A FEREDZSE.

Novella.

A feredzse egy női öltönydarab, a mit a török hölgyek viselnek az utczán. Bő, hosszú burkony ez, mely a nőalakot vállától lába hegyéig fedi, ujjai kezein túl csüggnek s a keztyűt fölöslegessé teszik. A feredzsét nem szabad selyemből készíteni, sem átlátszó vagy tapadékony kelméből; kemény vászonból kell annak lenni, mely a testtől eláll, s a női idomokból semmit el nem árul. Kiegészítő része az arczot eltakaró fátyol, melyen csak a két szem számára van nyilás. – A két szem mégis szabadon maradt. S ezzel kárba is vész a divat jó szándéka. Az a szabadon hagyott szempár több kárt tehet a szívekben, mint ha a legmagasabb császári hattisherif szabadon hagyta volna az egész termetet, s a helyett zöld szemüveg viselését rendelte volna el az asszonyoknál.

Mert a feredzse divatját nem a divatlapok, nem a pipereszabók, nem a hetedik (és egyetlen) nagyhatalom: a női izlés tette uralkodóvá, hanem Mahmud szultán saját utánozhatatlan névaláirásával, a thaguval szentesített hattisherifje.

Ez egy vándorló börtön, melyet az asszonyok magukkal tartoznak hordani.

* * *

Egy reggel Raghib basa Bosporus melletti palotájának kertajtajában egy szép ifju holttestét találták meg a bosztandzsik. Két tőrdöfés volt baloldalán, az egyik nem volt mély és halálos, mintha gyönge, ügyetlen kéz intézte volna; de a másik egyenesen a szívig hatolt, az megölte. Azonkívül a nyakán balfelől látszott egy mély harapás sebe: két teljes fogsornak az életerekig ható nyomai. Egy csorba sem volt e két fogsorban.

A megölt ifju övében ott voltak a pisztolyai, drága, ezüsttel kirakott elefántcsont-agygyal; korall-markolatú tőre, türkizes hüvelyében, turbánja tekercsében a selyemerszény huszonöt arany zechinóval; ujjain a gyűrűk: ezt nem rablókéz ölte meg.

A halottban Alnumán Ajára ismertek, Raghib basa nagy-vezér fiára, a török «arany fiatalság» szemefényére.

* * *

Három napig verték a dobot, fujták a tárogatót Stambul térein, a Bosporus partján, a kutak előtt, az atmeidánon, az idegenek hánjaiban és hirdették a népnek, hogy a ki Alnumán Aja gyilkosát felfedezi, vagy kézrekeríti, annak jutalmul Raghib nagyvezér tíz erszény pénzt és minden veszély ellen oltalmat igér.

Egy erszény pénz pedig tett akkor ezer piasztert, s a török piaszter még akkor három frankot ért (a minek most egy tizenhatod részére leszállt). Ez nagy díj volt egy szóért!

De még szükségesebb volt az igéret másik része: az oltalom minden veszély ellen.

Alnumán Aját egy ember meg nem ölhette. Izmos, harczedzett ifju volt; tornában mindenkit levert. Hogy ketten voltak, a kik megölték, azt bizonyítja a nyakán tett harapás.

S ha két ember tudja a titkot, az egyik már elárulhatja azt.

Ez a két ember, mikor egymás szemébe néz, mindegyik azt gondolhatja: «ez a másik fej, ha lehunyná a szemét, nekem tízezer piasztert érne!»

Az a kérdés, hogy melyik hunyja le a szemét hamarább? Melyik fárad el hamarább a másikra nézésben? Az a melyik ébren marad, el fogja árulni az elalvót. Nyer rajta tízezer piasztert – és a saját fejét.

Csak egyre nem számítottak a gyilkost keresők.

Arra, hogy van eset, a mikor két ember még sem két ember.

Ha az egyik férj, a másik feleség. Ez nem két ember: ez «egy pár».

Dob szakadt, tárogató repedt, kikiáltó berekedt, de a délczeg ifju Alnuman Aja vérdíjáért nem jelentette magát senki.

* * *

A «hét torony» városnegyede a konstantinápolyi örmények választott tanyája. A hirhedett hét toronyból ugyan ez időben csak négy áll már, hármat egy iszonyú földrengés ledöntött; e négy sugár torony égszínkékre festett rézkupolája messze ragyog az alkonyfényben, az egyik fele láng, a másik fele csillagos ég.

Közelében magát szerényen meghúzva áll az örmény templom, toronynélküli, kivül-belül festett épület, mellette, a templom oldalához odaragasztva a fehér pap háza; a tarkabarka fából épült háztömeg között az egyetlen tömör kőépület.

A bejárást a paplakba egy mély boltív előzi meg, valami alacsony porticus, tornácz vagy czella, a minek a hátterében van a rácsos vasajtó, a két oldala a bejáratnak pedig symbolicus képekkel van tele festve. A baloldalon szemlélhető a tisztító tűz, roppant réz-üstök alá véres nyelvű ördögök szítják a tüzet, s az üstökben elkárhozott bűnösök nyomorult alakjai égnek a közös csáva közepett, fösvények, gyilkosok, részegesek, bűneik jelvényeivel kezeikben, s közöttük felbomlott hajú szép asszonyok, kiknek bűne nem más, mint a szépség, míg a magasban a felhők közül, miket a pokol tüze gerjeszt, szent Basilius arany glóriás feje tekint alá a kínban fetrengőkre.

