HÁLÁDATLAN VERÉB A FECSKEFÉSZEKBEN.

A milyen nagy volt az öröme Szilamérnak a fölött, hogy azt a nyomorult bélpoklost ilyen csodamódra helyreállította, kétszer akkora lett, a midőn egyszer, valami vágytól ösztönözve, visszatért ahhoz a kunyhóhoz, a mely ennek élő sírverem gyanánt volt rendeltetve: mert már akkor abban egy második bélpoklost talált.

Azt is épen olyan áhitatos szertartással hozták ide mint az elöbbit: a kunyhó már akkor üres volt, az ételes fazékban pedig a bennehagyott köles már ki is zöldült; ebből világos, hogy az élve eltemetett már nem él ezen a világon; bizonyosan megették a farkasok, vagy a sokatevők: nyugodjék békével! Hoztak helyette másikat.

Ugy látszik, hogy ez a kunyhó csak olyan átjáró ház a két világ között.

Szilamér azt a bélpoklost is felvette a lovára s haza vitte: a sósmező csodaforrásánál épített a számára egy másik burdét, a hol az mosakodjék.

És azután hétről-hétre, mindig ellátogatott a Mohoson túl a magányos kunyhóhoz: a hogy azelőtt bölényre vadászni, úgy most bélpoklosokra lesni; s nagy vadászszerencséje volt, töbnyire hozott haza egyet a cserkészetből. Nyár derekán már kilencz burdé volt sorban felállítva a sós-mezőn. A megmentett nyomorultak az egész napot odakinn töltötték, a gyógyvíz erejét próbálva kinzott tagjaikon s csak éjszakára tértek haza a Tiburcz-várba, a mi nem messze volt a sósmezőtől.

A ki egészen kigyógyult is közülök, nem hagyta el a társait, visszatérnie a világba úgy sem volt többé szabad; mert az egyszer halottá-mondott bélpoklosnak halálbüntetés alatt tiltva volt az emberi társaságba még valaha visszakerülni, a vagyonát szétosztották, feleségét férjhez adták; gyerekeit ide-amoda elhordták. De ha szabad lett volna, sem hagyák vala el ezt a vidéket, mely ép tagjaikat, emberi ábrázatukat újra visszaadta. Neveket vettek föl – a szentek után – csupán keresztneveket, a hogy szerzetesek szoktak; egymásnak hűséget fogadtak, s titkos egyetértés mellett maguk között megválasztották perjelnek Opoúr Szilamért.

És így Szilamér megérte pogány fővel, hogy új rendnek a perjelévé lett. – A miről ő maga semmit sem tudott. – De tudta az Úr Isten.

A bélpoklos szerzet egyébiránt nem henyélt ott hiába, ők mindannyian távol Palaestinában kinn járt keresztesvitézek valának: egy közülök Nikomédiából elhozott magával, a sarujába rejtve, mindenféle kerti veteménymagokat, a minőket ottan termesztenek, s a miknek még itt Európában hirét sem hallották. Azokat ő és társai, egy körülkerített lonkán elvetették, ápolták, öntözték: csodálatos mindenféle főzelékkel ellátták a konyhát. (Még most is, annyi száz esztendő mulva, egész falvak élnek abból a székely földön, hogy kerti veteményeket termesztenek, a miknek a magvát Orbán mester hozta el Ázsiából, s azokban a falvakban nincsen szegény ember.)

Viszont Szilamér meg az egyébfajta élelmi szerekről gondoskodott a maga ápoltjai számára, s most tudta már meg, hogy mit tesz az, hogy «oszd szét a gazdagságodat a szegények között!» Imola pedig szőtte a számukra a gyapjúkelmét, hogy tiszta fehér ruhában járhassanak mindig.

