RENDKIVÜLI NŐK.

Regényes képek.

I. ŐRÜLT JOHANNA.

Király leánya volt és király felesége.

Mint királyleány boldog, imádott, ünnepelt bálvány; mint királyné szerencsétlen, megvetett, kinozott, utóbb megőrült teremtés.

Atyja «Katholikus Ferdinánd» volt, férje I-ső Fülöp. Amaz Castilia és Arragonia királya, ez Burgund fejedelme.

Hogy minő szép volt Johanna, azt a toledoi székesegyház oltárképe bizonyítja, melyen a nostra senora di puerta az ő arczképe után van másolva. Erénye is volt annyi, hogy szent lehetett volna belőle.

Csak egy hibája volt: az, hogy nagyon szeretett. Imádta a férjét.

Egyszer Burgundi Fülöpnek, németalföldi bajok miatt hirtelen el kellett utaznia. Az idő tél volt, az utak rosszak, a tenger viharos, az utazás nem nőnek való. Egyedül ment, Johannát Spanyolországban hagyta szülőinél. Azt igérte, tavaszra visszajő.

Fülöp bizonyosan a középeurópai tavaszt értette, mely későn jelenik meg; előbb megvárja, míg elolvad a hó, míg a marmoták kialuszszák magukat. Spanyolországban pedig már január végén kibujnak a fűből az anemonék s februárban piroslanak a déli hegyoldalak a mandulavirágtól. Ott a szivek tavasza is korábban nyilik. Johanna nem türhette a távollétet: útra kelt, hogy felkeresse a férjét.

A Pyrenæeken túl még hó volt és fagy, Johanna Flandriába érve a tél közepén találta magát. Minden hideg volt, de leghidegebb a férj szive.

Mindenki tudja, hogy az asszonyok több hideget el tudnak türni, mint a férfiak; de ezt az egy hideget nem. Erre érzékenyek.

A meglepő feleség váratlan látogatása próbaköve – az aranynak.

Egy szolga, kinek Fülöp egyszer rosz kedvében kiütötte a fogát, boszúból elárulta Johannának, hogy lakik Baselben egy szép hajadon, a kit Fülöp király gyakran meg szokott látogatni.

– Mi szebb rajta, mint én rajtam? kérdezé a királyné.

– Gyönyörű, aranyszinű, földetseprő haja van.

Johanna megtudta a hajadon nevét. Vanbrock Évának hivták. Egy gyülölt eretnek geuse leánya volt.

A királyné éjszaka csatlósaival fölkerekedett, betört a leány lakába s annak hosszú arany haját saját kezeivel maga tőből lemetszette. Még kegyetlenebbül is büntette a leány szépségét, de arról jobb nem beszélni.

Másnap, mikor Fülöp a szép Vanbrock Évát elment meglátogatni, talált helyette egy elijesztő rémképet, a kinek arczáról le volt törülve Isten teremtő keze.

Ettől a naptól fogva Fülöp nem szólt többé a feleségéhez egy szót sem. Együtt utaztak vissza Spanyolországba, egy hajón hányta őket a tenger; de Johanna nem hallotta férje szavát soha többé. Hajójukat a zivatar kiverte Weymouthba; ott Fülöpöt VIII. Henrik foglyul visszatartá és Fülöp sem a viharban, sem a fogságban nem szólt feleségéhez.

Johanna kérése, rimánkodása, gyöngédsége épen úgy, mint haragja és szemrehányásai választalanul maradtak.

Még idegenek előtt sem mondott neki a király annyit sem, hogy «asszonyom!» A királyné könyei végre megindíták VIII. Henrik szivét, ő érte szabadon bocsátá Fülöpöt. S Fülöp azt se mondta nejének: «Köszönöm».

A legérzékenyebb megbántás egy feleségre nézve.

Johanna anyja, Izabella királyné, annyira szivére vette leánya bánatát, hogy belebetegedett. Hivatta leányát beteg ágyához, de Johanna jobban szerette hütlen, kegyetlen férjét, mint édes anyját; nem ment el. Izabella meghalt a nélkül, hogy leányát látta volna.

Ferdinánd királynak kettős oka volt az elkeseredésre. Spanyol vér nem szokta eltenni boszuját és gyalázatát holnapra, kivált az a Ferdinánd, ki a mórokat legyőzte: haddal támadt vejére.

Fülöp azzal felelt rá, hogy eléje ment hirtelen összegyüjtött csapataival s czímerébe felvette a castiliai királyi czímert.

És Johanna azon a napon, a melyen férje és az apja összeütköztek, meghuzatta fővárosának minden harangjait s délestig imádkozott a hideg kövön térdelve, hogy az ég engedje a győzedelmet a megalázó, a megvető férjnek, kit még akkor is imádott.

S a harangszó sikeres volt. Fülöp győzött s visszakergette a felesége apját Arragoniába s ura maradt Castiliának: felesége nászhozománya volt az.

Johanna azután, hogy férje legyőzte apját, még egyszer folyamodott a haranghoz, még egyszer leveté magát az oltár csodatevő küszöbére, imádkozni, erőszakolni az eget, hogy tegyen a kedvéért csodát: adja vissza neki azt a férjet, a kit úgy imád; adja vissza azt neki úgy, hogy az egészen az övé legyen és senkinek másnak ne legyen joga hozzá!

S a harangszónak még egyszer volt sikere. A csodatevő hatalmak visszaadták neki a férjét; úgy, hogy az övé maradt aztán kizárólag, senkivel meg nem osztva. Fülöp egy csata után, azon felhevülten, egy jéghideg forrásból nagyot ivott s másnap meghalt tüdőgyulladásban, Johannához ravatalra téve hozták a győztes férjet. Az ellenséges indulatú németalföldiek azt fogták Johannára, hogy maga mérgezte meg férjét, hogy ne lehessen hozzá többé hűtelen. De ez lehetetlen.

A királyné odafeküdt a halott mellé, átölelte, úgy beszélt hozzá:

– Most már enyim vagy. Egészen enyim. Senki se csábít el tőlem. Senki se költ fel mellőlem. Most már hű vagy. Velem maradsz. Soha nem mégy el. Együtt járunk mindenüvé. A hogy szerető társakhoz illik.

És szavának állt. Csináltatott a holt férjnek ezüst koporsót, annak a tetejére gömbölyű üveg-ablakot s ez a koporsó mindenüvé kisérte őt. Ha utazott, kocsijába tették; asztalán állt, ha étkezett; a hol meghált, ágyát melléje vettette; vele ébredt, vele aludt el. Sorba járta vele Spanyolország városait, elvitte magával minden templomba; minden oltár előtt hűséget esküdött neki: ujra meg ujra és minden nap! Míg utoljára az lett a neve, hogy «őrült Johanna».

Utoljára egy pápai brevét kellett kieszközölni, hogy erőszakkal elvegyék tőle a koporsót s letegyék azt a burgosi kathedrale sirboltjába.

De azt nem tilthatta meg a pápai breve a szegény Johannának, hogy minden nap elmenjen a burgosi templomba s előhozassa a koporsót, megnézze az üvegablakon át szeretett kedvesét, ha alszik-e még? aztán szerelme végtelenségéről beszéljen hozzá.

Utoljára a tordesillasi zárdába csukták el, mint tébolyodottat s ott élt késő vénséget, folyvást az eltemetett férjjel társalogva, most már csak képzeletében látva azt s a közben minden nap a macskáival verekedett. Azokkal volt tele minden szobája; nevelte őket falkaszámra. Szegény! Azt akarta, hogy az oktalan állatok jobbak legyenek, mint az emberek: hogy a mely kandur egy cziczát kiválasztott életpárjának, ahhoz hű maradjon. Ezért verekedett annyit velök. Mindennap össze volt karmolva arcza és két keze.