A tornácz jobb oldalán pedig látható a kép kiegészítő ellentéte. Ott a mennyországot kivívott boldogok serege ül gazdagon rakott asztal körül, melynél az asztalfői tisztséget maga Szent Basilius viszi, s hol a meghivott érdemeseket szárnyas angyalok kinálják ezüst tálakon hordott süteményekkel, a mennyei vendégség gyönyörét a nagy hárfajátszó szent Dávid zenéje füszerezvén.

Az örmény schismatikusok között (mert vannak római katholikusok is, de ezek a kisebbséget képezik, s az előbbiek által üldöztetnek) az a hit van bevéve, hogy a rettenetes tisztító tűzbe csupán azok kerülnek bele, a kik bűneiket meggyónni s azokért egyházi feloldást nyerni elmulasztották; a kik azonban az örök igazsággal még e földön kibékültek, azok egyenesen és akadálytalanul a paradicsomba jutnak, mely mint azt Makariosz bejáratának képei tanusítják, semmit sem enged Mahommed paradicsomának.

S ezen dogmai felfogás nem csupán a hivőket boldogítja, hanem egyúttal a nyáj pásztorának is javára szolgál. Mivelhogy az örmény egyháznak semmiféle világi birtoka nincsen. Egyházi vagyon, dézsma, stóla náluk ismeretlen. Minden jövedelmüket hiveik buzgósága képezi. A legfőbb patriarchának, az araráthegyi katholikósznak egész jövedelmét azon negyven font búza képezi, a mit a hivek fizetnek a minden hét évben egyszer az etsmiazini kolostorban kiosztott szentelt olajért s azután a kinevezett papok fogadalmi díjai. Ezeket a fogadalmi díjakat a többi keresztyén világban «simoniának» neveznék, de az araráthegyi szenteknek ez az egyedüli olajos korsójuk. Ha egy lelkészi állomás megürül, az etsmiazini patriarcha kiadja a hatalomszót annak betöltésére a «fekete papság»-nak, a fekete papság kiküldi a választott «vardebeb»-et, a vardebeb megbízza az alatta álló archimandritát, s az archimandrita oktatása alá veszi a neophitát, a kit, miután negyven napig bezárva tartanak egy templomban (a hol az alatt egy puszta fehér gyapottalárba öltözve, nem szabad neki egyebet enni, mint vizbenfőtt zöldséget) ez alatt hivatalos teendőinek mysteriumaiba beoktatnak. E mysteriumokat a laicusok nem ismerhetik; de egyet mégis megtudnak azok közül, azt, hogy a midőn negyvennap mulva a «fehér pappá» felavatott lelkész tenyerét a szentelt olajjal megkenik s finom gyapottal beragasztják, ugyanakkor az bizonyos összeg lerovására kötelezi magát a fekete papoknak, a minek egy része a patriarchát illeti. Ez összeg az ecclesiához mérve, kisebb vagy nagyobb.

A héttorony melletti lelkészség a legjövedelmezőbbek közé számíttatott minden időkben; ott laktak az örmény nemzet leggazdagabb kitünőségei s egy fehér papra nézve, ki a maga küldetését felfogni képes, az egy kifogyhatatlan jövedelemkutforrást képezett s a szerint is volt megterhelve.

Makariosz azonban teljesen megfelelt ezen feladatnak. Ő volt az a kegyes lélek, a ki behozta, hogy évenkint minden háznál kétszer be kell szentelni a szobákat, hogy áldás legyen rajtok s ki a házassági szertartás végrehajtása alatt harminczkétféle alamizsnaszedést hozott be s temetkezések alkalmával a megholtnak minden rokonától felszedte a túlvilágra küldendő üzeneteket a megfelelő postadíj mellékletével.

A lakására való bejárás is mindenkit figyelmeztetett lelke megvigasztalására. A pokol ábrázolása figyelmezteté a járókelőket, hogy mi vár arra, a ki a bűnei terhét a hátára veszi s azt hiszi, hogy már most senki sem látja; míg a mennyország jelképe bizonyságot tett azoknak boldogsága mellett, kik nem sajnálják a vigasztalásért erszényüket megnyitni. A bűn nagysága s a vétkező tehetsége volt természetesen a díjszabályzatra nézve irányadó. Kicsiny embernek a nagy bűne is kicsiny, nagy embernél a kis bűn is nagy: a lerovás ahhoz méretik.

* * *

A négy torony égszín kupoláiról az utolsó napsugár zománcza is eltünt már; az utczán kezdett a zaj elcsendesülni, a tevehajcsárok ostorkongatása, a hamálok vizetkináló rikácsolásai kezdtek lassankint helyet adni az utczákat éjente ellepő kutya-seregnek, s a felvert por kezdett ködalakban alászállni, előpostájául az éj homályának, midőn a rács mögött ájtatosan őrködő Makariosznak feltünt egy nő alakja, ki már harmadszor ment el az ajtaja előtt rövid idő alatt, kezében egy pár lábánál fogva összekötött kakassal.

