← Table of contents
Megtörtént regék

TAPS, FÜTTY ÉS HAGYMAKOSZORÚ.

Reading edition

Azok között, a miket az emberi bölcsesség kigondolt, az első sorba helyezendők azok a tetszés- és visszatetszésnyilatkozatok a közönség részéről, a miktől egy lángész élete és halála függ, a mik képesek egy embert az egekbe emelni, vagy eltemetni. Ugyanazt az egyik városban eltemetik, a másikban feltámasztják: s lehet, hogy ugyanazon a napon van neki az egyik helyen virágvasárnapja, a másik helyen nagypéntekje. Ott megtapsolják, itt kifütyölik. S a hogy örül az elsőnek, úgy elbúsulja magát a másikon.

Pedig hát mit talál benne? Abban, hogy valaki összeüti a két tenyerét s az nagyot szól? vagy hogy valaki összecsücsöríti a száját s sebesen ereszti ki rajta a levegőt?

Egy hirhedett franczia tábornok, a ki a fegyvertelen néptömeg közé lövetett, azért, mert füttyhangokat hallott azzal igazolta eljárását, hogy «a fütty távolból küldött pofoncsapás». Ennek a nyomán azt mondhatjuk, hogy a taps nem más, mint egy távolból küldött csók.

Némely szinész (és nő) annyira hozzá van szokva a tapshoz, hogy ha nem tapsolnak eléje, mikor a szinpadra kilép: nem jut eszébe a szerepe, (segítenek rajta könnyen) s még a legnagyobb művész is aként játszik jól, vagy rosszul, a mint a közönség jól, vagy rosszul tapsol.

Gazdag művészek a tapsot pénzen is megveszik. (Nálunk nem, itt terem ingyen s pénz sincs rá.)

Minő martyrium lehet az, mikor egy szinész már előre tudja, mielőtt az előadás kezdődnék, hogy őt ma ki fogják fütyülni?

E rendkívüli tortura alatt szenvedett a jó Kilényi kolozsvári szinigazgató korában. Jellemszerepeket játszott s minden este kifütyülték. Ez már úgy kijárt neki, mint a sugónak a félmeszely fenyővíz. Akárhogy játszott, akármit játszott, mikor végezte a szerepet, kifütyülték. Becsületes embert játszott, vagy cselszövő gazt, kifütyülték. Komolyan vette a szerepet, vagy paródiázott: kifütyülték. Könyekre indított, vagy nevettetni törekedett, kifütyülték.

S ő azért mégis csak mindig játszott. Egészen hozzá szokott már.

Egyszer azonban valami új darabban olyan meglepően eredeti felfogással adta a szerepet, hogy a közönség egészen megfeledkezett a mindennapi angariájáról. Kilényi végezte a monológját és távozott. Mielőtt azonban a szinfalak erdeje elnyelte volna, megállt, visszafordult s azt kérdezé a tisztelt közönségtől:

– Nini! hát ma nem fütyülnek?

Kapott erre aztán rengeteg tapsvihart s azontúl minden napra kijárt neki a taps a szegődéses fütty helyett.

Még nagyobbra vitte a szinpadi phlegmát Czelesztin, pedig úgy tudott sirni a szinpadon, mint a záporeső. Egyszer Moór Károlyt és Ferenczet játszotta bravourból Kolozsvárott: a mi nagy bolondság, mert az ember egyszerre két vetélytárs babérjába markol bele két kézzel. Jutalma az volt érte, hogy előadás végén felhajítottak neki egy remekül összefont s ritkaszép példányokból kiállított hagymakoszorút.

Celesztin felvette a megtiszteltetés jelét, körülnézte, s azután elégült arczczal mondá:

– E bizony jó lesz nekem lencsére!

Azzal kardmarkolatára akasztotta a hagymakoszorút, s ment elszánt lélekkel meghalni.

De minden füttynél és szalmakoszorúnál fájdalmasabb torquemadai inquisitonalis kinzó szerszám maga a taps. Igen: az a taps, a mit a müvésznek kell hallani, mikor egy vetélytársa az ő force szerepében debütiroz.

Ilyenkor minden összecsattanó tenyér egy tőrt döf az ő szivébe. Hát még egy egész felzendülő tapsvihar! Az a pokol maga!

– Pedig hogy rontja el a szerepemet a nyomorult! Scandalum! Ideája sincs róla, hogy mit játszik? S ez tetszik a közönségnek. De hát van annak a közönségnek szeme, füle, izlése? Nincs! Szinfalszaggatás kell ennek! Meg ordítás! Nyivákolás! Micsoda öltözet ez! Maskara! Bajjazzo! Kutyakomédia! S ennek tapsolnak! Ha én tenném ezt, engem lehajigálnának onnan. Kutyabagoson a pajtában nem türnék meg, s itt kihijják háromszor! Nem szerződöm többet! Csizmadia leszek, vagy masamód!

Kezdi aztán vigasztalni magát. No hisz ez nem az igazi közönség! Ez csinált taps mind. Az az egész zártszék mind ingyenjegy: ötven karzatot, harmincz parterret osztottak ki ma este, mondta a pénztárnok. Az a fertelmes ficzkó odalenn, a ki kezdi a tapsot, az a sógora. Hogy nem szégyenli! Az meg ott az inasa odafenn a karzaton, a ki úgy kiabálja a nevét. Becsődítette minden atyafiságát, azokkal tapsoltat magának.

Ilyen kínszenvedései voltak Jancsónak, mikor Éder Kolozsvárott föllépett az ő szerepeiben.

Jancsó valódi nagy művész volt, a kinek az érdeme abban állt, hogy a komikus szerepeket mind komolyan vette, s ez által annál nagyobb műélvezetet nyujtott a hozzá értőnek. Éder azonban inkább szeretett a gyengébb felfogásúak kedvéért játszani s ugyanazon szerepeknek tréfás oldalát még rikítóbb szinezéssel tüntette ki, hogy annál jobban nevessenek rajta.

Ezt a nemét a művészetnek pedig Jancsó végtelenül lenézte és megvetette.

Hanem hát a közönség azért mulatta magát és tapsolt.

Jancsó egy sbirr vizsga szemeivel nézte rendre a fő tapsonczokat s jaj azoknak, ha valaha kezére kerülnek!

Különösen feltünt neki egy mokány örmény gavallér, a ki rendesen kiválasztotta magának az első páholy és a zenekar képezte szögletet: oda megvetette a hátát, s irgalmatlan nagy tenyereit kinyujtva a publikum fölé, mindig ez kezdé a tapsot, s pecsenyének verte a tenyerét, a míg Édert háromszor ki nem hivatta egymás után.

Jancsó nem birta ezt a nagyobb hatalmaskodási tényt tovább elnézni a szinfalak közül. Átlopódzott a szinpadról ama szöglet páholyba, mely a főkormányzónak lévén fentartva, üresen állott; oda kúszott a páholy mellvédéhez, hosszú karját kinyujtá rajta, nem sokat kellett keresgélnie, az örmény gavallér hajzata úgy állt szét, mint a szélbontotta boglya; a mint az épen legdühösebben tapsol, Jancsó belemarkol a borzas üstökébe s megczibálja azt istenigazában úgy, hogy a tapsoncz, «tüzet gyilkost» kiált ijedtében.

Ezzel aztán meg volt nyugtatva Jancsó is, a publikum is; de még a tapsvezető is.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings