EGY DAL KELETKEZÉSÉNEK TÖRTÉNETE.

Nehéz napokat éltünk.

Egy-egy hét története nem volt más, mint annyi rémhir lánczolata, a mennyi egy századnak elég. S mint egy gonosz álomlátás kisértetei, mik a lázbeteg látó lelke előtt egyre nagyobb óriás alakban emelkednek egymás fölé, úgy multák fölül a szerencsétlenség Hiób-postái egymást szerencsétlenségben, borzalomban, kinfokozatban.

A két ország minden határán irtó harcz a magyar ellen, mely Erdélyt, a magyar alvidéket lángba borítá már, s itt az ország szivében egy bölcsekből és hazafiakból alakult országgyülés, melynek tagjai tudják jól, hogy az önvédelemre kirántott kard hegye mily villámokat fog a magasból fejükre aláidézni, de a hüvelyében hagyott kard leránt a sárba s ott fulladunk. Ők választottak; inkább ki a zivatarba, mint le a posvány fenekére!

Jól választottak-e? azt majd itélje meg az utókor.

September 16-ika volt, midőn a képviselőház ülésében Batthyányi Lajos kinyilatkoztatá, hogy átveszi újból a miniszterelnökséget; de azon esetben kijelenti, hogy Jellasichnak többé egy talpalatnyit sem enged elfoglalni a magyar földből, s ha erre őt nem kényszeríthetné, kényszeríteni fogja, hogy ontsa a magyarok vérét, ostromolja Budapestet.

Erre Kossuth Lajos azt viszonzá, hogy ha a nemzet védelmezni akarja Budapestet, ő is elmegy a védsánczot ásni, ő is vállára veszi a fegyvert és a védők sorába áll, s azon a napon még a nők és gyermekek is harczolni fognak.

Két nap mulva készen álltak a védsánczok Buda alatt a Gellért tövében. A főváros utczáin öreg urak, gavallérok, csákánynyal, ásóval vállaikon, uri hölgyek, kisasszonyok földhordó kosárral kezeikben siettek a sánczvetéshez, mint a hogy járnak-kelnek most sétabottal, napernyővel a dunaparti corsora, valami hires zongorász déli hangversenyére.

Óh az is nagy zongoraverseny volt, a mire akkor siettünk. Egyes accordjait már hallottuk is, távoli ágyudördülésben.

És ott hányták a sánczot Buda alatt urak és mesterlegények, tanult ifjak s ősz principálisaik, finom hölgyek és szolgálók, papok és zsidók, miniszterek és radikálok, jobb- és baloldali követek, egymásnak adván kézről-kézre a földdel tölt kosarat. Ilyen szép «lánczot» is régen láthatott a világ!

Azonban a hirek rémei még egyre nőttek; a Jellasich ellen küldött hadsereg vezére, egy nagy magyar historiai név viselője kijelenté, hogy ő nem vezeti a császári zászlók ellen a háromszinű zászlókat. Vajjon a közkatonák hívebbek lesznek-e a haza trikolorjához?

E kérdés volt a legrémesebb kisértete minden éjszakának. E rém nem engedé nyugodni Kossuthot. Szeptember 24-én megbizást kért az ideiglenes kormánytól, hogy egy nagy eszméjét létesítse: fegyverbe állítani az egész magyar nemzet minden férfiát! Óriási gondolat volt: néhány napra megállítani a közélet minden munkáját az országban, elhagyni minden házat, bezárni minden boltot, s a nemzet összes tömegével agyonnyomni az ellenfélt. Hogy minő sikere volt ez eszmének, azt a dunántúli események igazolták, a hol a népfölkelés egy egész tizezer főnyi fegyveres ágyustábort hadifogolylyá tett. Én azonban a Dunán innen s a Tiszán túl történteket akarom vázolni.

Kossuth september 24-diki nyilatkozatában felhivá azokat, kik őt küldetésében követni akarják, a csatlakozásra. Úgy hiszem: tizen voltunk, kik őt e felhivásra követtük: mindannyi nevére nem emlékezem; azok közt volt Rákóczy János, Egressy Gábor, Vörös Antal, Csernátony, Lopresti Árpád, a saját toborzású huszárezred egyenruhájában. Puska és kard volt fegyverzetünk.

Délután indultunk meg a vasuton; a czeglédi állomáson véletlenül találkoztunk a Földváryféle önkéntes csapat utóhadával, melynek szolgálati ideje lejárván, hazafelétérőben volt. Az aldunai harcztérről jöttek, harcztépettek voltak, de harczedzettek. Kossuthnak egy perczbe került megfordítani a hazatérő csapat irányát, ily időben pihenni ki menne? A derék hadfiak elfeledék fáradalmaikat s a még fárasztóbb keserüséget; vállukra vették a lábhoz tett fegyvert s követték a szónokot, kit Czeglédre már háromszáz csatapróbált bajnok kisért.

A hir villáma járt mindenütt előtte.

Czegléd vásárterén már egy felzugó tenger várt reá, férfi fők tengere, melyet hullámmá paskoltak fel szavai, mint a hogy játszik a zivatar a tengerrel.

Kerek fekete kalapot viselt, hátralengő fekete tollal, viselete egyszerű volt, mint mindig.

Hanem mikor szólt, óh akkor bíbor és arany volt rajta minden. Úgy árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta, mint ő. És soha őt magát úgy szónokolni nem halottam, mint e napok alatt. Soha sem ugyanazon beszédet, a mit itt vagy amott mondott, mindig mást, mindig olyant, mit a belső hév sugallt ajkaira. A nép sirt, mint a hogy sirnak az oroszlánok.