Ez gyónni jön. A hivek baromfival fizetnek. Nagy bűne lehet, mert az alkonyt választotta a gyónáshoz s már harmadszor megy el a tornácz előtt s még nem határozta el magát, hogy megtegye-e? Be-betekint, végignézi a pokolbeli ábrázolatot, s megint csak visszavonul, összeborzadva, mintha volna rá nézve még valami irtózatosabb is, mint a pokol a maga szikrázó fenségében.

Az asszonyalak botra támaszkodva és biczegve jár, tehát sánta; a fél szemén tapasz van, tehát félvak; az arcza tele van veres himlőhelyekkel, tehát rút; öltönye rongyos, tehát szegény.

Negyedszer is visszajön e rejtelmes tornáczhoz: akkor az egyik kakas a kezében, fejjel lefelé csüggve, elkezd kukorítani. Ez határoz. Péter apostol intője megszólalt. A nő erőt vesz magán, belép s bekoczogtat a rácsajtón. Bebocsáttatik.

* * *

Makáriosz a gyóntatószékben ül már, s a nő ott térdel előtte.

– Mi bűnöd van?

– Embergyilkolás.

– Szántszándékos, vagy véletlen?

– Akarva tettem.

– Férfi volt, vagy nő?

– Erős férfi volt.

– Haragból, vagy rablás végett ölted meg!

– Önvédelemből. Ő támadott meg. Én védtem magamat.

– Ismerted őt?

– Üldözőm volt.

– Keresztyén, vagy zsidó?

– Nem, török volt.

– S azt hiszed, hogy az ilyen nagy bűn alól feloldozást adhatok neked – két kakasért?

– Szegény vagyok. Az uram teherhordó a bazárban, magam zsirbadzsit árulok a medresz sarkán. Hanem azért még hoztam egy kis megtakarított pénzt is. Vedd ez erszényt.

Makáriosz kiönté az erszény tartalmát fehér talárjára s úgy találta, hogy azok a piaszterek nagyon vörösek.

– Te, hisz ez mind hamis pénz.

– Én nem csinálom, nekem ilyennel fizetnek a hajósok, a kik nálam vásálnak.

– Hát te zsirbadzsit árulsz, úgy-e, a medresz szegletén?

– A hogy mondám.

– No hát én meg azt mondom neked, hogy a ki zsirbadzsit árul, annak a lehellete fokhagyma szagú, a te lehelleted olyan, mint a rózsaméz illata. A teherhordók feleségei nem élnek dulcsászszal, rahat rakummal, attól csak úrhölgyek szája szagos. Te meg akartál engem csalni. De magadat csaltad volna meg. Mert ha én most teneked kiosztom a bűnfeloldást, akkor helyetted egy épen ilyen rongyos, ragyás, vaksi, biczebócza vén asszony ül oda szent Basilius asztalához a mennyországban, te pedig, a milyen vagy igazán, ott égnél a sátán serpenyőjében; azért, ha bűnbocsánatot akarsz nyerni, eredj ki a kuthoz, mosd le arczodról a ragyákat, s úgy gyere vissza.

A nő úgy tett, a hogy a fehér pap parancsolá; kiment vén, rongyos alakban, s visszajött mint egy deli, ragyogó arczu tündér, a minőnek csak az ajkait valaha rózsákhoz s fogsorát gyöngysorhoz hasonlították.

– Úgy, kedves leányom! monda, ráismerve a visszatérőre Makariosz. Te a szép Zabella vagy, a gazdag Tafruj felesége, a ki az ős Zariadri nevét is viselhetné, ha olyan nagyon nem félne vele megbántani a törököket.

A fiatal hölgy ismét letérdelt a gyóntatószék elé.

– Tehát te megöltél egy férfit? Egy törököt? ki volt az?

– Az volt Alnumán Aja, Raghib basa nagyvezér fia.

– Tehát te nem a teherhordó felesége vagy, hanem a kincses kalmáré, s nem árulsz páczolt halat a medresz szegletén, hanem ékszereket és kirakott fegyvereket a bazárban. Már most gyónj meg mindent igazán. Hogyan lettél Alnumán Aja gyilkosává?

A térdeplő nő elmélázott.

– Segítsek bűneidre visszaemlékezned? odacsalogattad a bazárban ácsorgó ifjut fekete szemeidnek tüzes kacsingatásával, nyitva feledted piros ajkaidat, mikor beszéltél vele, hogy fehér fogaidat meglássa; kezében feledted a kezedet, mikor ékszerre alkudott veled, aztán megharaptad a fehér fogaiddal, s megölted szerelemféltésből. Semmit el ne tagadj előttem; mert a mit eltagadsz, a mit elszépítesz, vagy elhallgatsz, azért pokolra jutsz.

– Elmondok mindent s Isten látja lelkemet, hogy igazat mondok. Én nem csábítottam Alnuman Ajat soha. Ő küldött hozzám legelébb naámét a vén asszonytól.

– Ahan! Naámét? A mivel a török ifjak szokták bolonddá tenni a szép asszonyok férjeit. A himzett erszényben száraz virágok vannak s az asszonyok értik, hogy a virágok mit beszélnek.

