A JÓL NEVELT IFJÚ.

Genrekép.

Oszkárnak jó nevelést akart adni az apja, s felküldte Bécsbe egy jó hirű nevelőintézetbe. Az itthoniakhoz nem sok fiduciája volt.

A fiú sokba került; hanem hát egyetlen gyermek volt s az apja azon régi ivású hazafiak sorába tartozott, a kik nem szerettek azzal vesződni, hogy a pénz hovalettéről maguknak számot adjanak.

Végre hat év mulva hazakerült az ifjú, kitanult már mindent. Persze, hogy mindent jobban tudott, mint az apja. Ha disputára került a sor, letájcsolta az öreget.

«Mit tudsz te ahhoz?»

Biz az öreg a mit tanult, azt már régen tanulta; a mióta a censurát letette Pesten, nem járt többet iskolába; s a tudományok azóta már sokat haladtak.

Arról például sejtelme sem volt az öregnek, míg a fia fel nem világosította róla, hogy ő és egész háza népe mindennap reggel délben és estve a legveszedelmesebb játékot űzi az életével, folytonos, egymásra következő mérgezési kisérleteket téve magán.

A szalonnában, a mit az öreg reggel falatozik: trichinok vannak, a rozskenyérben anyarozsméreg; a hurkában hurkaméreg, a sajtban sajtméreg; a hegyaljai, a mit idogál, phosphorral van inpregnálva; az asztali bor fuxint tartalmaz, a meggy, szilva magjában gyilkos kéksavany van; s a pipája fenekén, a mi izzadmány marad, az a legveszedelmesebb méreg, a nikotin.

Az ifjúnak tehát megnyugtatásul külön kellett főzetni, süttetni, reggelire theát, étkezéshez johannisbergert adni, füstölni havannát kapott, hogy meg ne ártson neki a paraszt koszt.

A gazdaságot azt meg épen radikaliter értette. Ezt Angliában mind máskép csináljak: ott a virágos kendert, meg a magos kendert külön vetik, ott a követ nem hagyják úton útfélen heverni, kőszenet égetnek belőle s azzal fütnek, ott az ürük minden esztendőben kétszer fiadzanak. Ott a birkának csak a két tőgyét engedik kiszopni a bárányka által, a másik kettőt kifejik s csinálják belőle a chestersajtot, s aztán a szamarat addig nemesítik, míg ló lesz belőle.

Az öreg engedett magába disputálni mindent.

Oh a törvényes dolgokban meg ugyan csak helyén volt Oszkár. «Nem olyan ám most a törvénykezés, mint a ti időtökben volt! Ideád sincs most arról.» Egyszer az öregnek valami szerződést kellett előttemezni, aztán a fiát kérte fel, hogy irja ezt alá, mint tanu, a helybeli rektorral együtt.

Oszkár aztán fogta a szerződést, oldalt fordította, s elkezdett a sorokon keresztül irni.

– Mi lesz abból? kiáltott rá az öreg.

– Mit tudsz te hozzá! tromfolá le az ifjú. Ezt ujabb rend szerint így szokták. Az aláirás a szövegen keresztül rézsut vitetik; angenommen X. X. Oszkár m. p.

Az öreg nagyon vakarta a fejét: «ezt az egyet nem bántam volna ha nem tanultad volna meg!»

De hát Oszkár jobban tudta, s aztán csak a rektornak is így kellett a nevét a szövegen keresztül padlásra mászó sorban irni Oszkáré után.

A mi a vallást illeti, abban ezer esztendővel előtte járt az apjának. Istent természetesen nem hitt; hanem az inge alatt viselte a pápa által megszentelt amulettet, a passaui felirattal, mely kard és golyómentessé teszen.

Legtöbb disputája volt az öreggel a miatt, hogy ez, mint az özönvíz előtti kor mumiája, még mindig magyar patriota akart lenni, s ebben az értelemben aristokrata is volt. Oszkár pedig már régen túl volt ezeken a balgaságokon! Antik dolgok! Furcsaságok kirakatába való klenodiumok! Ő demokrata volt. Minden cselédet «ön»-nek szólított és minden parasztot «uram»-nak, s a koldusnak felvilágosítást adott az emberi jogokról. Krajczárt azt nem adott neki.

Az irodalomban is jártasabb volt az apjánál. Az öreg még élvezettel olvasgatta a hazai költőket, Oszkár pedig ha felnyitotta az öreg kedvencz iróinak egy-egy művét, azt csak azért tette, hogy bebizonyítsa neki, milyen ostobaságokat tudtak össze-vissza firkálni ezek a poeták. Az ujabb nemzedék már csak azért olvas, hogy itéletet mondjon fölöttük.

Hanem aztán ha egyszer a politikába elegyedtek bele, ott tudta csak hatalmasan lecsépelni az öreget a reményteljes ivadék. Persze az öreg, mint a féle táblabiró, még mindig tele volt olyan ócska eszmékkel, mint: szent István koronája alatti országok egysége; magyar alkotmány, s különösen a korona iránti hódolat s más e féle bolondságok! Ah jaj! Oszkár pedig socialrepublikanus volt és világpolgár. Szabadság nemzetiség nélkül! Ez volt jelszava.

E miatt sokszor egész komolyan összetűztek.

Oszkár végre egy heves disputa alkalmával azon szavakra fakadt, hogy minden királylyal úgy kellene bánni, mint Kszui Lajossal.

Apja bámuló arczából azt olvasá ki Oszkár, hogy talán nem is ismeri azt a nevet.

– Te talán nem is tudod, hogy ki volt az a Kszui Lajos? szólt Oszkár triumfáló hangon. Hát persze, a te grapsa tanárod, a kitől a történetet tanultad, nem mert odáig elmenni veletek. De mi elszoktuk azt is olvasni, a mit a tanár kihagy a könyvből.

Ezzel, mintha szégyenlené, hogy ilyen tudatlan apja van, felkelt és kiment a szobából.

Az öreg csak törte a fejét, hogy tehát ki is lehet az a Kszui Lajos! Hiszen bizony nem igen sok bibliothekát olvasott ő keresztül: de a mi idáig történt a világban, mégis csak volt róla tudomása. De miféle nemzet lehet ez a Kszui Lajos? Hasonlít a neve Crouy-hoz: de még sem ugyan az? Tán valami patagoniai király, vagy mi? Nem merte megkérdezni a fiától.

… Egy délután együtt üldögélnek a kandalló mellett, az öreg azt mondja a fiának:

«Monsieur, ha meg nem bántanám, felkérném, legyen olyan jó, menjen át a szobámba, nézze meg az órámon, mennyi az idő»?

Oszkár bemegy s kis idő mulva kijön kaczagva.

«No hiszen derék órád van, mondhatom»! Hiszen nincsenek azon számok; hanem mindenféle bolond ábrakadábrák, X-ek, V-k; az ördög tud azon elmenni.

Az öreg úr végig bámult az ifjú óriáson, kinek életét okozá.

Hisz ennek a növeldében hat esztendő alatt elfeledték megtanítani, hogy «római számok» is vannak a világon!

Most tudta aztán az öreg azt is, hogy ki az a Kszui Lajos? hát = XVI. Lajos, ha betűnek olvassák a számot!

Nem szólt semmit. Kikeresett a könyvtára fenekéből egy régi abéczét. Nagy szomorúan odanyomta Oszkár markába.

«Nesze fiam: kezdj el tanulni egy kicsit ide haza.»