HOGY LETT MIKLÓS ÖCSÉMBŐL SZAKÁCS.

Elbeszélés.

X. Miczu és Q. Feri testi lelki jó pajtások voltak; együtt jártak a bálokba, egy szőke szépségnek udvaroltak, s ha attól az egyik egy szál virágot a bukétból, egy kotillionrendet, egy édes szót elnyerhetett, azt a másik bizonyosan megtudta. Aztán máskor meg a másikra került a sor.

A jogászbálban Miklós előzte meg a nemes versenynél jó barátját egy fél előtánczos-fejjel; ő kapta meg a szőke széptől a kotillion utáni quadrillet; a mi tánczsportmanek bizonyítása szerint a legnagyobb handicap díj; mert a hosszú füzértáncz után a mamák rendesen elkezdenek kászolódni, czihelődni, hogy «menjünk már!» s ha olyankor a kiasszonyok azt mondják, «csak még a következő franczia négyest!» már akkor a tánczosnak kell kedvesnek lenni. Ez a «pour le seigneur!» (à la «pour la dame.»)

Irigy szemmel nézhette ezt Feri!

A két jó barát úgy egyezkedett, hogy bál után Feri haza viszi a kocsiján Miklóst, ott az ő szállásán alhatik. Ferinek már inassal ellátott garçonszállása volt, két szobával, előszobával; tehát fütöttre várták; míg Miklós szobája a szállodában ilyenkor farkasordító.

Az utolsó quadrillenek is vége lett már; a szőke szépség egy gyöngéd kézszorítás mellett biztosítá lovagját a holnaputáni technikus bálban az első franczia négyesről; azzal Miklós sietett Ferit keresni.

A ruhatárban azt mondták neki: hogy «régen elment az már!» még a quadrille előtt.

– No ez már nemtelen boszú! Ezért meglakol! Engem gyalog hagyni!

Szerencsére ott volt esernyője; mert szakadt a hó, bérkocsira pedig nem vesztegeti a szolid ifjú ember a pénzt. Miklós baktatott Feri szállásáig az esernyő alatt gyalog. Gondolja az ember, mintha az is a füzértánczhoz tartoznék.

Feri szállása pedig volt a T..i házban, mely egy szűk utczára nyilik; régi módi, mult századbeli épület, nagy tágas udvarral, melynek kövezete közül nyáron kizöldül a kutyakapor: az utczára nyiló ablakokon potrohos vaskosarak, az udvarra nyilókon vasrácsok, akár egy jól őrzött börtönön. S e börtönnek lakója maga a házi úr. T. i. az egész emelet az övé, de annak lépcsője, folyosó ajtaja mindenkor zárva van; az öreg úr télen soha ki nem jön a szobából s egész cselédszemélyzete egy gazdasszony, a ki süket, meg egy házmester, a ki lenn a pinczében lakik. Ebben a házban volt Feri szállása földszint, udvarra nyiló ajtóval, s kertre néző ablakokkal; a mit a rokonság révén bírt az öreg úrtól.

A házmester ismerte már jól Miklóst, s bebocsátá hajnalban is; az ment a Feri ajtajára: azt nyitva találta; betapogatózott a fél sötétben Feri hálószobájába. Annyit látott, hogy az ágyon fekszik valaki és tátott szájjal horkol, ezt már hallotta is.

– No ennek most kivánok egy jó reggelt, azért, hogy megszökött s otthagyott! mondá magában Miczu, s a mint az összecsukott esernyője még teli volt hópelyhekkel, azt hirtelen kifeszíté az alvó fölött, hogy annak szeme szája tele lett egyszerre a hideg zuhanynyal.

– Tűz van! ordítá a felébredő, pedig víz volt. Ki az?

– Én vagyok Miklós.

– Micsoda Miklós?

Most vette észre Miczu, hogy egy idegen, soha nem hallott hang beszél hozzá a sötétből.

– Hát ön kicsoda? kiálta rá vissza.

– Én vagyok Z. Béla.

– Hát az kicsoda?

Az ágyonfekvő kapott az éjszekrényen levő tűzfegyverhez, Miklós zsebében is volt olyan: t. i. gyufacsomag. Egy pillanat, két sercsenés, s mind a kettő kezében lobog a süstörgő gyufafáklya, s mind a két fél lát maga előtt egy arczot, melyet még sohasem látott.

Fiatalok közt a felvilágosítás gyorsan megy. Miklós is, Béla is elmondá egymásnak kölcsönösen, hogy közös barátjuk, Feri hivta őket szállására pihenésre; ő maga ki tudja merre csavarog? minek is azt kérdeni nagyon? Azzal barátságot kötöttek s elfujva a gyertyát, egyik az ágyban, másik a pamlagon átadák magukat a megérdemelt nyugalomnak.

Hátra volt azonban a tűzpróba, mely barátságukat felbonthatlanul megerősítse. Világos dél felé egyik horkolása elveri a másik álmát s kezdenek a felkelésről gondolkozni. Feri csak nem jött haza. Kiáltanak az inas után. Semmi visszhang. Végre rászánják magukat, hogy mosdatlanul menjenek odább (mosdóvíz sem volt készítve), hát akkor látják, hogy be vannak zárva.

Elkezdenek az ajtón dörömbözni, előbb ököllel, aztán sarokkal, nem jön senki. Kiabálnak az ablakon át az üres kertbe. Hallja is azt ilyen télvíz idején valaki. Vagy ha hallja is, mit törődik vele? Az úrfiak szoktak itt sokszor lármát csapni. A házmester a pinczében lakik. A háziúr hermetice el van zárva, a gazdasszony süket: hasztalan itt minden kiabálás.

Pedig már dél van, harangoznak, a korhelykedett gyomor élénken interpellál valami szolid táplálék után, de nem lehet elmenni.