Olyan sokat nevettek rajta. Hetven éves koráig nevettek rajta, mikor már a fia, V. Károly régen császár volt s nem törődött vele, hogy az anyját miért hivják «őrült Johannának?»

II. XARA.

Ötszázötven esztendeje annak, hogy Orkán szultán legelőször kezdte el magát Europában padisahnak, palotája kapuját «magas portának» nevezni. Még akkor Brussa volt az ozmanok székvárosa.

Orkán fiaiban már görög és keresztyén vér vegyült az altaji emirekével: Orkán neje Kantakuzenosz görög császár testvére volt. Nagyobbik fia, Solimán tízezer lovassal segített nagybátyjának az ellencsászár Jánost leverni. A mit elfoglalt János császártól Solimán, azt megtartotta magának. Nemsokára meghalt Solimán; utána bánatában meghalt Orkán szultán: kardja és lova ifjabbik fiára maradt, a kit I. Amurátnak jegyezett fel sok nemzet története, közöttük a mienk is.

Ugyanezen időben Szerbia trónján V. Uros vajda ült; a népballadákban annyiszor emlegetett hős Urost azért is magasztalta a népdal, hogy nem keresett feleséget a fejedelmi családokból, pedig még akkor sok király volt ott a környékében, bolgár, oláh, bosnyák fejedelmek, hanem elvett egy parasztleányt a saját nemzetéből, kinek nem volt egyebe, mint a szépsége és a jó erkölcse; attól lett egy fia, Lázár és két leánya, Mária és Xara.

A két vajdaleány szépségének híre elhatott Konstantinápolyig és Adrinápolyig. Mind a kettő császárváros volt már. Amott Andronikosz Paleologosz uralkodott, emitt Amurat. Anyáról rokonok voltak. S hogy még szorosabb legyen az atyafiság, mind a két császár megkért egyet Uros vajda leányai közül.

A nagyobbik leány, Mária, könyen «igent» mondhatott, Byzancz a keresztyénség második székhelye volt s Andronikosz délczeg ifju lovag; ámde Xara, mikor a fényes küldöttség eléje ment Amurat házasságajánló izenetével, háromszor mondá: «nem, nem, nem!» mert háromszor volt oka azt mondani.

Először azért, mert Amurat már éltes férfi volt; három fia hadvezető vitéz volt már s azoké volt a trónöröklés.

Másodszor azért, mert a fiatal, deli Vuk vitéznek olyan szép epedő szemei voltak s azokban Xara már egyszer ott felejtette a lelkét.

És harmadszor azért, mert Xara buzgó keresztyén volt s irtózott attól a gondolattól, hogy a mozlem férj mellett megtagadja a hitét, hogy soha se lássa többé gloriás szenteit, szűz Máriáját a hét tőrrel szivében s töviskoronás idvezítőjét; hogy lemondjon üdvéről, mennyországáról. Ezért elveté magától a császárkoronát s egy egész kinált országot; inkább azt mondá: «nem, nem, nem!»

– Jól van leányom, mondá ekkor a vajda, ha te háromszor azt mondod, hogy «nem», én azt mondom rá, hogy «ámen», hanem most aztán készen légy rá te is, mink is, hogy ennek a te «nem» szavadnak sok deli szerb ifju vére fogja megadni az árát.

Meg is adta, nem is sajnálta ezt az árt. A Maricza melletti ütközetben elhullt a szerb ifjuság színe virága, kiket Hadzsi Ildeki nagyvezér levágott. A napestig tartó harcz után Lázár vajdafi futó kiséretével azt a rosz hírt hozta haza Xárának, hogy elveszett az ütközet, elhulltak a legjobb vitézek, fogságra jutott a deli Vuk is s Urosnak, a vajdának levágott feje ott reng dárda hegyére tűzve a szultán sátora előtt.

S mind ez Xara szép szemeiért és ezért a kis szóért: «nem».

És még mind nincs vége a siralomnak; ezernyi vitéz esett foglyul a győztes kezébe. Azoknak az anyjai gyászt ölthetnek, menyasszonyai sirhatnak, mert őket is le fogják ölni. S ha a győztes ellenség elfoglalja az országot: egy leányért ezren fogja boszuját tölteni s minden hajadon fejéről porba hull a szűz koszorú. És a templomok minden szent kincse prédára esik. Azért, mert egy leány azt mondta: «nem».

A szép Xara ez éjszakán bezárkózott a templomba s ott reggelig könyörgött bocsánatot a szent szűztől, hogy őt el fogja hagyni s a feszülettől, hogy őt meg fogja tagadni és attól a kis karika-gyűrűtől az ujján, hogy őt el fogja árulni. Reggelre letette az olvasóját az oltárra, jegygyűrűjét lehullatá a keresztelő medencze mély fenekére s érte jövő bátyjának azt mondá:

– Küldj hirnököt Amurathoz az én izenetemmel és mondasd neki, hogy «igen».

Amurat örömmel hallotta ez izenetet s nászajándékul elküldé Xárának atyja fejét és a szabadon bocsátott foglyokat, köztük deli Vuk vitézt is.

Xara megmosta a vértől a drága főt, a ki ő érte hunyta le örökre szemeit s azt eltemette a templom sirboltjába; kifonta a hajából a szalagot s azt elküldé Vuknak, visszaküldött mátka-tál gyanánt s aztán engedte magát a győztes szultánhoz átkisérni.2)

Ez elhatározás egyenlő értékű volt a martyrnők önfeláldozásával. Ezek meghaltak inkább, mintsem mennyei hazájukat elveszítsék. Xara lemondott inkább mennyei hazájáról, csakhogy földi hazáját megszabadítsa.

Tudta, hogy mit cselekszik és hogy mi fog következni azután? Ő maga előkészíté azt. Azt is tudta, hogy annak a vége, ha sikerült, az ő halála lesz.

– És most csinálok nektek békét, hogy ti csinálhassatok háborut, mondá bátyjának. Majd felnőnek azok a gyermekek, a kiknek a bátyjaik Mariczánál elestek. Addig én megőrizlek benneteket.

És megtette azt, a mit igért. Oly varázshatalmat tudott nyerni Amurat fölött, hogy annak az akarata egészen az ő szolgálatában állott.

A mi bűbájt egy nő kifejteni képes, annak igézetével napról-napra körülfonta Amuratot s soha egy fohász, egy bánatos tekintet el nem árulá, hogy mi az, a mit szivében érez? Gyönyörrel halmozta el minden nap azt, a kit gyülölt s tudott hidegséget, gyűlöletet mutatni azok iránt, a kiket imádott. Ünnepélyeket rendezett, mikor a török seregek diadalhirei érkeztek, mikor Rhodopét, Sophiát elfoglalták; saját kezével himezte a kermani emir leánya számára a menyasszonyi fátyolt, mikor azt mostoha fia, Bajazet eljegyezte. Mindenkit elbűvölt.

Csak Amurat kisebbik fiát, Száárdzsi herczeget nem birta elámítani. A görög negyedvér gyanakodó volt.

Miért vezeti úgy Xara Amurat kezét, hogy mindig csak dél-kelet felé üssön: északra soha? Miért engedteti el az adót a szerb népnek? Miért küldözi kincseit alattomban Lázár testvérének?

Egyszer aztán megkapta rá a feleletet.

