NE HAGYD MAGAD!

I. A SZOMSZÉDTALAN HÁZ.

Egy nagyszerű téren, mely fővárosunkban nem rég keletkezett, s melynek közepét a jövő században Árpád (vagy Rotschild) szobra fogja elfoglalni, emelkedik egy háromemeletes ház. Hajdan palotának nevezték volna. Márványfoglalatú pinczeablakaitól kezdve a rizalitját ékesítő terracotta nymphaalakokig, minden az újabb építészet remekléséről tanuskodik rajta. Térdelő ergonádok, görnyedő karyatidák emelik a velenczei erkélyeket, nincs hiányosság korynthi oszlopokban, a kapu fölött renaissancekori gypszangyalkák tartják a czimervértet, a háztulajdonos monogrammjával, s a háztető franczia ormozatát rácscsipkézet futja körül; az ablakok mind tükörüvegből, színes japáni függönyökkel s ha betekintünk a félig nyitott kapun, az udvaron márványnympha invitál a tengercsiga mintájú kúthoz.

A földszint egyik oldalán tíz ajtónagyságú boltablak s azok közt egy pár valóságos ajtó fölött e fölirat pompáz kiálló aranybetükkel: «Goldmeyer és Társa selyem és pipere bazárja». A kapun túl levő része a földszintnek kávéház, s annak a felirata három nyelven: felül szerbül, alább németül, legalul magyarul hirdeti, hogy ez az a híres kávéház a «montenegrói fejedelemhez».

Az egész első emelet falát egy hatalmas felirat foglalja el, melyet jószemű ember a Szent-Gellértről is elolvashat, itt van az «Első magyar-osztrák gőzhajó társulat hivatala». A második emelet egyik erkélye két oldalán két roppant fekete tábla hirdeti arany betükkel minden európai nyelven, hogy ott divatraktár keresendő; a másik erkély botrányosan rontja a symmetriát ürességével. Ott bizonyosan valami falusi földesúr lakik, a ki még restelli kiirni a szállása falára, hogy ő mit árul? Hasonló mulasztást követtek el a harmadik emelet lakói is; de helyrehozta aztán mind valamennyinek a hibáját a padláson befészkelt fényképész, a ki legfelül a háznak mind a négy falára hétországraszóló nagy betükkel kiirta, hogy ott «Photograf» lakik: görög-német helyesirás szerint.

Abból, hogy a háznak mind a négy oldalára lehet irni, megtudtuk, hogy az egyedül áll: – se elől, se hátul, se oldalt semmi szomszéd.

A háta mögött van egy mélyen fekvő veteményes kert, otthagyott káposztatorzsákkal; az egyik oldalán a kidült-bedült palánkkal bekerített telket télvizben megzöldült kőhalmazok fedik, azok közt korhadó épületfák vannak egymásra támogatva, s üres mészvályúk tartogatják a beléjük hullott eső-vizet; mind annak a tanujelei, hogy valaki építeni akart oda valamit; de beletörött a kése. A palota tulsó felén fekvő telek már nagyobb reménységet táplál fényesebb jövendő iránt. Annak a gazdája cserzőgyártulajdonos: mind ide hordatja a cserhulladékot a telkére, s mikor az egyszer egészen fel lesz töltve, akkor okvetlenül hozzáfog az építkezéshez.

Elől pedig a gyönyörű szép négyszögű tér; behintve káposztalevelekkel, s lovak ottlétének tanujeleivel, szénával, szalmatörmelékkel, baromfitollal; a közepén két kuvasz igyekezik egy harmadikat lefülelni, s a távolban füstölög valami rozzant palánk oldala. Azon valami kofa rést tört, s mint a remete-rák a csigahéjból, ottdugta ki a fejét, boltot rögtönözve a palánkból, melyben napszámosoknak süt burgonyát s oszt spiritust, pálinka czimen.

A háromemeletes palotának azonban már szép járdája is van; a mit ugyan a járó-kelők még szebben elkerülnek, mert nagyon magas, fel kell rá mászni; annálfogva a járda gránitkoczkáinak illetékeiből szépen kizöldült a buza, sőt a kedvező időjárás mellett már meg is bokrosult kellően, a mit elhullattak, a pinczeraktárba letöltögetéskor. Ez a vetés a Goldmeyerék boltja előtt virít. Hanem azért a repcze is igen szépen áll, mely viszont a kávéház ajtajáig díszlik, s ha valami elemi viszontagság nem éri, bő aratással fenyeget.

II. A VILÁGÍTÓ POHÁR.

A mult év egyik borongós novemberi napján, a midőn a felhők azon látszottak országgyűlésezni odafenn, hogy kész eső, vagy hó alakjában róják-e le az idei adójukat, a mivel a földnek tartoznak? egy fiatal férfi igyekezett nagy léptekkel elérni a montenegrói fejedelem barátságos küszöbét, a kinek ez a moratorium nagyon kedvére lehetett, mert sem esernyő, sem köpönyeg nem szolgált neki fedezetül. Fehér kalapja ugyan igyekezett a nyár óta hozzábarnulni az őszi időhöz; de még a tökéletes sonkaszint nem nyerte el a pipafüsttől. Két nyári kabát volt rajta, egyik sárga, másik barna, a sárgát vette felül, a barna hosszabb volt egy grammal, vagy literrel, vagy nem tudom én, minek híják most az «araszt», mint a sárga s kilátszott alóla. Őseink is így viselték a dolmányt: a hosszabbat alul, a kurtát felül.

A mint belépett a kávéházba, nem is köszönt senkinek, csak egyenesen ment a megszokott szegletbe szemére húzott kalappal s kicsi híja, hogy az ölébe nem ült annak az alaknak, a ki a helyét elfoglalá.

– No nincs több asztal a kávéházban, csak ez? dörmögött az ott talált buslakodó a vele szemközt letelepülőre.

Volt biz ott még hat asztal is, s egyetlen egynél kuporgott egy magányos czernagoracz egy pohár szilvapálinka mellett; de hát a mi fiatal emberünk szerette a társaságot és beszélgetést. Udvariasan engedelmet kért, megdörzsölte a kezeit, hogy a hideg kimenjen belőlük s aztán szétnézett a marqueur után.

A «Kristóf» ismerte már jól a vendégét s hozta számára a mindennapit; egy pohár forró tejet, meg egy zsemlyét.

Ez volt a vendégre nézve az ozsonna, vacsora, még talán az ebéd is.

A mint a tálczáról átvette a tejes poharat és a süteményt, mindjárt le is tette rá a megfelelő árt, egy piczuligramm alakjában.

Kristóf úr markába vette a pseudoezüst pénzt s megköpködte:

«Pfhü, pfhü; apád-anyád ide jőjjön! Ez az első pénz, a mit ma beveszek.»

Pedig délután öt óra volt már.

Az átelleni vendég előtt állt egy pohár fekete kávé érintetlenül. Az uraságon jó macskaprémmel bélelt téli kabát volt, s a mellénye gombjába arany óraláncz volt akasztva. Az alsó kabátja mellső oldalán pedig egy négyszögű dombormű árulá el, hogy ott tárcza van, s tárczát nem csak azért visel az ember, hogy az oldalát nyomja.

Az uraság azonban nem itta meg a kávét; hanem kezében tartotta a Pester Lloydot, s annak az első lapját tanulmányozta.

Nagyon apróra meg akarta tanulni, mert egészen belebujt, úgy eltakarta vele magát. A fiatal embernek nem maradt más mulatsága (ez levén az egyedüli hirlappéldány a montenegrói fejedelem területén) mint az alatt a hirlapnak felé fordított oldalát olvasni, a mi szintén igen érdekes olvasmány: ott hirdetik a doktorok, hogy miféle betegségeket tudnak ők gyógyítani? A fiatal kedélyt ez is mulattatja nagyon: «de bolondok ezek a doktorok, hogy olyan bajokat akarnak meggyógyítani mai nap, a mikhez még elébb pénzének kellene lenni az embernek, hogy azokat megszerezze».

Az átellenesének azonban még könnyű a dolga, mert az ablak felé van fordulva; tehát még lát valamit a betükből; de ő felé az árnyékos oldala van fordítva a lapnak s idebenn már sötét van. Egyéb világosság nem ég, mint az a spirituslámpa az asztalon, a minél fidibuszt lehet gyujtani.

– Ejnye, de sötét van idebenn, Kristóf! jegyzi meg a fiatal ember, a kiürített pohárból az utolsó morzsát is kiszedegetve a kanállal.

– Még nem gyujtjuk meg a gázt; elég világosságot ad a spiritus lámpa.

A párbeszéd által háborgatott újságolvasó boszusan felkelt, s átment a szomszéd asztalhoz, a Lloydot is magával vitte.

A Kristóf utána szállította a fekete kávét.

– Egészen jéghideg lett már; dörmögé az uraság. Melegíttesse meg újra.

A Kristóf engedelmesen szót fogadott s nemsokára visszajött a párolgó feketével.

A fiatal ember várta türelmesen, hogy meddig lakik még benne ez az uraság abban a Lloydban?

Végre letette az maga mellé a hirlapot, hanem akkor meg rákönyökölt. A fiatal ember szerette volna megszólítani, hogy adja már ide, ha kitanulta; de félt, hogy megharagítja.

A prémes uraság fejét tenyerébe támasztva, elkezdte a kanállal a kávét kavargatni s úgy nézett bele abba a pohárba, mintha a lánczhidról nézne le valaki a Dunába.

– Ejnye, de hideg van idebenn, mondá a fiatal ember, két tenyerét összedörzsölve, Kristófnak.

– Még nem fűtünk, elég meleget ád a spiritus lámpa.

Nem sokára aztán olyas valamit látott a fiatal ember, a mitől olyan melege lett, hogy a háta is izzadt bele.

A mogorva vendég egy perczre megint eltakarta magát a hirlappal, mintha keresne benne valamit s aztán mikor ismét letette azt maga elé, elkezdte sebesen a kávét kavarni a pohárban, míg szemei merően bámultak az átelleni órára, mely épen hatot mutatott.

És a fiatal ember azt látta, hogy az a pohár fekete kávé egyszerre csak elkezd fehér lenni; mindig világosabb, mindig fényesebb lesz, utoljára az egész pohár rémületes zöld fényt derenget maga körül. Ettől a látványtól kezdett izzadni a homloka.

Az óra hatot ütött; a prémes úr felemelte a poharat, behunyta szemeit, a fiatal ember pedig felrúgta a székét, odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a poharat s a tartalmát odaöntötte a köpőládába, vakmerően ráförmedve a megtámadottra:

«Hát nem szégyenli ön magát?»

III. EGY VESZTÉRE SZÜLETETT HÁZI ÚR.

– Nem szégyenli magát az úr? – ismétlé a két nyári kabátos ifjú ember a macskaprémesnek, mi alatt a marqueur a padlóra öntött folyadékot törülgette fel a tegnapi ujsággal, (még a padlón is fénylett a szétömlött villós méregfolyadék.) Meg akarja magát ölni! Hát akkor én mit tennék? A ki elvégeztem tizenkét iskolát, kitanultam az oeconomiát, veterináriát, letettem a birói vizsgát, voltam két esztendeig szolgabirói segéd, akkor redukáltak, télen nyári kabátban az utczán felejtettek s most lótok-futok egyik ajtóról a másikra munkát keresni, mindenütt beleütöm az orromat olyan emberekbe, a kiket már ugyanonnan kilöktek; délig körmölök, másolok, keresek vele harminczöt krajczárt: abból huszat elköltök újabb folyamodásokra, papirosra, bélyegre, tizenöt krajczárból ebédelek, vacsorálok, szállásom nincs, itt hálok a pad alatt; az egyik fülemre ráfekszem, a másikkal takarózom, s a vasárnapot megbőjtölöm, mert akkor nincs kereset. Azért még sem ugrom a Dunába. Az úrnak pedig milyen szép macskaprémes kabátja van, még óraláncza is s mégis gyufát akar enni?

A megdorgált ember engedte magát, mint tetten kapott gonosztevő, végig leczkéztetni s mikor vége volt, azt mondta rá:

– Még egyebem is van: ez a három emeletes ház is az enyim.

– Hát akkor mi a baja?

– És azért mégis szegényebb ördög vagyok, mint az úr ebben a másfél nyári kabátban.

– Hát akkor szökjék el a házától s mindjárt gazdagabb ember lesz, mint én – egy egész téli kabáttal.

