A BRAVALLAMEZŐ HÖLGYEI.

Elbeszélés.

Ránk magyarokra nézve örökké rokonszenves nemzet a svéd.

Olyan kicsiny nemzet, mint mi, és mégis önálló, független ország népe. Vitézsége első helyen áll a világtörténelemben. Győzelmes zászlói keresztül-kasul jártak a nagy Oroszországon, XII-ik Károlyuk Nagy Péter czárral mérkőzött meg sok diadalmas csatában. A távol éjszakról, a sötét éjsark közeléből mindig a szabadság, a felvilágosodás terjesztésére jöttek elő s nagy nemzeti küzdelmeinkben egyedüli igaz, hű szövetségeseink ők voltak; Gusztáv Adolfjuk a vallásszabadságért, a mi szabadságunkért harczolva esett el. Kopott bőrpánczélját, mit a golyó átjárt, ott őrzik a bécsi fegyvertárban, mint diadaljelvényt. S harczoltak ők nemcsak fegyverrel, de szellemmel is. Irodalmuk remekei át vannak ültetve a világ minden művelt nyelvébe. Szaktudósaikat büszkén említi fel a tudományos világ. Hajóik lobogóit üdvözlik a világ minden tengerein. Van hitelük a pénzpiaczon. Művésznőik a két világrészben hirhedettek. És azután van egy olyan minta-alkotmányuk, mely mellett ők is megvannak elégedve, meg a hozzájuk kötött szövetséges ország, Norvégia is. Paradicsom ez az ország!

Nem! Ez az ország kopár sziklahát; asszú fenyérróna; ködlepte ingovány, homokos tengerpart; a mi kincse van, az fiainak, leányainak szivében van.

* * *

A rónát, mely Ulexiő és Carlskamm között elterül, nevezik a Bravallamezőnek. Napi járó föld egyik várostól a másikig és közben egy falu sincsen. Csinált utjait, gátjait egy-egy nedves őszszel elnyeli az ingovány s akkor a Bravallaheide épen olyan arczot mutat, minőt Alle király idejében.

Nagy messzeségben rőt zsombéklepte róna terül, felcsillámlanak a nádbugás rétlapályból a széles tavak, miket lomha folyamok kötnek egymással össze. Magányos fenyőfák állnak itt-amott, s roppant szikladarabok vannak elszórva a mezőn. Mintha óriások temetője volna ez itt, s a cziprus alakú fenyők és sziklák azoknak a sirjait jelölnék.

A szél szabadon süvölt végig e rónán, akárhonnan hajtja is a felhőt, az ingoványos róna fehér ködei úgy futnak előle, mintha egymást üldöző kisértetek volnának.

E róna közepén két tó és két vízgát között van egy emelkedett domb, emberkéz rakta azt össze embercsontokból. Bizonyítják azt a kövek, a mikre a Bravallamező története ékirással fel van róva.

«Lichaven»-nak hivják az északi népek az olyan kőemléket, mely három egymásnak döntött sziklaoszlopból áll. «Hintakő» az olyan hosszú sziklalap, mely akként van fektetve egy kőczölöpre, hogy a kézérintéstől hintázni kezd, s «hun-ágy» a neve a lapos négyszögű sziklának, mely négy más szirtdarabon nyugszik. Mind a három emlék meg van még e halmon, az ékirás nem kopott le róluk; hanem a nagy köroszlopzatot, a karikákban felállított két öles sziklaszálakat, mik a dombot nagy messzeségben körülvették, már nagy részt elnyelte a sülyedező talaj; alig áll még belőle nehány, félredüledezve, mint egy haldokló óriás, melynek ezer esztendő kell, a míg lassan lefekszik a földre, másik ezer, a míg önterhével eltemeti magát.

Ez a domb, ezek a kőemlékek beszélnek a bravallamezei csatáról, melyet hős asszonyok vívtak hős férfiak ellen.

A skandináv nép még akkor ős oltárainál áldozott; isteneinek léte össze volt vegyülve hőseinek történetével; dalnokaik a «skald»-ok együtt énekelték az Isten és a hős viselt dolgait, s a királyok maguk is kezükbe vették a lantot, s nem szégyenlették a költő czímet.

Hősnek lenni, magát a hazáért feláldozni, a halált megvetni: ez volt náluk a fegfőbb erény.

