KIT TETSZIK KERESNI.

Valószínű történet.

Hunyady János jó barátja volt Kapisztrán barátnak.

Miért? Azért, mert Kapisztrán barátnak szavára tízezer ember állt ki a síkra Hunyady János mellett verekedni. Annálfogva nagyon valószinű, hogy ha Hunyady Jánosnak leánya lett volna, Kapisztrán barátnak pedig fia lett volna, Hunyady János a leányát Kapisztrán fiához adta volna feleségül.

Már most, miután psychologice meg van állapítva, a majori ad minus bizvást lehet következtetni, hogy X. úr, a ki nem Hunyady János ugyan, hanem miniszteri tanácsos, a leányát Y. úr fiához fogja adni feleségül, mely Y. úr szintén nem annyira dominikánus barát, mint Imitt-amott vármegyében főispán. De azért még többre becsülendő szövetséges az elébbinél; mert nem csupán egy, de két segédcsapattal rendelkezik; két olyan bizonyos választókerülettel, honnan azt küldi Pestre képviselőnek, a kit ő akar.

A bellum punicum primum, secundum és tertium valamelyikében nagy lévén a «latin»-ok szorongattatása a chartahágo csapatok által, X. úr azt irá Y. úrnak: «a két választókerületet tartsd hátra; ha ide kinn a nagy ütközetben eltalálunk esni, én és a miniszterem: legyen hol feltámadnunk újra.»

Visszaír erre Y. úr: «meglesz; de «a Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen». Nekem van egy fiam, neked van egy leányod. Add a leányodat a fiamnak. De minthogy «a hivatal meg nem csal», egyuttal miniszteri titkárrá is neveztesd ki a lurkót, kinek neve külömben Vilmos.

Hát hiszen csak annyit kell tudni, hogy «Vilmos.» Másnap már ott van a kinevezés a Közlönyben. Egyelőre csak «fogalmazó». Hja persze, az még csak az eljegyzés: foglaló; majd a «miniszteri titkár» a lakodalom után következik.

Hogy tud-e Vilmos fogalmazni? az nem kérdés. Ha nem tud, majd megtanul. De hát tulajdonképen minek is tanulna meg, ha nem tud? Még jobb ha nem tud. Igazán jobb ha nem tud, mert hamarább előléptetik, hogy ne alkalmatlankodjék a többieknek.

A nagy választási ütközet aztán úgy dült el, hogy a miniszter maga megélt, csak a miniszteri tanácsos esett el. És így a két rezervában tartott választókerület közül csak az egyikre volt szükség. Melynél Y. úr így okoskodott: Ha már Vilmosnak úgyis Pestre kell menni, hogy megházasodjék és miniszteri titkár legyen, egy füst alatt még azt a kis képviselőséget is elviselheti kényelmesen; nem árt az meg. Tehát a másik választókerületben lábratette Vilmost. S ugyan jól tette: különben valami «nemzetiséget» küldtek volna fel onnan is.

Vilmos nyalka fiú volt; szép szál legény: megérdemlette, hogy egyszerre hivatalt is kapjon, meg képviselőséget és menyasszonyt.

Pedig nehéz feladatok. Különösen a középső. A szegény képviselő annyi nyomtatványt kap a házba beléptekor, hogy azt naponkint alig győzi felfűteni. Hát még az a sok felállás és ülvemaradás!

Aztán ott ácsorogni az embernek hiába, mikor a hivatalban annyi a dolog!

S minthogy az ember nem rhodusi kolosszus, hogy egyszerre két helyen legyen: Budán a hivatalban, meg Pesten a képviselőházban; tehát megy az ember egy harmadik helyre.

Itt persze mindenki azt gondolja, hogy a harmadik a menyasszony. De nem kell mindjárt rosszat gondolni. Dehogy a menyasszony.

Vilmosnak legelső gondja volt, mint gavallérhoz illik, magát a hivatal főnökénél, az aligazgatónál bemutatni. Felkereste őt saját szállásán, még a staatsvizit órájában 11 órakor délelőtt, a mikor annak épen az irodájában, kell lenni. De hát tudhatja azt az ember?

Az igazgató hibája, hogy nem volt otthon: érdeme azonban, hogy otthon volt a szép fiatal felesége, a kivel nem vész az embernek az ideje kárba.

S ezentúl minden nap elment Vilmos az aligazgatót meglátogatni a szállásán, olyankor, mikor annak odaát kellett lenni Budán s minthogy az aligazgató valószinüleg nem volt otthon, rendesen vitt egy buketot, a hogy illik, a főnöknéjének.

És ezzel háromszoros szolgálatot tett: először nem szaporította az «igen»-nel szavazásokat, a mi nagy érdem, másodszor az irodában nem rontotta el a drága papirost; harmadszor igen jól töltötte az időt.