Ők foglalkoztak ellenben a halászattal is, s hordták haza a várba egész hálószámra a sok potykát, lazaczot, pisztrángot, a mivel még akkor hemzsegtek a Mohos kopotyui; úgy, hogy Szilamér maga is megsokalta már s azt kezdte hinni, hogy ő az adósa a lázároknak, nem azok ő neki.

Volt közöttük egy, a ki valaha kolostorban lakott, ott megtanulta azokat az ájtatos zsolozsmákat, a miknek diák a nyelve; ez betanította azt a többieknek, a kik aztán esténkint, mikor a várudvarra visszatérének, körültérdepelték a tornáczba felvezető csarnokot, s rázendíték mindenféle összeolvadó vékony és vastag hangokon a «de profundist»-t, hogy csupa gyönyörűség volt hallgatni.

Úgy éltek itt együtt, keresztyének és tuhudúnok, ebben a minden Istenektől megszállott magányban, mintha ez volna örök maradásuk. Arra senki sem gondolt, még maga Szilamér sem, hogy ezt a Tiburcz várát csak bizonyos ideig engedte át neki és életpárjának Rapsonné asszony, s hogy majd nemsokára elkövetkezik az idő, a mikor az asszonyságnak a tagjait megpróbálgatják a hozzászegődött csúzok és zsábák s akkor az jönni fog cselédnépestül a Tiburcz várába, a Kénbarlang gyógylevegőjében fürödni: s annak majd bolond nagy öröme lesz, a mikor megtudja, hogy kilencz bélpoklossal van tele a vára.

De ő biz erre, ha gondolt is, kiverte a fejéből. A bélpoklosok baja elébbrevaló, mint a Rapsonnéé! Aztán meg, ha ő nem retteg ezeknek a társaságától, s nem félti a lehelletük ragályától az ő Imolájának a százszor szép orczáját; hát akkor a Rapsonné se féltse a maga ábrázatjának száz éves barázdáit; hanem pártolja tovább az ő ápoltjait; még buzgóbban, mint a hogy ő tette eddig.

Annál ugyan lelkesebben senki sem ápolhatta volna ezeket a szerencsétleneket, mint a hogy ő tevé; de meg is nyerte érte a jutalmát az égtől; mert úgy a nyár közepe felé egy olyan gyönyörüséges kis angyalkát küldött le neki az égből az Úr, a milyenek csak tele piros pofácskával fujják odafenn az arany trombitát. Aztán fiu volt! Szakasztott az apja!

Noiszen volt öröm a háznál! Akkora örömtüzeket rakatott Szilamér a dombokon, hogy a szomszéd országba ellátszott a lángja. Ki is hiresztelé hetedhét országnak, hogy ő neki fia született, mely kihiresztelés ilyen furfanggal szokott végbemenni. Összefogtak valami tíz kutyát a karámokból, s azoknak a farkára kötöttek két zsindelyt: azokra a zsindelyekre felirták egyfelől minuskel betükkel, másfelől székely irásjegygyel, hogy milyen öröm esett Opour Szilamér házatáján; akkor aztán elbocsáták az ebeket, jót húzva rájuk az ostorral. A mint aztán a futó kuvasz meghallotta a farkához kötött két zsindelyt csörömpölni, azt gondolta, az ördögök szekere csörtet a nyomában s elkezdett uszúlni világtalan világba; míg valami faluba nem ért: ott elfogták, elolvasták, mi van a két zsindelyre irva, s aztán megint odább eresztették, hadd vigye a szomszéd faluba a hirt. Így hordták azok aztán el az örömhírt hetedhét országba! Bizonyosan megtudta ezt a hirt a négylábú hirmondók utján maga Mike Sára asszonyom is. Csakhogy az izenetnek a kelet helyét, azt nem mondta meg neki a komondor.

Hej jó dolga volt valami hét napig bölénynek, dámvadnak: Szilamér nem kergette őket; otthon ült: azt leste, mit beszél az «ember?»