Örök harczuk volt az elemekkel, a szomszédokkal, az erdők és tengerek vadaival s ott száz alakban ismerték meg a halált. És minden halál szép volt nekik, csak egy nem: öregségben, betegségben, ágyban halni meg. A ki elnyomorodott, nem türte, hogy ápolják, gyógyítgassák, megölte magát.

Egy királyukat, Ragner Lodbrokot, a britt szigetek rémét, ellenségei elfogták s egy kigyókkal tölt verembe vetették. A skaldok lángoló dalokat tudtak énekelni a hős királyról, ki ellenségeit gúnyolta és kaczagott, mi alatt az undok kigyók halálra marták.

Mikor az ütközetben egy hadvezér elesett, fegyverhordozói önkardjaikat verték szíveiken keresztül, hogy vele haljanak. Hű fegyvertársak a csatában öveikre kötött lánczczal csatolták magukat egymáshoz, úgy harczoltak együtt s ha egyik elesett közülök, a másik társával együtt temetteté el magát a kifalazott sírba, melyet fejeik fölé hengerített sziklával zártak le, a kőre írt runák hirdetik az áldozatot, s ha a sírt felbontják, nem tudni, melyik volt az élve, melyik a halva eltemetett? olyan mozdulatlanul halt meg amaz.

A kit csatában, párharczban megöltek, annak minden ivadéka kötelezve volt a megöltért a gyilkoson boszút állani.

Szíveik erősek voltak, mint az aczél, és érzéketlenek, mint a kő. A legvitézebbek, mikor kétségbeesett csatához kezdtek, letették magukról a pánczélt, levetettek minden öltözetet, sisak nélkül, paizs nélkül, csak a karddal és buzogánynyal a kézben rohantak az ellenségre: s a meztelen harczosok küzdelme vívta ki a legvérengzőbb diadalokat.

És aztán büszkék voltak asszonyaikra. A milyen rossz ellenségek voltak, olyan jó szeretők. A férfiszó oly erős kötés volt náluk, hogy abban megnyugodhatott ellenség és jó barát; s az asszony szava, igérete, fogadása egyértékű volt náluk a férfi adott szavával. Inkább meghalt, mint hűségét megszegte volna.

A skandináv népnek mostoha földet adott a sors édes anyául. A haza nem birta eltartani fiait. Eltartotta őket a tenger.

Hirhedett hajósok voltak: de rettegettek is. Mert meg volt az a rossz szokásuk, hogy mikor a saját hazájukban nem termett elég kenyér, elmentek a szomszédba, a hol sok volt s aztán a mit elhoztak, azért rögtön fizettek is, csakhogy vassal.

Álle király idejében, ki Göta Rikeben volt «Wilkis» fejedelem, egy évben olyan rossz termés volt az országban, hogy a mit a föld adott, az épen csak a nép felének vala elég.

Mai korban ily inség idején pénzt kérnének a fejedelmek kölcsön, s soha vissza nem fizetnék; a barbar korszakban vért adtak ilyenkor kölcsön, de azt vissza is fizették egymásnak.

Álle király egyuttal főpapja is Göta Rikének, az áldozáskor azt az intést vette Odintól, a főistentől, hogy a népnek az a fele, melynek számára nem termett kenyér, üljön hajóra mind s hozzon magának Scotiából, ott termett elég.

S az a fele a népségnek, melynek számára nem adott a föld kenyeret: a férfi nem; mert a svéd, ha csak egy falatja van a háznál, azt nem osztja meg a feleségével, hanem odaadja neki egészen.

Ki lett hirdetve a «Wiking-út».

Igy nevezték tengeri hadjárataikat, a miktől fél Európa rettegett.

Hajóiknak, mikkel a tengerre szálltak, nem voltak vitorláik. Emberkéz hajtotta azokat csupán. A tizenhárom sing hosszúságú evező feszítése volt a férfierő próbaköve. Százhúsz ember fért egy hajóba, s az kívül veres rézzel volt borítva. És ezekkel a nyított dereglyékkel, miket csupán emberizom hajt, bekalandozták ők a Faröe és Britt szigetektől elkezdve Gibraltarig s a görög Archipelagusig a tengereket, vészben, viharban, megadóztatták a czeltákat, angol-szászokat, spanyolokat, s haza hordták tőlük a zsákmányt evezve. Néha a tengerről feleveztek a nagy folyamokon át a meglepett országok fővárosaiba, s azokon vették ki idejöttük adóját, s ha azután visszatérett az ellenség elzárta előlük a folyamtorkolatot, nem jöttek zavarba, kihúzták hajóikat a szárazra, zsákmányostól együtt a vállaikra vették s úgy kerültek ki velük a tengerpartra. Ezek voltak a Wiking-utak.

