SOBRI JÓSKA ELFOGATÁSA.

Egy az üldözésben részt vett katonatiszt elbeszélése nyomán.

Nagy híre volt már a vakmerő rabló kalandornak, ki a dunántúli megyék birtokosságát és utazóit kénye-kedve szerint adóztatá meg. Három vármegye összesített fegyveres ereje nem volt képes őt és czinkostársait kifogni a Bakonyból; elvégre is kénytelenek voltak a megyék a katonai parancsnoksághoz folyamodni, s rendes katonaságot állítani a rablók ellen.

Egy egész ezred gyalogság és egy zászlóalj dzsidás adatott a polgári hatóság rendelkezésére; ezekhez csatlakozott még a három szomszéd vármegye, Tolna, Somogy, Veszprém összes rendelkezés alatt levő pandursága, s fölöslegül valamennyi közbeeső falu vasvillás népsége.

A katonák fejenkint hatvan kemény töltényt kaptak. Rendes csataterv lett kidolgozva, hogyan induljanak meg a körülkerítő csapatok, hogyan hajtsák bele a lappangó rablóbandát a lesben maradt lövészek kelepczéjébe. A terv minden megyei tisztviselővel, minden csapatparancsnokkal közöltetett és aztán pontosan végre is hajtatott.

A remek terv sikere egy roppant nagy kudarcz lett. Egy heti hajszolás után, mi közben hol egyik, hol másik rejtekükből ugratták ki a rablókat, azoknak sikerült kimenekülni az üldözők által körülfogott térből. Nagyon jó kémeik voltak, kik őket gyorsan értesíték a katonaság közeledtéről; aztán meg ők ismerték jobban ezt a rengeteget, mely nekik veszedelmes otthonuk volt; berkek, vízmosások rejteket és egérutat szolgáltattak nekik; hegyi patakok medre eltakarta menekülésük nyomát, mikor már azt hitték, hogy most már fogják őket, akkor egyszerre nem voltak sehol.

Pedig nem bujdostak álruhában, nem rejtették magukat ismerhetlenné tevő gunyába; teljes zsiványi ornátusban jártak, széles szegélyü somogyi szűrben, az is ki volt varrva czifrára, s gatyájuk aranyrojtos volt. Két-két duplapuska volt mindeniknél és öveikben pisztolyok, szürük ujja tele töltényekkel.

Az üldöző csapatok aztán, mikor összejöttek, egymás szeme közé néztek, nagyot káromkodtak, hogy ennyi fáradság után megfogták a nagy semmit.

A rablók elmenekültek közülök; ezen már túlestek. A három vármegye megnyugodott benne, hogy kiszorította őket a negyedik vármegyébe, mármost bajlódjék az velük; a katonai parancsnokság pedig beszedeté csapatjaitól a kiosztott töltényeket, nehogy elpocsékolják, vagy valami kárt tegyenek velük, s azokat szépen vissza is tették s bezárták Kaposvárott a Zeughausba. A kifáradt katonaság pedig visszarendeltetett rendes állomáshelyére.

Lápafő egy népes falu Tolnamegye legdélibb határán, itt állapodott meg az üldöző dzsidások egy százada.

A vendéglőben épen estebédhez készült a század tisztikara, névszerint Kesselstadt gróf százados, Schirnding báró főhadnagy, Werndt báró és Miltitz báró alhadnagyok, a midőn a falu kovácsa beront a terembe s elkiáltja magát: «uraim, itt vannak a rablók!»

Hol? – «A közeli erdőben».

Ez a falu kovácsa magyar volt, legénykorában a dragonyosoknál szolgált s őrmesterségig felvitte. Vitéz, elhatározott embernek ismerték.

A tisztek e szóra rögtön felugráltak s felkötötték a kardjaikat. A századparancsnok riadót fuvatott.

A riadó-szóra minden lovas katonának rögtön ugrani kell a lovára; némelyik a nagy sietségben csak a szőrére kap fel a lóra s a nyerget a saját hátán hozza, vagy lóháton öltözik fel. Első dolog, hogy ő a lován, a fegyvere a kezében s együtt az utczán legyenek.

Ötven emberből állt a század, mely a trombita riadó szavára perczek mulva az utczán termett.

Azonban nem volt töltényük. Azt már becsukták szépen a kaposvári fegyvertár vasládáiba. Csak üres pisztolyaik voltak, aztán meg a szúró, vágó fegyvereik. A tiszteknek sem volt töltött fegyverük. Egyetlen egy töltött pisztoly volt a falu kovácsának birtokában, azt is felültették egy vezeték lóra, hogy mutassa a csapatnak az útat s vezesse azt a rablók tanyája felé.

A legegyenesebb út volt az erdők felé a szőlőkön keresztül. Azt ugyan útnak nevezni sem a nyelvtan, sem a mezei rendőrség nem engedi, de hát kérdezték is ők azt! Vágtattak keresztül a szőlőkön. Átkozott nyargalás volt! Tizenhárom lovas felbukott a bakhátakon, vagy lemaradt a lováról a sövénybozótban; mire a szőlő tulsó oldalát elérte a lovas csapat, már csak harminczhét embere volt együtt.

Szép őszi alkonyat volt. Az esti köd már kezdett leszállni a völgyekbe, a lemenő nap keresztül sütött a magas szálfák sudarai között, szemközt az előrobogó lovasoknak.

Az erdő mélyéből felhatoló füst, mely a lombokon átszürődött, elárulá a rablók tanyáját. Ott sütkéreznek most.

Rajta.

Azonban a rablóknak ezúttal nem kellett semmi kém, hogy veszedelmükről tudosítsa őket; rejtekükben ők is meghallák a faluból felhangzó trombitaszót.