Hetednap estéjén, (szép derült alkony volt!) a mint a leáldozó nap végsugara végig sütött a nyitott ablakon át, Imola ágyáig, egészen bearanyozta az anya és gyermek orczáját: olyan volt az, mint a kinyilt rózsa a maga bimbójával; Szilamér egészen el volt veszve az ő nézésükben. Se látott, se hallott. Odakinn a várkapu előtt ugyan fútták pedig a kürtöt; s azután egész csapat lovas dübörgése hangzott a csapóhidon: nem ügyelt ő arra. A nyitott ablakon át pávaszem-pillangók repültek be a szobába; a kis gyermek sikongatva kapkodott feléjük parányi kezével: rájuk ismert talán? régi játszótársak abból az időből, a mikor még neki is szárnyai voltak. Szilamér a gyermekben gyönyörködött, Imola meg Szilamér arczában, s a mint így az alkonysugár az egyik arczra, az meg a másikra, a másik meg a harmadikra vetette a mosolygó verőfényét, hát abból olyan ragyogás támadt, a milyennel csak Isten veszi magát körül.

Nem csoda hát, ha csak akkor vették észre Rapsonné asszonyt, a mikor az már ott állt az Imola nyoszolyája fejénél és megszólalt. Be is volt bugyolálva nagyon a szeméig, meg a szájáig patyolatkendőkkel, mert az esteli harmattól nagyon őrizte magát.

– Jaj! jaj! Mit csináltok, boldogtalan népek!

Ezzel a rikácsoló szóval üdvözlé «adjon Isten» helyett a boldog révedezőket.

De egyszerre el is mult minden ragyogás mind a három arczról: még a nap maga is, mintha szintén megijedt volna a vén tündértől, egyszerre elrejté magát a hegy orma mögé: Imola, az ösztön borzongásával takarta el a kis fia fejét a két tenyerével; Szilamér meg pogány babonás szokásból dörmögé a foga között: «tüske a talpadba!», a mit voltaképen a boszorkányok ellen volt szokás kimondani, de a mit megtartottak a vadász emberek is, mikor cserkészetre indulva, legelébb is valami banyával találkoztak.

Rapsonné pedig folyvást kiabálva, «de mit tesztek? mit csináltok?» rohant az ablaknak; még azt hitték, ki akar rajta repülni s egy cseppet sem csodálkoztak volna, ha a mankóját a térde közé kapva ellovagolt volna rajta a levegőben. Azonban csak be akarta tenni az ablakszárnyakat, a mik jó vastag üvegből készült s ólomkarikákba foglalt táblák lévén, egyszerre homályban hagyták a szobát. Aztán jött csak vissza nagy zsémbeléssel.

– De hova gondoltok? A míg meg nem újul a hold, nem szabad meglátni a napsugárnak az ujszülött arczát, mert megveri a ragya! S gyertya sem ég az asszony ágya mellett! Micsoda gondatlanság ez! Mindjárt jön a Kamor tündér a téglázó vassal, a mint azt látja, hogy nem ég a gyertya a betegágyas asszony nyoszolyája mellett.

Szilamér szaladt a kandallóhoz gyertyát gyújtani.

– Ne abba a vasgyertyatartóba! Keress rezet! Oh milyen élhetetlenek az ilyen fiatal házasok! Vasat nem szabad az asszony közelébe hozni: még csak egy varrótűt sem szabad neki a kezébe venni, a míg a hat hete le nem tel. Ellenben egy tikmont kell neki a vánkosa alá tenni; a kicsikének meg egy szál veres selymet kötni a lábára, a nyakába meg egy violagyökeret. Oh be tudatlan nép. De jó, hogy ide vetődtem hozzájuk! Még elpusztitanák magukat nálam nélkül. Így ni! Fordítsd meg Szilamér öcsém azt az ágyat, fejjel legyen az ablak felé az asszony, gyermek. Külömben holdas lesz belőle, ha a holdvilág rá talál sütni. Hát nincs javasasszony körülöttetek, a ki erre megtanítson?