Mikorra azok a gyermekek, a kiknek bátyjaik Mariczánál elestek, felnőttek legényekké, akkor egyszerre Lázár vajda elvetette a vazall czimet, kikiáltotta magát Szerbia császárjának s titokban összegyüjtött seregével rajta ütött a török hadakon s oly bőven visszafizette nekik a kölcsönt, hogy Száárdzsi herczeg még kevesebb kisérettel futott el a csatatérről, mint egykor ő a mariczai mezőről.

Száárdzsi herczeg dühtől és szégyentől feltüzelve rohant Adrinápolyba s a szultáni palotába sietett, mostoháját felkeresni.

– Áruló vagy! kiálta rá. Elárultál bennünket bátyádnak. Lázár vajda hirtelen ránk támadt s vérfürdőt csinált belőlünk. Ezért a te véred fizet meg!

Xara megdicsőült arczczal kiálta fel:

– Légy áldva boldogságos Szűz! s azzal hanyattesett, keresztülszurva Száárdzsi herczeg tőrétől, úgy, hogy kifecscsenő vére felszökött a fehér márvány padmalyra, ott maradtak a cseppjei, mint megannyi csillag az égen.

Száárdzsi herczeg a vértett után tudta, hogy nincs más kijárás a palotájából, mint atyja holttestén keresztül: fellázított hiveivel megtámadta Amuratot saját palotájában.

De Amurat nem volt az a gyáva, ki saját fia kivont kardjától megretten; ellenállt a lázadóknak; a harcz a palotából kiterjedt az egész városra, minden utczán egymást mészárolták a törökök; de végre Amurat jancsárjai leverték Száárdzsi hiveit s a herczeg maga is fogolylyá lett.

Amurat odaviteté fiát abba a szobába, a hol Xárát megölte.

– Nézz fel oda a padmalyra, mondá neki. Nézd meg azokat a vércseppeket ott és aztán tudd meg, hogy ez az utolsó, a mit láttál életedben.

S azzal egy intésére a hóhérok megvakíták Száárdzsi herczeget.

Ez nem volt elég díj Xara véreért. Kivitték a herczeget a piaczra. Ott a nép előtt levágták a jobb kezét, következett utána a feje is.

Akkor Amurat szultán bebalzsamoztatá Xara holttestét s azt egy korinthi érczkoporsóba, Száárdzsi herczeg kezét pedig egy drágakövekkel kirakott aranyszelenczébe téve, együtt elküldé Lázár vajdának, ilyen izenettel:

– Itt küldöm haza megölt testvéredet, a kit nagyon szerettem, itt küldöm mellette a gyilkos kezét, a ki legkedvesebb fiam volt. Köszöntetlek. És most jövök magam és összezúzlak országoddal együtt.

E fenyegetést váltá be a rigómezei ütközet, mely ránk nézve is gyászosan emlékezetes, sok jó magyar harczos porladozik ottan a gömbölyű halmok alatt. Amurat tönkre verte az egyesült magyar, szerb és román hadsereget a leghősibb ellenállás után.

Lázár, a szerbek császára is foglyul esett s azt Amurat rögtön a csata után saját sátorában lefejezteté.

Azután lóra ült s elindult a csatatért bejárni.

Mert az gyönyörüséges látvány, mikor még a halálra sebesültek ott vonaglanak egymáson keresztül-kasul heverve. Némelyik még könyökére emelkedve kinlódik; vagy térdein csúszik tovább, tán még menekülni remél nehéz sebével.

A szultán kisérői elszéledeztek. Arattak. Az elhullt magyar és szerb vitézek boglárai, forgói, arany övei drága zsákmányul kinálkoztak ma.

Amurat szemei gyönyörtől ragyogtak, a mint végignézett a lemenő naptól izzóvá festett csatamezőn. Nem is vette észre, hogy egy sebesült alak odavonszolja magát lova lábaihoz s egyszerre végső erőfeszítéssel felszökik a földről, megkapja övénél fogva a szultánt s lerántja lováról, míg jobbjával tőrét ragadja föl.

– Az én nevem Vuk, ezé meg Xara!

S azzal azt a tőrt a szultán szivébe döfi s megöli őt győzelmi mámora közepett, vezérei és testőrei szemeláttára.

Mire azok odafutottak, mind a kettő halott volt.

A császárok emlékét a történet, a szeretőkét a népdal örökíté meg.

* * *

(A hagyomány Xara iránt igazságos lehet; de a magyar történeti kútforrások szerint a rigómezei ütközetben, hol Hunyadi János volt a vezér, csak magyarok és oláhok voltak, a csata végén ez utóbbiak is átpártoltak a törökhöz; a szerb despota pedig, az öreg Brankovics György, nemhogy Xarát megboszulni fogott volna fegyvert, sőt nagyon is távol tartotta magát a csatatértől. Hanem annyi igaz, hogy Amuratot a csatatéren az ütközet után ölte meg egy ifjú harczos, ki holtnak tetteté magát a közeledők előtt.)

III. ZATIME.

Granadától keletre, Baza várost elhagyva, talál az utazó egy magányosan felmeredő sziklatornyot. Olyan az, mintha óriások gyermekei raktak volna egymás fölé lapos gránittáblákat játékból, míg egy harmincz méter magasságú oszlop támadt belőle s minthogy a szikladarabok az egy sziklaoldalon, nehány újjnyira, mint a lépcsők, hátrább állnak egymás fölött, az egész oszlop hátra dülni látszik. A legfelső kő lapjára egy vaskereszt van felállítva. A köznép ma is úgy hivja e sziklát, hogy «La péna de los enamorados». (A szeretők sziklája.)

Pedig már hét emberöltő idő takarja ennek a sziklának az emlékezetét, a mit egy spanyol románcz megörökített.

Az egykorú spanyol költemény, melyet mi szintén régi franczia fordításban birunk (a hol még «s’aimoyent» és «avoyt» irnak,) meglepően hasonlít a mi magyar «Szilágyi és Hajmási»-féle néprománczunkhoz egyes részleteiben.

Adestan keresztyén lovagot elfogják a mórok egy ütközetben s foglyul viszik Granadába.

Utolsó királyságuk volt ez a móroknak Spanyolországban, a hol még a félhold oltalma alatt a regényes lovagélet, keleti költészet, tündéri építésmód és természetbuvárló tudomány virágzott. A többit elhódította már tőlük kegyes Izabella s ott Ximenes bibornok tartotta autodaféeit, ki rövid időn három millió saracent, zsidót és eretneket űzött ki a spanyol félszigetről s köztük minden művészt, költőt, tudóst és szabad szellemet.

Csak Granadával nem birt még. Az visszaverte a spanyol seregeket.

A mórok trónján utolsó Almanzor ült, az Almoravidák utolsó ivadéka. Ennek már nem volt fia, csak egy leánya, Zatime.

A király-leány szobája ablakából hallgatta a fogoly hős bánatos dalát, míg az lánczczal kezén a palota kertjében nehéz munkát dolgozott. Zatime megszánta a nemes lovagot s levette róla a lánczokat. De ezzel új lánczokat rakott rá. Mindketten megszerették egymást.

És azontul tanui voltak az ezüstlevelű olajfák, tanuja volt az ezüstfényű hold boldog szerelmüknek.

Olajfák, holdsugarak nem beszélték ki a titkot, de kibeszélte a vén duegna, kire Zatime őrzése volt bízva. Besugta a kalifának.

Almanzor saját szemeivel győződött meg arról, a mit eddig a csillagok láttak.

