A LEGELSŐ GŐZHAJÓ MAGYARORSZÁGON.

Elbeszélés.

Herczeg X. úr volt a legelső úr Ausztriában, gróf Y. a legelső lovas Magyarországon, s «Argo» volt a legelső gőzhajó mind a két monarchiában.

Három ilyen legelső nagyságnak a története csakugyan érdekes lehet, ha összekeveredik.

Minthogy azt most már minden ember tudja, hogy gróf Y. herczeg X-nek a veje, annálfogva nem kezdem a történetet olyan messze, a hol a szerelmi cselszövény kezdődik. Ez már régen volt. Kezdjük mindjárt a gőzhajónál.

Vannak, a kik azt állítják, hogy ez a gőzhajó az Y. gróf és X. herczegnő közötti házasság eredménye lett volna (ne tessék szó szerint venni a dolgot; akkora herczegasszonyok még Ausztriában sincsenek; úgy értik, hogy nászajándokul alakította a herczeg a Dunagőzhajó-társulat szabadalmát s abból ötszáz részvényt adott gömböstüpénzül a leányának). De ez nem igaz. Megfordítva áll a tény: a gőzhajó szerezte az Y. gróf és X. herczegnő közötti házasságot, a mi ismét csodálatos foglalkozás egy gőzhajótól.

A herczegnek volt egy leánya, a «szép Charlotte»-nak hitta a bécsi közvélemény, aztán meg egy huga, a kit úgy hittak, hogy a «disznófejü herczegasszony».

Ez bizony nem udvarias kifejezés, hanem a nép szava Isten szava, s már ezen mi a legjobb akarat mellett sem változtathatunk.

A deli lovag gróf Y. tetszett a herczeg leányának is, meg a hugának is. Hála keresztyén egyházi törvényeinknek, azonban csak az egyiket vehette el.

Gróf Y. a szép Charlotteot vélte ennek az egyiknek, herczeg X. pedig a nővérét szánta inkább neki, s csodálkozott rajta nagyon, hogy ez a grófnak nem mindegy.

Ebből aztán egy kis harag lett, gróf Y. félig kosarat kapott, másik félig meg ő mondott fel a barátsággal s aztán másfelé lovagolt.

Csak azon az ünnepélyen találkoztak ismét össze, a midőn a legelső dunai gőzhajó legelső próbaútját tette Pestről Váczra, összekötve a hajó födelén tartott díszlakomával és kereszteléssel.

A díszlakomából és a vele járó fölöttébb érdekes szertartásokból mi nem kapunk semmit, mert mi az alatt mozsárdurrogás és pezsgődugasz-durrogás nélkül lovaglunk a pesti parton gróf Y. nyomában, ki herczeg X.-el «egy font» újdonatúj ötforintos bankjegyben fogadott, hogy ő lóháton hamarább megteszi ezt az útat Váczig, mint a herczeg gőzhajón.

A herczeg praktikus ember volt; nem egyszer utazott már gőzhajón Londonba a Themzén, tudta, hogy hány percz alatt fut meg egy ilyen lapátkerekü szörnyeteg egy angol mértföldet, azt is ki tudta számítani, hogy a leggyorsabb futó angol paripának ugyanannyi tér lenyargalására mennyi idő szükséges, s a kettőt összevetve bizonyosra fogadott.

Az elindulás gőzösön és lóháton egyszerre történt, az Argo, repülő zászlókkal kötélzetén, pipázott végig büszkén a széles folyón a bámuló közönség vivátkiáltásai mellett, míg gróf Y. a dunai töltésen vágtatott a Wurm-udvartól fölfelé annak a rengeteg homokbuczkának és pocsétának, mely a mostani feldunasor palotái, az akademia fellegvára s a füstokádó gyárak helyén terült. Keresztül nyargalt tizenhárom káposztáskerten, a hol mind meghajigálták karalábéval a dühös kertésznők, átugratott három palánkon meg egy bezárt kapun, agyonlőtt egy utána szabadult komondort; belébukfenczezett egy kavicsbányába, ott elvesztette a félsarkantyuját; belelocscsant a Rákos patakjába, hogy fülig sáros lett tőle; egy szegény parasztot örökre nyavalyássá tett ijedtségében, a mint átugratott a szekerén s a kalapját kivágta a fejéből, Dunakeszin épen vásár volt, mikor végigvágtatott a piaczon, ludfalkán, disznónyájon át, zöldséges kofákon, fazekasok földszinti kirakatain keresztül, áldva, szidva, üldözve, megdobálva, megugatva.

Egy pandur utána is lőtt, szerencsére nem volt a puskájában golyó. És mindezek után épen hat első és tizenhat másodperczczel előbb érkezett meg a váczi kikötő dobogójára, mint Argo, a gőzös.

A herczeg persze dühös volt a kapitányra, hanem az felvilágosítá aztán a tévedéséről. A Themzén járó gőzösök éles feneküek, az Argo feneke lapos, azok felső légnyomással dolgoznak, emez alsóval, és aztán a Themzének dagálya van, mint a tengernek, akkor könnyen halad rajta a hajó, de az Argonak Pestről Váczra víz ellenében kell haladnia, a mi nagy különbség.