– Én felbontatlan küldtem vissza neki a naámét. Akkor maga jött el hozzám, rálesve, mikor férjem elhagyja a bazárt s én egyedül maradok; s elkezdett nekem szerelmes verseket, virágdalokat mondani.

– S te azokat szívesen hallgattad.

– Keresztet vetettem magamra s azt mondtam neki: távozz tőlem sátán. Ekkor ajándékokkal kisértett megnyerni. Hozott nekem drága kösöntyűket, gyöngysorokat és gyémántokat.

– S te azokat elfogadtad és eltitkoltad az urad előtt.

– Én lábaihoz dobtam az ajándékait s azon voltam, hogy rút legyek előtte.

– Azt bolondul tetted. El kellett volna fogadnod és ide hoznod a papnak. Ez által a bűn ajándéka az ájtatosság alamizsnájává szentesült volna.

– Ekkor fenyegetni kezdett, hogy ha nem hallgatok forró esdekléseire, megöli a férjemet. És Zariadri olyan szelid ember, a ki egy állatot sem ölt meg soha, egy gyermeket sem ütött meg soha, a ki még a tolvajt sem üldözte soha.

– Egy szóval: gyáva.

– Nem gyáva, csak jószívű. E fenyegetésre azt mondtam Alnuman Ajának, hogy én elmegyek atyjához, a nagyvezérhez és bevádolom öt, hogy férjemet meg akarja ölni.

– No oda ugyan jó helyre mentél volna.

– Raghib basa szereti Zariadrit.

– Én is szeretem a kakast: azért kerül nyársra.

– Alnuman Aja még is felhagyott e fenyegetéssel; hanem annál erőszakosabb lett ellenem. Azt mondta, hogy házamban fog meglátogatni, mikor férjem nincsen otthon. Tudattam vele, hogy ez lehetetlen, mikor férjem egyedül hagy otthon, akkor házunk kulcsát magával viszi s hozzám az alatt be nem jöhet senki. S én nem vagyok az a nő, a ki kötélhágcsót bocsát le az ablakon, hogy látogatót fogadjak el.

– Ne fecsegj már annyit az erényeidről; hanem térj át egyszer a bűneidre.

– Alnuman Aja a legirtózatosabb fenyegetőzést mondá ki előttem, a mivel csak nőt meg lehet rémíteni. Azt mondá, hogy férjemet jó czimboraság szine alatt el fogja csalni Shejtán Emisznézihez s míg az ott engemet, bor és csáblány csókja mellett elfelejt: mámorában ellopja tőle házunk kulcsát s úgy tör reám.

– Aha! Shejtán Emisznézihez: az «ördög leányához», a törökök Delilájához? Szép asszonyhoz illő szép név!

– De az én férjem nem az az ember, a ki idegen asszonyra felemelje szemeit; Zariadri Tafruj még a lélekzetét is visszatartja addig, a míg Shejtán Emisznézi elhalad mellette az utczán, nehogy egy párát beszivjon abból az átkozott büvillatból, a mi annak ruháiról szétomlik.

– Most meg már férjed erényeit sorolod elő! Hát azért ülök én itt ebben a padban? Beszélj már a bűneidről!

– És én vagyok olyan szép, mint Shejtán Emisznézi!

– Ezt külön alkalommal kellett volna meggyónnod.

– Véget érek már. Ezelőtt négy nappal, késő este egyedül álltam kertre nyiló ablakomban, a párkányra dülve, s néztem a lepkéket, a mik a granátalmák virágait körüldongták s nem volt semmi vétkes gondolatom, a miért Isten megbüntessen.

– Azt nem tudhatod. Egy asszonynak elég a lepkéket nézni, hogy vétkezzék.

– Ha úgy van, meglakoltam érte. Egyszerre egy erős kar ölelte át derekamat s a mint felriadva hátranéztem, szemeim Alnuman Aja szemeivel találkoztak. Égetett az a két szem, mint a tűz. «Hová tetted férjemet?» kérdezém tőle. «A hogy mondám, felelt ő, elvittem Shejtán Emisznézihez, így jutottam a házad kulcsához.» E szóra ájuláshoz hasonló zsibbadás állta el minden tagomat; közel voltam az összeroskadáshoz. Én nem tudom azt a fájdalmat megnevezni, a mi elfogott, de azt minden ízem érezte s a halált nem hiszem ennél keserűbbnek. Hogy engem férjem elfelejthetett, egy Shejtán Emisznéziért, s nemcsak elfelejtett, de elcserélt érte: odaadott egy nőrablónak, gonoszabbul, mintha eladott volna árverés mellett a bazárban. Azt érzém, hogy meg vagyok halva. Tehetetlen, akarat nélküli tömeg, a milyennek a török nevezi az asszonyt: «nakiszszalot aáké», léleknélküli lény. Erőtlenül roskadtam össze s éreztem a diadalmaskodónak forró lélekzetét arczomon.

– Ahán! Folytasd csak, folytasd!