Ha spanyol lett volna, ott rögtön megölte volna mindkettőt s halálukról csak az égnek adott volna számot. De mór volt: Allah hivő; a kinek az alkorán azt mondja: «ha haragod támad este, feküdjél le vele, aludjál rá és cselekedjél reggel!»

Reggel maga elé hivatta a kalifa a foglyot.

Zatime ott ült apja oldala mellett.

– Ifju lovag, szólt a kalifa, megszántam balsorsodat. Szabaddá teszlek. Nem vagy fogoly palotámban többé. Visszaadom kardodat, czimeres pajzsodat, sarkantyudat, miket a csatában elvesztél. És most válaszsz tetszésed szerint. Ha itt akarsz maradni, menj az alcadehoz s jelentsd ki, hogy áttérsz Mohamed hitére. Ha pedig hű akarsz maradni hitedhez, eredj le aklomba: válaszd ki legjobb paripámat; ülj fel rá és bántatlanul menj el Granadából.

Adestánnak választani kellett, szerelméhez maradjon-e hű, vagy hitéhez?

A lovag azt gondolá magában, hogy megtartja mind a kettőt.

Egy pillantás a szeretőknek egymás szemébe elég volt, hogy egy egész összeesküvést megkössenek szótlanul.

Adestán lovag azt felelte, hogy hű marad vallásához.

– Akkor távozzál Granadából még az éjjel. Béke veled.

Adestán lovag bizonyos volt arról, hogy szerelme várni fog rá. Mikor éjjel a város kapuján kiérve, megállt, paripáját a kutnál megitatni, a kutat rejtő cziprusok közül Zatime reszkető alakja jött eléje. A királyleánynak sikerült a palotából megszökni.

Kedvese felkapta őt maga elé a nyeregbe s azzal neki eresztette a paripáját, versenyt futni a széllel.

A királyi ménakol legjobb futója volt e mén; de a kettős teher még is kifárasztá. Hajnalra a menekülő szerelmesek, a mint hátrafelé tekintettek, a messze kéklő Sierra Nevada hegyek irányában nagy porfelleget láttak támadni: azok üldözőik voltak.

A mén vágtatva futott alattuk, mintha együtt érezné a veszélyt lovasával.

Már a Sierra Barana gesztenyeerdős hegyláncza is elmaradt mögöttük, már átusztattak a Guadana Menor folyamán, már elkerülték Guadix város veres kőfalait, Bor olajfás ligeteit, már kiértek a balzai nagy rónára, a hol egyes magányos pálmák vetnek hosszú árnyékot a veres homokpusztára a lemenő napban: az üldöző porfelleg egyre közelebb érte a futókat. Már láthatták a porfelleg közül csillogni a saracenok hegyes sisakjait.

Ekkor összeroskadt alattuk a paripa. A nemes mén megszakadt a nagy futásban.

Az egész pusztában nem volt más menhely, mint az az óriás gyermekektől toronynyá emelt sziklarakás. Annak a tetejére menekültek fel mind a ketten.

Nem sokára körül fogták üldözőik a menedéket. Almanzor, a kalifa maga jött velük. Nem alkudtak a lovaggal, megtámadták őt a sziklaszálon. A hogy ő feltudott mászni a titánok lépcsőin, úgy feltudtak oda utána hágni üldözői is.

De Adestan lovagnak kardja is volt, s támadói, a mint egyenkint felhágtak hozzá, véres fejjel hullottak alá csapásaitól. Két kézre fogta a kardot, úgy paskolt az ostromlók közé, kik egy félregörbült sziklaszálon csak szemtől szemben küzdhettek ellene.

Végre kifáradt, tántorogni kezdett.

Ekkor a kalifa szünetet parancsolt a fegyvernek. A trombitaszó után felkiáltott Adestanhoz.

«Lovag, szállj le hozzám, leányommal együtt. Térj hitemre, és légy fiammá!»

Adestant megingatá e nagylelküség. Leereszté hegyével a kardját és rátámaszkodott.

Baljával szivéhez szorítá kedvesét.

Aztán felnézett fájdalmasan az égre, s kardja markolatát: azt a keresztet, ajkához érteté s aztán kiejté kezéből.

Ekkor Zatime azt gondolá, hogy a gyöngeség, a mi a nőt ékesíti, a férfit meggyalázza s azzal átölelve kedvese nyakát, hirtelen leveté magát a szédítő magasból: magával rántva alá a szörnyű halálban hiven ölelő lovagját.

Még holtukban is ölelve tarták egymást.

* * *

Két év mulva Granadából is kiverték a mórokat. Utolsó Almanzor utolsó kalifájuk volt a félhold hiveinek Spanyolországban. A keresztyén hódítók a költők által megénekelt szikla tetejére egy érczkeresztet tűztek fel. Az siremlékük a szeretőknek.

IV. HARMOZÁNÉ.

Arról, hogy a zsidók Babylonban voltak, fogságra hurczolva, értesít bennünket a szentirás; de hogy mit csináltak ott, arról nagyon keveset beszél. Egy-egy futó világot vet a homályba az olyan szép románcz, minő Eszter és Ahasvér története s sejteti velünk, hogy egy egész fogságra hurczolt nemzetnek ott az idegen földön saját története is volt.

A troyesi «Anecdotes historiques» is feljegyzett e rejtélyes időszakból egy ilyen sajátszerű történetet.

Anil és Assin fiatal zsidó testvérek egy babyloni takácsnál voltak rabszolgálatban, mint szövőlegények.

Egyszer gazdájuknál pompás virágos palástszövetet rendelt meg egy előkelő parthus vezér felesége. A hölgyet Harmozánénak hitták. A szövet tyrusi gyapjuból és ezüst fonálból készült.

Anil és Assin együtt dolgoztak rajta.

Mikor a palást-szövet elkészült, maga az előkelő hölgy ment el érte. S mit a gazda szeme észre nem vett, felfedezte az asszonyé, hogy egy helyen hiba van a szövésben, egy virág nem olyan, mint a mustrában van.

A mester dühbe jött e felfedezésre s kérdezé, hogy melyik készítette ezt a részt?

Assiné volt a hibás munka; de Anil, a bátya, nagyon szerette az öcscsét: az sirni szokott, ha megverték s szégyenlette azt, hogy az idegen sirni lásson egy zsidó ifjút; inkább magára vállalta, hogy ő dolgozott azon a hibás részen. S mikor aztán a gazda a háromágú nilusi lóbőrkorbácscsal vérig verte meztelen vállait, Anil daczosan nézett az idegen úri asszony szeme közé, egy vonást sem rándítva meg arczán.

A babyloni takácsot e dacz még jobban felingerelte: neki jajgatás kellett. Mikor Anilon kifáradt, akkor neki esett Assinnak, hogy azt is megveri.

Anilnak nem fájt az ütés, a mit maga kapott, hanem az, a mi Assinnak volt szánva, az fájt.

– Assint ne bántsd! kiáltá a mesternek. A hiba megtörtént, én meglakoltam érte.

A mester nem hallgatott rá: megütötte Assint. De csak egyszer. Már a második ütés Anil öklétől jött s az ő fejére szállt, s az elég volt egy takácsnak még Babylonban is: szörnyet halt bele.

S ez ütés után Anil odaugrott Harmozánéhoz, megragadta annak vállán azt az ócsárolt palástot, mely már a szép hölgy termete körül volt redőzve, letépte onnan s annak szemei előtt rongyokra szakgatta azt vakmerően.

Harmozáné szemei ragyogtak.

