem a mikor azt a bálványt detronálta, akkor odaültette helyébe a puszták szülöttét, a rongyos sátor leányát, a kóbor czigányvajda princessét.

Az idő mult aztán, a szív felejtett; egy napon ismét vendégül állt Petőfi a koltói kastélyhoz. Szivesen látott, üdvözölt jó barát, mint azelőtt. De kedve nem volt; látszott, hogy valami nehéz feladaton töri a fejét.

Estenden még is csak előadta a baját Teleki Sándornak:

– Valamit szeretnék tőled kérni: de az igen nagy dolog.

– A mi emberileg lehető, teljesítem.

– Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs; engedd meg, hogy mézes heteinket itt tölthessük Koltón.

– A legnagyobb örömmel.

– Még ez nem minden. Tovább is megy a kivánságom. Arra kérlek, hogy az alatt te tünj el a házadtól, hadd legyünk mi itt egyedül.

– Az is meglesz.

– Még többet is kérek. Küldj el ettől a háztól minden cselédet, hogy ne maradjon itt velünk egy élő lélek se.

– A Pila Anikót is?

– Azt legelébb!

És Teleki Sándor rögtön intézkedett, hogy minden cselédje elköltözzék a kastélyból ki ide, ki amoda; a gazdatiszt lett megbízva, hogy az érkezendő vendégek ételéről s felszolgáltatásáról gondoskodjék, míg itt lesznek; ő maga átadta Petőfinek a kulcsokat s elment Kolozsvárra ő is.

Pila Aniko pedig Petőfi Sándortól kilencz szép új máriás huszast kapott s azzal vette a vándorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papirrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, a mik a szép czigány leányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!

Harmincz esztendeje bizony már ennek…

Fa sem maradt már meg azokból, a miknek kérgébe a költő és ifjú szép neje neveik előbetüit vésték a koltói parkban. A szőlőlugas is elveszett, mely forró sohajtásaiktól rezgett egykor. Új ültetés van a helyén.

Hanem a czigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.

Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Az az, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a baloldalon valami. Azt talán a czigány leánynál is szivnek híják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? hogy sok rossz időt megért, kivált a míg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár, mióta haza jött; ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az inség.

Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: «Petőfié volt» s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak olyan varázszsal bir e földön, hogy rabokat kiszabadít!

Én is adtam szegény Anikónak három forintot s irtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes huszas; s csak az én versem, nem Petőfié; – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, a milyen van.

Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol «oda» Segesvárhoz, a hol hir szerint, a költő nyugszik.

HOGY LESZ A KŐBŐL EGY FORINT.

Tiszteljétek a bányászokat! Ők a haza szivéhez legközelebb vannak; mert a föld kebelében dolgoznak.

A földmivesnek kész aranyat ád a haza földe, arany kalászokban, Isten szabad ege alatt dolgozik; míg a bányász, a míg ezüst pénzt előteremt, a föld alatti éjszaka álmait veri fel, munkájához tudományt, műszaki ismereteket visz, egészségét pazarolja, életét koczkáztatja minden nap. És mégis szereti hazáját.

A timany, melyből tollunk készült, a bányászra emlékeztet, a kanál, melylyel ételünket elköltjük, a vas, ólom, mely fegyvereink alkatrésze, az ón, mely gondolatainkat betű alakban megörökíti, vajha az iral is emlékeztetne rá, hogy mikor a budgetből törülni kell, ott használnók a plajbászt a törlésre, a hol takarékoskodni kell, s jutalmazásra ott, a hol a földkebel munkásairól van szó.

Különösen eszünkbe juthat a bányász most, a midőn a napok égető és izzasztó kérdése az, hogy ha Magyarország fel akarná állítani az önálló jegybankot, honnan vegye hozzá az érczalapot?

Honnan vegye most, mikor köröskörül minden pénztárát a magas finánczvilágnak csodálatos összebeszéléssel bezárva tartják előttünk: honnan vegye hát?

Dobbantsunk lábunkkal a földre s mondjuk: «innen».

Rajta állunk az érczalapon, csak érte kell menni.

A két magyar haza hegyei most is annyi aranyat és ezüstöt szolgáltatnak nekünk, hogy azoknak tíz évi terméke megfelel a jegybank érczalapjának.

Tehát nem kell koldulnunk az ezüstért, aranyért, hanem csak dolgoznunk kell érte.

Igaz, hogy az arany és ezüst azért király és királyné, mert nagyon híven akarja szolgáltatni magát.

Itt eszembe jut egy versem, a mit poéta koromban irtam (t. i. mikor a poéseos classisban ültem: jó harmincznyolcz esztendeje); czime volt: «Az ember és az arany.»

Tehát ezek a mi fölséges uraink bizony nagy szolgálatot kivánnak maguk körül.

Bárha most is előfordul még, hogy egy verespataki bányában tizenhatfontos termés aranyra bukkannak a bányászok; de azok a boldog idők elmultak már, a mikor egy ezüst bányából akkora termés ezüst lapot emeltek ki, hogy azon a fejedelem udvarával együtt megebédelhetett.