– Ekkor lépések hangzanak a tornáczon, az ajtó felnyilik sebesen, s Zariadri áll előttem, a férjem: oly büszkén, délczegen, mint mikor vőlegény korában lépett elém, kezemet megkérni. Ez a pillanat egyszerre valami emberentúli lényt idomított belőlem. Elfelejtettem, hogy asszony vagyok, hogy gyönge vagyok: a sértett szemérem, a hitvesi hűség, a férj közelléte, a szégyen boszuvágya oroszláni erőt lövelt egyszerre minden idegembe. Alnuman övében tőr volt, azt jobb kezemmel kirántottam hüvelyéből s oldalába taszítottam s minthogy a döfés nem volt halálos, másodszor keblemnek feszítettem a tőr markolatát s balkarommal átfonva a férfi nyakát, úgy vertem azt a szivén keresztül, s minthogy erős volt és ki akart szabadulni ölelésemből, hogy ne menekülhessen, fogaimmal beleharaptam a nyakába s úgy tartottam ott, míg meg nem halt. Ez volt Alnuman Aja halálának története.

– Nem hallgattál el semmit? Kérdé a gyónó nőtől Makariosz.

– Mit kellett volna még elmondanom?

– Nem segített a férjed e meggyilkolásnál?

– Egy ujjal sem. Egyedül hajtottam azt végre. Mikor a megtörténtet s a megesettet megváltoztatni többé nem lehetett, a hullát ponyvába takartuk s öszvérre téve, éjszaka elvittük ketten Raghib basa palotájáig, ott letettük azt a kertajtóba. Senki se vette azt észre. De én nekem azóta nincs se éjjel, se nappal nyugtom. Folyton előttem áll az az eltorzult arcz, melynek halálkiáltásra nyilt ajkain át a megölt lelkét látom elrepülni, odajön hozzám halaványan, sárgán s nyöszörögve kéri vissza tőlem kiontott vérét. Senki sem tudja férjemen kívül titkomat: de mit használ, ha én magam tudom és tudja az Isten. Négy nap óta üldöz már ez a rém. Ki szabadít meg tőle, ha csak te nem, atyám? Te feloldhatod lelkemet alóla.

– Hát hiszen fel is oldom. Az rajtam nem mulik. Csakhogy azt ne hidd, Zabella leányom, hogy az ilyen irtóztató nagy bűnt: (mit gondolsz? a nagyvezér fiának kegyetlen meggyilkoltatását!) levezekelheted egy kis imádsággal, bőjtöléssel, bucsujárással, aztán egy pár kakassal és egy erszény ócska pénzzel, a miről az irással együtt lekopott az ezüstözés.

– Én kész vagyok a legnagyobb vezeklésre.

– Készen is légy. Legelőször is: kilencz napig kenyéren kívül mást nem szabad enned és más vizet nem szabad innod, mint a mi reggelenkint harmatképen az álœlevelekben összegyül. Azután minden nap háromszor el kell jönnöd a templomba, s térden járva hétszer megkerülnöd az oltárt. És végezetre öt erszény pénzt küldened ide még ma a lelked üdvére szolgálandó alamizsnaképen, de igazi jóveretű piasztereket.

Zabella hazament s még az nap este megkapta Makariosz az öt erszény pénzt, hibátlan jó teljes értékű török piaszterekkel.

Zabella másnap is megjelent Makariosznál, végezni a rászabott vezeklést. Mikor az teljesítve volt, azt mondá neki a fehér pap:

– Kedves leányom, a te bűnöd sokkal nagyobb, minthogy azt a rád szabott vezeklés kiengesztelhetné, e bűnnek a sulyát nem nyomja le kevesebb, mint még öt erszény pénz.

S ez kilencz napig folvást így ment. A pap zsákja még sem telt meg. Odaadta már Zabella utolsó ékszereit is Makariosznak, a hogy illett. Ily bűnös nőnek nem szabad kösöntyűket, fülönfüggőket viselni. Rongyban kell annak járni. A gazdag Zariadri Tafrujból kilencz nap alatt tönkre jutott szegény lett.

S Makariosz zsákja még mindig nem volt tele.

A kilenczedik napon azt mondá Zabella Makariosznak:

– Nincs már semmi, a mit elvégy, egy fillért érőm sincs, add meg a feloldást.

Ekkor Makariosz az eléje térdeplő nő meghajtott fejére tette kezét s azt mondá neki:

– Van még valamid, a mi megér tízezer piasztert, ez a te szép fejed. Csak eredj haza.

Épen tizezer piaszter volt kitűzve Alnuman Aja gyilkosának fejére.

* * *

Makariosz nem sajnálta az utat a nagyvezér palotájáig. Bebocsáttatást kért s mikor Raghib basa elé lépett, ezen kezdé:

– Én megmondom ki volt fiad, Alnuman Aja, gyilkosa!

S azzal elmondá a nagy vezérnek az egész történetet, a mit Zabella neki meggyónt.

Raghib nagyvezér végig hallgatá azt s akkor azt mondá neki:

– Maradj itt s várd el jutalmadat. Bizonynyal megkapod.

* * *

Baghib basa Ozmanország négyszáz nagyvezérei közt a legkitünőbb helyet foglalja el, s egyike annak a kétszáznak a négyszáz közül, a ki nem hóhér keze alatt végezte életét.