Ilyenformán teltek el szépen a hónapok, miközben Vilmosnak még azzal sem kellett fárasztania magát, hogy a képviselői napidíjait s a hivatalnoki fizetését felvegye: akadt egy régi jó ismerőse, valami becsületes uzsorás onnan hazulról, a ki nem restelt utánna fáradni s régi barátság fejében lefoglalni mind a két helyen az illetményeit. Ezzel sem volt hát baja.

Egyszer azonban mégis megmozdult volna benne valami lelkiismeret forma, a mi így szólt:

«Ma nagy szavazás lesz az országházban; tegnap este a klubban minden embernek a hátára felírták krétával, hogy számítanak rá. Tíz órakor ott kell lenni okvetlenül. Azután a miniszteri tanácsoskisasszonyának ma neve napja van, a bukétot ma annak kell venni: úgy illik. Ez tizenkét óráig tart. S ha már az ember kijön a rendes kerékvágásból, egy füst alatt végezze el minden dolgát: menjünk fel ma az irodába is! A hivatal kilencz órakor nyilik meg, s ha az ember féltizenegykor megindult, épen megérkezik tíz órára a házba (a ház órája szerint).

Ekként az időt jól beosztva, kilencz órára felbérkocsizik a hivatalba. Olyan jókor pedig még senki sincs az irodában, csak a takarító szolga, a kiben meg van az igyekezet egy szurtos sirtingdarabbal minden széket, asztalt még piszkosabbra törülgetni.

Vilmos egyedül találva magát az irodában, leült egy asztal mellé s minthogy tollat, papirt talált maga előtt, elkezdett torzképeket rajzolni.

Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta egy idegen úr.

Vilmos, ki még mindig egyedül volt az irodában (a többiek milyen korhelyek), tekintélyes arczczal fordult a belépő felé s ültéből kérdezé:

– Kit tetszik keresni?

Az idegen úr: nyájasképű, mosolygó ember, e kérdésre egy kicsit megcsóválta fejét, különös tekintettel nézve végig a kérdezőt; s olyanformát hallatott, hogy

– Hm, hm – Hogy én kit keresek?

Azzal szép csendesen letette az esernyőjét a polczára, s indult azon ajtó felé, mely az irodafőnök szobájába nyilik.

De már erre Vilmos sietett hivatalos tekintélyének egész súlyát érvényesíteni, útját állva a tolakodónak.

– Az aligazgató úr még nem érkezett meg!

– Nem érkezett meg? hm, hm.

– Tessék addig helyet foglalni és letenni felső kabátját, mert meleg van; s ha tetszik rágyujtani.

– Hm, hm. Hát leüljek? A kabátomat is letegyem? És rágyujtsak? Hm, hm. Kegyed ugyebár hivatalnok az irodában?

– Azt látja ön.

– És mennyi idő óta?

– Még csak hét hónapja.

– És engem nem tetszik ismerni?

– Nincsen szerencsém.

– Én vagyok önnek a főnöke, az aligazgató.

Vilmos barátunk egy cseppet sem jött zavarba erre a felfedezésre. Nagyot nevetett rá s szörnyen örült neki, hogy végre valahára lehet szerencséje az aligazgató úrral megismerkedhetni. Milyen véletlen szerencse.

Aztán az aligazgató is csak mosolygott a dolgon, s aztán rá hagyta Vilmosra, hogy rajzolja a torzképeket tovább; s azzal szobájába távozott.

A nemsokára felszállingozó kollegáknak aztán Vilmos maga beszélte el nagy nevetve azt a mulatságos quiproquot, a mi köztük történt, az irodafőnök áldotta az egeket, mikor féltizenegyre az új fogalmazót elhívta a képviselői kötelesség az irodából; mert a míg ott volt, a többit sem hagyta dolgozni. Igen mulatságos fiú volt.

Így lett ez eset publique; s nem maradt következmények nélkül. Az aligazgatót nem sokára eltették más fővárosba; mindegy akárhová? a hol Vilmosnak nem volt alkalma többé összetéveszteni a papot a papnéval.

Nemsokára aztán Vilmos elvette a miniszteri tanácsos kisasszonyát, előléptetett miniszteri titkárrá, ujra megválasztatott képviselőnek; s hogy milyen buzgó hivatalnok, azt bizonyítják a képviselők, a kik sohasem látják az országházban tömeges hivatali teendői miatt; hogy igen szorgalmas képviselő, arról eleget panaszkodik a felesége, mivelhogy egész nap nem kerül elő a sok országgyűléstől s mindig éjfél után vetődik haza az örökös fárasztó pártértekezletekből és osztályülésekből, arra pedig, hogy nagyon jó férj, megesküsznek a hivataltársai, kik minden dolgát végzik helyette, mert ő naponkint csak azért megy fel az irodába, hogy bejelentse, miként ma haza kell sietnie, mert feleségét kell ide-amoda elkisérni s aztán «Frauendienst vor Gottesdienst» mondja a német, s a németnek mindig igaza volt.