– Nem érti azt az úr. Nem tanítják ezt a tizenhat iskolában. Pedig bár mindjárt az elsőben azt tanitanák: a Hübner helyett. De hát ha már a kávémat elpocsékolta az úr, hát már most hallgassa meg, hogy mi bajom van én nékem, s ha tud valamit kitalálni, a mi az ellen használ, hát akkor odaadom az úrnak akármimet, a mi még az enyim.

– Adjon róla irást.

– Akár kettőt. Tegye fel az úr prókátorosan: a stemplit fizesse maga. Hanem elébb hallgassa meg, miben áll a bajom. Tud az úr a financziális kalkulushoz?

– ’Sz abba szakadt ki a kabátom könyöke.

– No hát! Én a régi okos világban becsületes hentesmester voltam. Ismertem a művészetemet alaposan s szereztem magamnak belőle – nem ugyan valami kapitalist, mert a pénz nem való tisztességes embernek, hanem egy kis házat és telket itt ezen a téren, a melyet az előtt disznópiacznak hittak. Csinos kis ház volt! Olyan szép húsfüstölő műhely volt benne, hogy ellakhatott volna abban akár Stroussberg. Hát még a kert odahátul! Micsoda sárgabaraczk fák voltak benne! S milyen gyönyörű nagy bécsi szederfa. Mikor érett a szeder, minden gyermekemnek tulipiros volt a képe a levétől. Nem adtam volna azt a fát senki száz forintjáért. Nem is volt én nekem soha semmi bajom; kivéve egy fél esztendőt, a mikor megakasztotta a kalbász-üzletet a trichin-nyavalya; hogy a Pluto kösse hátul a sarkát annak az ujságirónak, a ki legelőször kigondolta! – Ekkor beütöttek a boldog aranyidők. A magas kormány elkezdte önteni a pénzt a házi urak kalapjába. Az ujságok mellett Budapest új térképei jelentek meg, rózsaszínnel festett új utczákkal. Az akadémiában nagyszerű panorámák voltak kiállítva: ilyen lesz Budapest tíz esztendő mulva! Az én jó disznópiaczomat elnevezték Bendegúz-térnek. Ez is le volt pingálva, hogy milyen lesz tíz esztendő mulva? Olyan Párisban nincs. Három baubank alakult a kiépítésére, mindeniknek volt egy gróf elnöke, egy bankár igazgatója, meg egy képviselő titkárja; pénze pedig annyi, hogy az ablakon folyt volna ki, ha más úton ki nem folyhatott volna. Egyik sensál a másiknak adta a kilincset a házamban, azt kérdezve, hogy adom? Én szereztem azt egy időben, mindent összevéve nyolczezer forintért. Addig liczitáltak egymásra, míg utoljára fölverték nyolczvanezer forintra. Ott volt már a pénz az asztalomra leszámlálva: csak be kellett volna sepernem, s aztán elénekelnem, hogy «Isten hozzád te csendes ház!» Ekkor egyet gondoltam: visszaadtam a pénzt, megtartottam a házat, azt mondtam, no már most hát építek magamnak ide egy palotát. Nyolczvanezer forintot érő telkem már van. Ez bizonyos. Ezt a jég sem veri el. Itt van egy hatalmas pénzintézet, a «szükölködők bankja». A czíme is mily bizalomgerjesztő. Az igazgatója sógorom. A titkárja benső barátom. Három esztendeig mindig ő borotvált. Most visszaszolgálom neki. Egy nyolczvanezer forintot érő telek tulajdonosának semmi erőtetésbe sem kerül százhúszezer forintot kapni kölcsön egy háromemeletes palota felépítésére. Maga a bank vállalkozik rá. Nekem csak a kész ház kulcsait adják át s én aláírom a kötelezvényt, mely szerint én fizetek harminczkét esztendeig a kölcsöntől hat perczentes kamatot, meg két százalék törlesztést. Úgy de én nekem viszont nyolcz száztólit hoz be a ház az egész értéke után: és így harminczkét esztendő alatt maga magát tisztára kifizeti. S azonfölül nekem évenkint marad hatezernégyszáz forint bizonyos jövedelmem, a mivel egyszerre úrrá vagyok téve! Ez már csak bizonyos kalkulus; ugy-e?

A hallgató nagyon csóválta a fejét.

A házi úr folytatá:

– Valamennyi építeni szándékozó között én szaladtam legelőre, hogy megelőzzem a többit. Meg is előztem. Az én házam már tető alatt volt, mikor a többiek még csak a meszet ójtatták hozzá. A felvett kölcsön becsületesen felment rá: akkor volt legdrágább a tégla, meg a napszám. Csakhogy kapni lehetett! Őszre már készen állt a házam s télre belé lehetett volna költözni, ha az építőmester olyan jól nem csinálta volna a stuckaturokat, hogy mind fel kellett szedetni s újat rakatni helyébe télen.

– Bizonyosan vén fákat használt hozzá.

– Ördögöt vénet! Hiszen zöld volt még: akkor vágták az erdőn. Maga csak pipázzék és ne beszéljen! Pedig már akkor ki volt adva minden szállás a házamban, a mikor még be sem voltak vakolva a falak. A szálláskeresők lajtorján másztak fel kvártélyt nézni s lefoglalának mindent az utolsó pincze-raktárig. A földalatti magazinokat kivette egy gazdag gabonakereskedő, aztán meg egy fiatal bankárfiú. Ez utóbbi nem volt se gazdag, se kereskedő; de igen jó kuncsaft. Pénz helyett repczét kapott az uzsorástól, azt tartotta itten. Ez volt az ő trezorja. A földszint még nedves volt, mikor már kivették: az egyik részét a montenegrói fejedelem kávéházának, a másikat nagyszerű piperebazárnak. Az első emeletet egészen elfoglalta az első magyar-osztrák tengeri gőzhajózási társulat. Ez már csak nagyhitelű vállalat volt az egyszer! A második emelet egyik felébe ruhagyár fészkelte be magát. Virágzó üzlet! A másik felét pompásan bebutoroztatta egy vidéki földes uraság, a ki egyúttal országgyűlési képviselő is; gazdag úr, nevezetes honatya; egyszóval halhatatlan ember; a mi nagy érdem egy parteinál. A harmadik emeletnek egyik szögletében magam helyezkedtem el családommal, a közepét egy vasúti főhivatalnok lepte meg, s a tulsó szárnyában fészket rakott egy szép elegans kisasszony, a ki énekesnőnek irta be magát és volt egy gróf vőlegénye. Párisból hozatta ruháit; mikor a doboz megérkezett a postával, kétezer, háromezer frank volt rá felírva: a miből gyanítható volt, hogy vagy ő maga, vagy a vőlegénye nagyon szépen énekel. Még aztán jött egy fotograf, a ki addig unszolt, míg rávett, hogy üvegeztessem be a házam tetejét, hogy ott ő felüthesse a műhelyét. Uram! Még a kapu-alját is kivették tőlem: egy olajfestmény-árús szerződést kötött velem, hogy ott kirakhassa a remekműveit. Még egy udvari szobám volt, a mit eshetőleges katonabeszállásolásra hagytam meg, azt is kivette tőlem egy öreg úr, a kiről azt mondták, hogy nagy uzsorás. Egy szóval tökéletesen helyre voltam állítva. Semmi kivánni valóm sem lehetett. Nem is volt szó több húsfüstölésről; a feleségem dáma lett, a fiam gavallér, a leányom énekelni, zongorázni tanult: magam pedig bizottsági tag lettem és alelnök a Walhalla-nevű temetkezési egyletnél, mely minden eddigi temetkezési pompát mesésen fölülmúlni igyekezett.

– No ez az egy jó legalább megmaradt a sokból: a temetkezési pompánk. A ki látja, hogy milyen fényesen temetnek el bennünket, csakugyan azt hiszi, hogy urak vagyunk.

– Arra az úrnak semmi gondja. Tehát, hogy visszatérjünk a financzialis calculusra, a bilanceom így állt. Biztos jövedelmem volt a házamtól tizenhatezerhatszáz forint. Ebből kamat és törlesztés fizetendő a banknak kilenczezerhatszáz. Marad nekem valóságos jövedelmem hétezer kemény forint. E mellett már csak megélhet az ember hurkatöltögetés nélkül is! Hanem mindjárt az első félesztendőben kapok az én barátságos bankomtól egy szerelmes levelet, a miben tudtomra adják, hogy az egész világon megdrágult a pénz; a hat perczentre adott kölcsönt nem adhatják most már alább hét és fél perczentnél, ha nem tetszik a föltétel, szabad lesz visszafizetnem. No ez szép újesztendei köszöntő. Már most a tiszta jövedelmem leszáll ötezer kétszáz forintra. Összébb kell húzni a bagariákat. A következő fertályban azonban a lakók kezdtek lefelé steigerolni. Engednem kellett. Fele bért kináltak, mint eddig. Abba is meg kellett nyugodnom. Elolvadt az egész plus, a mi a saját jövedelmemet képezte. Örültem, hogy a bank rátáját ki tudtam teremteni. Ez az örömem is elmult. A következő fertályban jöttek a bukások. Egész szállásaim üresen maradtak. A banknak fizetendő rátát nem voltam képes kiteremteni. Azt mondtam: «ne hagyd magad!» s hozzá fogtam ahhoz a mesterséghez, a mit annyian gyakoroltak: ha egy adósságot törleszteni kell, csinálni másikat. Sohase volt váltón aláírva a nevem; most ráfanyalodtam, hogy az egyik tararékpénztártól kölcsönt vegyek kilencz perczentre, azért, hogy a másik bank hét és fél perczentes kölcsönét törleszthessem vele. Találtam két jó barátot, a ki aláirta a váltómra a nevét. Viszonszivességből aztán én is aláirtam a nevemet az övékre. A miből aztán az lett, hogy lejáratkor ők elfelejtették törleszteni a maguk váltó rátáját s mind a hármat nekem kellett törlesztenem.

– Ezt biz előre is megmondhattam volna.

– Hát miért nem jött akkor, hogy mondta volna meg? No jól van! Ez meg volt. Jött az új fertály. Jövedelem megint nem volt; törleszteni megint kellett, most már a kölcsön rátát is, meg a váltó összeget is: fogtam magam, beálltam a bank «hitelegyletébe», ott «száraz» acceptre adnak pénzt. No iszen megadtam én szépen ennek a száraz hitelnek az árát. Lejáratkor most már nem két aláíró, hanem száz in solidum nem fizető tartozásáért kellett megszenvednem; fizettem a kölcsön kapott pénzért, a mivel a többi kölcsönt törlesztettem, 35 perczentet, mint veszteséget. Hát hisz akkor jobb, ha Daumenschraub úrhoz megyek pénzért, az én udvar-szobai lakómhoz, a ki csak 29 perczentre adja ki a pénzét. Kaptam is nála hitelt, csakhogy azt a jövő fertályban felvitte 43 perczentre. Már most tehát így állt a kalkulus: Hogy a banknál levő 7½ perczentes tartozásomat törleszszem, felvettem a takarékpénztárból 10½ perczentes váltó-kölcsönt; hogy ezt törleszszem, felvettem a hitelegylettől 35 perczentes kölcsönt, s hogy azt törleszszem, felszedtem az uzsorásomtól 43 perczentes kölcsönt, akkor aztán megesett, hogy valamennyi lakóm megszünt fizetni a házbért. De már ennek a történetével külön meg kell az urat apróra ismertetnem.

– Hát ugyan miért nem fizették a lakók a házbért? kérdezé a két nyári kabátos ifjú.

– Kezdjük csak sorban; aztán tartsunk rendet. Kezdjük el a legelsőnél, a pinczeraktárnál. Hát a buzakereskedőmet megölte a mult esztendei rozsda. Az ördög tudta azt, hogy a buza is vasból van: hol aczélos, hol rozsdás, még sem tart örökké. Mindig olcsóbban adott el, mint a hogy vásárolt. Utoljára rájött, hogy a mely napon a gőzmalma nem dolgozik, azon a napon csak ötven forint a vesztesége; de a melyik napon dolgozik, azon száz. Kapta magát: liquidált. Felgyujtotta a malmát, megkapta érte a biztosítási összeget s elment vele Bécsbe. A magazin üresen maradt. Ez a Nro. 1.

– Nro 2. nem volt ilyen okos ember. Ő nagyon messze engagirozta magát «Omnibus»-ba, míg egyszer lett belőle «nihilibus», akkor egy éjjel megszökött Amerikába; azt se mondta, hogy «ülj a hátamra!» s itt maradt a másik magazin üresen.