Álle király parancsa az volt, hogy a ki csak férfi az országban és szakállt visel, mind elmenjen a Wiking-útra, otthon ne maradjon más, csak az asszony és a gyermek. Száz hajó telt meg a hősökkel. Skóczia volt hadikalandjuk czélja. Mikor bucsúdaluk elhangzott a tenger morajában: se ifjú, se vén nem maradt Göta Rikében, kinek neve férfi.

Kormányzásra, igazságszolgáltatásra addig, a míg a férfiak oda vannak, nem volt semmi szükség.

Megtudta azonban a szomszéd Jütland fejedelme, Herold, hogy a göta-rikei nép egész serege a Wiking-útra kerekedett fel, s kapott az alkalmon, hogy most a távollét alatt egy jó szomszédi látogatást vissza adjon nekik; most nincsenek otthon, csak az asszonyok és leányok. Herold Engelholmnál partra szállt egy egész sereggel.

Nagy volt a rémület egész Göta Rikében. Az asszonynép futott mind Vixiő felé, s ezuttal a nők tartották meg a «Thinget», az országgyülést, minők a mi rákosi országgyüléseink voltak.

Két leánya volt Álle királynak; Maga és Blonda.

Maga az idősebb, Blonda az ifjabb. A «Thing» tőlük várta a jóslatot, miként a féfiak thinge atyjuktól a királytól.

Maga szólt elébb.

Elmondá az asszonyi országgyülésnek, hogy védelmükre nincsenek honn a férfiak; a nők egyedül nem állhatnak az ellenséggel szembe; a kézi fegyverrel sem tudnak bánni, hát még egész ütközetet vezényleni. Itt nincs másban menekülés, mint a futásban; vegye mindenki hátára a mije féltő, s aztán fusson minden nép a szomszéd Svea Rikébe, ott keressen rokonainál oltalmat.

Azután szólalt meg Blonda.

Ifjabb volt nénjénél egy évvel, de annál egy fővel magasabb. Bátor tekintete; haragra duzzadt ajkai; hős lelke arcza pirjában ég; hosszú arany haja fedi termetét sarkig, mint egy királyi palást.

«Nem futunk el előlük azért, mert nők vagyunk s azért, mert ők férfiak. Ha apáink, testvéreink eltávoztak, itt maradtak kardjaik, kelevézeik s a mi karunkban is van erő, a mi szivünkben is van bátorság. Nem futunk el, nem hagyjuk prédára házainkat a jütlandinak. Mink is tudunk a kelevézzel bánni, s a nyil a mi kezünkből is sebet üt. Ha ők nem szégyenlettek, férfiak, seregestül rohanni asszonyokra: szégyenüljenek meg a sebektől, miket asszonyoktól kapnak.»

Ez a beszéd tetszett az asszonyi thingnek, ott rögtön kikiáltották Blondát vezérüknek, s aztán feltüzék kontyaikba büszkén a vadludtollakat, a férfiak büszke harczi jelvényét s előhozták a harczi dobokat, trombitákat, fujták, verték a riadót, míg beletanultak s csattogtatták pajzsaikat a kardokkal és esküt tettek Odinnak férfi szokás szerint az oltárkőnél, hogy vagy győznek, vagy elhullanak.

Csak egy része a nőknek, a vestra-uäradi asszonyhad futott el Magával együtt a svea-rikei határon túl, az ott maradt asszonysereg gúnykiáltásaitól üldözve.

A jütlandi betörő had a könnyű hódítás hitében haladt előre. Hadi rendet sem kellett tartani: hiszen nem volt férfi a háznál. Falvak, városok mind üresek voltak, csak be kellett rugni az ajtót.

Mikor aztán Maklundánál a sűrű borókától fedett halmokhoz értek előcsapatjaik, itt egyszerre váratlanul előrohant a sűrűből egy lovascsapat.