Szilamér ijedtében megtett mindent, a mit Rapsonné parancsolt. Az ágyat is megfordítá, az égő gyertyát is odahelyezte melléje arra az asztalkára, a min mindenféle drágalátos főzemények álltak csodajóságú füvekből, miket a jó Gidula nénő készített Imola számára; de a mikkel az elfelejte élni. Rapsonné mind sorba kóstolta, szagolta valamennyit s itéletet mondott fölöttük; ez jó, ez sem árt, ez az ezeraranyos fü! ez a szívkinyitó, de csak a virágját kellett volna megfőzni, nem a levelét is; de hol maradt a tetemtoldó fű! attól ered növésnek a gyerek; hát a boldogasszony tenyere? Azt ugyan a pogányok nem ismerik. No majd én adok belőle. Hoztam én magammal eleget.

Ez alatt elhelyezkedék abban a karosszékben, a mit Szilamér tolt oda a számára.

A nénémasszony tovább zsémbelt:

– De ugyan hová gondoltál, hogy kinyisd az ablakot naplemente után? Az kell, hogy bejöjjön a büdi boszorkány, elcserélni a gyerekedet, elváltani a magáéval? Akkor aztán majd tarthatnád a kandallóban a tűz fölé, hogy adja vissza a tiedet, mert külömben az övét a tűzbe dobod. Ilyenkor ólálkodnak legjobban a boszorkányok az újszülött gyermekek körül, a míg azok vagy vizen, vagy tűzön fel nincsenek avatva, akár keresztyén, akár tuhudún szokás szerint. Ahol ni! Mit mondok? Már ide benn is van a szobában a boszorkány!

Mind a ketten, az apa is, az anya is egyszerre a nénémasszonyra tekintének: elég nagy ostobasággal; mert hisz ő nem saját magára példázott, hanem arra a nagy pávaszemesszárnyú pillangóra, mely ott keringett a szövétnek lángja körül, s a mit repkedése közben szerencsésen le is sujtott a mankójával, s aztán kezébe ragadva, kitépte neki a szárnyait, a fejét; «hej te rossz boszorkány! Körmömre kerültél, nesze neked!» s azzal a darabjait a kandallóba dobálta. A kis gyermek erre elkezdett sirni: ő bizonyosan meghallotta a halálrakinzott játszópajtásának a jajszavát, a mit már a durva földlakók vastag fülei nem hallanak meg. A gyermek ordított, kapálózott.

– Huh be csunya vagy, pih de rút! mondá Rapsonné a gyermekre; de a mellett édeskésen mosolygott az anyja szemébe. Így kell ám a gyermeket dicsérni; mert a ki azt mondja a kis gyermekre, hogy «jaj de szép», az megigézi: az olyan ellen ki kell köpni. Rút gyermek vagy!

Az aztán eldugta az arczát olyan helyre, a hol jó volt neki.

Rapsonné asszonyom pedig elhelyezkedett szépen a karszékben, a cselédjei vánkosokat hoztak utána s azokkal a hátát meg a lábait felpoczkolták.

– Noh, édes hiveim, ennek ugyancsak örülök, hogy így beteljesült minden kivánságtok. A mint megtudtam ezt a nagy örömöt, mindjárt repültem is hozzátok. Utba ejtettem az édes apátokat: annak is elmondtam, hogy milyen nagy ünnep van a családjában. Hejh de nagyot ugrott a jó öreg. Mindjárt azonnal ökröt süttetett, s vár benneteket a radinára. Nagyon lelkemre kötötte, hogy csak siettesselek benneteket. Még ma akarja a kis porontyát látni.

Imola és Szilamér nagy szemekkel bámultak egymásra. Hát ez azért jött ide látogatóba, hogy rögtön kitegye a szűrüket innen? Imola nem magáért aggódott: ő erős, egészséges vérű nő volt: nem szokása a kényeskedés; de a kis gyermeket féltette az éjszakai uttól.