– Most jön a Nro. 3. A selyemkereskedő. Ez már Amerikából jött haza; ott tanulta Chicagóban, hogy milyen hamar támadnak a városok a puszta földből: azért etablirozta magát a disznópiaczon confectiós bolttal. De csakhamar észrevette, hogy elsiette a dolgot vagy félszázaddal s sietett átváltoztatni a selyem üzletet pokróczkereskedésre. Floreált is egy darabig erősen: csak úgy hentergett az udvaromon a sok deszkaláda mindennap, a mit hordtak és vittek. Azt hittem, valamennyi ujságírót ő látja el naponkinti pokróczczal. Egyszer aztán az infamis financznak feladta valami gazember spitzli, hogy az én selyempokrócz kereskedőm azokban a ládákban, a mikre kivül «halina» van írva, csupa merő külföldi csempészett szivart szállít. Meglepték, megcsipték, beidézték, kisütöttek rá mindent: elitélték háromezer millió forint birságra. Az elől megszökött: itt hagyta az üres ferschlagokat, meg a fizetetlen házbért.

– Most térjünk át a Nro 4-re. A montenegroi fejedelemre. Persze, hogy igy spekulált a kávés, a kinek különben is «vics»-en végződik a neve: hogy ha ő ide üti fel a tanyáját, a disznópiacz szegletére, hát akkor valamennyi rácz disznókereskedő, a ki csak Zimony és Kőbánya között megfordul, az mind ő nála költi el a pénzét. Hanem hát beütött a bécsi krach, meg a herczegovinai lázadás. A ráczoknak nem kellett több disznó, benne voltak úgy is; a montenegrói fejedelem egész Európától izoláltan maradt: az én kávésomnak a törzspublikuma elmaradt. Később aztán fordított a dolgon s estenkint új, más szabású vendégsereg kezdett gyülekezni a kávéházában: olyannemű, hogy én már nyolcz óra után nem mertem kimenni a házamból az utczára; de hát mi közöm volt hozzá? csak a házbért fizesse rendesen. Hanem egyszer egy este valami akasztófáravaló becsületes ember feladta, hogy a kávéházában nasivasi bank van felállítva, a hol a falusi embereket con amore kifosztogatják s éjjel megjelent a kávéház előtt a policzia. Persze, hogy a míg az be tudott jönni az ajtón, az alatt a bankadók a játékosokkal együtt rég kiugráltak a hátulsó ablakon s elmenekültek a kerteken keresztül: nem került kézre senki. Hanem az én kávéházamnak a hitele tönkre lett téve egészen, mióta éjjel nappal ott strázsál a szegleten egy constabler, s ettől az utonállótól tisztességes spiller nem mer az ajtón bejönni. Már most az is felmondott s nem fizeti tovább a házbért.

– Jön a Nro. 5. Az osztrák-magyar tengeri gőzhajózási társulat az első emeleten. De ennek, engedje meg az úr, hogy egy czigarettet csavarhassak a tiszteletére, s úgy fogjak hozzá, külön fejezetet szentelve a viszontagságainak sorrendbeni előadására.

Most gyerünk az első emeletre! Hanem persze csak úgy szóval: mert testtel oda nem mehetünk. Le van az pecsételve, még a folyosó ajtaja is. Uram! még egy hajójuk sem volt, már is hajótörést szenvedtek. Volt igazgató, igazgatótanácsos, elnök, alelnök, intendáns, pénztárnok, könyvvezető. Egyszer aztán megszökött a pénztárnok. Én azt hiszem, megfizették, hogy szökjék el, hogy aztán ő rá lehessen fogni, hogy elvitte a cassát. A részvényesek csődöt kértek. A szállást lepecsételték. Kaptak tömeggondnokot, perügyelőt. No már uram, én láttam Boscót, a mint egy üres palaczkból tizenkétféle likört préselt ki, de szeretném látni azt az ezermestert, a ki egy tömeggondnokból egy krajczárt ki tudna préselni. Én hát az egész első emelettől nem kapok házbért. Benne van a tengeri gőzhajózás örök időkre. Az ördög hitte volna. Ha még ennek se lehet hinni! Ha még a tenger is vízzé válik!

No, most gyerünk a második emeletre. Ott van a nagyszerű ruharaktár. Ez már csak szolid üzlet. Hiszen kabátra minden embernek van szüksége. Hála istennek, nem lakunk olyan meleg tartományban, hogy az emberek köténynyel eljárhatnának. Ruha: tisztesség, azt tartja a közmondás. Az én szabóm nem is volt élhetetlen ember. Tudta praktikus oldalán venni a dolgot. Minden lapba beiktatta a hirdetményeit, hogy mi minden kapható nála? csak a Styxbe nem. Ezért aztán a Styx kifigurázta egy képben, a hol az én szabóm amaz ismeretes kecskével hozatik kellemetlen consortiumba. Én dühös voltam érte; azt mondtam, hogy verje meg! Dehogy verte! Sajtópert indított ellene. Annak nagy hire lett. A tárgyalásról valamennyi lap referált. Ez volt aztán a reklam! Én azt hiszem, hogy az egész sajtópert maga a ruhakereskedő csinálta ki a lapszerkesztővel, hogy nagy híre menjen. Ügyes gondolat volt, az már igaz! Hanem hát mind ezt a jó gondolatot tönkresilányította Kerkápolyi. Igen is, ő! Már miniszter korában azt prédikálta, hogy minden ember gazdálkodjék, takarékoskodjék, járjon gyalog! Jaj, miniszter úr! ha minden ember tíz esztendeig hord egy kabátot, s gyalog jár át Budára, akkor a bérkocsisok miből fizessék az adót? A képviselő-jelöltségi beszédében meg plane azt tanácsolta, hogy meg kell foltozni a rongyos ruhát, s hogy az asszonyok ne hordjanak tunikát! Már most annak mi lett a következése? Az, hogy az én ruhakereskedőmnek az ajtaja előtt szépen megnőhetett az én buzakereskedőmnek a buzája. Egyszer végre (magam is minden ismerősömnek rekommendáltam a derék embert úton útfélen) beállít hozzá Goldamsel úr, leggazdagabb gyapjukereskedő ezen a vidéken. Ez jó fogás! Ez idehúzza a többit is! Előhordják neki az egész magazint, válogat benne kedve szerint. Utoljára azt kérdi: hogy ennek az ő tavalyi téli kabátjának a gallérja nagyon kopott; nem lehetne-e rá újat csinálni? S mennyibe kerülne? Jaj barátom, ruhakincstárnok! ha már Goldamsel is új gallért varrat az ócska kabátjára, akkor csak te pakolj össze, eredj odább egy országgal, s czivilizáld a frakjaiddal az oláhokat! Azaz, hogy azt nem mondtam neki: csak gondoltam magamban; hanem a derék ember tudott a gondolataimban olvasni; apródonkint elköltözött innen s a jövő fertályban azt se mondta, hogy «gute Nacht Paoli!» nem hagyott itt nekem egyebet, mint az üres állványokat, tele pakoló papirossal.

– No de itt van a tulsó szárnyon a földes úr! A kinek kétszeres oka van Pesten lakni: először mert földesúr, másodszor mert országos képviselő. Szeretik a választói nagyon. Ez alól csak nem szökik el a föld. Primæ classis földje van neki, annyi ezer hold, hogy ha nekem annyi volna, már tavaly akasztottam volna fel magamat, nem az idén. Mert hát nagyon jó föld az, de az egyik esztendőben tavasztól őszig nem esett rá egy szem eső: ki nem kelt benne semmi mag, a másik esztendőben ősztől tavaszig rajta volt az árvíz: nem termett rajta egyéb, mint béka. A harmadik esztendőben kikelt benne minden, de rájött a rozsda, buza helyett köménymagot aratott, azt is csak ott, a hol meg nem ették az egerek. No az idén kitett magáért! olyan termése volt, hogy hetedhétországra szólt. Akárki adott volna neki rá kölcsönt még a lábán. A szeme se szorult meg a buzának, mint másutt. S még nagyobb elővigyázat kedvéért négy helyen is biztosította a jégverés ellen: a hazainál, a pestinél, meg a Tiszánál, végre a Donaunál. Eljött az aratás, learattak szépen; neki állított egy egész tábor népet, hogy egy nap alatt elkészüljön vele: estig kepébe volt rakva minden szerencsésen. Este hat órakor támad egy irtóztató szélvész; az neki esik a kész kepéknek s úgy elviszi valamennyit le Afrikába, hogy még csak egy szalmaszálat se hagyott itt belőle neki. Ez aztán a pech! Ha le nem vágatta volna a buzáját, másnap következett rá egy irtóztató jégeső, mind elverte volna, kapott volna érte kártérítést; de hát a szél ellen nem volt biztosítva. Ilyen a becsületes embernek a pechje. No de mindannyi malheur daczára is biztos kuncsaft maradt volna; mert képviselő volt, s nagyon szerették választói s onnan csak kijár a házbér; hanem akkor kapja magát, hoz egy törvényt az országgyűlés, a mely szerint a ki képviselő, az nem lehet szolgabiró. Nagyon szerették a választói, hanem volt nekik egy crudélis rossz szolgabirájuk, a kitől nem tudtak másképen megszabadulni, mint hogy megválasztották képviselőnek. És így az én lakóm alól még a választó kerületet is kifujta a szél. Fel se jött többet Pestre. Irtam neki, hogy hát a szállással mi lesz? Azt hiszi, hogy felelt rá? Dehogy válaszol a falusi ember valami levélre! Fenyegettem, hogy eladom a butorait! Fogadni mernék, hogy fel sem bontotta a leveleimet. Akkor aztán megharagudtam. Összehittam a zsibárúsokat, hogy eladom! Hát aztán igértek a hat szoba butorért ötven forintot. Ledobáltam őket a lépcsőn. S már most nem csak az a baj, hogy házbért nem kapok tőle, hanem még minden héten kétszer le kell magamnak mennem a szállásra s kiporolnom a butorokat sorba, hogy a moly meg ne egye tisztára.

– Venio nunc ad fortissimum virum! Itt volt a harmadik emeleten Femina kisasszony. Ő ugyan Fenenának irta magát; de én ezt rendőrségellenes névnek tartottam; hasonlított valami káromkodáshoz: kikorrigáltam Feminának. Ebben rá nézve nem is volt semmi sértő. Ő birta a harmadik emeletnek az egyik felét. Ezt tartottam a legbiztosabb kuncsaftomnak. Ő volt kiszemelve arra a czélra, hogy rajta kezdem meg a steigerolást. Nagyon szép volt. Én poéta nem vagyok, hogy le tudjam irni, hogy milyen szép volt, de nem esem tulzásba, ha azt mondom, hogy volt olyan szép, mint a hatvani-utczában a friseurbolt ablakába kitett viaszkisasszony. Azután német szinésznő volt, primadonna, tizesztendei fixum szerződéssel a német szinháznál: énekelt – neked – úgy, hogy három ajtón keresztül is hasította a fülemet. Aztán volt neki «egy» eljegyzett mátkája, a ki hol báró volt, hol gróf volt: de mindenképen gazdag ember volt; mikor felmentem a padlásra, majd a nyakamat törtem ki a sok üres champagneis palaczkban, a mi mind ő tőle került oda. Nem szeretett egyebet, csak a champagneit. Én is szeretem, csakhogy nem akadtam még olyan bolond grófra, a ki kosárral küldje a nyakamra. Aztán milyen butorzata volt! Barátom, olyan is volt közte, hogy én azt se tudom, leülnek-e arra, vagy guitároznak rajta? Csupa indiai fából, meg atlaszból volt ott minden! S a kirakott ezüstjére megadtak volna a zálogházban legkevesebb ezer forintot. No ennek már csak biztosított állapotja van. Először: német; másodszor: énekesnő; harmadszor: szép leány! Külön-külön is megél mindegyik, hát még mikor együtt van három! Az ördög hitte volna, hogy még a háromlábu szék is feldülhet! Hát először megbukott a német szinház igazgatója; becsukta a boltot: oda lett a szerződés. Akár csak egy omnibus-részvény lett volna. Maradt csak az énekesnő, meg a szép leány. Egy farsangi napon egész éjjel méltóztatott a maskarabálon mulatni; másnap reggel úgy be volt rekedve, hogy minden betüt «h»-nak mondott. S ettől a szent percztől fogva úgy elvesztette a hangját, a mi megért egy milliót, hogy hálát adhat az Istennek, a ki valaha elveszi, mert nem fog tudni pörölni. Maradt még csak a szép leány. De hát az meg mit ér, ha nincs se gróf se báró; ha a vőlegényből egyszerre olyan ember lett, kinek tartózkodási helye nem tudatik! A jövő fertályban, mikor a házbért kértem Femina kisasszonytól, leültetett a pamlagra maga mellé, megszorongatta a kezemet, megsimítgatta a pofámat, csupa hajpor lett a kabátom gallérja az orczájától; aztán vörösre sirta az orrát: ez volt nekem a fizetés. Meg se mertem mondani a feleségemnek. Inkább felvettem annyi pénzt az uzsorástól száz perczentre, s azt mondtam, hogy ez a Femina kisasszony házbére. A jövő fertályban aztán bucsút vett a kapufélfától. Mikor pedig a butoraira rá akartam tenni a kezemet, előállt a butorkereskedő, semmi sem volt kifizetve, elhordatta az orrom elől.