Volt közöttük egy szökött katona. Vargának hitták, granátos volt sok ideig Bécs városában, onnan szökött meg. Ez mondá társainak, hogy az a trombitaszó a faluban annyit jelent, hogy «fegyverre legények!»

Mire a lovasok az erdő mélyébe hatoltak, már csak az elhamvadt őrtüzet találták ott, az eldobált fanyársakkal, miken a rablók szalonnájukat sütötték. Azok is vacsorálni akartak.

Ismét megmenekültek hát!

A százados azonban feltette magában, hogy ha már azok nem hagyták őket, ő sem engedi azokat megvacsorálni: utánuk!

A lovasság neki indult az erdőnek, a rablókat vadászni.

Az esthomályt növelte az erdők borongása, csak lépésben lehetett már haladni. A szálfák alja tele volt som és galagonya bozóttal, miken piroslottak már az őszi termés fanyar bogyói.

A lovasok vaktában csörtettek előre.

Egyszerre meghorkantak a legelől ügető paripák. Azok leghamarább megérezték a veszélyt. A rablók közel voltak.

Csak hárman voltak együtt. Pap Andor, a gavallér-betyár, Varga Péter a szökött granátos, és Sobri Jóska, a vezér.

Ezek is megunták már az untalan futást, üldöztetést, talán az is tudva volt előttük, hogy üldözőik egész tábora letett már a hadjáratról, töltényeiket is aludni küldték, s a ki most nyomdokában jön, az csak egy merész lovagcsapat, lőfegyverek nélkül.

Szemközt fordultak rájuk.

Mind a hárman külön, kiki magára állást foglalt s úgy várta be ellenfeleit. Jó lövők voltak mind.

Varga Péter volt az első, a kire rábukkantak a dzsidások.

A hajdani gránátos egy tölgyfa mögé volt elbujva. Mikor ellenfelei közelébe jöttek, katonai szabály szerint egyet előre lépett: puskáját arczához kapta, czélozott, lőtt, s arra egy dzsidás lefordult lováról. Második lövésére egy ló bukott el lovasával együtt. Harmadik, negyedik lövése is talált. S akkor még olyan vakmerő volt, ismét visszalépett a tölgyfa mögé s újra tölteni kezdett.

De már erre nem engedtek neki időt. Miltitz hadnagy oda rohant hozzá s kardjával egy irtóztató csapást mért a fejére, mely a rabló fejét egész álláig sebzette végig, de nem hasította keresztül. Kemény koponya volt az. Ez arra a kezében tartott puskát megfordítva, olyat ütött a hadnagy lovának fejére, hogy az félre ugrott s lovasát majd lehányta nyergéből.

Ámde ugyanekkor egy hátulról rohanó dzsidás a bozóton keresztül törve, legázolta a volt granátost, s míg pikájával egyet döfött a hátába, azalatt lovának patkói a fejére tapostak.

Azt hitték, hogy meghalt.

Ez pedig a következő pillanatban újra felocsudva, szüre ujjából egy pisztolyt vont elő s azzal hirtelen fellőve a legázoló lovasra, azt megsebesíté.

S ekkor elkezdett futni. Utólérték, leverték dzsidanyéllel és erős küzdelem után megkötözték.

Ez alatt egy másik lovascsapat Pap Andort vette üldözőbe.

Ez a ravasz rabló nem várta ellenfeleit helyébe, hanem csalogatta őket maga után. Nem is harczolt velük, csak lovaikat lövöldözte, jól tudva, a hogy mely ellenfele gyalog marad, az nem üldözi őt többé. Futásközben újra töltötte fegyvereit, s háta mögé lövöldözött. Elvégre egy mély vízmosás partjára ért, ott nem sokat gondolkozott, leszökött a meredeken s felkapaszkodott a tulsó parton, s onnan kiáltott vissza a túlparton maradt századosnak, kalapjával köszöntve felé:

«Köszönöm a mulatságot, kapitány uram! Holnap megint szívesen látom.»

Kesselstadt gróf angol paripája három golyót hozott el magával emlékül az üldözésből, miket hónapok mulva szedtek ki a bőre alól innen-onnan.

Pap Andor eltünt az esthomályban a sürü bozót között.

Egyedül maradt Sobri Jóska.

Őt egy nagy terebély bükkfa oldalához támaszkodva találták.

Fegyvereit kilövöldözte míg idáig menekült, csak egy pisztolya volt még önvédelmére.

Három oldalról rohantak reá. Szemközt Schirnding főhadnagy, jobbról a kovács, balról egy dzsidás közvitéz. Ő a három közül a főhadnagyot vette czélba.

Tudva volt, hogy Sobri oly biztos lövő, a ki a fecskét lelövi röptében golyóval.

A kovács meg akarta a végzetes lövést előzni s rásütötte Sobrira a pisztolyát. Nem talált. Ez volt az egyetlen lövése a támadó csapatnak.

A rabló szemét sem hunyorította meg, midőn a golyó kalapjáról lehordta a hetykén odatüzött darutollat. Folyvást czélzott a főhadnagyra.

Ekkor egy döfés érte. A lovas közvitéz dzsidáját oldalába furta.

A rabló megtántorodott, ránézett megsebesítőjére. Egy perczig tétovázni látszott, melyiket lője le a kettő közül? Akkor hirtelen saját álla alá szegezte a pisztolyt s következő perczben keresztüllőtt agygyal feküdt üldözői lábainál.

Ez volt a vége a szomoru nevezetességre jutott rablóvezérnek.

Fejét a győztes tiszt elvitte magával s koponyáját a drezdai ritkaságok muzeumának ajándékozta, most ott van; nem szándékunk azt visszakövetelni.