Blonda volt ott maga amazon társnőivel. Csak kétszáz lovas volt mindössze; de a jütlandiaknak annyi sem volt; ők csupa gyalogságot hoztak. Csak nők voltak azok; de a paripa rangot ád a harczban.

A jütlandi gyalogcsapatok azzal kezdék meg a hadjáratot, hogy az első találkozásnál hátaikat mutatták meg az asszonyoknak s aztán futottak előttük órahosszat, míg derékseregükig menekülhettek. Ott megfordult az amazon sereg s büszkén lándzsájára tűzve az elesettek fövegeit, visszalovagolt Maklunda felé.

Ez jó vezéri volt fogás Blondától. Az első diadal hire új bizalmat öntött asszonyserege szivébe; míg az ellenség, a rajta ütött szégyentől dühbe jött s dühétől elvakulva, belerohant a kelepczébe, melyet a női hadvezér gondolt ki számára.

Blonda oda akarta csalogatni ellenségét a Bravellaheide mocsarai közé, melyeknek titkait csak azok ismerik, a kik otthon vannak.

A jütlandi seregek kényszerítve lettek teljes hadi rendben nyomulni előre. Váratlan volt az ellentállás; de mindenütt maguk előtt találták azt. Asszonysereg állt velük szemközt.

S az asszonynép helyt állt hidegben, zivatarban, ellenség nyilzáporában.

Blonda főhadserege Vexiő előtt várt az ellenségre; ennek a Bravallamezőn keresztül kellett odáig hatolni.

A Bravallamező egy ingoványos róna, melyet két folyam szel végig, a járható tér a két folyam között van. Ezt kellett az egyik félnek megvédelmezni, a másiknak elfoglalni.

A jütlandiak apró ladikokat hoztak magukkal, miknek orra hegyes vassarkantyuban végződött, azokkal hatoltak előre a két folyamon. A svéd asszonyok nem állítottak velük szembe más csónakrajt; el sem zárták a folyamokat; mert az ellenségnek nem nagy tréfa volt csónakjait a partra kivonni, a hol zárt talál s aztán megkerülve azt, ismét a vízre szállni; az asszonyok más ravaszságot gondoltak ki ellenfeleik meglepésére.

Blonda egyik alvezérnője, Molilja, a legkarcsúbb, legügyesebb, legkönnyebb testalkatú hajadonokat kiválogatva, a folyamon túl levő mocsáron át került az ellenség háta mögé. Lábaikra hosszú, szántalp alakú hókorcsolyákat kötöttek; azokkal csak úgy repültek keresztül az ingó láp bürüje fölött, egymás kezét fogták, hogy el ne sülyedjenek s úgy huzódtak át a mocsáron, mint egy tündérsereg, mely a vizek és mélységek fölött suhan el.

A mint Molilja illanó tábora megrohanta a jütlandiak tartalékhadát, az, csupa pánczélos, nehéz vas emberekből álló, szemközt fordult a támadó amazon hadra s könnyű szerrel elverte azt magáról.

Ámde győzelme csak veszedelmére szolgált; Molilja szűzei becsalogatták a nehéz vitézeket a Bravallamező ingoványai közé s mikor azok hajóikat elhagyva, a süppedező talajban a lábuk alól érzék elfutni az áruló földet, ez a föld szövetségese volt szülötte leányainak, azokat megbirta a hátán, Molilja repülő leányai visszakerültek a folyamhoz s leölve a hajóknál hagyott gyenge őrcsapatot, felgyujták a jütlandiak csónakhadát.

Az égő hajók füstje volt a jeladás Blondára nézve a támadásra.

Ő ez alatt egy dombtetőn állva lovas amazonjai közepett várta Molilja hadicselének kimenetelét. A füst jelenté, hogy a csel sikerült. A jütlandi sereg egy része a folyón túl rekedt, vagy a mocsárba tévedt, a honnan minden oldalról körülfogva, ki nem gázolhat. Most itt az ideje az ellenség derékhadaira lerontani.

Ő és lovas csapatja kezdte meg a rohamot. Csoda volt, a hogy a gyöngéd asszonynép tudta forgatni a kardot és kelevézt. A jütlandi azt hitte elébb, hogy könnyű harcza lesz férfiaknak leányokkal. Hejh de a fegyver rosszul fog a férfi kezében, ha asszony az ellenség. Az ütött seb az adónak fáj jobban. Az asszony pedig megszünik ember lenni, mikor gyilkolni kezd; oroszlánná válik, vadállattá, mely szomjazza a vért.