Ez volt az utolsó lakóm.

A fotográfról ott a padláson nem is beszélek. Ugyan ki jött volna ide magát lefotografiáztatni; hisz a ki ezen a mi vidékünkön lakik, mosdani sem szokott, annyira nem kiváncsi a saját ábrázatjára.

A nyomorultnak nem maradt más választása odafenn a kakasülőn, mint vagy meginni mind azt a cyankalit, pyrogallust és collodiumot, a mit puffra összevásárolt, vagy felcsapni ujságirónak. Úgy tudom, hogy az utóbbit választotta.

No most azután már csak én vagyok hátra magam, mint a ház legszerencsétlenebb lakója. Én nem szökhetem el a házamtól, mert hozzá vagyok nőve, mint a csigabiga.

No az igaz, hogy az első esztendőben szép jövedelmem volt. A míg dolgoztam, álmodni sem mertem volna róla, hogy ennyit keressek. Ha munkával kerestem volna e pénzt, bizonyosan megtakarítottam volna négy-ötödrészét. Hanem hát, mikor az embernek dolog nélkül jön a jövedelme, az nem lehet olyan sok, hogy esztendő végére el ne fogyjon.

Pedig én azt hittem, hogy nagyon sok dolgom van. Persze nem olyan komisz dolog, mint a hajdani, a miért még én fizetek. Megválasztottak városi képviselőnek, betegápoló és temetkező-egylet bizottsági tagjának, kruczitürken-egylet tagjának, alelnökének, szavazatszedő bizalmi férfiunak, esküdtnek, esküdtszéki tagnak, tisztelgő deputatiónak, kortesvezérnek, bankettrendezőnek, népszámlálónak, Fröbelkertésznek, iskolavizitálónak; annyi volt a dolgom, hogy azt se tudtam, hol a fejem? s valamennyinek az volt a vége, hogy «fizess!» Minden megkezdett és bevégzett munkának az elején meg a végén egy bankett, a kiből én rendesen éhen mentem haza s ujra ebédeltem a kurta korcsmában s lefizettem az öt forintomat s aztán vettem egy starniczli czukrot a czukrásznál, hogy odahaza eldicsekedhessem a feleségemnek, hogy milyen pompás vendégségről jövök. Egészen elszoktam már hazulról. A sok gyülés miatt hol délben, hol este, hol reggelfelé ebédeltem; s otthon hitték is nem is, hogy mindig gyülésbe járok. Igaz biz az, hogy az eszmék tisztázása végett a conferencziát egy kis sashegyi mellett tovább folytatni szükséges s a Beleznayban nem megvetendő népénekeseket lehet hallani, a kiktől sok életfilozofiát tanul az ember. Közbe-közbe egy kicsit gründoltunk is. A calabriast nem is számítom; mert hisz az változó szerencsével jár: egy nap én nyertem két forintot, másnap én vesztettem tiz forintot, harmadnap megint én nyertem öt forintot; negyednap megint én vesztettem húsz forintot: úgy, hogy nyereség-veszteség körülbelül apré. No meg aztán ha az ember a szép cassiernénak fizetett, csak nem kérhette vissza az aprópénzt.

Nem is nagy gyönyörüségem volt idehaza lenni. A feleségem mindig nyavalyás volt. Az előtt, a míg a földszinti házunkban laktunk, olyan egészséges volt, mint a mangalicza; most meg folyvást volt valami grófnénak való baja. Hogy neki a falak kigőzölgése asthmát csinál, az ablak mellett bejövő légvonattól rheumája támad, a kocsizörgéstől migrainet kap. Bezzeg, mikor mindennap ott állt a nyitott konyhán könyökig feltürközve s a csikorgó hidegben maga tisztította a hurkabelet, akkor nem tudta, hogy mi az a rheuma; a húsfüstölőben sem vette észre, hogy valami nehéz illat van. Hanem olyan csodálatos migraineje és rheumája volt, hogy este hét órára, mikor szinházba kellett menni, mintha kettévágták volna, megszünt, s nevezetes nagy betegségeiből kurálta ki egy-egy bál, a hová a leánya kedveért neki is el kellett menni, s a selyemruhának, meg a csipkének csodálatos hatása volt az organismusára. Sohasem láttam olyan csodálatos betegséget, a melyiknek Alter és Kissnél van a patikája. Az már bizonyos, hogy legjobb asszonyorvos a szabó. Nincs az a hideglelés, a mely Monaszterly és Kuzmik receptjétől el ne múljon. Kóstál százötven forintot.

Szegény jó asszony, az uj emeletes házban annyira megrontotta magát, hogy tavaszra elővette a köhécselés. Máskor is megjött az így tavaszszal: akkor úgy hittük, «nátha» s kikúrálta az ember egy garas ára medve-czukorral, meg két garas ára rapéval, s elmult. Hanem most az lett a neve, hogy «grippe». S a következése az, hogy az asszony mellbajról kezdett panaszkodni s az ordinariussal consultált. Az azt mondta neki, hogy fürdőre kell mennie okvetlenül, ha az élete kedves: Balaton-Füred indikálva van a mellbajok ellen. Hanem aztán megtudta az asszony, hogy a kávésné is innen a házból Füredre készül s akkor egyszerre csodamódon elmult a mellbaja. A helyett a gyomrára panaszkodott. Ez ellen meg már egyenesen indikálva volt Karlsbad. Pénzbe került az igaz, de nem sajnáltam tőle, az embernek kóstál valamit a szalmaözvegység megszerzése hébe-hóba: de megvannak a kellemetes oldalai annak.

Aztán van egy fiam. Jó, becsületes gyerek. Nagy szamár. Ez ugyan soha se fogja annyira vinni az eszével, hogy kivégezze magát. Jó ennek minden. Mikor az anyja vaniliakrémet csináltat, ő odakinn a konyhában elébb jól lakik kukoricza gölődénynyel. Az egész uraságom csak annyi külömbséget csinált benne, hogy azelőtt vasárnaponkint egyenesen ment a Sauwirthhez; most meg elébb a redout-bálba megy s csak onnan a Sauwirthhez; aztán meg eddig ebéd előtt itta a liqueurt, most meg ebéd után. Ezt nem féltem, hogy mi lesz belőle? mert ez olyan lusta, hogy dolog nélkül megél.

Mert tessék elhinni, hogy minden embernek egyforma esze van. Csakhogy némely ember olyan vigyázatlan, hogy ezt elárulja magáról. Azt azután hámba fogják, húzatják, hajszolják, dolgoztatják a lerogyásig. A másik pedig eltitkolja, hogy van esze, nagy bölcsen: az aztán zsebbe dugja kezét, s vigan éli keresztül a világot. Nem biznak rá semmit. Mind a kettőnek egyformán van esze; csakhogy a melyik eltagadja, az az okosabb.

Annál több tehetség egyesül aztán a szegény leánykámban. Szegény Zsuzsikám! Még alig tizenhat esztendős s már úgy ért a főzéshez, varráshoz, mint akár az anyja. Ezt szeretem benne én. Hanem az anyja persze más véleményen volt. Egészen elcsavarta fejét az a bizonyos Femina kisasszony; annyit beszélt neki a művészi pálya dicsőségéről s hogy milyen fényes jövendő várna azon az én Zsuzsikámra, ha ráadná magát. Az már igaz, hogy biz az én Zsuzsikám szép leány. Szabad az úrnak megnézni a photographiáját, de csak így a markomból, mert a kezébe nem adom. No ugy-e, hogy ez aztán leány? Pedig az nem chignon ám a fején; hanem a saját igazi haja. Hát a két asszony addig súgott-búgott, míg egyszerre a feleségem előrukkolt vele, hogy ő a Zsuzsikát szinésznőnek szánta. – «Mit? mondok: el akar szökni a háztól?» – Én azt gondoltam, hogy ezt azon kezdik. – Aztán felvilágosítottak, hogy dehogy szökik el. Sőt inkább iskolába fog járni, a hol a szinészetet tanítják. Úgy? Ezt se tudtam. Azt gondoltam, hogy a szinészet is olyan, mint a májas-hurka: a kinek jó szájize van, az tud jó májas-hurkát csinálni magától is; a kinek pedig nincs jó szájíze, taníthatják annak szakácskönyvből: soha se csinál jó májas-hurkát.

Ráhagytam magamat beszélni. Tudja az úr, mikor az asszony föltesz valamit magában s aztán ugyanazt a dolgot hajnalban, mikor az ember legjobb izűt alhatnék, ujra meg ujra elkezdi mondani, hát az ember utoljára inkább beleegyezik, hogy békét hagyjanak neki. Ekkor aztán vett neki az anyja egy zongorát. Kóstált ötszáz forintot. Jó szerencse, hogy soha sem voltam nappal otthon: nem háborgattak vele. A Zsuzsikám pedig elkezdett szorgalmasan feljárogatni a képezdébe s iszonyú csomó könyvet szorongatott a kebléhez végig az utczán, a mi olyan jól illik ezeknek a növendék-leánykáknak. A melyik leány könyvet visz, arról tudhatni, hogy nincsen szeretője; mert ha volna, akkor már szégyenlené a könyvet czepelni.

Hát egyszer szörnyen kisirt szemekkel jön haza a leányom; s otthon azon kezdi, hogy levágja a könyveket s azt mondja, hogy ő többet nem megy a képezdébe.

«Ki bántott, Zsuzsikám, leányom?»

«A professor.»

«Tán nem tudtad a leczkédet s letérdepeltetett?»

«Nem a; hanem olyan csunyákat tanított.»

«Milyen csunyákat, te?»

«Szégyenlem el is mondani.»

«Példának okáért egyet.»

«Hát hogy egy isten bikává lett.»

«Bikává, te? Egy isten?»

«Aztán elrabolt egy kisasszonyt a fürdőből.»

«Egy isten? Egy kisasszonyt?»

«Az ám. S aztán liaisont kötött vele.»

«Tyhü! Kutya, meg a mája!» ordítottam fel én is, s kaptam a bikacsök botomat, vágtattam fel abba a művész csináló fábrikába: együtt találtam a professorokat mind.

No uram; a leányom sokat mesélt nekem abból a mythologiából Tantalusról, Sysiphusról, magam is olvastam az örök zsidót, a mi igaz történet: de hárman együtt annyi talpalásnak, kőhengerítésnek, s elszaladó almák után kapaszkodásnak nem mentek végére, mint én magam.

Uram, még kinevettek érte, hogy haragudtam. Azt mondták, hogy hiszen csak hamis isten volt az, a ki bikává változott: «Jupiter.»