Nincs más szabadulás, mint kivetni az ajtót sarkából Igen, ha lehetne. De nem úgy van az csinálva; alul-felül mindenféle kapcsok, ütközők mennek abból a kőrámába; arra volt az számítva, mikor csinálták, hogy kiálljon egy tatár-ostromot.

– Nem lehet innen elmenni, barátom! Az éhség pedig nagy úr. Nézzünk utána, mi volna itt valami enni való?

– Enni való! egy fővárosi gavallér szállásán.

Elkezdtek kutatni.

De bizony csak talált Miklós valamire. Egy döbözben tojás volt.

Feri tojáshabbal szokta éjszakára behabozni a szakállát, hogy másnap szép fényes legyen; arra való volt az.

– Sebaj, csinálunk omelettet! ujjongott Miklós.

– Mi az ördöggel? mondá Béla; hiszen se zsír, se liszt.

– Lesz, csak keressünk tovább.

Csakugyan találtak is. Egy üveget tele eper-pomádéval. Egy kicsit jó szagú lesz tőle az omelette; de nem árt az. Aztán előkerült egy doboz hajpor, azt meg hajának épentartására szokta használni Feri.

– Itt van a liszt.

Hozzá van gyorsfőző-gép spiritussal. Miklós nekigyürkőzött, s készített mindkettőjük számára lukullusi lakomát.

– De mit iszunk hozzá? Ez a nagyobb kérdés, víz nincs. Bor meg épen nincs.

Végre fölfedeznek egy szekrény tetején három üveg – budai keserüvizet.

– Hah! Ez pokolbeli ital lehet az édes omelettre.

– Keressünk tovább. Nincs-e valami jobb is? Van. Tizenkét palaczk finom – otkolon.

S ekként ebédeltek omelettet eperpomádéval és rizsporral s ittak hozzá keserüvizet otkolonnal.

Azonban az este is eljött s csak nem érkezett senki a foglyokat kiszabadítani. Rá-rákezdték a dörömbözést, segélykiabálást, mind hasztalan.

De már ennek fele sem tréfa!

Az unalom is kínozni kezdé őket, elővettek minden mulatságot, a mi egy garçon-lakásban kinálkozik; leltek kártyát egy fiókban, elnyerték egymás pénzét s meg kölcsönadták egymásnak, hogy tovább játszhassanak; előszedték a vívó-kardokat s elpüfölték egymást; sikongatták Feri furulyáját, czinczogtatták hegedüjét s török-dobot vertek hozzá az ajtón. De azt is csak megunták.

Estére megint csak Miklósnak kellett rántottát csinálni s hozzáfolyamodni az otkolonhoz és keserüvízhez.

Aztán csak azt hitték, hogy ha ők lefeküsznek és végigaluszszák az éjszakát, hát majd az alatt megváltozik a dolog. Dehogy változott meg! Másnap megint csak be voltak csukva.

Ajtóndörömbözés, ablakon át kertbekiáltás megint csak nem használt semmit. Délben megint csak elő kellett venni Miklósnak a szakácsművészetét, elkészíteni a rántottát, hozzá azt az átkozott sorbetet otkolonból meg keserüvízből.

Délután már arról kezdtek tanakodni, hogy felgyujtják a házat.

– De már ez nem barátság! Az ember komolyan meghalhatna éhen!

Az este is eljött. S a szabadulás órája nem ütött.

– No már ez infámis cselszövény, mondá Miklós, kinek a ma esti technikus-bál jutott eszébe. Ez a Feri azért csukott ide be engemet, hogy azalatt elhódítsa tőlem az én szőke szépemet!

– El biz az én barnámat! hüledezett Béla.

– El az mind a kettőt.

Most lett már világos a pokolbeli cselszövény! Ez egy vetélytárs munkája volt. Feri mind a két versenyfélt idecsalogatta a csapdába, s most azok be vannak rekesztve, mint az egérfogóba.

– Ez véres boszut kiván! Ezért meghal Feri, kétszer!

Hanem addig is csak elő kellett venni Miklósnak a gyorsfőzőt s megsütni benne az omelettet eper-pomádéval s megtraktálni egymást az otkolonos keserüvíz mixtum compositumával.

A düh és hascsikarás egész éjjel nem hagyta őket aludni.

– Az most ott tánczol, mi meg itt (ki sem lehet mondani, hogy mit csinálunk?).

Harmadnap reggel végre hangzott a szabadító kulcscsikorgás az ajtóban.

– Meghalsz! Megöllek! ordítának mindketten a belépőre, neki rohanva fürészélű vívó-kardokkal.

Az pedig majd nyavalyássá lett szegény ijedtében. Az inas volt.

– Hát a nagyságos urak jöttek ide?

Najszen örülhetett, hogy csak a lapjával kapott feleletet!

Nagy nehezen aztán kiderült a talány.

Ferinek késő éjjel hoztak táviratot, hogy a nagybátyja haldoklik. Azt a táviratot az inasa utána vitte a bálba. Feri erre sietve rohant egyenesen a vasuthoz, hogy haldokló nagybátyját még életben láthassa s nem volt ideje a két meghivott bajtárs után tudakozódni. Az inasának azt mondta, hogy nehány napig nem fog haza jönni. Az inas erre gondolta magában, hogy van egy nénje Váczon, azt most ezalatt ráér meglátogatni, hazasietett, bezárta a szállást, eszében sem volt, hogy valaki lehet odabenn a szobában, s aztán két napig ott mulatott Váczon. De jó, hogy nem három napig mulatott, mert már nem volt se tojás, se hajpor.

Hanem Miklós öcsém azóta az otkolonnak még a szagát sem állhatja ki.