Mikor a dühöngő ifjú a széttépett palást rongyaira taposott, a hölgy nyakába rohant, odaölelte őt magához s megcsókolta az ajkait.

– Ilyen férfit kerestem én! – Elkezdted: folytasd!

Azzal eltünt.

S ebből a csókból csaknem egy új ország keletkezett.

Anilnak, ki gazdáját megölte, futnia kellett Babylonból. De nem futott egyedül. Magával vitte öcscsét is és még egy egész csoportját a fellázított zsidó ifjaknak, kik a keserű szolgaság kenyerét ették Babylonban.

E kis csoport bevette magát az Eufrát egy szigetébe s aztán karddal a kezében szerezte meg a kenyerét. Menhelyüket őserdőkből összehordott fákkal megvíhatatlanná tették s onnan indítottak rabló hadjáratot a világ ellen. Számuk folyvást szaporodott Babylonból odamenekülő elégületlenekkel s rövid időn félelmévé lettek az egész környéknek.

Hatalmukat növelte két alkotó szellem, mely egy czélra dolgozott: Assin bölcsesége és Anil szerelme.

Assin bölcsesége azt tanácsolta, hogy az új telep harczosai rablókalandjaikkal ne az assyrokat háborgassák, hanem távolabb országokat keressenek fel, Parthiát, Armeniát, és Anilt is ugyan arra ösztönözte a szerelme. Harmozáné parthus tartományi kormányzó neje volt, s ő nem tudta azt az első csókot elfelejteni.

Az Eufrát-szigeti zsidó ifjak, mint később a varegerek, felvették a vállaikra dereglyéiket, napijáró földekre elvitték azokat magukkal, míg más folyóhoz értek, ott vizre szálltak velük, felfelé eveztek s a hol senki hirüket sem hallotta, hirtelen megrohanták Artaban, parthus király folyammelléki városait, sorba rabolták azokat, s lekonczolták, a ki fegyverrel állt ellent.

Győzelmeik hire, halomra hordott kincseik csakhamar egész sereget gyűjtöttek körülök, s az euphrati sziget már erőddé alakult át, égetett téglából emelt falakkal: s kezdett az elpuhult Babylon mellett egy új Zsidóország képződni, melynek már zsinagógája is volt.

Anil most vágyai teljesülte előtt állt: vakmerő bajtársaival szemközt ment az Artaban által ellenük kiküldött parthus hadvezérre, Narsilámára s azt egy diadalmas csatában megölte, s annak a csatának az éjszakáján elfoglalta a kormányzó várát és elvette az özvegyét. Ez volt Harmozáné.

Harmozáné csókjából egy egész hadsereg támadt már.

Anil diadalmasan vitte haza az Eufrat-szigetre hadizsákmányát, zászlóit és Harmozánét.

A zsákmányt és zászlókat nagy örömmel fogadták a hivek, de nem az idegen asszonyt.

Anil a Lévi nemzetségből való volt, s annak tiltva van mást nőül venni, mint szeplőtlen hajadont; de leginkább egy pogánynőt, ki a napot és a csillagokat imádja, s a tűzforrásoknál áldozik.

De hasztalan volt minden ellenmondásuk: Anil feleségül tartá a nőt; s ha vétett a nő, midőn Jehova helyett annak az égi csillagait imádta: úgy ő még jobban vétett, mert ő egy földi csillagát imádta, egy asszonyt.

S a zsidókat az tartá meg mind e mai napig, hogy ők a legkisebb megsértését a törvénynek sem türték el – a legnagyobbtól sem. Annak engedelmeskedni tartozott felkent király és hős népkegyencz.

A synagogában elhatározták, hogy Anilnak el kell bocsátani magától a pogány hitvest. S e határozatot tudtul adni megbízták testvérét Assint.

Assin szerető szivvel, rábeszélő szóval adá elő testvérének a bölcsek határozatát, kérte testvéri szeretetükre, népének szenvedésére, a Jehova nevére bátyját, hogy váljon meg azon nőtől, a kiért fel van háborodva egész Izrael.

És Anil nagyon szerette Assint. Lám a verést is kiállta érte, a rabszolga korbácsütést büszke lévita vállai elviselték testvére helyett – szerette népét – szerette atyái Istenét, de mind valamennyinél jobban szerette Harmozánét.

Annyira ment a szerelme, hogy elmondta a szép hölgynek egy bizalmas suttogás órájában, hogy testvére mit beszélt neki.

Ekkor Harmozáné adott neki egy tanácsot, a mi bizonyítja, hogy a nők már évezredek előtt is olyan – diplomaták voltak, mint most.

Azt tanácsolta Anilnak, hogy ha a nép itthon zugolódik, harczba kell őt vinni: a dicsőségben majd elfelejti itthoni panaszát. Rávette férjét, hogy ez magát Mithridath királyt támadja meg.

Assin ellene mondott a vakmerő kisérletnek s másnap meg volt halva.

Anil tudta jól, hogy Harmozáné keverte neki a méregitalt; tudhatta előre, hogy azt fogja tenni, már akkor, mikor elmondta neki Assin izenetét. De a nő csókja elfeledteté vele a testvér csókját.

És aztán elvitte a népét Mithridath ellen. Az egyenlőtlen ütközetben elhullott a zsidó ifjak virága az armen nyilak zápora alatt; Anil csapatja romjaival tért vissza az Eufrat-szigetre. Ott a zsidók törvény elé állíták és Harmozánével együtt megkövezték.

Ezen végződött az eufratszigeti telep története.

A zsidók elvesztettek a szép Harmozáné miatt egy országot; de megtartották a törvényt.

V. ARTEMISIA.

A salamisi tengeri ütközet elveszett a perzsákra nézve. Hajóik temérdeksége miatt vesztették azt el. A tenger teli volt uszó hajóroncsokkal, árbocztöredékekre kapaszkodó menekülőkkel. A nehéz perzsa gályák úgy engedték magukat elpusztítani a gyors görög hajók által, mint mikor a czethalak között dúl a fizeter.

Csak egy öt hajóból álló hajócsoport küzdött diadalmasan a mindenütt győztes görök hajók ellen. E hajók vezére és parancsnoka egy nő volt: Artemisia, Halicarnassia királynője.

Délczeg, erőteljes alak, kinek idegeit tenger viharok edzék aczéllá, nyugtában egy szobor, mozdultában egy istennő: a nyilazó névrokon (Artemis) maga. Szénfekete haját arany sisak szorítja össze, hatágú koronával; domború keblét arany pikkely-pánczél fedi, csillagokkal himzett tunikája két térden fel van gombolva, hogy lépteit ne korlátolja s márvány sima lábszárait engedi láttatni a magas szárú tyrusi szandállal; domború csipőit érczöv öleli át, melyről széles rövid kard függ alá, félválláról biborpalást omlik le a földig. Égő arcza, villámló szemei, nemes arczéle magas homlokával még jobban hirdetik a hősnőt, mint fegyverzete.

Ez az asszony nem játszani jött ide. Hajója, a hajdankorban oly hatalmas «pentere» öt sor evezővel van ellátva, százötvenöt evezőlegény minden oldalon, a hajó orra alatt, a vízszin magasán, érczsarkantyu nyúlik ki messzire, s e bordatörő szörnyetegagyar fölött a hajóablakon a faltörő érczkos mered elő, arra való, hogy a felnyársalt ellenséges hajót megint leverje a sarkantyúról. Mint egy vas egyszarvú furódik az érczczölöp az útját álló görög hajó oldalába, melyet kormánya ügyes fordulatával meg tudott kerülni, hogy derékba kaphassa, míg egy másik görög hajót nyilvető balistái, a «scorpiók», naphtába mártott nyilakkal gyújtottak fel, a míg az rostrumával egyenesen neki futott; a harmadik ellenséges gályát pedig, mely oldalához akart furakodni, hogy evezői tornáczát összetörje: a hajó közepén emelt helepolisból viperákkal töltött cserép korsókkal üdvözlék harczosai. A mint a korsók összetörtek, a hajósokra rohanó viperák oly zavart idéztek elő azok között, hogy rémültökben abbahagyták az evezést.