Kétezer év óta aknázzák már a mi kincstárainkat. Még a rómaik elkezdték. S bár az ujabb kor a rabszolga izzadságát helyettesíté a géperővel: az ember-észnek, emberkéznek küzdelme csak biztosabb lett, de nem könnyebb.

Hazánk egyik leggyönyörűbb tájéka Nagy-Bánya és Felső-Bánya. Mint óriási háztetők sora, vagy mint titánok sirkertje: emelkedik egyik gömbölyű hegyorom a másik mellett, déli oldalaik szőlőkkel tarkázva, tetejeik, északi részeik, völgyeik nemes gesztenyeerdőkkel koszoruzva. Ott fénylik Felső-Bánya aranyozott kettős tornya, s tőle egy kis félórányi távolban Nagybánya, regényes kertektől körülvéve. Gyönyörű mulató ligetét irigyelheti tőle Budapest; lelkes, munkás magyar fiait irigyelheti tőle az egész ország; szép hölgyeit irigyelheti az egész világ.

E kicsi városkának az ország határához oly közel van olyan kulturája, mely a német és franczia városokéval vetekedik; van állandó szinháza, jótékony intézetei, iskolái, könyvtára és eleven társas-élete.

S az egész határa – nem volna elég vadaskertnek egy magyar főur számára.

E kultura, jóllét, gyarapodás eszközei a föld alatt teremnek.

A város közelében van a fernezelyi völgy. Gyönyörű kies vidék, mindkét felől erdős hegyoldalak közé szorítva, mik közt hatalmas hegyi patak vágtat tombolva végig. S a patak mentében barátságos lakások, virágos, gyümölcsös kertekkel körülvéve; tovább gigászi tömör építmények, s emeletes paloták.

Hanem az egész völgy felett folytonosan egy ködszellem ül; a ki ott lakik s az idegent visszadöbbenti fojtó lehelletével.

Néha ez a köd-szellem alak felmagasodik s mint egy alaktalan rém kiemelkedik hegyvágánya közül; látszik hömpölygő közeledése, s aztán elterül a közel városon s a szomszéd vidéken messzire.

Ez a fernezelyi érczizzasztók füstje: kén és mireny füst. A kénszagot is ritka ember tartja parfumenek, a mireny pedig igen szerencsésen egyesíti illatában a foghagyma és vadpoloska prægnans tulajdonságait.

A bányákból kihozott ércztartalmu követ óriási hasábfákból és szénből rakott máglyára halmozzák, s azok addig égnek, míg a kén és mireny elszabadul a légbe.

S e rettenetes légkörben tölti el egyik ivadék a másik után egész életét; s virágaik virágoznak benne.

Az érczolvasztók roppant épületébe lépünk, melynek oduiból alant és fönt vakító láng tünik elő. Tűz, mely húsz év előtt meggyujtva, azóta szakadatlanul ég: egy perczre ki nem aludt; mindig munkát végzett; a katlanok alját megnyitják s vakító fényű patakocskák ömlenek belőlök elő, olvadt érczpatakok, míg izzó tavacskákká gyülnek össze. Azokban együtt van az ólom, arany, ezüst.

Mert a királyi érczek nagyon sok paraszt kiséretében jelennek meg.

S a mint dolgozik egyfelől az örök tűz, úgy segít neki a munkánál közel szomszédjában az örök víz. A hegypatak hajtja a tüzet fujtató óriási gépet: az adja erejét az érczzúzók munkájához. S a vízgép ereje versenyez a leghatalmasabb gőzgépével. Egyik hajtó kereke a mult években elkapott egy vigyázatlan gépészt s azt egy percz mulva három darabra szakítva hajította ki a tulsó oldalon.

Az ércz megkivánja, hogy válogassák, osztályozzák, megőröljék, megszitálják, megfüröszszék, megszárítsák, kemenczébe tegyék. Tűz, víz, gép együtt dolgozik az emberi kézzel. Egyik munkához csak gyermek-kezeket használnak, másikhoz fiatal leányokat, van olyan része a munkának, melyet az erős férfi is csak két óráról két órára egymást felváltva bir meg. És aztán van olyan, mely egyetlen értelmes szakember felügyelete alatt éjjel-nappal folyvást halad előre s a mit elvégzett, megint újra kezdi.

De mind ezeknek a munkája nem puszta dolgozás; hanem tudomány. A fáradság mellé még ész kell és értelem. Annak az egyszerű embernek a dolga jártasságot követel a chemiában, mechanicában, metallurgiában: annak tudnia kell, hogy mit mért cselekszik? kiszámítania az időt másodperczre; – tévedést, hanyagságot, ismeretlenséget ott meg nem engednek.

Ott főznek óriási agyagüstökben valami keveréket. Az ólom, arany és ezüst keverve czinkkel. A czinkhez a nemes ércz rokonabb, mint az ólomhoz, s a czink könnyebb, mint az ólom. Az üst szélén karimák képződnek, miket két munkás roppant vasfogókkal emelget ki, azok már a nemes érczczel vegyült czinkdarabok.