– De hát most mindjárt elmenjünk alkonyat után? kérdezé szepegve.

– Oh ilyenkor nyáron hosszú az esthajnal, drága szép holdvilág süt; én magam is mindig éjszaka utaztam, akkor langyos hűs a levegőég; a fülemilék olyan szépen hangicsálnak minden bokorban; a fű között úgy világít a sok fénylő bogár, mint a csillag hamva. Aztán az apátok megigérte, hogy fele uton elétek jön Bálványos várából, fáklyás kisérettel; ott fog rátok várni már a Lobogó forrásnál. Oh édes szivecskéim, bizony olyan nehezen eresztelek el benneteket innen, mintha a saját édes gyermekeim volnátok; de már a minek meg kell lenni inkább ma legyen meg, mint holnap. Itt nem is volna már helyetek, mert én nekem sok a cselédnépem. Azok se hálhatnak egymás hátán a ti pereputtyotokkal. Az is megeshetnék, hogy az én kigyóm éjszaka el találna látogatni a gyermekágyas asszony nyoszolyájába s ő megijedne tőle.

Imola már is megijedt.

– Készüljünk az útra! mondá Szilamérnak, fektéből fölemelkedve, s maga is azon kezdte a készülődést, hogy a kis gyermekét bekötözze gyöngéden, gondosan a puha pólyába.

– Hiszen az asszonyka a kis gyermekével igen jól fog utazhatni az én gyaloghintómban; az egyik zsellyémet odaadom neki, helyezze el magát benne: mintha ágyban volna; még alhatik is ottan. Nagyon jó helye lesz!

– Jobb helye lesz neki az én ölemben! Vágott oda nagy nyersen Szilamér.

Biz őtet egy kissé elkedvetlenítette az, hogy ilyen rögtön el kell neki hagyni ezt a tanyát. Úgy megszokta már itt, a hol minden napja csupa boldogság volt. Aztán ilyen rögtön éjszakai útra kelni lábbadozó asszonynyal, gyermekkel. Aztán visszamenni Bálványosvárába, a hol még az apja parancsol, s a Zsombor öcscse ortályoskodik vele (még nem tudta, hogy meghalt). És még valami más is bántotta, marasztalta: a szive úgy húzott ide azokhoz az emberekhez, a kik megszabadítójuknak tekinték. Azonban hát Rapsonnénak teljesen igaza volt: ő ezt a lakást csak addig engedte át nekik, a míg magának szüksége nem lesz rá és most visszakéri. Ezért is ezer köszönet neki.

Rapsonné pedig, hogy még jobban siettesse az útra készülésüket, elővette a legsikeresebb módját az elriasztásnak, elkezdett egyszerre nyögni, jajveszékelni; jaj ez a ballábam, jaj a féloldalam! Ez a gonosz zsába! Mintha késsel hasogatnák. Jaj, mikor így rám jön ez a kinzás, azt hiszem, hogy nem érem a reggelt! Leányok! Leányok! Hol van a zabos tarisznya? Hol az ezer virágos égett vizem? Hol a tárkonyeczet? Mindjárt elkárhozom.

Ez elől csakugyan szökni kell.

Ezenben megszólal ott lenn az udvaron a szokott estéli zsolozsmája a hazatérőknek:

Rapsonné asszonyom torkában egyszerre bedugult a jajgatás erre az énekhangra: «hát ez micsoda ének odakinn? Miféle barátok virginálnak itten?»

Ha nem ismerné az ember olyan jól Szilamért, s nem tudná felőle, hogy milyen tiszta, őszinte, ravaszság nélkül való lélek lakik benne, bizony azt hihetné felőle, hogy aligha nem járult a feleletéhez vagy egy nehezékre való abból a székely furfangból, a mivel a góbé egész ártatlan képpel tud elmondogatni olyan közönbösnek látszó dolgokat, a miktől az, a kinek mondva vannak, a bőréből ugrik ki ijedtében.