Mind ennek pedig az a vége, hogy a herczegre nézve az egy font bankjegyet úgy hijják francziául, hogy «perdu».

Gróf Y. aztán ezt az ajánlatot tette a herczegnek:

– Újítsuk meg a fogadást. Már most én arra fogadok, hogy én ugyanazon a lovamon ülve, a melyen idejöttem, a víz mentében haladó gőzöst is megelőzöm s hamarább ott leszek a pesti kikötő hídján, mint a gőzös kiköt.

Már ennek a fogadásnak lehetett állni elébe. Ez már vesztett fogadás.

– Tíz font bankót egy ellenében, hogy nem lesz ön ott hamarább!

– Ne fogadjunk többé papirosba.

– No hát aranyba.

– Még annál is drágább kincsbe. Ha megnyerem a fogadást, akkor ön azt adja nekem nőül, a kit én öntől kérni fogok.

– Jó. És ha elveszíti ön a fogadást, akkor ön azt veszi nőül, a kit én adni fogok.

– Áll!

Kezet adtak egymásnak, az alku kötve.

Következett a parton emelt sátorban még egy bankett, még egy tuczat toaszt, aztán megint durrogtak a mozsarak, a gőzösön csengettek, a vendég urak és hölgyek visszamentek a váczi partról a gőzösre.

Gróf Y. pedig felült ismét a lovára s aztán ő is szintén belovagolt a gőzösre.

– Hát ez mi lesz? kérdé bámulva a herczeg.

A lovag hideg vérrel felelt:

– Hát hiszen, nem fogadtam én arra, hogy lóval nyargalva leszek hamarább Pesten, mint a gőzös; hanem csak lovon ülve.

Természetesen, hogy az egész közönség az ő részén volt. Igen jónak találták ezt a tréfát. S a grófnak egészen igaza volt.

Hanem a herczeg nem veszté el a flegmáját; mikor már mindenki jól kinevette magát rajta, akkor azt mondá a grófnak.

– Mikor két versenyző egyszerre ér a czélhoz, azt «holt verseny»-nek nevezik, s nincs «megnyert díj». De én azt hiszem, hogy akármit csinál ön, az Argo mégis «fél lófejjel» okvetlenül hamarább ér a czélhoz, mint ön.

Ekkor aztán megint az ő részén voltak a nevetők.

Gróf Y. nem szólt rá semmit. Ismerősei kezdtek mellőle elszéledezni, mint a kik sajnálják, hogy ilyen vesztett fogadásba lovagolt bele. Egyszer csak egészen magára maradt a második helyen, a nyeregben ülve. Kezdett szomorú alak lenni.

Mikor az Argo a Margitszigetet elhagyta, a herczeg odasétált hozzá, s megveregetve paripája karcsú nyakát, azt sugá neki:

– Öné már a disznófejű herczegasszony.

– Nem az, kedves ipam uram! kiálta gróf Y. s azzal sarkantyúba kapva a lovát, a hajó korlátján keresztül beleugratott a Dunába.

Az egész vendégsereg elszörnyedése riadt fel egyszerre. «Meg kell állítani a hajót!» sikoltozának a hölgyek.

– Csak hadd haladjon. Mondá a herczeg.

Nem kell a lovagot félteni. Ott uszik ő már a lovával a Duna közepén, még csak a kalapját sem vesztette el. S ez gyönyörű ugrás volt; a hajóról a vízbe.

Hanem hát a bravour mellett is nincsen rajta segítve. A míg ő a partra kivergődik, a míg tovább nyargal, az alatt a gőzös rég a kikötő hidjához ért már, s a pályadíj most már annál bizonyosabban el van vesztve.

Mikor az érdekelt nézősereg azt látta, hogy a lovag valahol a malmokon innen kikaptat a szárazra, már akkor az Argo régen a deszkakereskedők tutajain innen járt, a kikötő hidjához közel s még a lovagnak másfél ezer lépés volt odáig.

Hanem ekkor még egy külömbséget kellett X. herczegnek megismerni a themzei és a dunai gőzhajózás között. A themzei gőzös, akárhonnan jön, egyenesen odaáll a kikötő hidja mellé; de a dunai gőzös, mikor a vízmentében alá lapátol, nem áll ugyanabban a tempóban a hidja mellé, mert akkor repülő hid lesz abból, hanem elébb lekanyarodik a rácz templom elé, onnan felkerekedik a redout felé s tipeg-topog fel nagy bölcsen és okosan víz ellenében a kikötő hidjáig, agybafőbe dobálva kötélre kötött kölönczökkel az ácsorgó publikumot, míg valaki elfogja.

Szitkozódhatott aztán a herczeg mindenféle nyelven, a kapitány egyiket sem akarta érteni; s az összegyült néptömeg vivát-rivallása egy perczczel hamarább üdvözlé a lovon érkező Y. grófot, mint az Argot. A lovag egy lóhosszával megelőzte versenytársát.

E handicap díja lett a «szép Charlotte» keze. Meg is érdemelte a gróf.

… Nem tudom, hányan csinálnánk ezt utána.