Artemisia a hajó hátulján emelt magas erkélyzetről vezényelt és osztotta parancsait, olthatatlan tüzet, mázsás köveket, mérges kigyókkal, méh- és darázsrajjal töltött edényeket hajigáltatva üldözőire; míg a szemközt jövő hajókat furatta. Recsegő, sülyedező, égő hajók, vizbefulladó embertömegek, uszó roncsok között tör magának utat a vesztett ütközetből, s mikor észreveszi, hogy öt hajója közül egyet körülfogott az ellen, viszafordul érte, kiszabadítja. És a csatazaj, az ordítás közepett hangzik buzdító, csengő szava, mint Olympról jövő kiáltás s bibor palástja, mint a zászló, repked körüle, czéltábla minden nyílnak és onagernek. Kezében fáklyát lobogtatva, azzal gyujtogatja az elröppenésre emelt szurok koszorukat, azzal kész saját hajóját felgyujtani, ha az ellenség elfogná azt.

«Ah! kiált fel a perzsa király kétségbeesetten a csatanap alkonyán: férfiaim úgy harczolnak, mint asszonyok, és asszonyaim úgy, mint férfiak.»

Ez asszony nélkül elfogták volna magát a királyt is.

Artemisia öt hajójával maga védte a menekülőt.

A görög hadvezér a csata folyamában tízezer drachmát tüzött ki jutalmul annak, ki azt a csodaasszonyt elfogja élve.

A boszu és a jutalom sokszorozta az üldözők erélyét. Utána törtek, a perzsa gályák gátoló roncsain keresztül, s a Hellespontusig üldözték hajóit. Futók és üldözők felvonták vitorláikat s a szűk szigettorkolatból kijutottak a sík tengerre.

Egy fiatal görög hajós, az abydosi Dardanus érte utól legelébb a királynét. Bátorságra, vitézségre nézve legméltóbb ellenfél.

Azon kornak tengeri ütközeteiben a hajók csataképességét az evezők alkották. Az ágyúkat pótolta a balista és a scorpió: ez egy nyílvető gép, mely ölnyi rudakat hajított az ellenséges hajó oldalába, amaz egy kötéllel hajtott rugékony rúd, mely sziklákat dobált kanálalakú végével visszapattantában. Az evező legényeken és gépészeken kívül még rendesen tizennyolcz harczos szokott lenni egy penterén. Nem számítottak kardtávolnyi verekedésre soha, egész a rómaiak idejéig, kik újabb harczmodort hoztak be: lecsapó hidakkal fogták meg az ellenséges hajót, s azon keresztül rohantak rá, kivont karddal döntve el a csatát.

A salamisi tengeri ütközetnél még ezt nem tudták. De Dardanus megkisérté.

A mint közelébe ért a halicarnassi gályának, saját hajója orráról átszökött amannak födelére egy merész, aczélerőt tüntető ugrással, a mit nem csinált utána más s a görög kard rögtön megtanítá a halicarnassi hajósokat, hogy mi különbség van férfi meg férfi között?

Dardanus egyedül volt, ellenfelei tizennyolczan. Villámgyors csapásokat osztott kardjával s nem ütött hiába; majd meg a hajófödél hosszában engedte kergettetni magát; ha megszorították, felszökött a mellvéd korlátjába, azon futott végig, s félkezével az árboczkötélbe fogózva áthajítá magát ellenfelei feje fölött a tulsó oldalra. Dardanus az Olympi játékok négyszer győztes viadora volt, s most remekét tette le. Egymagában küzdve, a halicarnassi hajó minden tengerészét kényszeríté elhagyni a hadigépeket s üldözésére rohanni.

Artemisia bámulva nézte a hajó helepolisán állva e vakmerő játékot, a hol egyetlen férfi, Achill arczával és termetével, mint egy sérthetlen félisten dúl ellenfelei vérében, kik jobbra-balra hullanak el mellette; a királynő vezérszavára senki sem ügyel már: a balisták nem feszülnek; a kos nem zuhog a közeledő ellenséges hajó falán; az pedig csáklyáival, mint vas körmökkel kapaszkodik hajója bordáiba, s tördeli előnyomulásával az evezők sorait. S ez egyetlen embert nem bírja leverni a hajó összes férfi népe.

Artemisia királynő látta a fenyegető veszélyt, baljával leszakítá válláról a hosszú palástot, jobbjával kirántá kardját, s emelvényéről leszökve, maga rohant a hős ifjú ellen; a megcsóvált biborpalást röpült a feje fölött, mint egy lobogó.

A küzdőt ifjú meglepte az új ellenfél látása. A nő, kinek elfogására indult, nem földi tünemény volt. Nem elég az aczél kar, aczél szív is kell ahhoz, hogy férfi nő ellen tudja védni magát. Úgy végezte a fátum, hogy a Dardanus kardja, mely sisakot tört, pánczélt hasított, abba a fejére hajított biborpalástba belebonyoluljon. Az asszonyi öltöny, mely karja körül csavarodott, megbénítá mozdulatait, eltakarta arczát. Ekkor ellenfelei rárohantak, elnyomták, erőt vettek rajta, hurkot vetettek kezére, lábára s aztán odakötözték az árboczhoz.

Artemisia pedig ismét felhágott az emelvényre s osztá indulattól csengő hangjával parancsszavait; s a balista kerék fogai újra elkezdtek kattogni, az onager szurokkoszorúkat s égő ként hajigált az ellenfél fejére; a falfuró recsegve tört rést a görög hajó ólom-fedte oldalába. Dardanus az árboczhoz kötözve láthatta, hogy borul lángba a hajója, s aztán hogy sülyed el lassankint a hullámok közé, bajtársainak halálordítása mellett.

Ez volt az utolsó kisérlet Artemisia elfogására.

A büszke delnő a csata után a helepolis erkélyére állíttatá fel trombitásait, s az elmaradó ellenfél gúnyjára diadaláldomást fuvatott velük, mit az ellenkező szél egész a görög hajóhadig elvitt a sík hullám fölött.

Artemisia hajói sértetlenül érkeztek haza a cerami tengeröbölbe, hol Halicarnass pompás városa állt hajdan; egykor a doriai hat város egyike, most kitaszítva a görög szövetségből, a maga ura, fényben, pompában a perzsával, erőben, hatalomban a göröggel vetekedő.

A hős királynőt megelőzte diadalának hire. Még az ellenfél is segített őt magasztalni. Az egész xerxesi hadjáratban egyedül ez asszony hozta el magával a babért a csatatérről s ellenfelének még a kudarczban is volt büszkesége, mert Artemisia is görög nő volt.

Otthon diadalivekkel, triumfális menettel várták. Diadalszekere elé négy fehér paripa volt fogva s útja Minerva templomáig virágokkal hintve.

A trophæum, mit magával hozott, eleven volt: a görög hajóhad legjobbik hőse, az abydosi athleta Dardanus, lánczokkal kezén.

A legyőzött hős a királynő diadalkocsija előtt fog járulni.