Most tehát már az ólomtól megszabadult az ezüst, s kapott helyette czinket. Ettől csak vegytani úton lehet elválasztani. Egy nagyszerű lugzó készülék hajtja végre ezt a műtétet. Napokig el lehetne azt bámulni és gyönyörködni benne. Hogy alakul egy kristálytiszta folyadékban a belecsorgó arany fényű nedvtől lassankint rőt barna moslék, mely lassankint átlátszó karmazsinná válik. A vegytan alakító szellemei küzdenek egymással. E lugzó készülék tökéletesítése Kiss Ferencz bányahivatalnok találmánya s előnye abból áll, hogy a míg az eddigiek csak az ezüstöt tudták præcipitálni, ez a legkisebb mennyiségű aranyat is el tudja különíteni, s csaknem minden költség nélkül, miután ugyanazon lúg, a mint feladatát elvégezte, a nemes érczektől megszabadulva, folytatja évről évre működését ujra meg ujra.

Innen a próba-műhelyekbe lépünk, a hol a zúzdák termékeinek nemes ércztartalmát kisérlik. Fiatal, diákarczú emberek foglalkoznak e munkával, mely a bányászat pénzügyi számításainak alapját képezi. Ezekben a gömbölyű agyagtégelyekben látunk valamit fényleni. Egy kásaszem, egy mákszem az; – a melyik már egy lencseszem, az nagy úr. – Ez az ezüst: a valóságos igazi ezüst. Némelyik tiszta fehér, a másik sárgás; az aranynyal van vegyítve, tehát sokszorta becsesebb.

S ezért az egy virágmagnyi ezüst pontocskáért hány ember keze izzadt, hány ember szive dobogott, hány ember ajk imádkozott: «Szerencse fel!» hány ember tüdeje telt meg méreg-gőzzel és a kemenczék izzó lehével?

Nekünk fogalmunk sincs arról, minő szerencsejáték a bányászélet.

A közmunkás életét teszi koczkára s kap érte 30 krtól 70-ig terjedő napszámot. Földmives ily napszámon el nem tengődhetnék. S az meg van elégedve vele, csak munkája legyen mindig.

De a bánya-tulajdonos sorsa még nagyobb koczkán forog. Ugyanazon tárna, mely az apát gazdaggá tette, a fiát koldussá teszi, mikor elvész az ér.

Egy kiváló esetet hallottam ott elbeszéltetni; a minek valóságáról kutforrásom kezeskedik.

Egy részvényes társaság sok éven át míveltetett egy tárnát, folytonos veszteséggel. Végre megsokalta a ráfizetést, s abba hagyta. Egyik tagja a társaságnak, ki már apai örökéből, 80 ezer forintból, az utolsó négy ezer forintig mindent ráköltött e tárnára, még egy esztendeig folytatni akarta a kutatást saját költségére. Az ilyen elhagyott tárnáknak tovább-mívelését «urburának» hiják s az a szokás, hogy ha a tovább mívelő csakugyan nemes érczre akad, a tiszta haszonnak öt százalékát fizeti az abbahagyónak. – A folytatásra azonban kellett volna még 8 ezer forint s a vállalkozónak már nem volt több, csak négy. – De volt egy közel rokona, azt felszólítá, hogy még egy évig teendő kisérletre járuljon ugyanannyival. «S mi lesz, ha azt is elveszted?» kérdé a felszólított. «Akkor főbe lövöm magamat.» A felszólított nem állt rá a vállalatra. A mindenkitől magára hagyott bányász aztán hozzá fogott egyedül, vagyona utolsó maradékával. S két hónap mulva már rátalált a keresett ezüst érre, s abban az évben húszezer forint tiszta haszonnal végezte a vállalatát, s azóta folyvást gyarapodó hasznot hajt a tárna, úgy, hogy az utóbbi években százhúsz ezer forint jövedelmet hajtott. Az ilyen nyereségre igazán elmondhatjuk, hogy «Isten áldása rá!» Láttam a derék bányásznak egy ház magasságú nemes érczkő-halmazát, mely becslés szerint 80 ezer forint ezüstöt tartalmaz. Ott fekszik a szabad ég alatt; nem kell félteni a tolvajoktól. Elébb annak a fernezelyi völgy minden kohóján, kallóján, malmán, üstjén, katlanán, és vegytani kádain keresztül kell mennie, a míg azzá válik, a miből az ember az Istent a saját képére teremti, mivelhogy olyan világot élünk, a mikor az arany és az ezüst az emberek Istene, s a magyar nem hiába nevezi azt «Krisztus»-nak.

Nekünk, hála Istennek, van ilyen; ha kell: ne kolduljunk senkitől; hanem tartsuk meg azt, a mit Isten adott, s munkás hazánkfiai napfényre hoztak. Áldassék érte Isten és ember!