A jó jütlandi vitézek sorai megdültek a svéd amazonok kardcsapásai alatt.

Ekkor szégyentől és haragtól eltelve előállt válogatott csapatja élén maga a király fia, Kanut herczeg.

A királyfi kedv nélkül jött a svéd király népe ellen. Bántotta a szégyen, hogy egy védtelen országot támadnak meg; s bántotta a szíve. Neki volt eljegyezve Blonda menyasszonyul.

Most aztán itt volt az idő megmutatni, hogy megérdemli-e a vőlegény menyasszonyát?

Kanut herczeg, a jütlandiak legjobb hőse szemközt ment arra a csoportra, melynek élén Blonda harczolt.

Blonda kezében egy hajító kelevéz volt, hegyén szigonynyal; a nyele lánczra kötve. Elhajítá a szigonyt s mikor sebet ütött vele, visszarántá azt a láncznál fogva. S halál volt az a seb.

Kanut királyfi három gerelyt vitt kezében, miknek lándzsavégin alul egy nehéz gömb volt, mely a repülő gerelynek olyan súlyt adott, hogy az keresztül tört minden pajzson.

Egymást kereste az ütközet hevében a két öldöklő hős alak. S mikor ama hires domb előtt összetalálkoztak, egyszerre kisütött a nap egy felhőhasadék közül s egy fényes sugárküllő megvilágítá Blonda alakját, ki a szélben repkedő aranyhajjal, fehér lován, aczél paizsát előre feszítve, gázolt ellenségei hulláin keresztül.

Kanut királyfi gyalog harczolt.

Két testőr amazonja Blondának rohant reá.

A királyfi elröpíté az első gergelyt, az keresztül tört az amazon paizsán, átfurta pánczélját is, szivét is elhallgattatá; a második gerely a második hölgynek aczél sisakját találta, azt is keresztül töré, s holtan veté le lováról.

Most a harmadik gerelyt csóválta meg Kanut. Maga Blonda állt vele szemközt.

Ekkor a királyleány hirtelen elveté magától paizsát, ledobta pánczéljait, s a hogy a svéd férfiak szokták, mikor rájuk jön a «Berserker-düh» s mezetlenül rohannak a csatába, úgy közelíte ellenfelére.

Ez elkábult e látványra. A pánczélt keresztül törte volna kopjája, de azt a hókebelt nem birta átütni: lehanyatlott kezében a hajító dárda.

Ekkor aztán Blonda kelevéze süvöltött s a királyfi lerogyott a szigonytól találva keble közepén.

A királyleány kezében tartá a kelevéz lánczát.

– Oh Blonda! kiálta. Te engem másként csókoltál egykor.

– Akkor vőlegényem voltál, felelt a hölgy.

– És most megölsz.

– Most pedig hazám ellensége vagy.

S azzal visszarántá a szigonyt és a királyfi megszünt élni. És Blonda özvegygyé tette magát; de megnyerte a harczot, megszabadítá hazáját. A legnagyobb hős, a királyfi eleste után futott az ellen, a merre látott: sok elveszett a mocsárban, több a kard éle alatt, melyet asszonykéz forgatott.

Midőn Álle király a férfihaddal visszatért hadjáratából, már a kész halmot találta a Bravallamezőn magasra emelve ellenségei hulláiból, be is volt már takarva zöld pázsittal szépen. A férfiaknak csak az emlékkövek felállítása maradt a svéd győzelem emlékeül, melyet asszony szív, asszony kéz vívott ki.

Álle király és a Thing (a népgyülés) a hőstett jutalmául törvényt hoztak, mely szerint a göta-rikei asszony egyenlő öröklési jogban részesül a férfival, a leány bátyjaival egyformán osztozik. Azután: a bravallamezei diadal emlékeül a göta-rikei asszonyok kontyát ugyanazon harczi jelvények ékesítik, a mik a férfiakét; s mikor a göta-rikei leány férhez megy, dobszó és trombita kiséri nászmenetét. A gyáván megfutott vestra Häradi asszonyok fejére pedig egy szégyenteljes adó vetteték «Springskalt», «futásbirság» czím alatt.

E törvények még most is érvényben vannak.