«No már én elejbém ne kerüljön még a Jupiter se, ha bikává változott; mert én meg mészáros vagyok s kármonádlit aprítok belőle. Az én leányomnak nem szükség az ilyesmit megtanulni. Azt mondták, hogy az mythologia. Ezt szükséges tudni annak, a ki szinésznő akar lenni; mert különben hogy játsza el Orpheust az alvilágban. Ez egyike azoknak a tudományoknak, a miket a kis leányoknak meg kell tanulni, a kik szinésznők akarnak lenni. Ilyen tudományok például: hogyan kell elájulni, szerelmet vallani, a kedvesét megölni, és rendkívüli halállal kimúlni; aztán megint feltámadni, gavallérokat elcsábítani, férjeket bolonddá tenni. És a többi.» – Való igaz, hogy ez mind szükséges a szinpadon. De hát mégis arra kértem az urakat, hogy énekelni, deklamálni nem bánom tanítsák a leányomat szemtől szembe, de azért a többi tudományért majd inkább az anyját küldöm ide: annak mondják el, az aztán majd elmondja otthon a leányának. Hogy kinevettek vele! Azt mondták, hogy ha már a hamis istenektől is féltem a leányomat, hát még a hamis emberek elől hova teszem? Utoljára az énekmester azt a gorombaságot mondta, hogy jobb is, ha otthon tartom a kisasszonyomat, mert a kisasszony egészen hamis. No még énekmesterből se csináltam kolbászt; most azt hittem, hogy megteszem! Az én leányom hamis! az a szelid, szemérmetes ártatlan gyermek! Hanem aztán a többi urak megfogtak, s megmagyarázták, hogy mikor egy énekmester valakiről azt mondja, hogy «egészen hamis,» hát akkor annak csak a hangja hamis. Ez meg épen nem ment a fejembe! Az én leányomnak olyan igazi hangja van, hogy azt meghallhatja akárki; énekelt az már a templomban is requiemet. Végre felvilágosítottak, hogy a leányomnak nincsen füle. Itt van ni! Már most az egyik gyermekemből azért nem lesz semmi, mert nincsen füle; a másikból pedig azért, hogy nagyon is nagy. Hazamentem nagyon búsan, nem akartam szegény leányt azzal megszomorítani, hogy nincsen füle; pedig dehogy nincsen! hiszen még azt is meghallja, a min gondolkozom. «Ugye apám, azt mondá, jobb lenne e helyett a zongora helyett, ha egy varrógépen muzsikálnék, s a solfeggiók helyett tanulnám a fehérnemű varrást? Bizony, ezt mondtam épen magamban. És ő meghallotta. S aztán még azt mondják, hogy nincsen füle! Rögtön vettem neki egy Wheeler és Wilsont; az ugyan nem tetszett a feleségnek: azt mondta, hogy ő fülzugást kap a varrógép berregetésétől; pedig hát nagyon okos butor az. Mikor a butoraimat lefoglalták, mindent conscribáltak; még a zongorát is; de ezt kihagyták az executióból: azt mondták, hogy ez a kenyérkeresetre szükséges eszköz. Én pedig csak mulatságul vettem a szegény gyereknek.

De hát hogyan jutottam bele az executióba? Ezt hadd mondom el elébb.

Azt már vettem észre, hogy a tartozásaimat, mikor az idejök eljön, semmiképen sem tudom fizetni. Azt az egyszerű segítséget gondoltam ki, hogy a főhitelezőmet, a bankot, rábeszélem, hogy várjon! Neki könnyű. Látja, hogy uszom; ne kapaszkodjék a nyakamba, míg annyira ki nem úszom, hogy a lábam földet ér. Meg is kaptam az igéretet, hogy várni fognak, a míg jobb idő lesz. Csupa sógorom, komám volt az igazgató-tanácsban: azt mondták, hogy majd az egyik szemüket behunyják a kedvemért. Én azt kértem, hogy hunyják be mind a kettőt. Mikor már azt is megigérték, akkor egyszerre a publikumnak a szeme nyilt fel mind a kettő. Megbukott az egyik bank. Olyan volt ez is, mint a mikor az ember álmodja, hogy sok pénze van: a míg a szemét lehunyja, addig van is; de a mint felnyitja, odavan minden. Hát az én sógoraim, komáim, a derék tekintélyes férfiak, a szakértők és nagy nemzetgazdászok azt a tréfát követték el, hogy egy nap a koma hozott oda a hóna alatt egy csomag divatból kiment részvényt, a mi csak filagoriát kitapeczirozni való volt már; azt letette «depó»-ba: akkor a sógor adott neki rá kölcsönt; másnap meg a sógor hozott oda egy határ döglött papirost, akkor meg a koma fogadta el a «depó»-t, s az merített neki a pénzből. Utoljára kifogyott a kutból a pénz, ott maradt a sok veszett papiros. Volt aztán lárma. Sógort, komát kit becsuktak, ki elszökött; nekem pedig megfogták a nyakravalómat s szépen ráfojtották a torkomra, hogy vagy fizetek, vagy kirántják alulam a három emeletest.

A veszedelem nem jár egyedül. A többi hitelintézet is mind megrendült, a betevők ostrommal veszik vissza a pénzüket, a bankok meg a hitelegyletek liquidáltattak; fele az adósoknak nem tudott fizetni, azért a másik felének in solidum kellett helyt állni: utoljára azt vettem észre, hogy én épen ötven perczentet fizetek, mint legális kamatot a «száraz váltómra». De már akkor inkább folyamodom a házamban lakó uzsoráshoz, mert az csak «három perczentre» osztogatja a pénzét. Ez a végső segítségem, ha azt nem akarom, hogy exequáljanak. Épen a kalapom keféltem már, hogy majd lemegyek hozzá, a mint jön rohanva fel hozzám a házmester ijedten s nem tud egyebet mondani, mint hogy «a szederfa!»

No hát mi a szederfa? Igen is van egy vén bécsi szederfa a kertemben. Azt a gyerekek az építéskor nem engedték kivágni. Az nekik kedvencz fájuk volt: kicsi korukban egész nyáron rajta élődtek; mindennap megverte őket az anyjuk azért, hogy a ruhájukat összeszedrezték, ezért volt nekik olyan kedves. Ez a nagy fa most is megvan még. Bár a többi is megvolna.

– No hát mi termett a szederfán?

– Az az úr… lihegett a házmester… A földszintről a 13-ból.

– Az én uzsorásom! Hát mit csinál az a szederfán?

– Lóg rajta.

– Utczu szaladjunk! Messük le frissen! Hisz attól én pénzt akarok kérni.

Elég jókor érkeztünk még. Levágtuk a kötelet. Életre dörzsöltük a jámbort; nem igen nagyon halt még meg.

Vajjon mi vihette erre a kétségbeesett lépésre? Boldogtalan szerelem? Családi viszontagság? Életunalom? Terhes testi szenvedések? Hirtelen őrültségi roham? vagy amerikai párbaj? Mindenre gondoltam, a mi csak lehetséges, csak az igazi okra nem: a mit aztán az életre visszatérőtől bámulva értettem meg. Az ember tönkre volt jutva. Hallatlan eset ez! Hát ide jutottunk már? Hogy még az uzsorás is tönkre juthat? Hát akkor kinek biztos még az élete az országban? Pedig hát rendkívüli bár az eset, de egészen érthető. Az én emberem országgyűlési képviselőknek osztogatta ki a pénzét harminczhatos kamatra s mindjárt lefoglalta a fizetéseiket. Ez már csak biztos hypotheca! Ezt se árvíz el nem viheti, se tűz meg nem emésztheti, se rozsda meg nem ronthatja; ennek még a köd se árt meg. Ez a takarmány biztosítva van. Az ám! Ekkor valami insurgensnek eszébe jut egy paragraphust iktatni a törvénybe, melynél fogvást, a kinek a képviselői diját lefoglalják, annak elvész a mandatuma s az én uzsorásom vetését ettől a veszekedett paragraphustól az ország hármas lakattal bezárt ládájában is elveri a jégeső. Hát gondolhat ki ilyen malheurt is az ember? Hogy még egy uzsorás is oda jusson, hogy az adósai könyörögjenek neki, hogy fel ne akaszsza magát; mert ők lesznek kénytelenek közös költségen eltemettetni. Igazán rettenetes világban élünk!

Ez az eset az uzsorással annak a megtudására hozott, hogy ez a módja a pénzcsinálásnak, a mit kölcsönkérésnek nevezünk, egészen romlásnak indult. – Közbevetőleg mondva, én minden adósságcsinálót becsukatnék, mint hamis pénzverőt: mert ez a leghamisabb pénz; és minden embert, a ki nagyobb summát ir alá, mint a mennyit felvesz, becsukatnék, mint váltóhamisítót.»

Ekkor támadt bennem az a nagyszerű elhatározás, hogy «ejh, ne hagyd magad! Selbst ist der Mann! – Dolgozni fogok!

Mikor meghallotta az asszony, hogy dolgozni akarok, olyan bömbölésre fakadt, majd felvette a házat. Azt hitte, a hentes-műhelyt akarom visszaállítani a házba s megint a vágó-tőke mellé állok a kék köténynyel! – Együgyü asszonynép! Mintha én egyébhez sem tudnék, mint a magam mesterségéhez? Hát nem értek-e én mindent? Nem kiküldtek-e a vízvezetéket megvizsgáló bizottságba? Nem voltam-e megválasztva igazgatótanácsnak a Bodmereiba? (Tudja az úr, hogy mi az a Bodmerei? Nem tudja? No én sem.) Nem kiküldtek-e becslőbiztosnak a lágymányosi téglagyárba? Nem bevettek-e a sugárút-kisajátító esküdtszékbe? Nem vettek-e be részvényesnek hirlapalapításnál? Nem hivtak-e meg bankenquetebizottság elé véleményem kihallgatása végett? Nem küldtek-e ki iskolafelügyelőnek? nem oda ültek-e az ujságirók elejbém, mikor az iparos-gyűlésben szónokoltam, hogy egyenesen a számból motollálják le a szót? Nem szólitottak-e meg az utczán a miniszterek és osztálytanácsosok, mikor összetalálkoztak velem, s országos dolgokban kérték ki a véleményemet? Van nekem összeköttetésem tömérdek, tekintélyem sok. Itt az ideje, hogy érvényesítsem. Tehát semmi hurkatöltő!

Ajánlkoztam én mindenféle üres hivatal betöltésére minisztereknél, tanácsnál, társulatoknál. Hiszen itt vagyok: dolgozni akarok, munkát keresek; hasznos tagja kivánok lenni a társadalomnak! – Úgy hiszem, hogy ezzel leszolgáltam a purgatoriumot. A tisztító tűzben legalább az embernek az egész mivolta ég: itt csak a pofám égett. Telve volt a zsebem vizitkártyákkal, mikkel egyik protectorom a másikhoz küldött, mint a csizio: «menj medvétől rozsomákhoz!» S legjobban bántak velem a roszakaróim, mert azok első intrádára megmondták, hogy itt nem osztogatnak semmit! De a jóakaróim: azokat verje meg a Pilátus! Azok nem utasítottak el egyenesen, hanem feljegyezték a nevemet, elvették a folyamodásomat, terminust adtak; biztattak, lóttattak-futtattak; a minek mind nem lett más eredménye, mint hogy – kilyukadt a csizmám talpa.

Egyszer aztán az az eset történt meg, hogy elfogyott az utolsó forint is a háznál. Az utolsó forint! Ha én nekem mondta volna azt valaki, hogy lehet még olyan eset is, a mikor a bankók legkisebbike, az egy forintos is, magvaszakadttá lesz a háznál. A feleségnek nincs mit küldeni a piaczra: ma nem főzhet ebédet. De hisz ez olyan képtelenség, hogy az ember nem akarja elhinni. Egy forint? Hisz az nem is pénz. Utolsó egy forint? Az meg épen chimaera! Mesebeli sárkány. Pedig hát csakugyan létezik, s akkor győződik meg felőle az ember, hogy «van», mikor már «nincs».

De hiszen «egy forintnak» olyan bizonyosan kell lenni a világon, mint a hogy van «egy nap», a mi mindennap feljön, meg lemegy! Eszembe jutott, hogy ismertem én egy embert, a kinek volt tizezer ismerőse; mindegyiktől kért kölcsön egy forintot, arról mindegyik elfelejtkezett s ő kapitálist csinált belőle. Hátha én is tudnék hozzá. Van ezer ismerősöm, a kik közül akármelyiket megszólítom, hogy adjon tiz forintot, hát azt se kérdi, minek? nyomja a markomba. Csakhogy nagyon rossz ábrázatom van ehez a mesterséghez. Tiz lépésnyiről kinézik a szememből, hogy mi járatban vagyok. Egyik barátomnak rettentő sietős dolga van, szaladnia kell, nem állhat velem szóba; a másik odahúz közénk egy harmadik embert, s beszél vele mindenféléről, hogy négyszem közt ne kaphassam; a harmadikat úgy előveszi a köhögés, hogy nem tudok tőle szóhoz jutni; a negyedik végre nem menekülhet tőlem: az utczán találkozunk, két felől nagy a sár: kénytelen rámjönni. De az meg feltalálja magát s mielőtt én szóhoz juthatnék, azzal üdvözöl, hogy «ugyan kedves barátom, otthon felejtettem a tárczámat, nem adhatnál holnapig tiz forintot?» – Ettől legalább tanultam valamit. Az ötödik ismerősömet már én szólítom meg azzal, hogy «ugyan kedves barátom, nem adhatnál kölcsön tiz forintot? otthon feledtem a tárczámat, majd holnap megadom». Ez szabódni kezd, hogy neki sincs több a tárczájában, mint épen tiz forintja s az erre kell, meg arra kell. De én csak nem eresztem ki a körmöm közül s addig szorongatom, hogy felében kapitulál s kiszúrja az egyik öt forintost.