Hires arról, hogy kormányzata alatt a török birodalom pénzügyei felvirágoztak s rend volt az országban: de még hiresebb kiszámított kegyetlenségéről.

Mikor Egyptom helytartójává nevezték ki, az akkori uralkodó osztály főnökeinek, a mameluk bégeknek halálitéletét négy esztendeig tartogatta a keblében s az alatt együtt tanácskozott, mulatott, vendégeskedett a bégekkel, míg a negyedik évben végre mind a huszonnégyet összekaphatta vendégszerető asztalánál, akkor aztán fekete kávé mellett levágatta őket.

Ennek a kezébe lett kiszolgáltatva az a nő, a ki Alnuman Aját megölte.

Egy keresztyén nő, ki letörte az ozman fiatalságnak legszebbik virágát, a csaták hősét, Mahmud szultánnak édes unokáját, mert Raghib basa neje a szultán leánya volt, Szaliha.

Mikor Makarioszt elbocsátá maga elől Raghib, rögtön hivatta az örmények patriarcháját.

– Szentség-e nálatok a gyónás? Kérdé tőle.

– A harmadik szentség.

– Mi büntetése van annak a papnak, a ki a gyónás titkát elárulja.

– A mely pap a gyónás titkát elárulja, tűzhalálra érdemes.

– Ird le ezt erre a pergamenre.

* * *

Zabella kétségbeesetten futott haza férjéhez; elmondá neki a rémes fenyegetést, a melyben Makariosz kimondta fejére a halált?

– Ez a fej tehát nem a tied többé: mondá Zariadri feleségének. Add azt nekem.

– Tégy vele a mit akarsz.

– Hunyd le a szemedet.

A nő szót fogadott.

– Nyisd fel az ajkadat.

Megtette.

Zariadri odanyult csendesen s mire a nő felsikolthatott, a gyönyörű szép gyöngyfogsorból a legszebbik, az első fogak egyike ki volt törve.

Tafruj egy szót sem szólt többet Zabellához, hanem sietett fel a nagyvezérhez.

Kihallgatást kért; bebocsájtották.

– Mi kell fiam? Kérdé tőle csendesen nyugodt hangon Raghib basa.

– Fiad gyilkosát jövök följelenteni.

– Már megelőztek, följelentette más.

– Nem tudhatta más, egyedül én. Mert senki más nem volt akkor jelen. Én voltam Alnuman Aja gyilkosa.

– Te? Zariadri Tafruj! Azt mondod, te voltál fiam gyilkosa. Nem félsz a pokoltól? A ki hazudik, pokolra jut. Nem tanultad azt?

– A mit mondtam, kimondtam.

– Pedig hazudsz. Feleséged ölte meg a fiamat. Az ő harapásának helye maradt a nyakán.

– Az nem lehet. Az egy teljes fogsor nyoma volt, s nőmnek egy első foga hiányzik. Az én kezem, az én fogam helye volt az, a mi a fiad nyakán véres nyomott hagyott. Engemet öless meg.

– Ej ej, Zariadri Tafruj. Hát illik-e egy keresztyénnek jobban szeretni a feleségét, mint a mennybéli üdvét? Hát te nem félsz a pokoltól? Meglehet, hogy kételkedő vagy. Én is az vagyok. A bölcsek azt tartják, hogy az emberi csontok közül a csípőcsont az a «lus», a mi megmarad itéletnapig s a feltámadáskor ehhez képződik hozzá a többi emberi test. Én már sok ilyen csontot láttam föld felett elszórva s föld alul kihányva, de egyet sem tapasztaltam megégve: tehát egyik sem volt a pokolban. Azt hát ha nem hiszed, nem a te bajod. De van valami még a poklon innen, a mi rossz: a meghalás. Ez nem minden emberre nézve mindegy. Ha kiderül, hogy nőd volt Alnuman Aja gyilkosa, nőkinzásban nem gyönyörködik senki. Rövid halála lesz. A vizbe fojtják. Egy percz mulva feljön a buborék a víz szinére s ha van a nőnek is lelke, a hogy ti hiszitek, még onnan is feljebb: az égbe. De ha férfi volt az, a ki fiamat megölte, az átkozza meg a napot, a melyen született, mert az innen már csak pihenni megy a pokolba; ha van egyáltalában más világ.

– Hallom és tudom.

– Hallod, de nem tudod mit. Majd megtudod hát. Eredj le palotám elé, az izoglanok terére. Mikor Ahmed szultán az Aja Sophia kupolájára a félholdat föltéteté, a levett kettős keresztet ide helyezték le. Vert rézből van az gömbjével együtt, gazdagon megaranyozva, a gömb áttört művű szentek képeivel ékesítve. A hol szentségtelen kezek az aranyozást levakarták róla, ott idő jártával zöld rézrozsda lepte be az emléket. Eredj le: és nézd meg most. Az egész emlék ragyog ujra, nagyobb fénynyel, mint valaha. Kereszt és gömb tündöklenek. Három nap óta mint az olvasztó kemenczét, úgy fűtik szénnel a kereszt gömbjét, s attól az egész ércztömeg izzóvá lett. Ha férfi volt, a ki fiamat megölte, két kezére lánczot kötnek s ennél fogva felvonják arra az izzó keresztre. Eredj le fiam és nézd meg, milyen az? ha jól megnézted, jöjj fel ismét és juttasd eszembe, a mit az imént mondtál. Addig elfelejtem azt.