De nem úgy lett.

A diadalkocsi előtt levéteté Artemisia a vitéz fogoly kezeiről a lánczokat s azt mondá neki:

– Ülj mellém.

Odaülteté őt jobbjára.

S a bámuló cariaiaknak azt mondá:

– Hoztam nektek királyt!

Artemisia özvegy volt: választása szabad, koronáját megoszthatta.

A nép örömüvöltése volt válasz szavaira. Az üdvriadal nőttön-nőtt a királyi palotáig, a hová elérve, e szóval mutatá be Dardanust Artemisia országnagyainak:

– Ime királytok!

Azok meghajták előtte fejüket, s a királyi palota oszloptornáczain végig hangzott a doriai énekesnők üdvözlő dala, a délczeg pár felköszöntésére.

Csak egyedül Dardanust nem kábítá el a mámor. Ő hideg maradt.

Hasztalan részesíté őt Artemisia a királyi hatalom minden pompájában. A fény nem melegíté őt fel.

– Nektek hoztam királyt, de magamnak nem; panaszolá Artemisia öreg dajkájának, Biblaisnak.

A sokat tapasztalt agg nő azt mondá neki:

– Ha királyt akarsz megnyerni, azt teheted, mint királynő; de ha férfit akarsz megnyerni, akkor légy asszony!

S aztán betanítá Artemisiát sok mindenféle olyan tudományra, a mi által a királynő elfeledteti azt, hogy «királynő»: csak azt tudatja, hogy «nő». Megtanítá, hogyan kell nem «uralkodni», hanem «szolgálni», nem «parancsolni», hanem «hizelegni».

A közönséges csáb, hizelgés fegyverei sikeretlen vívtak; az olympi viador sértetlen maradt. Se a «királynő», se az «asszony» nem hódítá őt meg.

S mentől jobban elutasítá szerelmét a férfi, a hölgy szenvedélye annál magasabbra lángolt. Biblais azt sugá neki: «egyszer már legyőzted őt az által, hogy öltönyödet fejére dobtad. Tedd még egyszer!»

Artemisia megkisérté egészen levetkőzni a királynőt magáról.

Egy hő nyári délben, mikor a forró napsugár mindent elaltat, csak a szerelmet tartja ébren, Biblais levezeté Dardanust a palota nymphæumába.

Ötven gránit lépcső alján van a nymphæum, mintha egy mély kút feneke volna, ott buzog fel a hő forrás smaragdszin habja, magasra tolva fel nyugtalan hullámkupoláját, míg négy ölnyi magasból karvastagságú kristály vízsugár ömlik alá bele, rézcsatornán át odavezetve s hideg habjával langygyá vegyíti a forrás hő vizét, s folytonos hullásának andalító dallamában zengi a nympha örök panaszát, ki szerelmi bánatában könyjeitől patakká változott. A hét ölnyi mély nymphæum falai haragos zöld márványból vannak, a mi titokteljes sötétséget kölcsönöz az eleusi rejteknek. Ámbár a nap felülről lesüt bele egy kerek nyiláson, de a smaragdzöld vízfenékről visszavert sugára inkább a tengerfenék átlátszó homályát derengeti, mint a fényt ide alant.

A nymphæumnak egy oldalkamrája is van, nyugágygyal és a tricliniumhoz való asztalkával, fala és padlója remek mozaik művekben istentréfákat mutogatnak.

Biblais e kamrácskába rejté a halandók legszerencsésebbikét, kinek látnia adatott oly titkokat, miket férfi szeme, Apollóén kívül, meg nem lesett: az is csak «nap» alakjában, mikor «Helios» a neve.

A királynő szállt alá a nymphæumba, hölgyeivel.

Azok hoztak magukkal köszörült kristálykelyhet és zománczos arany borkancsót, tele cyprusival; simított ezüst tükröt, illatos olajat. A rózsaolajból az elbugyogó vízszinre öntöttek, mire annak párázatából édes mámorító illat tölté el a levegőt, azután kifűzték a királynő sandáljait, megoldák cingulumait és egyedül hagyták őt.

Artemisia phrygiai öltönyt viselt, azt a hosszú, lábhegyig leomló kettős chitont, a mely festetlen chinai selyem és csalánfonál szövedékéből készült, az emberi test szinével egyenlő s lágyságában csaknem átlátszó és az idomokhoz tapad.

A hölgy levette fejéről a hajfonadékait összetartó diadémot; a hosszú fekete selyemhullám termetén végig omlott. Semmi királynői nem volt már rajta, egészen nő volt.

Leszállt a vízmedenczébe, válláig elmerülve kéjesen, s a mint a vízből ismét felmerült, a mint a nap rásütött istennői termetére, egyszerre világos lett tőle az egész nymphæum, mintha egy fényes églakó szállt volna alá. A legfényesebb ragyogvány tölté be a mélységet: egy nőalaktól visszavert napfény.

Az elragadó tünemény, mint a meglesetlen Diana, rejtett grottájában, tánczolni kezdett a vízben, kaczagott, ujjongott, tökéletes nő volt. Semmi más, csupán nő. De minden íze nő!

S mikor felemelte a kezét a felülről alá csorgó vízsugárhoz, a keze fején megtörő csermely szétfecscsenő cseppjeitől ragyogó szivárványkör képződött bűbájos alakja körül. Lehetett-e az, hogy férfi, a ki ez alakot látja, oda ne boruljon lábaihoz, őt imádni?

Végre kiszállt a hab közül; kezét keblére tette és nagyot sóhajtott. Ez a szerelem, ez az epedő vágy sóhajtása volt.

Lehetett-e az, hogy férfi, a ki ezt hallja, válasz nélkül hagyja?

Azután leült a medencze párkányára, ajkait megnedvesíté a cyprusival, mitől szemeinek tüze még szikrázóbb lett. Végig nézte junoi alakját az ezüst tükörből s aztán hanyagul ledülve, kezébe vette a lantot, s elkezdé forró, érzelemteljes hangon Sappho dalát énekelni Cytheréhez. Azt a szerelemtől lángoló dalt, mely a női szív édes fájdalmait lágyan, szemérmesen vallja meg, majd hőséggel és merészen árulja el; melyben összesítve van mindaz az eltitkolt panasz, vak odaadás, álmodott gyönyör s égő szenvedély, a mit a női szív rejtegetett valaha. A szerelem hivogató szavai, egy költői lélek által megnemesítve s a védő istenséghez ima alakban elzengve; a szenvedély lángja az oltár tüzével egyesítve! Lehet-e az, hogy férfiszív e bűbájos dalnak ellentálljon, a hogy ellentállt Phaon, a költőnő szívgyilkosa.

Artemisia elhallgatott, utolsót pendítve az ezüst hurokon; leomló hajfürteit összecsavarva feltűzte fejére, egy hosszú arany tűvel, aztán fenékig üríté a mámoradó kristálypoharat; olajat öntött a tűzre.

Azzal odalopózott a félhomályos kamrácskába, égő arczát keze fejével hüsítve és másik kezével szive dobogását tartóztatva vissza.

Hogy még az utolsó lépést is a nőnek kell megtenni!

Nem a királynőnek többé, csupán a nőnek.

Belépett a titokteljes kamrába.

És ott látta maga előtt az imádott ifjut, a kiért vérének minden cseppje hevült.

Dardanus a nyugágyon feküdt és aludt.

A ki eltudott aludni akkor, mikor egy istennőt látott a habokból kilépni! A ki eltudott aludni Sappho szerelmi dalán, mely Aphrodite istennőt hivja s szerelemről beszél, elénekelve a legédesebb ajktól.