Azzal aztán futok haza. Van már pénz a háznál! De milyen pénz? Az első öt forintos, a mit úgy csaltam ki! Kicsalt pénz! Júj! Hallja az úr; de rettenetes pénz az! odaadtam mind az asszonynak. Vajjon meddig tart el neki? Vajjon meddig fog tűz égni a tűzhelyen, rántásszag illatozni a konyhában, leves párologni az asztalon? Hogy mentül tovább tartson: lemondtam a boritalról. Azt mondtam, hogy rosszat tesz; nem tudok tőle aludni éjszaka.

Hiszen igaz is, hogy nem tudtam aludni. Egész éjjel azon törtem a fejemet, hogy mit fogok csinálni, ha az az öt forint is elfogy?

Valami borzasztó az, mikor egy becsületes ember azon kezd el gondolkozni, hogy hogyan lehetne egyszerre gazemberré lenni? Mikor az ember egész éjszaka egyik oldaláról a másikra forog az ágyában s nem tud menekülni azoktól a rettenetes gondolatoktól. Minden eszébe jut ilyenkor, a mit csak hallott, olvasott. Hogyan hamisított egy házbirtokos telekkönyvi kivonatot, s hogy csalt meg vele egy pénzintézetet sok ezrekig? valaki meg hivatalszerző intézetet alapított, az ajánlkozóktól összeszedte a biztosítékot s aztán elszökött vele. Más meg betett hat forintot a takarékpénztárba, aztán csinált a hatos számból hatezrest; nem vették észre, kifizették neki: eltünt vele. Hát a ki utánvét mellett küldözött szét ismerős kereskedőknek, szénával, téglával töltött ládákat, drága kelmék czíme alatt. Meg az, a ki nagy összegre biztosíttatta az életét; hanem a magáé helyett egy végsőt járó mellbeteg nevét diktálta be. Az meghalt nagyhamar s ő beseperte helyette a pénzt. Még száz ilyen más! S én valamennyinek a helyébe odaképzeltem magamat. Utóbb már postaszekereket is raboltam ki és zsiványbandákkal léptem orgazdai szövetségre. Elkezdtem félni magamtól, s sokszor rámjött az a gondolat, hogy elkezdjek mezítláb tánczolni a szobában, hogy aztán vigyenek el a Lipótmezőre, mint bolondot. Nappal meg nem birtam otthon maradni, mintha az lett volna a hivatalom, hogy mérjem meg, hány lépés a rakpart? nap-estig ott jártam végtől-végig s nem tudtam menekülni attól a tépelődéstől, hogy vajjon ha én most ezt a szemközt jövő urat leütném, mennyi pénzt találnék a tárczájában? Rettegve kerültem haza, mikor aztán kifáradtam. Mindig azt hittem, hogy most azzal fogad az asszony, hogy megint elfogyott az utolsó forint. Várom, hogy mikor mondja? mint a hogy várja a halálra itélt katona a rászegzett puska végén, hogy mikor sütik már el? De csak nem mondta. Elmult egy hét, elmult tiz nap is s csak nem kérnek tőlem otthon több pénzt s én csak terített asztalt találtam délben, este. Sőt az az itcze borocskám is megjelent az asztalon, a mi nekem nagyon jól esett. A nélkül én nem tudok elaludni. Elmult két hét is. Öt forintból annyi ideig ki nem futja. Szeget ütött a fejembe: mi ez? Nem jót sejtek. Semmiből nem lesz semmi, legkevésbbé kenyér. A feleségem, meg a leányom mindig suttognak a hátam mögött: valamit titkolnak előlem. Az csak rosz lehet. A leányom szép, nagyon szép. Hej az az istentelen Jupiter még most is aligha állatban nincs? s az én leányom már tanulta a mythologiát! Majd megfojtott ez a gyanakodás. Egy este nem ittam meg a boromat, hogy el ne alugyam. Hanem azért lefekvés után mégis úgy tettem, mintha aludnám, még horkoltam is hozzá. Egyszer aztán azt veszem észre, hogy a leányom a szomszéd szobából lábujjhegyen kioson, az ajtót olyan csendesen nyitja, hogy ne nyikorogjon. Egészen fel volt öltözve. Gyanum megerősödött. Felforrt bennem a vér. Hát ilyen úton szerzik az én házamhoz a pénzt? No hát majd ott leszek én is és nyugtatványozom! Felkeltem: előkerestem a fejem alól az öreg kést.

– No ne rémledezzen az úr! Nem az úr nyakát vágom el vele. A leányomét akartam elvágni. Utána lopózkodtam én is csendesen. A konyhaajtó kulcslyukán vettem észre, hogy ott világosság van. Benyitottam hirtelen s ott leptem a gonosztevőt! S hát mi bűnön kaptam rajta? Ott ült a varrógép mellett és dolgozott egy csomó ruhán. Így szokott dolgozni egész éjjel, félrelopva magát a konyhába, hogy engem a gép zörgése fel ne keltsen. Az a szerencsém, hogy ő is észrevett és a nyakamba rohant: mert abban a perczben el akartam vágni saját torkomat azzal a késsel; a mit aztán szépen kikönyörgött a kezemből. De azóta nem kell az élet. Keserű a számban a kenyér, mintha torma volna s az orromat csavarja, attól a gondolattól, hogy ezért a kenyérért a gyönge leányomnak éjszaka kell elhagyni az ágyát, hogy azt keserves munkával megkeresse. Mindent el tudtam viselni! Tudtam már koldulni, csalni, még talán rabolni is megtanultam volna; de ettől a gondolattól a falnak megyek a fejemmel. Már most tudja ön, hogy miért akartam azt a fekete kávét meginni, a mi úgy világított a sötétben? Hát mit szól ehhez?

A két nyári kabátos fiatal ember nem szólt semmit, mert az most az orrát fújta; úgy elérzékenyíté ez a történet; de választ adott a kérdésre egy harmadik beavatkozó. A jámbor szerb atyafi volt az, a ki ez elbeszélés alatt egyre közelebb rukkolt a szegletből s most már beállt harmadiknak az inséges csoportba:

– Azt, hogy bolond az úr! Hiszen ha én nekem olyan szép nagy szederfám volna, mint az úrnak, a melyik már ki is van próbálva, hogy megbirja a terhét, hát nem kellene nekem gyufa kávéval. Ereszszen csak az úr oda; majd megmutatom én ezzel a kóczmadzaggal mindjárt magamon, hogyan kell nagy hirtelen leszámolni a világgal?

– De biz az én szederfámra nem akasztja kend fel magát. Hát kendet mi lelte?

– Hogy engem mi lelt? Hisz az, a mit az úr itt elpanaszolt, még csak komédia ahhoz képest, a mi én rajtam esett.

– Elmenjen már innen, édes barátom! Én nálamnál csak ne akarjon külömb szerencsétlen ember lenni.

– De pedig külömb szerencsétlen ember vagyok! Nagyobb úr voltam én, mint az úr: házas, telkes gazda, ökröm, lovam elég, semmi adósságom. Aztán most nézzen ide rám. Ez a rongyos gunya az enyim, meg ez az üres tarisznya. Pedig még hat esztendő előtt volt huszezer forint értékem; és mind azt kihuzta alólam – négy forint!

– Négy forint! kiáltá fel elszörnyedve a másik kettő.

– Igenis, négy forint, kezdé el ujra a szerböltözetü polgártárs, a mi ekképen történt: Az aratás közeledett: megfogadtam a részeseket; de azok kikötötték, hogy még pálinkát is kapjanak. Én hát elküldtem egy husz itczés csobolyót a Kóbihoz, hogy töltse meg törköly pálinkával, a minek husz krajczár itczéje. A Kóbinak akkor nem volt otthon a felesége, annál volt a pinczekulcs, azt mondta, csak hagyják ott a csobolyót, majd délutánra megtölti és haza küldi ő maga.

– Nagy vigyázatlanság volt otthagyni a csobolyót. Jegyzé meg a háromemeletes ház ura.

– Tudom biz azt. Hanem másnak én is tudok tanácsot adni, magának pedig az úr sem tud.

– Bizonyosan fele vizet töltött bele a korcsmáros.

– Nem tudom én; mert én bele se kóstoltam soha ebbe a pálinkába; mégis ettől estem hanyatt. Hát délután csakugyan megtöltötte a csobolyómat a Kóbi pálinkával s rábizta a hetesére, hogy hozza el hozzám. A hetes felvette a csobolyót a feje tetejére, úgy hozta el. Mikor a kapum elé ért, rálépett egy dinnyehajra, azon elcsuszott, s a csobolyót úgy vágta a fabakterhez, hogy egyszerre kiugrott a feneke.

⎫

⎬

⎭

kiáltá egyszerre a két hallgató.

– S a Kóbi pálinkája kifolyott

– S a kend pálinkája kifolyott

– Itt van ni! Még az urak közül is az egyik azt mondja, hogy a Kóbi pálinkája folyott ki; a másik meg, hogy az én pálinkám folyott ki. Hát hisz ebből támadt a veszedelem. Én azt állítottam, hogy a pálinkát nem kaptam meg: a mi igaz is; mert szétfolyt az utczán; de a Kóbi meg azt állította, hogy ő kimérte nekem a pálinkát s annak is csakugyan igaza volt. Ő azt mondta, hogy az enyim a pálinka, mert az én hordómba volt töltve; én meg azt mondtam, hogy az övé a pálinka, mert az ő hetesének a fejéről csuszott le. Ebből nagy veszekedés lett; kiálltunk az utczára ketten a Kóbival, úgy szidtuk egymást: ha napszámba kinálnának négy forintot, hogy kiabáljak érte annyit, hát nem fogadnám el. Utoljára össze is verekedtünk, betörtük egymásnak az orrát, meghempergettük egymást a sárban. Már most ha régi módi falusi biró lett volna a községben, az odahivatott volna mind a kettőnket magához, rám is csapatott volna tizenkettőt, a Kóbira is tizenkettőt s azzal szépen kiegyeztünk volna a kár felében. De hát most több «igazság» van a földön, mint hajdanában. Volt a helységben egy furfangos prókátor, az odajött hozzám; azt mondta: ne hagyjam magamat! Vigyem a dolgomat a szolgabiró elé. Nem hogy én fizessek négy forintot, de még a csobolyó árát is a Kóbinak kell megfizetni. Az első szónál egy kicsit borsózott a hátam. Hallottam már hirét egyszer-másszor, hogy mi az a stempli, meg az a prókátor kontó? De csak azzal biztatott, hogy nem kell nekem ott egy krajczárt se kiadnom, mert a perköltséget mind megfizeti a Kóbi. Az pedig bizonyosan el fogja veszteni a perét; mert a szolgabiró a mi pártunk főkortese, a Kóbi pedig az ellenpárt tanyása; ezért ez most nagyon kapóra fog neki jönni. No hát hagytam szolgabiró elejbe kerülni a négy forintos peremet. Csakugyan igaza volt a prókátornak. A szolgabiró azt itélte, hogy a Kóbié volt a pálinka; nem tartozom a négy forinttal; a Kóbi fizeti a perköltséget. Hanem a Kóbi prókátora sem volt ám mai gyerek, megappellálta az itéletet s felment az a törvényszékre. De bolond egy szokás! Hogy egyik biró rontsa el, a mit a másik megcsinál. Hiszen minden pert el kell veszteni egy embernek, a másiknak pedig meg kell nyerni. Annak, a ki a pert elveszti, minden biró rossz biró, annak, a ki megnyeri, minden biró jó biró. De biz a törvényszéken már mink vesztettük el a pert. Ott azt mondták, hogy enyim volt a pálinka, most már a perköltség is az enyim. Fizethetek négy forint helyett negyvenet. De ezt már én nem hagyom megappellálatlan! Vigyük feljebb! Egész fel az Ararát hegyére, s ha még azon van egy torony, fel annak a tetejébe. A pálinka-processus felment a királyi táblára. Most már aztán dolgozni kell! Most ne hagyjuk már az igazságunkat! Most már a prókátornak fel kellett menni Budapestre, ott lakni két hétig, informátiókat nyomatni, azokat a nagyságos biró uraknak kiosztogatni. S csakugyan addig járt, addig beszélt, a míg kicsinálta, hogy a királyi táblán megint én nyertem meg a pert; a Kóbi lett elmarasztalva a perköltségekben. Mikor ezt a sententiát megkapta a Kóbi, felakarta magát akasztani ijedtében. A felesége, meg a gyerekei alig tudták lejajgatni a padlásról. De utoljára is az átkozott prókátora, az volt, a ki megakadályozta őt e kegyes elhatározásban s rávette nagy unszolással, hogy ne hagyja magát, még feljebb appellálja a pert, van még egy harmadik emeleten tul padlás is, abban is birók laknak; úgy hiják, hogy semmivé tevő törvényszék. Már a neve is mutatja, hogy mi vár ott a nyomorult emberre, a kit oda visz a bűne?