Zariadri Tafruj leballagott az izoglanok terére, a hol a hajdani Sophia-templom (nem szent Sophiának, de Sophiának: az isteni bölcsességnek temploma) számüzött keresztje nyomult önterhénél fogva mindig mélyebben alá a földbe; még csak a gömb fele állt ki a gyepből, a kettős kereszttel.

Az a gyep el volt perzselve most köröskörül. Félmeztelenre vetkőzött hóhérlegények szították az érczgömb óriási katlanában a tüzet s füstölgő zsarátnok vette azt minden oldalról körül. A hőségtől megritkult levegő reszkető délibábot támasztott az óriási szent jelvény körül.

Tafruj borzalommal nézte ez ádáz munkát. A kit ez izzó keresztre felvonnak, az a kárhozat minden kinját átszenvedi. Ott vonaglani, hánykódni ez izzó kereszten s átkozni a halál hosszú óráján az életet, a világot, az emberiséget és az Istent s nem találni a kinok enyhülését az öntudatlanságban? Rettentő képzelem.

Elnézte sokáig, hogy csorog le az olvadt arany, mint veríték, az izzó keresztről, a hóhérlegények tréfálkoztak vele: nem volna-e kedve az ujja hegyével hozzányulni a fénylő jelvényhez?

Csak az ujja hegyével?

Késő estig csatangolt a palota körül.

Akkor visszatért a nagyvezérhez.

– Nos fiam, hát milyennek találod a halált?

– Iszonytató az.

– Félsz tőle?

– Irtózom tőle.

– Ki volt hát Alnuman Aja gyilkosa?

– De még sem irtózom annyira a haláltól, mint a mennyire szeretem nőmet. Én voltam fiad gyilkosa.

– Jól van: mondá Raghib basa, s azzal izoglánjainak inte.

Azok egy zsellyeszéket hoztak elé.

– A mit igértem, megtartom, mondá Raghib. Ülj be a zsellyeszékbe. Benne van már a tíz erszény pénz, a mi fiam gyilkosának felfedezőjét illeti. Te jelentetted őt fel, a tied. Igértem annak biztosítást is minden veszély ellen. Menj haza, semmi veszély tégedet nem ér. De nődet tartsd zár alatt ezentul, hogy több ifju el ne veszszen szépsége miatt, oly nyomorultul, mint Alnuma Aja elveszett, ki nekem egyetlen fiam volt s a kit én nagyon – nagyon szerettem.

A nagyvezér ősz szakállán két könycsepp gördült végig.

* * *

Tafruj azt hitte, hogy álmodik s az álomlátás játszik gonosz tréfát vele, mikor a hordszékbe beültették s annak az ajtaját az izoglan aga rázárta. A telt erszények ott hevertek lábainál. A mint egyet megrugott, megcsörrent benne az ezüst.

Sötét folyosókon át vitték ki az izoglánok a palotából s mikor az udvarra értek vele, ott állt előtte a rémséges izzó kereszt, felmagasodva a sötét égre s vérvilágot árasztva maga körül.

Tágas négyszögben fegyveres janicsár-csapat vette azt körül, nem lehetett látni, mi történik a karéjon belül. Csak az imám alakja látszott ki a kőemelvényről a kereszttel szemben.

Itt megálltak az izoglanok a zsellyeszékkel.

A török sipok egy ismeretes gyászdalt hangoztattak, melynek zenéjétől a vér fagyott meg Tafruj ereiben; ez a szegény bűnösöket halálra kisérő dal volt.

Mikor a tárogató utolsót sikoltott, az imám kivonta öve mellől az odadugott pergamen-tekercset s felgöngyölve azt, éneklő hangon olvasá róla:

«A nagy patriarcha, az araráti szent, az etsmiazini apostol itélete ez: a papnak, ki a gyónás titkát elárulá, büntetése tüzhalál. Helybenhagyja Raghib basa, nagyvezér.»

Az üstdobok recsegtek, s a következő pillanatban két láncznál fogva egy emberalak szállt fel sebesen az izzó keresztre. Nem emberalak többé, hanem pokolbeli rém, mely egy kinzott ördög vonaglásával hánykódik a tűzfényű kereszten, elrugva magát tőle s valahányszor visszaesik, fekete füstfelleg száll fel körülötte, s egy ordítás, melynek a hangja is átok, rémségesebb minden vadállaténál, szidalmazza az eget és földet és minden közte lakókat.

Tafruj futott volna e rém-látvány elől, de a hordszék fogva tartá. Végig kellett néznie az egész halálkint, mely neki volt szánva, melyet magára válalt, azért, mert feleségét oly nagyon szerette, s melyet bizonynyal meg is kapott volna, ha Raghib basa nem szerette volna épen oly nagyon az igazságot, mint ő a feleségét. Ott kellett néznie a szörnyképet egész odáig, míg végre a torzalak utolsót vonaglik a kereszten s az átoküvöltés ajkain fekete füstté válik s aztán lobbot vet egyszerre s lángba borul a megölt alak.