– Hát bizony! édes nénémasszony, ezek oda alant, a a kik a maguk módja szerint dicsérik az ő Istenüket, nem egyebek, mint azok a szerencsétlen bélpoklosok, a kik a világi társaságból ide az erdőkre kiűzettek, s a kiket én aztán egyenkint ide hordogattam, itten ápolgattam; a feleségem azt mondta, hogy ez olyan cselekedet volt, a mely a mennyországra ad érdemet. Most már majd itt hagyom a te kegyelmednek e jámbor népeket, ápold őket tovább s vedd át a mennyországhoz való igazamat.

De úgy meggyógyult erre a szóra Rapsonnénak mind a két lába egyszerre, hogy mint a kurta kigyó, úgy ugrott ki a karosszékből.

– Micsoda? Te bélpoklosokkal töltötted meg az én kastélyomat? Oh te Isten nélkül való pogány. Nem is telhetett ki ilyen ördöngösség mástól, mint egy Krisztustagadó tuhudúntól! Eddig is hat ördöggel jártak a pogányok: Guta, Fene, Mirigy, Csoma, Dobrocz, Kék-kelevény s most ez idehozza közéjök még a Bélpoklot is, hogy kilegyen a hetes szám! Leányok, cselédek! Hej! vaslapátot tüzesítsetek, eczettel füstöljetek, köménymagot, tömjént égessetek! Semmit a földre le ne tegyetek, a mi batyut elhoztatok! Ki innen a pokol birodalmából, a döglelet verméből! Ki ebből a Zsodoma-Gomorából! Tűz maradjon utánam!

A nagy ijedtségtől úgy ugrált Rapsonné, s úgy hadonászott a két kezével, mintha a szent Vida-táncz rohanta volna meg.

Szilamér odalépett felé, hogy megengesztelje; de Rapsonné neki fogta a mankóját két kezével, mint valami dárdát s azt a harmadfél fogát rávicsorítva, neki acsarkodott.

– Hozzám ne közelits, te bélpoklos pogány; te istentagadó filiszteus! Itt maradhatsz már a nőstényeddel meg a kölykeddel együtt ebben az elátkozott várban; hogy szakadjon rád, mikor legvigabban tánczolsz! Elharácsoltad tőlem ördögi ravaszsággal, a Tiburcz váramat, hogy soha bele ne jöhessek többet. Égj meg benne egész czudar pereputyoddal falkástul! Engem nem lát többet ez a gyehenna-birodalom! Így foglalja el a háládatlan veréb a fecskefészket, a hogy te elfoglaltad az én váram. Tied lehet már ez az egész erdőm, szaladgálhatsz benne: hogy kergessen meg a bolygó lidércz, ökleljen meg a vad bölény, marjanak meg a farkasok. De legjobban megmarjanak azok a fene bélpoklosok, a kiket ide gyűjtöttél: háládatlansággal fizessenek érte! Vigyetek ki innen!

Két leánycselédnek úgy kellett az asszonyukat a karjaikra emelni, mint a hogy a «gólya viszi kis fiát» a gyermekjátékban; nehogy a talpai azt a pallót érintsék, a mit e bélpoklosok léptei megfertőztettek.

Még az ajtóból is visszafordult, Szilamért lepocskondiázni válogatott pogánynevekkel; a miken az utoljára nevetett.

Ime az a jutalma tehát már megvolt ezen a világon a bélpoklosok ápolásáért, hogy nem kellett éjnek éjszakáján neki indulnia, lábbadozó feleségével és gyönge kis gyermekével a nyaktörő útnak és sötét erdőknek, a hol ilyenkor az igaz, hogy nagyon szépen énekelnek; de nem a fülemilék, hanem a farkasok.