Mindjárt vége is lesz a történetemnek. A legfelső appellátán megint én vesztettem el a pert. Most aztán az én nyakamban maradt a perköltség. Az volt aztán a szép kontó. Nem csak azt a nyúlpecsenyét kellett nekem megfizetnem, a mit a saját ügyvédem megevett Budapesten; hanem még azt a fáczánpecsenyét is, a mivel a Kóbi ügyvéde élt; s ugyan drága lehet a tinta itt Budapesten, mikor a prókátor azt irja a kontóba, hogy egy instantia irása husz forint; hanem az is bizonyos, hogy aranyszáju Szent Jánosnak a szája nem volt olyan arany száj, mint az én prókátoromé, mert az, a kivel csak beszélt, mindig tiz forint árát beszélt annak. A négy forintom hatszáz forintra nőtt már meg. Azt hittem, hogy csak tréfálnak: meg akarnak ijeszteni. Akkor aztán a saját ügyvédem exequált a perköltségekért. Lefoglalták, dobra ütötték minden ingó-bingómat; abból nem telt ki a költség. Akkor elárverezték a házamat, telkemet. Futottam fel Budapestre, szaladtam a képviselőmhöz, s a miniszterhez; audiencziát is kértem, elvették az instantiámat, most is ott tartják. Nekem pedig az alatt elkótyavetyélték mindenemet, az árverésen nem jelent meg más vevő, csak a prókátorom, az vett meg mindent, bele is költözött a házamba szépen. Én meg itt maradtam egy szűrrel, egy tarisznyával; a mi rosszabb, mint ha üres volna, mert teli van irással, s ha a sertéshizlalóban nem fogadtak volna be napszámosnak, a hol naphosszant kukoriczát morzsolok, hát most nem volna mit ennem. Hát ugy-e külömb szerencsétlen ember vagyok az úrnál?

Mint az Ezeregy éjszaka mesélői között, végre a két nyári kabátos ifjura került a sor.

– Hát urak, kezdé, két veres kezét egymáshoz dörzsölve, hogy ne fázzanak olyan nagyon; ezek bizony mind igen szomoru történetek, a miket az urak itt elbeszélni sziveskedtek; de azért még nem elegendő indokok arra, hogy az ember akár a világossággyujtásra rendeltetett anyagot használjon ezzel egészen ellenkező czélokra, akár pedig a szederfát kényszerítse a természettől nem számára rendelt gyümölcsnek hordozására. Az urak legalább voltak már «urak» egyszer. Duskálkodtak, parádéztak, ettek, ittak, kedvüket töltötték; de én még soha életemben egyszer se laktam jól. Az apám szegény bányatiszt volt, és volt tizenegy gyereke. Képzelhetik az urak, hogy mikor a koplalást elosztják tizenegy felé, milyen nagy porció jut abból egy-egyre. Hanem ütlegből annál többet kaptam. Megvert mindennap mind a tiz bátyám, mert én voltam a legkisebb; megvert az apám, mert én maradtam leghátul, mikor a többit kergette; megvert mindennap az iskolamester, mert én ijedtem meg tőle legjobban.

Mit tudják azt a boldog hentesek, meg a szerencsés földmivesek, hogy mennyi ütlegbe kerül a szegény tudós gyereknek a hic-haec-hoc? hány körmöst kell kapni az orthographiáért? hány pofon és fabaraczk jár ki addig, a míg megtanulja az ember, hogy Jupiter genetivusa: Jovis? Ők a nélkül mind el lehetnek. De a szegény tanuló gyereknek azt mondják, hogy ha nem tanulod meg a «quae maribust», ha nem tudom mi a «τὑπτω»-nak az aoristus primusa, nem kapsz majd hivatalt.

Az apám pedig mindenképen hivatalnoknak akart nevelni. Azt mondta: a hivatal meg nem csal. A mint otthon kikoptam az iskolából, felküldött a lycæumba.

– No oda én is szerettem járni. Szólt közbe a házi úr.

– De ugyan minek?

– Madárfészkeket szedni.

– Az lycium volt, kerítés-bozót. Az pedig lycæum, a hol filosofiát tanítanak, meg hydrodynamicát, oratoriát, ornata syntaxist, sublimior mathesist, antiquitates romanæ-t és græcæ-t; a mikből mind nem lesz soha gáliczkő. A milyen idős koromban én a coquia mécse mellett egész éjjel biffáltam az (a+b)/c = x–q elevatum ad ypsilont, olyan korban az urak már régen bele is untak a korcsmajárásba is. Mert nappal az iskolát kellett sepernem, meg a nagy diákok csizmáit tisztítanom. Mendikás voltam. Kaptam mindennapra fél czipót, meg rántott levest. Csak sátoros ünnepen tudtam meg, milyen íze van a husnak? mikor a legátus batyuját vittem gyalog faluról falura. Később magam próbáltam azt a mesterséget, egy pár forintért végig prédikáltam fél Slavoniát; ott volt olyan legatió, a melyik senkinek se kellett. Aztán egész nap studiumokat másoltam. Szép irásom volt: szerették. Körmöléssel kerestem magamnak annyit, hogy egy-egy tisztességes öltönydarabot szerezzek a testemre. De egy teljes öltözet ruhám soha egyszerre nem volt. Mint a hogy Lukács-napkor kap a juhász egyszerre új szűrt, kalapot, csizmát, rézinget, nyakravalót. Ha kabátot tudtam venni, akkor bizonyosan a csizmám volt rongyos, s mire annyit összekuporgattam, hogy egy új fischléder topányt tudjak beszerezni, már bizonyosan a kabátom könyöke mosolyogta ki a világ mulandóságát. Ezért soha nem is váltottam szót leányfélével. A kopott ruha a férfiui bátorságot lehűti. Nem is értem volna rá. Nem is tudtam hozzá. Aztán meg azt hiszem, hogy a fehér személyek mind olyan büszkék, hogy ha egy férfi hozzájuk szól, sértve érzik magokat általa. Ha pedig olyan némberrel találkozom, a ki maga a szemem közé néz, attól én úgy megijedek, hogy a fülem is veres lesz szégyenletemben. Bort sem ittam még soha. Pénzem sem volt rá. Az ingyent pedig nem szerettem. Nem is akartam megtudni, hogy milyen az íze? hát ha megszerettem volna, s aztán mindig kivánnám? A jó csak úgy jó, ha mindennap van. Attól is féltem, hogy ha bort innám, dalolni találnék tőle s azzal alkalmatlanságot szereznék más embernek.

– No akkor csakugyan szerencsétlen ember hát az úr! szólalt fel a háromemeletes házi úr, ha még soha bort nem ivott.

– Pálinkát sem? szólt kétkedőn az extelkes. De már akkor sajnálni lehet.

– Pedig hát nem éreztem ám magamat szerencsétlennek soha. Nem hallotta azt senki én tőlem, hogy valami bajom van. Még ha catarrhusom volt is, úgy tudtam kicsinálni, hogy ne köhögjek. Medveczukornál egyéb orvosságom soha se volt. A mint kikerültem az iskolából, egyszerre nagy szerencse ért. A legnagyobb, a miről álmodni mertem valaha. Valóságos ternó volt, mintha számokat álmodtam volna. A mint belenézek a hivatalos lapba, meglátom, hogy a szülővárosomban törvényszéket állítanak fel. Kell oda ember! Rögtön sietek a folyamodásomat a legszebb calligráphiámmal megirni, beadom nagy szivdobogással s harmadnap megkapom rá a kedvező választ: kineveztettem hatszáz kemény forintokkal telekkönyvi segédiktatónak. Hatszáz forint! Hisz ez annyi pénz, hogy azt el se lehet költeni! Mit csinálok én ezzel a pénzzel? Hogy leszek én ilyen nagy úr egyszerre? Felét hazaküldöm az anyámnak, annak jól fog esni. Hogy eldicsekszik majd vele! Hanem hát nem ér semmit az embernek jámbor fogadásokat tenni. Az úr Isten olyan nagy úr, hogy őt nem lehet megvesztegetni. Megvesztegetni csak az ördögöt lehet. Ha azt mondtam volna magamban, hogy nosza most már nagyokat iszom én is! vagy pedig azt, hogy a mi pénzt megzsugorgatok, azt majd kiadom százas uzsorára a kollegáknak, mert sehol úgy nem virágzik az uzsora, mint a hivatalszobákban a tiszttársak között: hát akkor hiszem, hogy még most is ott ülnék a hivatalomban. Mert hogy kicseppentem belőle, annak tanusága az, hogy most itt ülök. S ennek pedig igen egyszerü története van. Hanem erre hadd iszom elébb egy pohár vizet, hogy belemelegedjek.

Mert hát tudják az urak: az így van. Mikor Bécsben beüt a krach, s a bankok bukfenczet vetnek, mikor Magyarországon a jég, rozsda, vándorhörcsög elpusztítja a vetést, hát akkor nem a bankár, meg a földes úr bukik meg, hanem én: a kinek soha se volt egyéb status-papirosom, mint a retourbillet a közuti vaspályán, s a föld minden termékeiből egyedül a földi szeder az enyim, a mi a garádon terem. Hanem azért még is én bukom meg. És az így megy. A krachos bank nem fizet adót; a rozsdás földes úr nem fizet adót. A nem fizetett adó a pénzügyminiszter tárczájában lyukat csinál. A pénzügyminiszter, hogy egyik lyukat a másik lyukkal foldozza be, előveszi a miniszter társai tárczáját s azt mondja: ti is üssetek a magatokén lyukat! Redukáljatok. A miniszterek aztán keresik, hogy mit redukálhatnának? Persze, hogy sokkal könnyebb öt darab hatszáz forintos hivatalnokot kitenni a hüs szellőre, mint egy darab háromezer forintost. Egy szép napon hivatja a főnök a szorgalmas fiatal hivatalnokot. Ez megörül, bizonyosan drágasági pótlékkal lesz megbiztatva. Vagy valami exmissió. A főnök azon kezdi, hogy megdicsér, milyen szorgalmas, pontos, értelmes hivatalnok vagyok. Valóban nagy szükség volt rám, mert a hivataltársam nagyon öreg már; s olyan rosszak a szemei, hogy csak a nyulat látja meg a mezőn, a betüt alig a papiroson, azért inkább is szeret vadászni járni, mint irodában ülni. No de dolgozom én kettő helyett. A mióta itt vagyok, csak úgy ég a retardatumhalmaz a kezem alatt. Igazán példánya vagyok a hivatalnokoknak. Én hiztam a nagy magasztalástól. Nem merek a szemközti tükörbe nézni, nehogy szétnyomjam a rámát felfuvalkodásomban. Akkor aztán előrukkol a főnök, hogy itt van egy miniszteri rendelet, mely két számtiszt közül egyiknek elbocsáttatását elrendeli. Most mit csináljon ő? adjak neki tanácsot. Kettőnk közül melyikünket ereszszen szélnek? Igaz, hogy én szorgalmas vagyok, társam pedig rest is, vak is; de ez már itt öregedett meg, felesége, négy gyermeke; hogy ereszsze azt el? Igaz, hogy ha én megyek el, majd megint felnő a retardatum halom. De hát mit csináljon? ő nem tudja. No hát tudom én. Vedd az iszákodat a hátadra, barátom, s indulj neki a világnak. Hadd maradjon itt a másik. Igaz, hogy az több hasznot tesz a mezőn, mint az irodában, mert ott csak nyulat lő, de itt bakot; hanem hát négy gyermeke, felesége van, te neked csak egy anyád. Rajtad a sor. Elég nagy a világ. Majd eltart az.