Ez volt Raghib basa nagyvezér igazságszolgáltatása, kit a történetiró e névvel jegyzett fel: «Inszáni Kamil», «a tökéletes férfi».

Történt ez ezerhétszáznegyvennyolczban.

* * *

Másnap kiadta Raghib basa azt a Mahmud szultán taghujával szentesített hatti sherifet, mely megtiltja a stambuli asszonyoknak az átlátszó fátyol viselését, a himzett papucsot az utczán, a test szépségeit eláruló ruhákat s elrendeli halálbüntetés alatt rangkülönbség nélkül minden nőnek a feredzse felvételét a házon kívül: azon szomorú öltönyét, mely minden szépséget eltakar.

Hogy kinevették a sztambuli asszonyok ezt a rendeletet. Nem lettek volna asszonyok, ha azt nem tették volna. Rendeletet adni a «divat» ellen! Ebben a birodalomban nincsen császár! Próbálták azt más hatalmasok is, leparancsolni a divatot a nőkről; Cromwell, József császár; nem mentek vele semmire.

Azon a napon, a melyen minden utcza és tér visszhangzott a hatti sheriff parancsszavaitól, a Bosporus partján, a sztambuli uri nép kedvencz sétahelyén, legpompásabb öltönyeikben jelentek meg az urhölgyek, s szépségeiket, ha valaha, most igyekeztek legjobban kimutatni.

A csábító péri, a bübájos Shejtan Emisznézi egész kisérő sereget vont maga után. Selyem felöltönye, a karcsú derekához tapadó chilát, szabadon hagyta keblét s a mit el nem takart, még rosszabbul rejté az átlátszó selyemfátyol, mely homlokát is egészen szabadon hagyta, hogy kitünjék a gyémántcsillagos ferroniere, egy franczia király kedvencz hölgyének divatja. S hogy még jobban csuffá tegye a császári hatti sheriffet, a selyem salavári elől térdig fel volt hasítva s kétfelé felgombolva, hogy kitünjenek a gyöngy füzérek, mik lábszárain keresztbe fonódnak. S a merre tekintett, tüzet szórt a szemével szerteszélylyel.

A Fanár kapu ó-görög palotája előtt állt egy óriás janicsár vezér, Pelvan aga, s karjait összefonva nézte a sétáló tömeget.

Ez az óriás volt mindenek fölötti kedvencze a csábító tündérnek; mikor odaért hozzá, legyezőjével ráütött a kezére és nagyot kaczagott hozzá.

Az óriás kivette kezéből a legyezőt s eldugta az övébe, a helyett kivonta onnan azt a pergamen tekercset, melyen a császár rendelete megtiltja az olyan viseletet, minőben a szép tündér jár, s különösen a legyező viselést.

Shejtan Emisznézi elolvasta a hatti sherifet s minthogy pávatollait elvették: a szultán parancsát használta azontúl legyezőnek; s azzal kaczagva sétált tovább a többi szép abelérékkel.

Midőn ismét visszakerült a szép huri a Begsid Tas palota elé, Pelvan aga még mindig ott állt mozdulatlanul.

Shejtan Emisznézi mandolint pengetett és török stanczákat dalolt hozzá.

– Eredj haza, szép hölgy, mondá neki a kolossz; ne várd meg, míg a muezzim estét kiált.

Shejtan Emisznézi pedig épen csak az estére várt.

Az estsötét hozott imádói számára új meglepetést.

Mikor lement a nap, s nem világított más, csak a tejút, meg a szikrázó csillagok, akkor bámulattal vette észre a kisérők csoportja a csábító mesterfogást, a mit a szép hölgy merész képzelme kigondolt.

Az alá a vékony fátyol alá, mely termetét takarta, a Haemus hegyéről szedett fénybogárkák voltak rejtve, s azok, a mint besötétült, az öltönyön át világítottak, fényt lopva oda is, hova a napsugár nem hat.

A férfiak magasztalva, az asszonyok irigykedve fogták körül; egy hét mulva el lesz terjedve a fénybogaras öltönyök divatja Stambulban.

A muezzim a közel minarékből elkezdé csengő énekével az esteli szúrát.

Shejtan Emisznézi megállt az óriás előtt, s míg márványhátát fordítá felé, megvilágítva a fulgora fényétől, gömbölyű vállán keresztül hamisan mosolygott szemébe. S a mint a muezzim végezte énekét, pajkos szeszélyében tülköt csinált a szultán hatti sherifjéből s a hangcsőn keresztül kiáltá vissza a muezzimnek az énekelt szúrát.

Abban a perczben Pelvan aga megfogta Shejtan Emisznézi kashmir övét a derekán félkézzel, felkapta őt a levegőbe, a másik karját térdhajlásai alá csapta s egy lökéssel beledobta a tengerbe: hogy a krónikairó «Izi» szavai szerint «a tenger kék hullámainak szövete legyen öltözéke szép testének».

E jeladásra az előrohanó jancsárok háromszáz divathölgyet hajigáltak bele a Bosporusba.

… Ettől az éjtől kezdve viselik a török hölgyek a feredzsét. – Ez volt a feredzse-divat története.