Artemisia szivében a szerelmi epedés e pillanattól őrjöngő dühre vált. Kirántá hajából az arany tűt s az alvó ifjunak mind a két szemét kiszurta…

… Aztán felkapta a lantot, kirohant a nymphæumból, őrjöngve, lelkét vesztve futott ki a királyi palotából, folyvást Sappho szerelemdühített dalait énekelve.

E dalok ugyanazon leukádiai sziklára vezették a királynőt, a melyről Sappho a tengerbe ugrott le. Artemisia is ott énekelte el utolsó dalát, onnan vetette magát a hullámok közé.

Ez a szerencsétlen királynő, ki minden férfit le tudott győzni, csak azt nem, a kit szeretett; elődje volt annak a II. Artemisiának, ki Halikarnassban a világ hetedik csodáját, a mausoleumot emelteté meghalt férje emlékére; a kit, hogy örökre övé maradjon, hamv-alakban bor közé kevert s e hamvakat megitta. Ezt nem soroltuk a rendkívüli nők közé; mert hisz az, hogy a nők hűségesek, rendes és mindennapi dolog.

VI. AGATHA.

Róma száz temploma között van egy, melyet csak nagy kereséssel lehet, cicerone vezetése mellett megtalálni. Tornya hiányzik; egy szűk, romok közé szorult utcza vezet hozzá a Ponte Rosso mentében; előbb két ódon háznak az udvarán kell végig menni, azután egy nedves folyosón végig: ott a templom.

Ez a St. Stefano Rotondo.

Egy roppant gömbölyű terem, melyben első pillanatra meglep bennünket az, hogy oszlopai, mik a padozatját tartják, a hány, annyiféle anyagból készült: van ott minden szinű márvány, gránit, travertin, doriai, jóniai és corynthi oszlopfőkkel; némelyik a nélkül is, vékonyabbak, vastagabbak. Nem is mind egyforma magasak: a melyik nem volt elég emelkedett, hogy a plafondig elérjen, az kitoldatott egy más oszlop darabjával.

De nem ez a legnevezetesebb a St. Stefano Rotondo templomában, hanem az egész templom belsejét elfedő hetven képcsoport.

Irtóztató látvány! Hetven tableau a martyrok kínszenvedéseiből.

Életnagyságú és élethű képek. Semmi költészet, semmi ihlet a művészi alkotásokban; de tökéletes pathologiai és anatomiai tanulmány.

Mind a hetven kép egy-egy külömböző nemét tünteti fel a keresztyén vértanuk halálra kinzatásának. A hagymázos phantasia lázálmainak kellett megelevenülni, hogy ily képeket alkothasson ember.

Ott nyúzzák elevenen, fűrészelik ketté, tépik szét lovakkal, sütögetik vasrácson, főzik üstben, égetik szurokban, emésztetik el hangyabolyban, hasítják kétfelé fiatal fákhoz kötve, sajtolják nehéz kövek közé téve, koronázzák aczél fejszorítókkal a keresztyén hit vértanuit; arczaik iszonyatot, kétségbeesést, agoniát fejeznek ki: hóhéraik kaczagnak, gyönyörködnek, csufolódnak. Mindez a legiszonyúbb élethűséggel részletezve.

Két festő: Pomerancio és Tiroquesta fordította rá egész életét és talentumát, hogy e rettenetes templom rémalakjait megalkossa.

A borzalom bámulatával kérdezzük ciceronénktól:

– Hogy érhette utól e kínlátományokat emberi phantasia? hisz ezeket tanulmányozni kellett.

A vezető mosolyog és halkan jegyzi meg rá:

– A két festő Arbuez korszakában dolgozott.

Ezt elfelejtettük. Hogy mikor a hivők jutottak uralomra, akkor a kínpadot ők fordíták a hitetlenek ellen.

Mindannyi kedélylázasztó festmény között csak egy van, mely költői felfogást tanusít: Szent-Agatha martyrnő képe.

A kínpadra kötözött csodaszép leánynak egy hóhérlegény nagy harapófogóval tördeli ki szép fehér fogait, míg egy másik tigrisköröm alakú tüzes vaskarmokkal tépi le egyik keblét. A vér szétfecskendez, az égetett hús füstölög és a kínzott nő mosolyog hozzá.

Ebben a mosolyban van a költészet és a megdicsőülés szentelt hagyománya.

Agatha sicziliai előkelő gazdag család leánya volt. Palermóban lakott.

Rómában Decius uralkodott akkor, s Quintinus volt Sicilia kormányzója.

A kormányzót elbűvölte Agatha szépsége: nőül kérte a leányt.

– Nekem már van jegyesem, felelt rá a leány.

– Ki az? Szebb, jobb, hatalmasabb Quintinusnál?

– Szebb, jobb, hatalmasabb: a Jézus Krisztus.

Egy ilyen szó elég volt arra, hogy hatalmat adjon a proprætornak a leány felett. Az állam és az istenek elleni lázadás volt az.

– Meglássuk, ki lesz hatalmasabb? monda Quintinus. Az új messiás-e, vagy isteneink?

Még nem gondolt a kínpadra, a vesztőhelyre. Volt annál még rosszabb hely is.

Vénusnak mindenütt volt temploma; de cultusát a siciliaiak vitték legnagyobb tökélyre. Ők meghonosíták a babiloni Mylitta-szertartást, megrontó eszközét a fiatalságnak s bacchanaljaikból minden sziv megmérgezve jött ki. A palermoi Mylitta-cultus főpapnéja egy cyprusi görög nő volt: Aphrondissa. Quintinus a Vénus-papné kezébe adta Agathát.

Rövid időn visszavitte Aphrondissa a hajadont Quintinushoz.

– Vedd el tőlem! Ez rettenetes nő. Lerontja Venus oltárát. Leányaimat bűnbánókká teszi beszédével s van valami sugárzás az arczán, a mivel az ifjak szivét megtéríti, hogy a kik bejönnek Venusnak áldozni, megtanulnak tőle imádkozni.

Ez a megnevezhetlen sugárzat most is ott ragyogott a leány arczán.

Quintinusban forrt a szenvedély. Ő is érezte azt az ellenállhatatlan varázst, a mit e megdicsőült tekintet gyakorolt reá. Dühítette az, hogy szerelmi ömlengései, szeméremsértő szavai, kíméletlen durvasága sem szégyenpirt, sem haragot, sem ijedtséget nem tudtak előidézni a leány arczán. Az mindenre csak a megdicsőülés mosolyával felelt.

Ekkor aztán kínpadra vonatta a gyönyörű alakot: akarta látni, hogy tünik el majd ottan az égbenéző mosolygás arczáról, hogy változik az át kinvonagló torzképpé.

A többit elmondja az a kép a St. Stephano Rotondoban.

Agatha túlélte e kínzást.

Négy nap mulva Quintinus újra maga elé hozatta a martyrnőt s borzalom leirni! izzó parázson és üvegcserepeken hentergetteté végig.

Akkor meghalt.

Az égbenéző mosolyt még a halál sem törülte el arczáról.

* * *

A népmonda hozzá teszi, hogy a cataniaiak, mikor az Aetna megrendíti alattuk a földet s hamut szór fejeikre, Agathát szokták segélyül híni, védszentjüket.

Talán, ha üldöznének bennünket, akkor mi is buzgók volnánk.

Vagy jobbakká tett bennünket a kihülés! S a mai kor emberszeretetben pótolja ki azt, a mit Istenszeretetben veszített.