El is tart. Nem lehet ellene semmi panaszom. Eleinte ugyan egy kicsit nehezen ment, a míg bele nem tanultam a dologba. Én is abba a hibába estem, a mi minden kezdő emberrel közös, hogy a nagy urakhoz megy könyörögni. Legtöbb esetben annyira sem jut az ember, hogy beszélhessen velük. S a melyiknek nagyon jó szeme van, s meglátja, hogy télen is nyári kabátban járok: megszán, és ád egy forintot köpönyegre, de aztán már most neki békét hagyjak. Hivatalról persze szó sincs, hisz annyi most a hivatalkereső Pesten, hogy ha az utczán egy kutya megtámad, kő helyett egy hivatalkeresőt kapok fel s még a kutya helyett is egy hivatalkeresőt hajítok meg vele. Még a szabók, csizmadiák is odahagyták műhelyeiket s hivatal után járnak. Eljártam a szerkesztőkhöz is, s ajánlottam magamat mindennek a világon, a mihez irástudás kell. Azt mondták: prænumeráns kell nekik több, nem munkatárs. Utoljára kitaláltam a nyitját. Az irodaszolgákkal tettem magamat összeköttetésbe. Ez az igazi patronatus. Egy ilyen derék ember megigérte, hogy segít ő rajtam. Elárulta, hogy az ő szerkesztőjének a lapja correctura nélkül szokott sajtó alá menni; a minap is a helyett, hogy «félisten» az jött a lapjában, hogy «filister». Mert a corrector, a ki százhúsz forintot kap, este a kispipában sörözik s a kire bizza a dolgát, a segédcorrector, negyven forintért, nem bolond, hogy végig olvasson tizenkét hasábot, ez nekem hajlandó lesz kiadni subárendába a correcturát tizenöt forintért. Ez aztán már valami. Mindennapra ötven krajczár. A kinek annyi van, az nem megy koldulni. Bezzeg nincs azóta sajtóhiba a lapban; még a helyesirási hibákat is kiigazgatom, sőt ha észreveszem, hogy a szerkesztő munkatársai egy dolgot kétszer is megirtak, vagy egymásnak ellentmondanak: azt a metteur-en-pages-al kiigazíttatom. No már most mi lesz ebből? Egyszer a szerkesztő majd csak észreveszi, hogy nem a főcorrector corrigálja a lapját, hanem én, s akkor aztán majd megmutatom én, hogy milyen okos dolgok fognak abba a lapba jönni. Hát aztán? Egyszer csak a kiadó majd észreveszi, hogy nem a főszerkesztő szerkeszti a lapját, hanem én. S akkor megtesz engem szerkesztőnek.

– És már most hallgassák meg az urak tovább az én nagyszerü tervemet. Olyan átlátszó az, mint egy szappanbuborék. Ha elmondom, egy gyerek is utánam csinálhatja.

Ha egyszer én lapszerkesztő leszek, ez az archimedesi pont: ebből én kifordítom az egész világot sarkából. Körülöttem olyan pártot gyűjtök, hogy a montenegrói fejedelem kávéháza hirhedettebb lesz a világtörténetben még a kávéforrásnál is.

Mert tudva van jól, hogy minden bajunk összefügg egymással s minden bajunknak kutforrása a közös vámterület. Ez az oka, hogy az úrnak a házában üresek maradtak a szállások, hogy hypothecájára csak uzsorás pénzt kaphat; ez az oka, hogy kendnek polgártársai elkótyavetyélték a telkét, házát; ez az oka, hogy én nekem oda kellett hagynom a hivatalomat. Mert ha az osztrák a mi határvámunkon megfizetné azt a vámot, a mivel a mi deficzitünk fedezve lenne, akkor a miniszter cassája nem lenne üres, nem eresztené szélnek a fiatal hivatalnokokat; ha a fiatal hivatalnokok odabenn maradhatnának, akkor azok velem együtt téli kabátot csináltatnának a szabónál. Ha minden ember, a kinek szüksége van téli kabátra, csináltatna magának egyet, akkor a szabók meg tudnák fizetni a házbért a házi uraknak. Ha a házi urak megkapnák a házbért, akkor ők is meg tudnák fizetni az adót s ekképen kétszer telnék meg a miniszter cassája. És e lánczolat folytán, ha a miniszter cassáján túl csorogna a pénz, akkor ő fel tudná állítani a magyar bankot; akkor a magyar bank az olyan polgártársaknak, a kik a telkeiket négy forint miatt engedik exequáltatni, potom kamatra tudná a pénzt kölcsönözni. S ha a házi úrnak is volna pénze, a földbirtokosnak is volna pénze, akkor azok mind jó prænumeransok volnának, a hirlapirónak is volna pénze.

– No ennél már szebben meg nem magyarázhatná a dolgot senki, véleményezé mindkét hallgató egyhangulag.

– Mit látunk most uraim? Azt, hogy legelébb is megbukik a miniszter, utána esik a hivatalnok, a hivatalnok hegyébe bukfenczezik az iparos, az iparosra zuhan hanyatt a ház- és földbirtokos; rájuk nyekken aztán a kereskedő, s valamennyire esik végül az ujságiró, s aztán még egyszer a miniszter.

Az én nagyszerü tervem mind e bajokon segíteni fog. Csak én egyszer lapszerkesztő lehessek! A mit az eddigi ujságirók firkáltak, az nekem mind nem elég. Azok csak félrendszabályok. Én egyszerre kétféle mozgalmat fogok megindítani. Az egyik az lesz, hogy a mit a német hozzánk behoz, attól fizettessünk busás behozatali vámot. A másik mozgalom pedig az lesz, hogy mi pedig semmit se vegyünk a némettől, hanem vegyük azt, a mi idehaza készült. Így a német azt, a mit behozott, idebenn nem adhatva el, kénytelen lesz visszavinni, s akkor fizet tőle megint kiviteli vámot. És így kétszer fizeti meg a vámot.

– Ez úgy segéljen okos gondolat!

– És ha én ezt a kettős mozgalmat megindítom a lapomban, én egyszerre olyan népszerü ember leszek ez által, hogy megbuktatok vele minden régi slendrián ujságirót. A jövő választásoknál (de odáig sem várok), hanem még az idén, a mint egy képviselőnek a helyét a hitelezői expropriálják adóssági incompatibilitas alapján, abba engemet rögtön beleültetnek. A maidenspeechemmel egyszerre új pártot fogok alakítani. A miniszteriumot megbuktatom. Helyébe én magam fogok lépni olyan programmal, melyet az egész ország üdvriadása fog követni. Felállítom rögtön a vámsorompót. S attól számítandó egy esztendő alatt ez a négyszegletü tér, a milyen tele van félszemü földszinti viskókkal, úgy lesz körülrámázva három emeletes palotákkal, az úrnak a házát egy millióért fogják kérni s bolond lesz, ha odaadja, s a montenegrói fejedelem kávéházának az lesz a czíme, hogy «grand cafée à l’empereur de Macedoine!»

De már erre a szóra a kávés és a teke-őr is tapsolásnak indultak.

A kétnyárikabátos fiatal ember pedig lelkesülten hajtva fel a pohárban megmaradt vízvezetéki italt (nem mondhatjuk, hogy «vizet») ezzel zárá be nemzetgazdászati értekezését:

És akkor, a mikor én majd ilyen nagy úr leszek; üveges hintóban járok, audientiákat osztok; lesz rá gondom, hogy olyan törvényt készítsenek, a minél fogva mindazon polgártársak, a kiknek a birtokát potom áron elvesztegették, azt mind visszakapják. Ennek az lesz a neve, hogy «neoacquistica». Nem is példátlan törvénykönyvünkben. S akkor ön polgártárs oda lenn, ismét visszaülhet a házába és ültethet paprikát, ha még kiadja az idő. Ön pedig, háziúr polgártárs, meg fogja látni, hogy «honores non mutant mores». Én még nagyméltóságos úr koromban is minden délután ide fogok járni ozsonnára az úr kávéházához. Lehetetlen, hogy egyszer össze ne találkozzam a kisasszonyával a kapuban. Meglehet, hogy akkor épen eső fog esni. Én felajánlom neki a hintómat, ő arra azt feleli, hogy jó erkölcsü leánynak nem lehet idegen úr hintóját elfoglalni. Erre én felfedezem a kisasszonynak, hogy hiszen régi ismerősök vagyunk az édes papával, s engedelmet fogok kérni, hogy meglátogassam. Arra ő a papához fog utasítani. Én egyenesen azon fogom kezdeni, hogy komoly szándékaim vannak s boldognak fogom magamat érezni, ha elválhatlan kapcsokkal fűzhetem magamat a szeretetreméltó családhoz. A kisasszony testvérét kinevezem miniszteri titkárnak: ott nem lesz semmi dolga. A papát nemesi rangra emeltetem: «Edler von Szalonnavár» előnévvel. Az esketési szertartást pedig maga az esztergomi primás fogja végezni. És akkor azután úszni fogunk a boldogságban és örömben! A főkérdés csak az: hogy meg tudjuk érni ezt az időt! Ez a tudományok tudománya. Mert, hogy elérjük, annyi bizonyos. Csak türelem kell hozzá és kitartás. A mostani nyomoruság csak átmeneti korszak. Olyan, mint a tengeri betegség az utazónak. A mint száraz földre léptünk, egyszerre vége lesz. Én tehát addig is, míg rám kerülne a sor, szép rendesen eljárok betűket igazítani a nyomdába, naponkint ötven krajczárért. Hiszen csak fél napig vagyok szegény ember; a másik felét (mikor alszom) úgy élem át, mint egy herczeg. Ön, excellás polgártárs (ne vegye titulusnak, kérem, «ex»: ki; «cella»: pincze; «excellás» «pinczéből kitett») duplán jobban van situálva nálamnál; mert ön a kőbányai sertés-hizlalóban hordja a moslékot egy forint napszám mellett s a disznónak ünnepnapon is kell moslék, nem úgy, mint az olvasó-közönségnek. Ön pedig háziúr polgártárs, előveszi addig, a míg ama boldog idők bekövetkeznek, ismét a vágóasztalt, a melyen annyi szép nótát lemuzsikált hajdan a kettős baltával s még egyszer megismerteti az epedő közönséget azokkal a felséges kolbászkákkal, a mik mellett pirulva bujhatnak el a frankfurtiak és bécsujvárosiak. (Hisz azzal hazafiui érdemet is fog szerezni azonfelül). A nagyságos asszony egészsége is mindjárt visszatér, mihelyt a húsfüstölő egészséges tavaszi levegőjét szivhatja ismét. Az én kedves reménybeli sógorom pedig egészen boldoggá lesz téve, ha azt, a mit az athletikai klubban szerzett, a vivás-tudományt, hozzá méltó ellenfelek legyőzésével érvényesíti, üldözvén frischlingeket, mangaliczákat minden reggel. Csak azt a drága jó kisasszonyt méltóztassanak figyelmeztetni, hogy a varrógép mellett ne üljön egész nap; mert az megrontja a mellet, elfogyasztja az életerőt, kimeríti az idegeket; ő ne dolgozzék olyan sokat. Hiszen csak rövid ideig tart ez az egész. Úgy vegyük, mintha szinészek volnánk, aztán az volna szerepünkben, hogy most szegény emberek vagyunk, aztán dolgoznunk kell. Mentül jobban tudjuk adni a szegény embert, annál nagyobb lesz a dicsőség és a jövedelem. A mikor vége lesz a darabnak, akkor levetjük a rongyainkat, lemossuk kezeinket bimssteinnal s egyszerre urak vagyunk megint. Aztán háladatos szerep a szegény emberé, a ki dolgozik. A ki dolgozik, annak nem jut eszébe zugolódni. Ha a hitelező meglátja, hogy az adósa dolgozik, békét hágy neki. Még az ördög sem viszi el az embert akkor, mikor a mestersége szerszámját látja a kezében. A kik dolgoznak, nem veszekednek egymással. A ki dolgozik, nem szégyenli magát senkitől; a munka minden aristocratikus rangfokozatok legmagasabbika. A ki dolgozik, az az egyedüli úr a földön. A ki dolgozik, az nem esik kétségbe. No hát, tisztelt polgártárs, házi úr! adja a kezét: ugy-e nem téveszti össze többet a czukros dobozt a gyufás skatulyával? Nem kivánok semmi hálálkodást; ingyen teszem, nem került semmibe. Ezüst medaillont sem fogok igényleni azért, hogy egy ember életét megmentettem a kávés pohártól. Hanem ha valami jót akar tenni velem, s csakugyan komolyan veszi mind azt, a mit itt beszéltem, akkor kérek valamit. Óh, nem azt, hogy engedje meg házához járnom, engedje kisasszonyát megismernem. Mire való volna ez nekem, a míg ilyen szegény ördög vagyok? Minek lopnám el az időt egy olyan derék kisasszonytól, a ki az alatt is másolhatok, s abból az anyámnak van kenyere. Hanem, ha megérdemlem, és megteheti az úr: ajándékozza nekem a drága jó kisasszonynak a fényképét. «Addig» nekem az is elég lesz.

* * *

«Akkor» majd talán a neveiket is megmondják egymásnak.