De hisz azok nem is voltak minden csendes kor szülöttének meghallani való szavak:

– Eljöttem, hogy megkérdezzem a magyar nemzettől, hogy igaz-e hát, hogy meg akar halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen?

És az átok, a mit végül mondott azon népre, mely hazáját el hagyná veszni, lehet-e annak szavait valaha elfeledni

«Az Isten el fogja e népet átkozni, hogy a levegő méreggé váljék, mikor beszíjja; hogy kezei alatt a termőföld ne teremjen mást, mint hitvány kórót; hogy a forrásvíz büzhödjék meg, midőn ajkaihoz viszi; hogy bujdossék hontalanul a föld hátán, hiába kérve az alamizsna-kenyeret, és alamizsna helyett arczul csapandja őt az idegen faj; és lészen saját hazájában vándor-koldus, kit mint gazdátlan ebet, bátran verhet agyon mindenki, s mint bélpoklost, mindenki kikerül. Hiába imádkozandik Istenhez, meg nem bocsátja bűneit sem ezen a világon, sem a más világon; a leány, kihez szemeit felemeli, seprüvel hajtandja el a küszöbről, neje utálattal köpend gyáva szemei közé, gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza és holtteste heverend temetetlenül!»

Lehetett-e e kérdésre, lehetett-e ez átokra más kiáltásnak felhangzani, mint annak, hogy:

«Mindnyájan el fogunk menni!»

Egy óra mulva Czegléd minden férfi lakója talpra lett állítva, a vezérek kinevezve, a tömeg csapatokra osztva; s még aznap estve ment Kossuth tovább s Nagykőrösön megújult ugyanazon jelenet lámpák világa, csillagok fénye mellett.

Másnap ugyanazon jelenetek Kőrösön és Kecskeméten a hullámzó férfifőtengerrel, melylyel a vihar játszik. Kecskeméten épen vásár volt, a vásáros népből tábor lett, s a mi vasat itt megvettek, az nem ment füvet kaszálni.

Onnan még aznap délután szekéren tovább Csongrádra.

Csongrádhoz közeledve nagyon rosz utak fogadtak bennünket. Ha repülni lehetett volna! Utóbb is Kossuth azt indítványozta, hogy szálljunk le szekereinkről, azokat bocsássuk előre üresen s magunk vágjunk neki erdőn, mezőn keresztül torony irányában.

Az út sáros volt a sok esőzéstől, de a tarló annál zöldebb; még a sivó homok is taraczkot eresztett, gyönyörü útunk volt őszvirágos rétek, sárguló jegenyeerdők között, az ég tiszta, a láthatáron egy felhő sem látszott.

Hogyan emlékszem én az akkori égre is! Nagyon jó okom van arra emlékezni. Ott az útban ránk alkonyodott, az éj is utolért, kiderült fölöttünk a tiszta ég csillagmyriádjaival.

Ki ne keresné ily bujdosás éjszakáján az égen azt a csillagot, mely bennünket vezet?

Kossuth elkezdett a csillagokról beszélni, minden csillaggal oly ismerős volt, mintha köztük laknék; megmagyarázta a csillagképleteket, bámulatos tájékozó tehetséggel jelölé ki, hogy ez meg ez a képlet a láthatár mely részén fog egy óra mulva föltünni! Mi körüle álltunk és hallgattuk, magunkban kérdezve, «hát csillagász vagy-e te, ki lépteid dobbanásával lavinákat indítasz meg a földön?»

Egyszerre távoli dübörgés szólított vissza bennünket a csillagok közül. Egy erdő mögül egy csapat lovas bukkant ki hirtelen.

– Ha czirkáló vasasok lennének! Jegyzé meg egyike Kossuth kisérőinek.

– Közéjük lőnénk, felelt rá Kossuth és helyben maradt.

Az erdőből azonban egyre több lovas vágtatott elő és egyenesen felénk; egy teljes zászlóalj volt az.

Öt percz mulva előttünk álltak. Csongrádmegyei népfölkelés lovasai voltak azok, kiket aggódó hazafiak Kossuth keresésére előre küldtek. Persze, hogy üres szekereink rég Csongrádra értek már az alatt, míg mi a csillagokról beszéltünk a csongrádi fenyéren.

Kossuth azt viszonzá az üdvözlésre, hogy «kétezer ilyen lovassal a poklokon is keresztül mennék!»

Másnap Szentesen, harmadnap Hódmezővásárhelyen volt, onnan éjszaka küldött el engem Pestre a honvédelmi bizottmányhoz azzal az izenettel, hogy ez órában százezer harczos van indulóban a Duna felé.

A mik ezután jöttek, azok már a nagyszabású történelem tulajdonai.

Október 3-án sajátszerű jeleneteket láttak Budapest főutczái.

Rendezett sorokban vonultak végig azon önkéntes csapatok, mik a magyar szabadságharcz segélyére vérüket fölajánlották. Elébb a bécsi légio, fekete ruhás lelkesült ifjak, ezüst halálfővel kalapjaik mellett. Azután egy csapat tiroli vadász, saját nemzeti viseletében; azután egy század franczia, kik Magyarország földén laktak. A Marseilaiset énekelték végig az utczán.

És azután, mint egy félelmetes óriás kigyó, melynek háta pikkelyek helyett kaszákkal és szuronyokkal fénylik, jött egy csapatban a háromezer czeglédi önkéntes néphad, s a háromezer ember riadó hangjával énekelte végig azt a bizonyos dalt, mely így végződik:

«Mindnyájan el fogunk menni!

Éljen a haza!»

Nem tudom: érez-e még valaki valamit, midőn e dalt legelőször hallja?

Én sirtam!