AZ ARANY MONDÁS.

Abban az időben, a midőn Ő Felsége Balaton-Füredet legkegyelmesebb látogatásával szerencsésítette (és nem «szerencséltette» mint a hivatalos irály mondja), az akkori kerületi kormányzó, (Statthalter) báró H..r is ő felsége kiséretében volt; a mi ugyan annyiban paradoxon, hogy nem utána, hanem előtte járt a királynak: egy órával mindenütt megelőzve a legmagasabb utazót, hogy személyesen meggyőződhessék, vajjon minden rendben van-e elfogadására?

B.-Füreden a benczések főapátja, mint házigazda üdvözölte a királyt, ki azután Füredről egyenesen Szent-Mártont, (azaz, hogy Pannonhalmát) volt meglátogatandó. Ott is ugyanezen főapát a házigazda.

A Statthalter is, a főapát is az igazgatói lakáson voltak elszállásolva; maga az igazgató az irodában hált.

Reggel korán felverik az igazgatót álmából. A főszolgabiró jön hozzá ijedt arczczal.

– Hüh, barátom, micsoda kruczifigus ember az a te vendéged, a Statthalter; legjobb álmomban kihúz az ágyamból s azon kezdi, hogy ha az ő kocsija rögtön be nem lesz fogva, azonnal vasra veret és becsukat.

Persze még ilyen szépen nem biztatták a főszolgabirót, a mióta tisztes hivatalát viselte.

A derék igazgató is ugrott fel erre a pamlagáról, s futott a konyhába, az asszonynépet fellármázni, hogy csinálják ő excellentiájának a kávét hirtelenséggel. Világos: ha a főszolgabirót vasra vereti a forspontért, a házigazdát lehuzatja a kávéért.

Siettek is azt gyorsan elkészíteni s csészét, czukrot, kávés ibriket, tejes lábast, pirított kalácsot odakészítettek varázs-sebességgel asztalára: mindent készen találjon ő excellentiája, a mint belép.

Volt azonban valaki, a kinek még ő excellentiájánál is sietősebb volt az utja, a főapátur. Neki, mint pannonhalmi házigazdának még a Statthaltert is meg kellett előzni egész forspont hosszával, hogy már otthon mindent rendbe hozzon, mire az megérkezik.

A főapátur meg az ebédlő melletti tulsó lakosztályban szállásolt; onnan jött elő utra készülten. A mint az ebédlőbe kilépett, meglátta ott a magányos csészét, az egész reggelizési készülékkel együtt: nem gondolt egyebet, mint hogy ez az ő számára van ide készítve, s egész nyugalommal neki ült s míg ő excellentiája odabenn a másik szobában legméltóságosabb orczáját borotválni kegyeskedett, azalatt a főapát jó lelkiismerettel bekeblezte a kávéját, s hogy jó idő legyen ő felsége utjára, a kalácsot is az utolsó szeletig mind elköltötte, s azután re optime gesta vette a köpenyegét, kiment. A kapu előtt látott egy hintót négy lóval, nem gondolt egyebet, mint hogy ez ő rá vár; megdicsérte magában az alattvaló közegeket: milyen szépen kitalálják az embernek még a gondolatját is; felült a kocsiba s elhajtatott.

Nyomban érkezik utána az ebédlőbe a Statthalter. Fixumfertig volt már: a stickolt frakkját is felvette, s oldalán volt az aranyos koszperd.

– Hol a reggeli?

Abból bizony csak az üres csésze maradt hirmondónak, meg a kalácsnak a morzsája.

Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek az orra elől megitták a kávéját!

Várni pedig nem lehetett, a míg új kávét főznek. Menni kell már most reggeli nélkül. Hol a hintó!

Az biz itt volt, épen úgy mint a reggeli; de azt is épen úgy elvitte valaki, mint a kávét.

Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek az orra elől elvitték a kocsiját, a mikor legjobban szaladni kellene neki!

Nosza szolgabiró, igazgató vágtatnak ketten kétfelé, más hintót szerezni ő excellentiájának! Szerencsére itthon van még az uradalmi őstisztességű hintó, a magas rugókkal, s kéznél vannak a majorsági lovak. Gyorsaság nem boszorkányság! Pillanatok mulva készen áll a hintó a kapu előtt, ő excellentiája számára. De ugyan fogják is ám most már a lovak zabláját két oldalról a fenyegetett tisztviselők, hogy valaki más el ne vigye megint az ekvipázst.

Ő excellentiája nem szól semmit. Nem ad senkinek borravalót. Nagyon haragszik és siet. Egy szökéssel felugrik a hintóba; bele vágja magát az ülésbe s azzal zsuppsz! beesik nyakig valami kelepczébe, csak a két keze, két lába kalimpáz ki belőle!

Hát a szerencsétlen kocsisok, hajduk elfelejtették a nagy sietségben a kocsipárnák alá betenni a kocsiládát s ő excellentiáját elnyelte az ekként alakított farkasverem.

Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek a kocsiládátlan ülésből csak a keze lába kalimpál elő.

A szegény tisztviselők azt hitték, hogy most igazán holt emberek mindannyian.

Ő excellentiája azonban, a midőn a kellemetlen kényszerhelyzetből előkeczmelgett: elkezdé magában csendesen e szavakat mondogatni huszszor-harminczszor egymás után:

«Geduld bringt Rosen. Geduld bringt Rosen.»

S ezt mondta mindaddig, míg a kocsiládával előkerültek.

A varázsmondat alatt elmult a haragja: nyájasan köszöntött, mosolygott és nem bántott senkit.

Ez aranymondás azóta is megmaradt B.-Füreden jó emlékezetben, s ha türelmetlen vendégek azt kérdik: mikor lesz már kész a társalgóterem? felelet rá: «Geduld bringt Rosen».